A (szokatlanul enyhe) télből és a karácsonyból tegyünk egy kirándulást a forró és kegyetlen sivatagba, ahol megismerhetjük egy nem éppen " jó kislány" sorsát! - DDQ
A képen egy B-17-es látható
A Lady Be Good történte
1958-ban a líbiai sivatag legelhagyatottabb részén egy kutatócsoport váratlan felfedezést tett. Ráleltek egy 1943 óta „bevetésen eltűnt”-ként nyilvántartott B-24D Liberátor típusú repülőgép roncsaira. A repülőgépen nem volt nyoma a személyzetnek és meglehetősen jó állapotban maradt. Belső berendezései közül a rádió is működőképes volt, valamint a fegyverzetet is használni lehetett. Harci sérülés nem volt rajta, s vizsgálatok szerint működő motorral szállt le a sivatagban. A világháborús bombázó roncsinak megtalálása egy 15 éves rejtély megoldásához vezetett.
Előzmény
A II. világháború során az egyik legjelentősebb európai hadszíntér a Földközi tenger és térsége lett. Fontos csaták zajlottak Észak-Afrikában, magán a Földközi-tengeren és Dél-Olaszországban is. Stratégiai célpontok, hadműveleti bázisok és utánpótlási útvonalak szövevényes terepe volt itt, ahol a szemben álló haderők vívták ádáz csatájukat a győzelem érdekében. Az amerikai hadsereg több légi hadjáratot indított annak érdekében, hogy megzavarja az utánpótlási vonalakat, gyengítse az infrastruktúrát és megnehezítse az ellenséges csapatok mozgását. Afrika északi részén kialakított támaszpontjaikról felszálló nagy hatótávú bombázói mélyen behatolhattak az ellenséges területek fölé és ott mérhettek csapást az ellenségre. A stratégiai bombázások végrehajtása érdekében több bombázócsoport is tevékenykedett a térségben, ezek egyike az USAAF 376. bombázórepülő-osztály 514. bombázórepülő-százada volt. A líbiai Benina adott otthont a 376. osztály bombázóinak, s ide települt a teljesen új építésű Lady Bee Good is.
A gép sorozatszáma 41-24301 AAF volt, és a fehér 64-es számot viselte a Lady Bee Good név mellett, melyet kézzel festettek fel rá.
1943 április 4-én a harci egység Nápoly, azon belül pedig a kikötő bombázására kapott parancsot. A csapásmérő egységbe beszervezték a később eltűntként nyilvántartott gépet is. A Lady Bee Goodon szolgáló személyzetnek ez volt az első éles bevetése! A személyzet a március 18 előtt érkezett a támaszpontra, egyenesen a kiképzésről.
Az első hullám rendben felszállt a célpontja felé, s őket követte a második hullám, melyben a tragikus sorsú repülőgép is volt, 14 óra 15 perckor. A felszállást követően egy homokvihar állta útjukat, a kötelékből 8 gép ennek hatására visszafordult. A négy gépre fogyatkozott második hullám 19 óra 50 perckor ért Nápoly fölé, de a rossz látási viszonyok miatt az elsődleges célpontot nem sikerült azonosítani. Két gép sikeresen támadta a másodlagos célpontot, de a másik kettőnek ez sem sikerült, így a tengerbe szórták a bombákat.
A 64-es oldalszámú gép közel járt már az afrikai partvonalhoz, de elszakadt a többi géptől, egyedül repült. A gép kapitánya William Hatton hadnagy meghibásodást tapasztalt a navigációs rendszerben. Rádión felvette a kapcsolatot a bázissal, jelentette a navigációs problémáit és segítséget kért a hazavezető irány meghatározásához.
A támaszponton elindították a szokásos protokollt, és a rádiós irányítás mellett rakéták fellövésével jelölték meg a repülőteret. Bár az időjárási viszonyok jók voltak, és a rádió is működött, a pilótának mégsem sikerült vizuálisan azonosítani a repülőteret. Átrepültek a bázis felett, és egyenesen berepültek a Szaharába.
A repülőtéren nem vettek semmilyen más adást, sem vészjelzést. Azt sem tudták azonosítani, hogy melyik gép húzott át a bázis felett. Miután már nem volt esély arra, hogy a hiányzó B-24D visszatérjen, eltűntként kezelték. Úgy gondolták, hogy a bevetés során sérülhetett meg a gép és a tengerbe veszett. Az elkövetkező 15 évben aztán ez az esemény az egyike volt a többi rejtélyes eltűnésnek a háború során.
Az első képek egyike a roncsról
Fény derül az igazságra
A fejlett világ olajéhsége arra sarkallta a kutatókat, hogy egyre több lelőhelyet kutassanak fel, ezért a föld minden szegletét feltúrták az áhított olajkincsért. A British Petrol igyekezett a lehető legtöbb lelőhelyet felkutatni, s ezért a legbarátságtalanabb vidékekre is küldött kutatócsoportokat. Az egyik csoport így került a líbiai homoktenger mélyére, olaj után kutatva. 1958. nyarán a térségben szolgáló Allan Frost kapitány egy DC–3-ast repülve, a Silver City Airways színeiben, észlelte a roncsokat, majd oda többször is visszatért a levegőben. A helyszínt november 9-én pontosan meghatározták, rögzítették azt egy térképen, majd folytatták az olaj utáni kutató repülést.
Légifelvétel az akkor még ismeretlen gépről
A rejtélyes repülőt 1959 február 27-én Gordon Bowerman olajkutató, valamint Donald Sheriden és John Martin geológus érte el elsőként, egy földi kutatócsapat részeként.
A részben homokkal borított repülőgép mint egy kísértethajó feküdt a sivatagban, alig volt rajta sérülés, s a legénységnek nyoma sem volt. Azonnal bejelentették az Amerikai légierőnek, de azok a nyilvántartásukban nem találtak olyan gépet, amely mélyen a sivatagban került veszteséglistára. (A bázison 1943-ban a gépet mint bevetés során, a tengeren eltűntként tartották nyilván.) Így, bár nyitottak egy aktát, azt rögtön irattárba is helyezték.
A kutatócsoportnak nem volt ideje sokat foglalkozni a géppel, folytatták az olaj utáni hajszát, hátrahagyva a repülőgépet. Igazi angol úriemberként viselkedtek, semmin nem változtattak, és semmit sem vittek magukkal. Ez nem mondható el a géphez az évek során ellátogató más csoportokkal, akik számtalan szuvenírt vittek magukkal a helyszínről.
Itt már látszik a gyűjtögetők tevékenysége
A repülőgép 1960-ig háborítatlanul pihent a sivatagban, amikor a légierő kutatói utóbb mégis sort kerítettek a roncs megvizsgálására. Az egyik BP-alkalmazott, Gordon Bowermann jó barátságot ápolt Walter B. Kolbus repülős alezredessel, aki akkor a líbiai Wheelus légibázis parancsnoka volt. Az egyik levélváltás során a levélben elküldte azokat a számokat és adatokat amiket a gépen talált. Innen pedig már minden ment a maga útján.
A szakemberek gyorsan beazonosították a gépen talált számok és a még kivehető festés alapján a Lady Bee Goodot. Meglepetésként ért mindenkit, hogy nem a tenger fenekén találták meg roncsként, hanem a sivatagban hevert, egészen jó állapotban.
A vizsgálóbizottság egyik felvétele
A felállított vizsgálóbizottság (Myron C Fuller kapitány, Wesley A. Neep antropológus) több részletre is fényt derített a helyszíni vizsgálat során. A repülőgép fegyverzete ép volt, azzal a helyszínen több lövést leadtak a vizsgálat alatt. Egyes berendezései is működtek, a rádiót is sikerült beüzemelni. Kiderült, hogy a repülőgép feltehetően hasra szállt, majd ezt követően tört ketté a homokban. A leszállás során az egyik hajtómű még biztosan működött, a repülőgép üzemképes volt földet éréskor, csak éppen a személyzet nem tartózkodott rajta. A gép személyzetének sehol nem látták nyomát, személyes felszerelésük, ejtőernyőik hiányoztak. A Liberátor repülésének utolsó szakaszát, irányítás nélkül, üresen tette meg. Lassan kifogyott az üzemanyaga és a homokos felszín közelébe süllyedt, majd egy buckának ütközve megállt, befejezte küldetését.
Olajkutatók a gép körül
Bár a gép sorsának rejtélye részben megoldódott, hiszen előkerült, rögtön új kérdések merültek fel. Hogy került a sivatagba? Hova lett a személyzet?
A kutatók megállapították, hogy a repülőgép a bázistól 440 mérföldre a nagy líbiai homoktenger mélyén fekszik. A 24000 négyzetmérföld kiterjedésű terület a világ egyik legbarátságtalanabb helye.
A gépet tételesen átvizsgálták, és mindent leltárba vettek, amit fedélzeten találtak. Megtalálták a repülési naplókat, az élelmiszer adagokat, vizet és még egy termosz kávét is. A kávéról később azt nyilatkozták, hogy fogyasztható maradt az évek során. Természetesen voltak olyan kíváncsiak, hogy az élelmiszert is megvizsgálták, s azt is kifogástalannak ítélték…
A gépről tulajdonképpen csak a személyzet és az ejtőernyők hiányoztak. Átvizsgálták a gép tágabb környezetét is, de nem találtak emberi maradványokat, sem további nyomokat. Továbbra is kérdések tömege várt válaszra.
Az egyre nagyobb figyelem hatására több kutatást is folytattak a végtelen sivatagban, amelynek eredménye annyi volt, hogy több mint húsz mérfölddel arrább előkerült néhány a személyzethez köthető holmi. De az alapkérdés, hogy mi történt valójában és hol a személyzet, megválaszolatlan maradt.
A hátsó torony és a működő fegyverzet
A következő éveben aztán ismét a British Petrol emberei szolgáltak új felfedezéssel. Ahogy tovább vizsgálták a sivatagot olaj után kutatva, megtalálták a személyzet öt tagjának holtestét 1960 február 11-én. A holttestek mellett számos használati tárgy, valamint egy napló is volt.
A másodpilóta feljegyzései
A felfedezés új lendületet adott a kutatásnak, nevet is adtak a műveletnek. A Climax fedőnevű művelet során az amerikai hadsereg kutatói megtaláltak még két hajózót a sivatagban. A kutatásban részt vett as USAF C-130-as teherszállítója, két Bell H-13 helikopter is. Bár a személyzet két tagja még nem volt meg, a hadsereg lefújta a további kutatást egy idő után.
Itt újra színre léptek az olaj után kutató szakemberek, ugyanis ők megtalálták a személyzet egy másik tagját, az ejtőernyőjével együtt. Guy E. Shelley őrmester maradványait 1960. május 12-én fedezték fel 38 kilométerre a korábban megtaláltaktól.
Akik leghamarabb feladták a küzdelmet, az elsőnek megtalált öt holttest
A kilencedik repülős viszont hivatalosan sosem került elő, de a repülő roncsai, a megtalált személyzet és az általuk írt napló lassan elárulta, mi is történt 1943-ban.
Feltehetően 1953-ban egy brit sivatagi járőr megtalálta Vernon L. Moor maradványait. Mivel a környéken nem volt bejegyezve eltűnt személyzet, a helyszínen rögzítették az adatokat és eltemették a testet. Vizsgálat nem indult, csak egy 2000-ben papírra vetett visszaemlékezésben szerepel az eset.
A Lady Bee Good utolsó útja
Miután befejezték a bevetést, a rájuk irányuló légvédelmi tűz és az időközben rájuk támadó német vadászgépek és bonyolult időjárási viszonyok a miatt szétszóródott bombázók megpróbáltak újra alakzatba fejlődni. A zárt alakzat volt a kulcsa a bombázók sikeres védekezésének. Ekkor a Lady Bee Good elkeveredett, s leszakadva a többiektől, egymaga indult a támaszpont felé. Valamilyen technikai probléma lépett fel a navigációs műszerek működésében, így többé nem számíthattak azokra. A hagyományos módszerekkel való repülés során viszont számos számítási hibát követhettek el. Bár a támaszponttal még volt kapcsolatuk, a sok baljós tényező miatt a tapasztalatlan legénység teljesen elkeveredett a sötét éjszakában. A navigációs hibák ellenére egészen közel repültek a repülőtérhez, de azt mégsem azonosították, s túlrepültek rajta. Feltehetően láthatták a fellőtt rakétákat, de gyakorlatlanságuk okán a hullámzó tengert összekeverték a homokdűnékkel. Mivel azt gondolták, hogy a tenger felett vannak, egy hajó rakétáinak vélhették a látottakat. Ez a tévedésük a továbbiakban is megmaradt. Amikor elkezdett vészesen fogyni az üzemanyag, úgy döntött a pilóta, hogy nem teszi vízre a gépet. Arra gondolt, hogy biztosabb a túlélésük, ha kiugranak, és úgy érnek vizet. Nem sokkal később a kapitány parancsára a személyzet elhagyta a gépet.
A magára maradt Liberátor pedig amíg volt üzemanyaga tovább repült. Majd egymás után leálltak a hajtóművek, és lassan ereszkedve hasra szállt a homokban.
A legénység tagjai nagy meglepetésükre homokon értek földet, nem is nagyon szóródtak szét. Egy kivételével mindenki összegyűlt egy helyre. Woravka bombázó tisztnek nem nyílt ki az ejtőernyője, s a homokba csapódva életét vesztette. A géptől ekkor mintegy 16 mérföldre voltak, de ezt nem tudták. Miután magukhoz tértek a meglepetésből, hogy a sivatagban vannak, arra a következtetésre jutottak, hogy valahol a bázis közelében lehetnek. Közösen úgy határoztak, hogy észak felé indulnak el.
Ezzel a döntésük ismét hibásnak bizonyult, hiszen mélyen a sivatag belsejében voltak, több mint 400 mérföldre a bázis jelentette menekülési lehetőségtől. Nem volt náluk elegendő víz, sem élelem, hiszen mindent a gépen hagytak, felszerelésükkel együtt. A nyolc repülős nekivágott hát a sivatagnak, és kezdetét vette egy gyötrelmekkel teli közel 100 mérföldes utazás. Amíg volt erejük, Robert Toner másodpilóta naplójában rögzítették sorsukat, amelybe minden szenvedésük rögzítésre került. Leírták azt is, hogy a keresőcsapotok számára jeleket hagytak, amelyek a felszerelésükből kerültek ki. A vándorlás során a személyzet öt tagja annyira legyengült, hogy képtelen volt tovább menni. Ekkor hárman kiváltak a csoportból, és tovább vánszorogtak a sivatagban. De az ő további útjuk is hiábavalónak bizonyult, a sivatagban lelték halálukat mindannyian.
Bevetésre való felkészítés a sivatagban, a Lady Bee Good utolsó útjára indul
A kutatócsoport megállapította, hogyha a repülősök megkeresik a tőlük délre lévő gépet, minden másképp alakult volna. A gépen elegendő készlet és felszerelés volt ahhoz, hogy a még délebbre lévő természetes Wadi Zighen oázist elérjék. Az oázis jelölve volt a repülőgépen lévő térképeken is. A rádión is kérhettek volna segítséget, illetve az oázist rendszeresen használó sivatagi karavánok is segíthettek volna rajtuk.
De a sorsuk az volt, hogy azon 1943. április eleji első bevetésen sorozatosan rossz döntéseket hozzanak, és a sivatagban érje őket a végzetük.
Térképen a repülés, a vándorlás és a repülősök megtalálásának helye
A Lady Bee Good utóélete
A hadsereg végezetül a repülőgépből kiszerelte a fegyverzetet, a rádiókat, és mindent, amit csak hasznosítani lehetett. Ezeket aztán más repülőgépekben használtak fel. A személyzet felszerelése, és a repülő néhány eleme különböző múzeumokba került. Az egyik propeller Robert E. LaMotte szülővárosában Lake Lindenben a városháza előtt lett kiállítva.
A gép hátra hagyott többi része egészen 1994-ig a sivatagban maradt, majd Dr. Fadel Ali Mohamed vezetésével Tobrukba, egy légibázisra szállították át, s a mai napig ott tárolják, de korántsem olyan jó állapotban, mint ahogy 1958-ban előkerült.
A személyzet: Hatton, Toner, Hays, Woravka, Ripslinger, LaMotte, Shelley, Moore, Adams.
Azt gondolnánk, hogy a történet itt véget is ért. De a Lady Bee Good tartogatott még meglepetéseket!
Mint említettem a gép pár alkatrészét más repülőgépekbe építették be. A légierő egyik C-54-es szállítója több műszert is kapott a Liberátorból. Ez a repülőgép az egyik útja során meghibásodott, s csak úgy tudott megmenekülni, hogy rakományát a tengerbe szórta. A vizsgálatok szerint a problémát a Lady Bee Good alkatrészei okozták.
A rádióberendezés egy részét egy C-47-es kapta meg. Ez a repülőgép nem volt ilyen szerencsés, egyenesen a Földközi tengerbe zuhant. Természetesen ezt a katasztrófát is a tragikus sorsú gép számlájára írták. A Lady rádióiból kapott a helyszínen, a kutatás során tevékenykedő másik C-47-es is, miután meghibásodott a sajátja. Meglepve tapasztalták, hogy a roncsban hibátlanul működő rádió a szállítóba szerelve nem hajlandó bekapcsolni. A csere készülék, amit a bázison kaptak, hibátlanul működött. A makacs rádió a roncsba visszatéve természetesen simán bekapcsolt…
És itt még nem volt vége a targédiáknak! A Sidra-öbölben vízbe csapódott egy Havilland Canada DHC-3 Otter repülőgép. Ebből a gépből nem találtak meg semmi mást, mint pár karfát… Ezeket korábban a Lady Bee Goodból szerelték át a lezuhant repülőgépbe.
A Wheelus légibázison lévő kápolnában egy ólomüveg kép állít emléket a repülőknek. A gép sorsa inspirált néhány filmet és könyvet is.
A rengeteg összegyűjtött felszerelési tárgyból sok került különböző múzeumokhoz, és a mai napig részei a kiállításoknak. A McDonell Douglas Corporation egy időre számos kiállítási tárgyat kölcsönkért, tudományos vizsgálatok céljából. Megvizsgálták a sivatag hosszútávú hatását a felszerelésre. Megállapították, hogy az élelmiszer nagy része fogyasztható maradt. A mentőmellényt a sivatagi homokfúvás erősen megrongálta, míg más eszközök jobban bírták a strapát. A hadsereg által kiadott Elgin A-11 karóra a mai napig működőképes, igaz napi 10 másodperces késést összeszed azért. A brit túlélő térképek alig fakultak ki, és az anyaguk sem használódott el.
További érdekesség, hogy a híres író–pilóta Antoine de Saint-Exupery 1935-ben szintén a líbiai sivatagban hajtott végre kényszerleszállást. Az ő története azonban nem a sivatagban ért véget, ugyanis egy beduin megtalálta és megmentette őket.
Ami gépből maradt, a légibázis elhagyott szegletében
- DDQ -
