A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű (a Rima) történetét a második világháború végéig követtük. A vállalatóriást felépítő hatalmas koncentrációs folyamat ellentéte ment végbe a háború utáni évtizedekben. Ózd és Salgótarján vasipara elvált egymástól, a szocialista parancsgazdaság és a kohászat válsága tovább bontotta a vállalatokat. Mára alig maradt belőlük valami. A kohászat sorsvonalát követi a városoké. Ózd és Salgótarján népességének alakulása között kísérteties a hasonlóság. 5-6 ezres település volt mindkettő a kiegyezés környékén. A kohászattal együtt nőttek föl. A nyolcvanas években lakosságuk száma már közelített az ötvenezerhez, és azóta ennek közel harmadát elvesztették.
A szocialista Ózd. (Zempléni Múzeum, Hungaricana)
1944 karácsonyára megérkezett Ózdra a Vörös Hadsereg. Egy szovjet mérnök lett a gyár parancsnoka, aki rábízta a termelés irányítását a helyben maradt mérnökök egyikére. 1945 júniusában a kilenc martinkemence közül még csak három működött, és hatodannyi vasat termeltek egy hónapban, mint akkor, amikor a kemencék kapacitását ki tudták használni. A termelés viszonylag gyorsan felfutott, mert a sorozatunkban szereplő többi nagy nehézipari vállalathoz hasonlóan a Rimának is nagyrészt jóvátételre kellett termelnie.
Salgótarjánból ezt jelenti a Népszava 1945.szeptember 6-án: "Salgótarján munkásai a felszabadító Vörös Hadsereg nyomán úgyszólván elsőnek kezdtek az újjáépítéshez az országban. A németek és nyilasok rablóhadjárata idején szabotázzsal igyekeztek megakadályozni, hogy az ipartelepeket kifosszák. Így dugta el néhány bátor munkás a Rimamurány-Salgótarjáni Vasművek 2000 kilowatt áramot termelő turbinájának forgóját, úgyhogy a felszabadulás után néhány nappal már megindulhatott a villanyáramszolgáltatás. Ennek köszönheti az ország, hogy a bányákat nem öntötte el teljesen a víz és ahol mégis víz alá kerültek a tárnák, a villanyerővel hamarosan sikerült ismét üzemképessé tenni azokat. A salgótarjáni ipartelepek és munkásaik ma már teljes erővel dolgoznak nagyon nehéz ellátási viszonyok mellett, példátlan önuralommal és hősies erőfeszítéssel."
A szovjet katonai parancsnokság 1946 júniusában visszaadta a gyárat a Rima kezelésébe, de fél évvel később az államosításnak a legjelentősebb nehézipari óriásokat érintő első hullámába a Weiss Manfréddel és a Ganz-cal együtt a Rima is belekerült. 1949-től Ózdi Nemzeti Vállalat, 1950-től Ózdi Kohászati Üzemek (OKÜ) lett a neve, és 1968-ig, a gazdasági reformig a Kohó- és Gépipari Minisztérium szoros felügyelete alá tartozott. Ekkor vált önállóvá a salgótarjáni rész Salgótarjáni Kohászati Üzemek néven.
A szocialista Salgótarján. (Zempléni Múzeum, Hungaricana)
A termelés a negyvenes évek végére érte el az 1939-es szintet. Az erőltetett (nehéz)iparosítás éveiben a OKÜ is látványos mennyiségi növekedést produkált. A foglalkoztatottak száma 9,5 ezerről 13,5 ezerre nőtt. 1951-ben az előző évhez képest 20%-kal több nyersvasat, 23%-kal több martinacélt és 32%-kal több hengerelt árut termeltek. A mennyiségi hajsza, a rablógazdálkodás persze a minőség rovására ment. Egyre több lett a selejt. A Szabad Nép (1952. december 13.) ki is emelte a trióhengersor dolgozóját, aki a nép vagyonát féltve bátran megírta: "A trióhengersoron 200 mázsa selejtet hengereltünk a hibás öntés miatt. Én már a műszak elején szóltam a hengermesternek, ő azonban tovább küldött a szakszervezeti bizalmihoz, ez pedig a termelési felelőshöz. Egyikük sem intézkedett. Ez a felelőtlenség felháborító. A 200 mázsa selejtet ki is hengereltük és utána visszaadtuk a martinnak. A nemtörődömség miatt 27 dolgozó munkája kárba ment."
A Fémbútorgyár minőségi ellenőre nyílt levélben fordult az OKÜ dolgozóihoz: "Mi, a Fémbútorgyár dolgozói ezúton kérjük az Ózdi Kohászati Művek dolgozóit: segítsenek nekünk, hogy mi is hozzájárulhassunk a kormányprogram végrehajtásához, hogy ne kényszerüljünk az Ózdról szállított hibás anyagok miatt selejtet gyártani. Az elmúlt hónapokban sokkal nagyobb mennyiségben kezdtük meg azoknak a csöveknek a gyártását, amelyekből különböző bútorok: kórházi ágyak, hajóágyak, gyermekágyak, éttermi asztalok, székek és egyebek készülnek. Azokból az abroncsokból azonban, amelyeket az utóbbi hónapokban Ózdról kaptunk (70X2-es, 60X2-es), nem tudunk jó minőségű csöveket hajlítani. Az abroncsok túl kemények, rétegesek, a szabványoknak sem felelnek meg. három-négy centiméterrel keskenyebbek az előírtnál. A legutóbbi szállítmányból még most is 15 mázsa hever felhasználatlanul, mert nem tudjuk megmunkálni. A rossz nyersanyag feldolgozása sok bajjal és többletmunkával jár, ami bizony meglátszik a fizetésünkön is. MEO-nk több esetben felhívta az Ózdi Kohászati Művek figyelmét ezekre a hibákra, de a mai napig sem javult a minőség. Most közvetlenül az Ózdi Kohászati Művek dolgozóihoz fordulunk." (Népszava, 1954. január 21.) A Kőbányai Zománcárugyárban is az OKÜ által szállított alapanyagot kárhoztatják, amiért termékeik jelentős része selejtes. (Esti Budapest, 1954. szeptember 6.)
Szilveszteri képeslap 1951-ből. (Zempléni Múzeum, Hungaricana)
1953-tól a termelés visszaesett. Az új szakasz politikája valamelyest visszafogta a rablógazdálkodást a termelő eszközökkel és a munkaerővel.
Az '56-os forradalom alatt és annak leverése után az OKÜ is sztrájkolt. Az ózdi Forradalmi Munkástanács lapjában, a Szabad Ózd-ban november 14-én megjelent az OKÜ és más ózdi és Ózd környéki vállalatok munkástanácsainak közleménye: "1. Felelősségünk teljes tudatában kijelentjük, hogy Ózd és környéke nem akar sem kapitalista, sem rákosista restaurációt, és ha kell életünk árán is megakadályozzuk az ilyen próbálkozást vagy kísérletet. 2. Annyi véráldozat után a jelenlegi Kádár kormány programját és személyi összetételét nem tartjuk megfelelőnek. A forradalom eredményeit nem lehet ilyen semmitmondó intézkedésekkel elintézni. Ózd és környékének dolgozói biztosítékot követelnek arra vonatkozóan, hogy a múlt diktatúrára felépített politikája soha ne térhessen vissza. 3. A biztosítékokat a következőkben látjuk teljesítettnek: a) Nagy Imre álljon a kormány élére, olyan személyekkel, kik semmilyen vonatkozásban nem kompromittálták magukat a Horthy-, Rákosi- és Gerő-éra alatt/.../. b) A szovjet katonai alakulatok azonnal szüntessék meg a tüzet, tárgyalások alapján kezdjék meg kivonulásukat hazánk területéről, a tárgyalások menetéről, a kivonulás mértékéről a közvéleményt állandóan és a valóságnak megfelelően tájékoztassák. A rend fenntartását nyomukban nem a régi ÁVH átöltöztetett alakulatai, hanem a fegyveres munkás karhatalom vegye át. c) Utasításokat, rendeleteket csak a dolgozó nép által demokratikusan választott szervek adjanak ki, megyei és országos szinten is. d) A meghirdetett és az egész nép körében régen óhajtott és lelkesedéssel fogadott semlegesség követelményeinek megfelelően a felelős (későbbiekben titkosan és valóban demokratikusan választott) Nemzeti Egységkormány kezdjen azonnal tárgyalásokat eddigi gazdasági, katonai és politikai szerződéseink felülvizsgálásáról. /.../ Követeléseink teljesítéséig Ózd és környékének munkássága a fenyegető éhínséggel is szembenézve, igazságának biztos tudatában továbbra is megtagadja a munka felvételét." (Magyar Holnap, 1976/5-6.)
Öt nappal később a szovjet csapatok jelenlétében elrendelték a munka felvételét, és a dolgozók 70%-a meg is jelent a munkahelyén. A termelés azonban alapanyag híján és a berendezések állapota miatt csak január elsején indult meg, és néhány hónapig még csak korlátozott mértékben folyt.
Érdekes Újság, 1958. március 29.
Az OKÜ gyártóegységei az ötvenes évek végén már meglehetősen elavultnak minősültek. A vállalat rekonstrukcióját nem lehetett tovább halogatni. A hatvanas években a különböző gyáregységekben sokféle fejlesztést hajtottak végre, de a leglényegesebb és legtöbbet vitatott beruházás az acélmű rekonstrukciója volt 1960-1962 között. Sokak szerint a fejlettebb LD-konverteres eljárást kellett volna bevezetni, mások szerint az acélgyártást itt fel kellett volna számolni, és a dunaújvárosi Dunai Vasmű kapacitását kellett volna inkább tovább növelni. Végül is a Siemens-Martin technológiát vitték tovább, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ózdi vaskohászat egyre inkább versenyképtelenné vált.
A hatvanas évek közepére az OKÜ központosított szervezeti felépítése, szoros minisztériumi felügyelete tarthatatlanná vált.
Az önállósított Salgótarjáni Kohászati Üzemekben a hatvanas évek végétől jól értékesíthető készáruk termelésére álltak rá. Angol szabadalom alapján futtatták fel a Dexion-Salgó polcrendszer gyártását, amely igen sikeres, keresett termék lett. A SKÜ Kisterenyén új gyárat is alapított. A nyolcvanas években már bérmunkákat is végeztek nyugati megrendelésre. Az OKÜ 13,5 ezer dolgozójából 4,2 ezren dolgoztak az SKÜ-ben. Salgótarjánban még a nagy korszerűsítések után, a 70-es évek elején is működtek ötven-hatvan éves muzeális masinák. (Tükör, 1972. július 11.)
Magyarország, 1971. november 21.
Brády Zolltán 1972 őszén riportot írt az Élet és Irodalomba (1972. november 11.) Ózdról, a kéz alakú városról, melynek minden völgye ("ujja") más és más, "a völgyekben épült városnak csak egy jellegzetessége van: a sok kéményű, füstokádó, zajos gyár./.../ Dübörög a kohó. Remegnek a vaslemezek, a lépcső, a vaskorlát. Csak kiabálva lehet beszélni. A torkomat szúrja a füst, a kerengő por. A kohó szinte szemlátomást remeg; iszonyú energiafolyamatok játszódnak le benne. A csapoláshoz készülődnek. Három ember (azbesztruhában, széles karimájú kalapban, sötét szemüveggel) a nyitógéppel és a nyitóhakkal ritmusosan ütögeti a kohó falát. Susányi János 1944 óta dolgozik itt. Főolvasztár, egy hattagú brigád vezetője. Odajön mellém. Hátratolja a kalapját, arca piros, száraz,repedezett a bőre — Nyáron hetven fok meleg is volt. Mi nem vetkőzhetünk le ...Köp egyet. Még zihál. — Volt olyan nyári nap, hogy fejenként tíz liter vizet ittunk meg./.../ Fúlunk, köhögünk, jajgatunk a reumától. Sokszor kértük, hogy a nyugdíjkorhatárt szállítsák le ötvenöt évről ötvenre. Mert ha ötvenöt éves korig kibírjuk, nyugdíjba megyünk, utána két-három évig ha elél még az ember... Ellenőrizheti az anyakönyvi hivatalban./.../ Több munkással beszélgettem a Finomhengerműben, az Acélműben. Panaszkodtak, hogy az ország többi kohászati üzemeihez képest itt keresnek a legkevesebbet a kohászok, az olvasztárok. Juhász György, a városi pártbizottság titkára igazolta ezt az észrevételt." Susányi, a 28 éve ott dolgozó főolvasztár fizetése 3500 ft volt. (Az átlagfizetés ekkor 2500 ft.)
Képzeljük el, mit írt volna az OKÜ-ről ezekben az évtizedekben egy olyan harcos munkásmozgalmi lap, mint amilyen a Rimát a pokol legmélyebb bugyraként jellemző, egykori Népszava volt!
Egy évtizeddel később Balogh István, ugyancsak az Élet és Irodalomban (1981. április 25.) a régió "légköréről" számol be. A környezetvédelmi hivatal megyei felügyelőségének igazgatóját faggatja: "- Csakugyan olyan rossz a levegő? - Majd megtudja, ha velünk szívja néhány napig — biztat az igazgató. — Ez a köd sem természeti csapás. A légszennyezés miatt a Sajó völgyében évente átlagosan 180 nap ködös. Több mint ezernégyszáz üzem szennyezi a megye levegőjét. Közülük meghatározó jelentőségű az Ózdi Kohászati Üzemek, a Borsodi Vegyi Kombinát, a Borsodi Hőerőmű Vállalat.../.../ Dr. K. M., az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője /.../:
— A Sajó völgyében (és az egész magyar 'ipari tengely' körzetében) a levegő portartalma, kéndioxid-, nitrózusgáz- és helyenként a szénmonoxid-tartalma jelentősen meghaladja a megengedett mértéket. A légszennyezés egészségrontó hatásával mégsem foglalkozik nálunk senki."
Gyárcsarnok Salgótarjánban. (Tükör, 1972. július 11.)
Salgótarjánban sem volt jobb a helyzet: "Becslések szerint az SKÜ évente 10 ezer tonna páclével terheli a salakhegyet és a környezetet. Ez azt jelenti, hogy a tömény kénsavas páclét 'elnyeletik a salakheggyel'. A salakhegy közelében húzódó Táncsics út lakói nem panaszkodnak. Többségük a Kohászati Üzemekben dolgozik, s a biztos megélhetésért megéri hallgatni." A megyei tanácselnök-helyettes is beismerte: „több ipari településünk légszennyezése már oly mértékű, hogy egészségkárosodást is okoz. Az utóbbi pár évben jelentősen megnövekedett a daganatos megbetegedések száma, s nem véletlenül. A megyeszékhely az ipari koncentráció, a sűrű gépjárműforgalom következtében ma is az ország egyik legpiszkosabb levegőjű városa. A mezőgazdasági területek 70 százaléka erodált, a termőtalaj több mint 80 százaléka elsavasodott. /.../ A veszélyes hulladékok lerakására és ártalmatlanítására még csak tervek vannak.” (Reform, 1989. május 12.)
A nyolcvanas években a parancsgazdaság válsága és az acélipari világválság egyszerre sújtotta Ózdot és Salgótarjánt. Ózdon már a hetvenes évek vége óta jelentősen csökkentették a létszámot. A kohászati üzemek rossz állapotban érték meg a rendszerváltást.
A KGST megszűnt, a magyar vasipar termékeinek jelentős részét felszívó keleti piac összeomlott, az importot liberalizálták, a támogatásokat leépítették. Ezt a sok csapást az OKÜ nem bírta el. 1991-ben megszűnt Ózdon a nyersvasgyártás, 1992 márciusában pedig az acélgyártás. az OKÜ egyéb termelőegységei önálló Kft.-kként igyekeztek fennmaradni, többnyire sikertelenül. A durvahengerművet Petrenkó János privatizálta, és PEKO Művek néven működtette, amíg csődbe nem ment.
A Salgótarjáni Kohászati Üzemek erotikus kártyanaptára. (Ludas Matyi, 1988. május 18.)
"Ózdon a munkanélküliségi ráta most mintegy 30 százalékos. A munkanélküliek 25 százaléka (2000 ember) nem kap munkanélküli ellátást, s újabb kétezren ebben az évben veszítik majd el, mivel több mint másfél éve lesznek munkanélküliek. Az ózdi kohászati vállalatok élén álló kormánybiztos február 28-án munkásgyűlésen jelentette be, rövidesen újabb 2700 embert kell elbocsátani. A negyvenezres városban a munkanélküliségi ráta ezzel 40 százalékra emelkedik." Így jellemezte a helyzetet az acélgyártás megszüntetésének pillanatában Solt Ottilia a Beszélőben (1992. március 14.).
1993 végén a város 47 ezer lakosából 18 ezer állástalan volt. (168 óra, 1994. január 18.) Megkezdődött az elvándorlás.
A város határában épült, viszonylag korszerű gyár, a Rúd- és Dróthengermű tűnt a legéletképesebbnek. Ez Ózdi Acélművek kft-ként működött tovább. 1997-ben megvásárolta egy német cég, amely később a hengermű kiszolgálására miniacélművet létesített. Ennyi maradt az ózdi kohászatból. A város középpontjában álló gyár épületeinek nagy többségét lebontották. Ipari park van a helyén, és ide tervezik a Nemzeti Digitális Adattárat.
Salgótarjánban a legéletképesebb részleg, a hideghengermű 1991-ben vegyesvállalatként kivált az SKÜ-ből, amely nevet változtatott, jelentős állami segítséggel talpraállt, de csak harmadannyi embert tudott foglalkoztatni, mint a rendszerváltás idején. A Salgótarjáni Acélárugyár Rt. 1998-ig maradt állami tulajdonban. Jelenleg a ceginformacio.hu szerint felszámolás alatt áll.
Az elárvult ózdi gyár. (168 óra, 1994. január 18.)
- hacsa -
