A beatet, a Nyugatról, az angolból jött "ütést", ha már kivédeni nem lehetett, legalább csillapítani és irányítani próbálták. De nem mindig hagyta magát. A '60-as, '70-es évek beatbotrányaiból idézünk itt fel néhányat. 

Ludas Matyi, 1968. augusztus 1.

Természetesen "A szocialista éra botrányai" című új sorozatunk is Arcanum adatbázisa segítségével készültek, készülnek! Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. 

"Napjainkban arról írnak / Lelkendezve az újságok: / A dzsungelben majomembert / Találtak meg a vadászok. // Nemcsak dzsungelben van ilyen, / Szól valaki nagyon halkan... / Majomember kinézésű / Akad sok beat-zenekarban..." - O - verse (Békés Megyei Népújság, 1969. március 24.)

A beatzenét megelőzte az ötvenes években a McCarthy-korszak Amerikájának "szűk levegőjében" jelentkező irodalmi beatgeneráció. William Burroughs, Allen Ginsberg, Jack Kerouac, Gregory Corso, Lawrence Ferlinghetti generációja. Először rajtuk verte el a port a pártállami sajtó. Nem is kellett a saját tollával vernie, elég volt egyetértőleg szemlézni az amerikai sajtóból a konzervatív, jobboldali szerzők fulmináns cikkeit. Például a New York-i Horizonból: "Az úgynevezett San Franciscó-i Iskola, Allen Ginsberg, Jack Kerouac és a többi fiatal író önmagukat mintázzák meg affektáltan neoprimitív, formabontó könyveikben és verseikben. Irodalmi hőseik azonosak a vetítővászon gondolatnélküli hőseivel. Gondolatnélküliségük artikulálatlan hangokban és kakofonikus Wurlitzer-zenében jut kifejezésre./.../ Kerouac a sebességen kívül főként a nyers fizikai erőt isteníti, és különös gyengédség fűzi mindenhez, ami logikátlan és esztelen..." (Valóság, 1959/3.) A Nagyvilágnak (1959/8) Kerouac és Ginsberg barátjától, Al Aronowitz hosszú cikksorozatából is sikerül olyan részeket idézni, amelyekből a beatnik írók undorító, mocskos, elmebeteg alakokként jelennek meg: "az amerikaiak nagy többsége számára a 'Beat Generation': maroknyi szennyes eltévelyedett, aki kábítószerrel él, a homoszexualitás mocsarában fetreng, néger szeretőkkel tüntet."

Mivel a beatgeneráció lázadása mindenekelőtt az amerikai társadalmi rendszer és általában a polgári normák ellen irányult, ellenségem ellensége alapon pár év múltán Magyarországon is bekerült a tűrt kategóriába azzal, hogy helyesen bár, de kiúttalanul, pozitív alternatíva (f)elismerése nélkül lázadó írókról van szó. Ezen az alapon adták ki 1967-ben a beatnik írok antológiáját Üvöltés címmel. 1970-ben a Teleki Blanka gimnázium diákjai már a beatirodalomból összeállított műsorral várták a gimnáziumnézőbe érkező nyolcadikosokat (köztük e sorok íróját).

Allen Ginsberg (jobbra) immár símára borotváltan, nyakkendőben élettársával,Peter Orlovsky költővel Magyarországon 1980-ban a csepeli Rideg Sándor Művelődési Házban. (Magyar Ifjúság, 1980. december 5.)

Az 1960-ban alakult Beatles 1963 végén, 1964 elején lett először téma a magyarországi sajtóban. Nagyjából akkor, amikor már az egész világ róluk beszélt. Megítélésük bizonytalanságát jelzi két teljesen ellentétes hangoltságú írás. Az egyik Zeneörjöngők címmel jelent meg az Ország-Világ 1964. január elsejei számában: "Ez a négy több mint hülyegyerek-frizurás, kezében lemezeket tartó fiatalember nem más, mint a rövid idő alatt híressé, sőt hírhedtté lett liverpooli The Beatles-együttes. A nevük azt jelenti, hogy őrjöngök, és arról híresek, hogy nemcsak a dobot verik — ha kell fél óráig, hanem szétvernek üveget, fát, vasat és mindent, amit csak lehet és nem lehet. Sőt, minden eddigi rock and roll-őrjöngőt lefőznek, széjjelszedik még a hangszereiket is. 'Munka' közben előbb ingujjra vetkőznek, majd ingüket is levetik, van egy számuk, amelynek végén egymást ütögetik." Négy nappal később a Magyar Nemzetben Várkonyi Tibor ír róluk, aki az Ország-Világ ismeretlen cikkírójával ellentétben értett angolul, és így nem csak a beatle jelentésével volt tisztában, de tudott arról is, hogy Angliában a jobboldali Daily Telegraph gyalázza és a baloldali lapok méltatják az együttest. Várkonyi cikke szerint "George, John, Ringó és Paul Liverpoolban élt, a kormos és füstös külvárosban, a düledező viskók között.../.../ Abban mindenki egyetért, hogy nem vagányok, nem huligánok. A színpadról ők intik higgadtságra sokszor magukról megfeledkezett híveiket. 'Nyugalom!' — kiáltják le két szám között./.../ ... a Beatle-ket azért szeretik, mert a liverpooli munkások igazi hangjának tolmácsolói. Ott születtek, ott nőttek fel a 'kemény városban', ahol gyakran foggal-körömmel kell a létért küzdeni. A Daily Worker azt írta, hogy a Beatle-k hangja lázadó kiáltás Angliának arról a környékéről, ahol háromszázezer a munkanélküliek száma. Dühöngő dalaikkal fejezik ki a haragot és a csalódást a könyörtelen társadalom iránt." 

 Fent a Beatles, lent a közönség. (Ország-Világ, 1964. január 1.)

Mire a Beatlesről tudomást vett a magyarországi sajtó, már jónéhány beatzenekar működött az országban, és a KISZ már meg is rendezte 1963 májusában az első - akkor amatőr tánczenei fesztiválnak nevezett - beatfesztivált a Sportcsarnokban, amely egyben az első országra szóló beatbotrány is lett. A botrányt az okozta, hogy a vezető beategyüttesekhez - Illés, Metró, Omega, Scampolo és az akkor még az Omegával fellépő Koncz Zsuzsa - hozzácsapták a beat határait nemigen érzékelő rendezők a Benkó Dixielandet, amit a beat közönsége nem díjazott. A kiváló jazz-zenekart és az őket kiemelő zsűrit meg is dobálták tojással, almacsutkával, hagymával, répával, rossz bakanccsal... A beategyütteseket rajongói hadak követték a Sportcsarnokba. "A transzparensekkel érkező közönség betörte az ajtókat, a rendőrség botrányokozásért több tucat 'huligánt' állított elő. Az igazi botrány azonban a Benkó Dixieland Band fellépése előtt tört ki, ugyanis a szakmai zsűri ezt a 'cikis' együttest nevezte a legjobbnak. A balhéért 'kihívó viselkedésük miatt' az Illés együttest okolták, akiket egy évre eltiltottak mindenféle rendezvénytől." (Kurir, 1997. augusztus 8.) Az országos sajtó erről a botrányról még alig vett tudomást, csak a Népszabadság (1963. május 17.) állambiztonsági újságírója, Pintér István említette futólag. Hónapokkal később egy egyetemi lapban, A jövő mérnökében (1963. szeptember 29.) utaltak rá: Az Illésék "hétről hétre telt ház előtt játszottak,a részvevők összetétele heterogén volt, a bejárat előtt tumultuózus jelenetek adódnak, a botrány, rendzavarás állandóan a levegőben lógott. 

De miért voltak állandóan botránylehetőségektől terhesek Illésék rendezvényei? Miért került sor a sportcsarnoki tánczenei fesztiválon tapasztaltakra, miért hordoztak transzparenseket a rajongók aThököly úton? E megnyilvánulásokról a zenekar tagjai közvetlenül nem tehettek. Közvetve annál inkább. A leghelyesebb kifejezés talán: 'a tömegek uszályába kerültek'. Az Illés-zenekar tagjairól el lehet mondani, hogy általában zeneileg képzettek. Éppen ezért nem kellett volna engedni zenei képzettségükkel összefüggő színvonalból, hiszen kétes értékű a 'legjobban az Illésék nyomják' szemlélet." 

Változó falu 

Ludas Magazin, 1968/2.

1966-ban megrendezték az első televíziós Táncdalfesztivált. Ekkor valamelyest fordított árukapcsolásra került sor, mint 1963-ban. Akkor a beat közönsége elé terelték szegény Benkóékat, most viszont a "rendes" tánczenét kedvelő tévénézők milliói szeme elé kerültek a beatzenekarok, mindenekelőtt az Illés a Még fáj, fáj, fáj, fáj minden csók című számmal. Az illedelmes helyszíni közönséggel nem volt gond. Még kevésbé a zsűrivel, amely második díjjal tisztelte meg a dalt. A közharag a közbeszédben és a sajtóban, főleg olvasói levelekben jelent meg. 

Egy tipikus olvasói levél: "Most már nem annyira, mint akkor, de fáj. Bele kellett törődni, hiszen egy fecske nem csinál nyarat... Csak fájdalmat. Fájt a fejem. Az elején még nem, a végén annál inkább. Legyintettem: migrén... Én is fiatal vagyok, szeretem a modern zenét, de ez nagyon fájt. A táncdalfesztivál hatvanadik versenydaláról van szó. Fájt — az ügyefogyott, ismétlődő szöveg, a fülembe zúduló örökös fáj, fáj, fáj... Fájt — az erőltetett extázis. Fájt — hogy a zsűri elúszott a közönség egy részével. És ezt még egyszer végig kell hallgatnom." (Esti Hírlap, 1966. július 29.) "...ízléstelen volt az egész" (Hajdú-Bihari Napló, 1966. augusztus 2.) "A 'big-beat' stílus magyar utánzatát abban látja, ha átveszi az angol nyelv hangsúlyozását. Ez szótorzításokhoz, rossz mondatkapcsolatokhoz vezet, nem beszélve az antimuzikális prozódiáról." (Orosz István, Magyar Nemzet, 1966. augusztus 12.) Szörényi Levente: Dal az 1966-os Táncdalfesztiválról.

1967-ben az Illés nem is volt, valószínűleg nem is lehetett jelen a Táncdalfesztiválon. 1968-ban viszont ők nyerték az első díjat az Amikor én még kissrác voltam című dallal.

Vas népe, 1966. november 1.

1967-ben látogatott először "eredeti" angolszász beatzenekar Magyarországra: a Spencer Davis Group és velük Millie Small énekesnő. Július 7-10-e között összesen ötvenezren látogattak el a koncertjeikre a Kisstadionba. Ebből is nagy botrány lett. Erről már a magyarországi sajtó sem hallgatott, de a legrészletesebb leírást egy amerikai magyar lapban találjuk: "A stadionban a beat zene megtette hatását, úgynevezett 'forró hangulat' volt. Az énekesnő a földön vonaglott, a dobos dobverőjét a közönség közé dobta, és a fiatalok egy része valóságos extázisba esett. Felálltak, dobálták magukat, lökdösődtek, voltak, akik ingüket levetették és fejük fölött pörgették, de akadtak lányok is, akik vetkőzni kezdtek. A műsor utolsó száma volt a legtemperamentumosabb. Ennek végeztével tapsorkán tört ki, majd amikor a zenekar elvonult és nem volt hajlandó ismétlésre, megkezdődött a randalírozás. A fiatalok egy része nem volt hajlandó távozni a Kisstadionból, székeket dobáltak, újságpapírokat gyújtottak meg és máglyát raktak belőlük. Mindez artikulálatlan üvöltés és füttykoncert közepette zajlott le. A lelátó fölötti folyosó üvegablakait betörték. Végre, amikor sikerült őket eltávolítani a stadionból, az utcán folytatódott a garázdálkodás, amelynek irányításában — mint később a vizsgálat során kiderült — ugyanazok a garázda elemek voltak a főkolomposok, akik a sportrendezvényeken is rendszeresen szervezik az 'arénázást'./.../ ...az ablakokon kihajoló lakókra durva megjegyzéseket tettek, leszaggatták az utcai szemétgyűjtő dobozokat, felborítgatták a házak előtt a kukákat. A lakók közül többen a rendőrségre telefonáltak, és voltak, akik vizet öntöttek a randalírozó fiatalokra. A rendbontás, a rongálás és a garázdálkodás megszüntetésére a rendőrök gumibotjukat használták. A huligánok közül többen kavicsokkal dobálták a rendőröket, néhányan üvegekkel hajigálták a rendőrautókat, mások becsmérlő kifejezésekkel illették a rendőröket. A következő napokon is kisebb rendbontások voltak a kisstadionbeli előadásokon. A négy nap garázdálkodói közül a rendőrség több mint száz személyt állított elő a kapitányságokra. A vizsgálati során megállapították, hogy a fiatalok között csupán egy szervezett csoport volt, amelynek tagjai a XI. kerületi Feneketlen tó és a Móricz Zsigmond körtér környékén már más alkalommal is garázdálkodtak. A galeri tagjai július 7-én egységes öltözetben, piros kockás ingben jelentek meg a Kisstadionban. Csúzlit vittek magukkal és megcélozták vele az énekesnőt, galacsinokkal dobálták az előttük ülőket, élen jártak a botrányokozásban. Az illetékes kerületi kapitányságok szabálysértési előadói a garázdálkodás miatt közülük többeket 30 napi elzárásra ítélték, így Véghelyi György 19 éves, háromszor bűntett előéletű egyént, akit 'Zsozsó' néven tartottak számon cimborái. De 30 napi elzárással sújtották 'Vak'-ot, Zs. László fiatalkorút, 25 napi elzárásra 'Bulldog'-ot, L. Hunor fiatalkorút 30 napi elzárásra, 'Jefferson'-t, Szendrei Sándor 21 éves garázsmestert, 'Egérké'-t, a 22 éves Egervári Istvánt és még néhány társukat, M. Vilmos fiatalkorút 15 napi elzárással sújtották. A társaság vezetőjét, 'Bárót”' keresi a rendőrség. Rajtuk kívül többeket 8-30 napig tartó elzárásra büntetett a szabálysértési előadó, illetve 1000 forint pénzbírságra." (Amerikai magyar világ, 1967. augusztus 20.)

Ludas Matyi, 1968. szeptember 19.

1969-ben az Illés-együttes és a Tolcsvay-trió országos turnén vett részt. Március 31-én Pécsett léptek föl. A másnapi események miatt a Tolcsvay-trió két tagját és Szörényi Szabolcsot bíróság elé állították. Ma sem tudjuk pontosan, hogy mi történt. A Dunántúli Napló (1969. június 27.) tudósított arról, ami a bíróságon elhangzott: "A Pécsi Járási, Városi Ügyészség több személy által együttesen elkövetett garázdaság bűntettében emelt vádat Jánossy Géza 21 éves, budapesti lakos, az Illés zenekar technikusa, Tolcsvai László 19 éves, budapesti lakos, zenész. Balázs Gábor 26 éves, budapesti lakos, a Tolcsvai trió tagja, valamint Szörényi Szabolcs, 26 éves, budapesti lakos, az Illés zenekar tagja ellen. A vádirat szerint 1969. március 31-én Pécsett a Nemzeti Színházban 'Illés show' címmel koncertet rendeztek, amelyen az Illés zenekaron kívül a Tolcsvai-trió is fellépett. Másnap, április 1-én a zenekarok tagjai, illetve technikusai... a Mecsekre kirándultak és a Fenyves Szálló éttermében ebédeltek. Ebéd után gyalog indultak el, körülbelül fél 2 óra körül a Vak Bottyán utcához értek, ahol az úttesten egy rozsdás, bádog szeméttartót találtak, ebbe Tolcsvai Nagy László többször belerúgott, majd Solymosi József megfogta és a járdára helyezte. A szemetesedény rugdosását észrevette Vincze József, a Sopiana Gépgyár kazánfűtője és felháborodását fejezte ki, felszólította őket, hogy hagyják abba a rugdosást. Némi szóváltás után Szörényi Szabolcs Vincze felé közeledett, miközben Szörényi Szabolcs megjegyezte: 'Mi van, Józsi, miért hőzöngsz?' —(Szörényi nem ismerte Vinczét, a keresztnevét véletlenül telibe találta.) Közben Jánossy Géza ököllel arcul ütötte Vinczét, majd Tolcsvai Nagy László elgáncsolta, Vincze elesett, de magával rántotta az ököllel éppen támadni akaró Balázs Gábort. Balázs és Vincze dulakodtak a földön, míg Tolcsvai Nagy László a sértettet megrúgta. Vincze ekkor felugrott, segítségért a közelben lévő Hunyadi úti rendőrőrsre futott. A vádlottakat a Hunyadi úti rendőrőrsön meghallgatták, a sértettet is, majd a Városi Rendőrkapitányságra szállították őket. A tárgyaláson a vádirattal szinte teljesen ellentétben és egyöntetűen vallottak a vádlottak. Elmondották, hogy valóban belerúgtak néhányszor a bádogdobozba, de csak azért, hogy az ne legyen az úttesten, illetve nem is rúgtak, inkább a járda szélére 'pöckölték'. Vincze először megfelelő hangon figyelmeztette őket, de a következő szavai már sértők, drasztikusak voltak, sőt ő támadta meg a társaság tagjait. Ők nem kezdeményeztek verekedést —mondották —, ilyenre nincs szükségük. Soha nem verekedtek, most sem, pedig Vincze hosszúhajúaknak, huligánoknak nevezte őket. Ezért és a Balázs Gábort ért ütés miatt ők is a Hunyadi úti rendőrőrs felé igyekeztek, hogy feljelentést tegyenek Vincze ellen. Már az őrs közelében voltak, amikor három rendőr és Vincze az őrsről kijött és az őrsre kísérték őket./.../ A járásbíróság több tanút is kihallgatott, a vádlottakat és sértettet is szembesítette, de mind a vádlottak, mind a sértett ellentétesen mondták el a történteket. A tanúk pedig bizonyító erővel nem tudtak határozottan állást foglalni, hogy ki kezdeményezte a verekedést. A Pécsi Járásbíróság tegnap délutáni ítéletében a vádlottakat bizonyíthatóság hiányában felmentette. De figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak minden olyan viselkedéstől, amely bárkiben is megbotránkozást válthat ki. A bíróság helyeselte, hogy Vincze József a rendes viselkedésre figyelmeztette a vádlottakat, de kifejezte azt is, hogy a figyelmeztetés természetesen csak megfelelő hangnemben történhet, és nincs joga senkinek durva, drasztikus és sértő kifejezéseket használni."

 Ludas Matyi, 1968. július 11.

1970 februárjában és márciusában Illésék a beat őshazájában, Angliában koncerteztek. Március 14-én értek haza. (Good-bye London...) Londonban interjút adtak a BBC-nek. A több órás kötetlen beszélgetésből a riporter összevágott két anyagot, amelyet a megállapodás ellenére nem mutatott meg Szörényiéknek. Ezekből az interjúkból botrány lett és szilencium. Az együttes nyolc hónapig nem léphetett fel Budapesten, nem adták ki a lemezüket, Koncz Zsuzsa lemezét, amelyen szerepeltek, bojkottálta a rádió, leállították Mészáros Márta filmjének forgatását, amely az ő közreműködésükkel készült volna. A szilenciumokról a pártállami sajtó más eseteben egyáltalán nem számolt be, azokat nyilvánosan nem indokolták. Ekkor azonban egyetlen cikk erejéig kivételt tettek, mert túlságosan nagy volt az érdeklődés a fővárosi ifjúság körében az Illés iránt. "Sértett szentek avagy Illésék és pofonjaik" címmel Takács István neve fölött cikk jelent meg a Magyar Ifjúságban (1970. június 5.): "Kapjuk a leveleket, jönnek a telefonok: 'Mi történt Illésékkel? Miért szűnt meg a klubjuk?'/.../ A BBC-ben a fiúk többek között a következőket 'szövegelték': — Magyarországon beszélni sem lehet könnyűzenei életről; a fiataloknak — egy-két kivétellel — nincsenek klubjaik, ahol összejöhetnének és beatet hallgathatnának; ebben a halódásban a zenekarok csak nagyon-nagyon ritkán tudnak kitűnni, nem kapnak sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést; az egész magyar zenei életet rossz és merev kategorizálás jellemzi; aki hosszú hajat visel, az nálunk eleve erkölcstelen, akinek viszont a hosszú haj probléma, az mind primitív, és fogalma sincs az életről, a világról, amelyben él; a fiatalok ezzel szemben a hosszú hajjal tüntetni tudnak a kopasz öregek ellen .../.../ Két alkalommal beszélgettünk— órákon át, időnként igen heves hangnemben az Illés-együttes tagjaival és vezetőjükkel, IllésLajossal. Népszerűségükre, nagy táborukra és azokra az érdemeikre való tekintettel, amelyeket a magyar beat megteremtésében szereztek, örültünk volna, ha a történtekről önkritikusan, felelőtlen állításaik veszélyeit és káros voltát belátva nyilatkoznak, ha reálisan mérik fel akkori 'szereplésüket' és a mostani helyzetet. Sajnos, ezt nem sikerült elérnünk./.../ Jogaikat hangoztatják, anélkül, hogy kötelességeiket észrevennék." Az Illés-együttes valamennyi tagjának aláírásával válaszolt erre a cikkre. Kifejezték, hogy sajnálják a történteket, s "hogy tapasztalatlanságunkkal és tájékozatlanságunkkal sok félreértésre adtunk okot. A Magyar Ifjúság 1970. június 5-i számában megjelent cikkének bírálatát lényegében elfogadjuk, de szeretnénk megjegyezni, hogy nem érezzük magunkat 'sértett szenteknek'. Megsérteni sem akartunk senkit, legkevésbé akartunk szolgálatot tenni 'hazafiatlan erőknek'./.../ csak olyan dolgokról beszélgettünk, amelyekről már sok szó esett és amelyekről többek között mi is nyilatkoztunk itthon. Elmondtuk, hogy a magyar komolyzene méltán elismert és világhírű, hogy Bartók és Kodály örökségét magunkénak valljuk mi is, és a magyar zenei oktatásnak nagyon sokat köszönhetünk — akár magunkról, akár a közönségről van szó. Elmondtuk azt is, hogy nagyon sajnáljuk, hogy ennek ellenére a magyar zenei, elsősorban könnyűzenei életet az egész világon a cigányzene és az operett jelenti. Pedig az utóbbi években nagyon sok értékes kezdeményezésnek lehettek tanúi azok, akik nem szorítják merev kategóriák közé a könnyűzenét, és nem tekintik a 'szükséges rossznak' kulturális életünkben. Meggyőződésünk, hogy egy ország zenei kultúráját nemcsak a komolyzene színvonala jellemzi, hanem a népzenei hagyományokra támaszkodó könnyűzene is. Szükség lenne arra, hogy ennek felismerésével bírálják és támogassák azt a műfajt, amelyet többek között mi is művelünk, megalkuvás nélkül, és amely a fiatalok mindennapi életében is szerepet játszik. Mi nem azt állítjuk, hogy Magyarországon nincsenek ifjúsági klubok, hanem azt, hogy sem számuk, sem formájuk, sem tartalmuk nem megfelelő és elegendő. A fiatalságnak, de a könnyűzenének is szüksége lenne olyan ifjúsági klubokra, szórakozóhelyekre, amelyek mindennap nyitva tartanak, és amelyeket a fiatalok zsebére méreteztek. A hetente egy alkalommal nyitva tartó és csak néhány fiatal számára elérhető klubok — és a csak nyáron nyitva tartó Ifjúsági Park kivételével másfélék nincsenek — nem felelnek meg és nem elégítik ki az igényeket. Szeretnénk végezetül leszögezni, hogy sem egyéni, sem együttes sérelmeink nincsenek, csak javaslataink és kérelmeink. Ezeket tettük szóvá Londonban is, és nem 'sérelmeinket'. Most már belátjuk, hogy fölöslegesen. Éppen ezért nem értjük, hogy a Magyar Ifjúság cikkírója miért vetette fel írásában a pécsi 'kukaügyet', amely lezárt ügy és 'sérelmünk' orvoslást nyert, habár az üggyel kapcsolatban megjelent cikkek az egész Illés-zenekart marasztalták el, együttesünk tagjai közül pedig csak Szörényi Szabolcs ellen emeltek vádat, de őt is felmentették. A Magyar Ifjúság cikkének befejező részével egyetértünk, mi a magunk számára levontuk ennek az ügynek minden tanulságát. A következményeket, amelyeket nem tekintünk 'pofonnak', elfogadjuk," (Magyar Ifjúság, 1970. június 19.) A válaszcikk opportunista is volt, kritikus is, a büntetést is legitimálta, mégsem tűnt túlságosan behódolónak. Vagyis éppen megfelelt a politikai igényeknek.

Ludas Matyi, 1967. július 6.

1973. június 10-én Diósgyőrben nagy jótékonysági pop-koncertet rendeztek. A koncert végén Bródy János megköszönte a szervezők mellett a rendőrség munkáját is ezekkel a szavakkal: "Köszönöm a rendfenntartó erők segítségét is. Igen, komolyan gondolom ezt, mert voltak, akik már tegnap lejöttek Miskolcra, és nem volt hol aludniuk, a padokon, az Avas oldalában akarták tölteni az éjszakát, a rendőrség részükre szállást biztosított – igaz, hogy ez a fekhely nem volt olyan, mint az otthoni ágy, de reggel megkérdezték, hogy jól aludtak-e, és jó szórakozást kívánva kiengedték őket”. A közönség egy része füttyel és üvegdobálással fejezte ki a rendőrség jótékonyságával kapcsolatos véleményét. Bródyt ezen szavai miatt egy hónapos lakhely elhagyási tilalommal sújtották, büntető eljárást indítottak ellene, mivel nagy közönség előtt "a rendőrséggel szembeni gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentéseket tett”. A Miskolci Járásbíróság novemberben első fokon felmentette őt. 

Az elsőfokú ítélet után, 1973. november 15-én Aczél György, az MSZMP KB kulturális ügyekkel foglalkozó titkára feljegyzést küldött Biszku Bélának, az MSZMP KB másik titkárának, aki a belügyi vonalat felügyelte: "A november 14-i belügyi jelentésben olvastam Bródy Jánosnak, az Illés zenekar tagjának felmentő ítéletéről. Úgy gondolom, nem kell bizonygatnom: a világ minden kincséért sem szeretnék beavatkozni semmiféle bírósági ítéletbe./.../ Mégis szóvá teszem: számomra nem érthető ez a döntés akkor, amikor az Illés-zenekarnak, az ilyen Bródyknak – biztos tudomásom szerint – nem ez az első közrendet megzavaró ténykedése.../.../ Talán nem illetéktelen beavatkozás, ha felhívom a figyelmet arra, hogy képtelenek vagyunk biztosítani az ilyen jellegű rendezvényeken az esetleg sokkal súlyosabb következményekkel járó rendzavarás elkerülését, ha ennek a bírósági ítéletnek híre terjed.” Ez az ítélet megszünteti az ORI szilenciumának jogosságát. „Javaslom, hogy valamilyen formában legyen eligazítás az egységes eljárás érdekében, s akkor ennek megfelelően adnánk utasítást mi is az állami szerveink felé.”

Aligha Aczél feljegyzésének hatására, de a Miskolci Megyei Bíróság másodfokon az ítéletet megváltoztatta  és 5000 Ft pénzbüntetésre ítélte Bródyt, aki ezután nem turnézhatott az együttesével, amely egyébként is a felbomlás szélén állt, és hamarosan fel is bomlott. 

Ludas Matyi, 1968. április 11.