A munkásököl, mely kiütötte magát

A boksz nem volt úri sport. A külvárosok utcáin felnőtt bunyós gyerekekből lettek világverő magyar ökölvívók. Énekes István, a szegény vasutas család Angyalföld mélyéről jött, illetve onnan el sem mozdult fia még húsz éves sem volt, amikor már Európa-bajnok lett. Húszas évei elején pedig olimpiai bajnok. Huszonéves volt még akkor is, amikor levetette magát a vasutas kórház udvarára. Öngyilkosságát is politikai célokra használták fel az ötvenes években.

Énekes István. (Mező Ferenc: Az újkori olimpia)

Az Arcanum szerzőjének tollából a "Régi idők sportolói" című, érdekes és ritkán látott, hallott - többnyire tragikus történeteket felvonultató - sorozat negyedik részében Énekes István rövid élete a téma,.

A mai bejegyzés is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!

Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. 

 

Már Széchenyi István és Wesselényi Miklós is igyekezett elterjeszteni Magyarországon a bokszot, de ez nemigen sikerült, mert „úriember” számára az arcot ért ütés vért, de minimum bírót kívánt. Csak az 1910-es években jelent meg – szerény mértékben – az ökölvívás a magyar sport világában. A külvárosokban, a munkásnegyedekben verekedő fiúkat lehetett először beugratni a ringbe és rászoktatni a szabályokhoz kötött, viszont elfogadott tevékenységként űzhető bunyóra.
A városligeti Nemzeti Sport Arénában ötven koronát kereshettek az ágrólszakadt, mindig éhes zuglói, újpesti, angyalföldi fiúk, ha kiálltak a jól trenírozott, félprofi artisták ellen, akik persze általában jól beverték a képüket azért a pénzért. Állítólag az Énekes-fiúk is így kezdték.
Apjuk, a vasúti altiszt és anyjuk, aki mosni járt és olyankor a vasútnál végzett segédmunkát, egy nedves szoba-konyhás lakásban nevelték a két lányukat és a három fiukat a Szent László úton. Az olimpiai bajnok egész életében abban az utcában lakott, csak persze a lakáskörülményei változtak. Nagy ugrás volt, amikor a szoba konyhából átköltöztek egy kis házba, amelynek ikerkertecskéjében megtermett egy kis zöldség a családnak.
István, a középső fiú, egy vak újságárusnál lett újságkihordó 11 éves korában. Aztán kifutó lett, majd sikerült bejutnia egy szabóhoz inasnak. Az iskolát nem túl sűrűn látogatta. Négy elemi után még beíratták polgáriba, de csak egy évet végzett el, másodikban megbukott, és ezzel véget is ért az iskolai pályafutása.
A fiúk a fociról álltak át a bokszra. Fél évvel a halála előtt így mesélt erről az átállásról: „Vidáman rúgtam a labdát már évek óta, mikor egyszer vitatkozásba keveredtem valakivel, az illető erővel azt állította, hogy a bokszolók gipszes szalaggal tekerik be az öklüket, és mikor megszáradt és megkeményedett, akkor álltak oda egymással szembe. Én ezt a végletekig tagadtam. A bátyám elvitt a Spártába. Hamarosan kiderült, hogy a fogadást megnyertem. Az ökölvívás viszont a szívemet nyerte meg. Napról napra elsomfordáltam az edzésre. De hát már akkor sem értették meg a fiatalságot, állandóan kidobtak. Mikor már szóval nem igen hatottak rám, megfogták a sapkámat és kihajították. Kénytelen voltam utána menni! Egyszer aztán megunták ezt is, kesztyűt kaptam. Irtózatosan megszerettem a bunyót. Eltörtem a csuklómat is, de ez sem tudott visszatartani.” (Nemzeti Sport, 1939. június 27.)
Zoltán volt az első, aki elmászkált bokszolni. Ő vitte Istvánt, aztán csatlakozott hozzájuk Vilmos. Zoltánból nem lett semmi, a másik kettőből annál inkább. Vilmos is Európa-bajnok lett.
István egy ideig titokban járt bokszolni. A sérüléseit esésekre, bicikli-balesetekre fogta, de aztán csak lebukott. Apjuk tiltotta, anyjuk féltette a fiúkat, de nem lehetett őket visszatartani.

Énekes István en garde-ban. (A reggel, 1932. augusztus 15.)

A Budapesti Vasutas Sport Club egy időben született Énekes Istvánnal. Az volt a cél, hogy a vasutasok sportolási lehetőséghez jussanak. A Nagy Háború, a forradalmak és terrorok megakasztották a club működését. A BVSC csak 1921-ben alakult újjá, és 1925-ben jött létre az ökölvívó szakosztálya. A vasutas szülők gyerekei természetesen ide áramlottak, már csak azért is, hogy nagyobb eséllyel kapjanak munkát a MÁV-nál.
Az olimpiai bajnoki címek tömegét szerző úszóiról és vívóiról híres BVSC első olimpiai bajnoka az ökölvívó Énekes István lett.
A leglelkesebb, legszorgalmasabb és legtehetségesebb tanítványok közé tartozott. Már 16 éves korában felfigyeltek rá. Ekkor írtak róla először a sajtóban. Még fiatalították is egy kicsit: „Új tehetség tűnt fel a szombat esti bokszviadalon. A Budapesti Vasutas és az NSC meghívásos bokszmérkőzése szombaton este telt ház előtt folyt le a Vasúti és Hajózási Clubban. A mintaszerűen rendezett viadalon kellemes feltűnést keltett az alig 15 éves Énekes István. A 49 kilós bokszoló Oláh József tanítványa, Fischman (Spárta) ellen vívott küzdelme a bokszolás minden szépségét érvényre juttatta. (Nemzeti Sport, 1927. július 24.)
1928-ban ifjúsági bajnok volt és már válogatott. Még az olimpiai válogatón is részt vett, de nem volt esélye a légsúlyúak mezőnyéből kiemelkedő Kocsis Antallal szemben, aki abban az évben az olimpia előtt ötször is legyőzte őt, azután meg is nyerte az olimpiát Amszterdamban. Viszont Magyarországon Énekes volt az egyetlen aki a későbbiekben győzni tudott Kocsis ellen.
Az 1928-as országos bajnokságon második lett Kocsis mögött, de 1929-ben már mindketten bajnokok, mert Kocsis egy súlycsoporttal följebb lép, és az akkor bantamsúlynak hívott harmatsúlyban versenyez. 1930-ban pedig Kocsis elhajózik Amerikába, és profi ökölvívóként folytatja a pályafutását.

A nagy előd és vetélytárs, Kocsis Antal. (Gyárfás Tamás: Sport, 2005.)

„Énekes István a legfiatalabb válogatott bokszolónk, aki eddig nyolcszor volt válogatott és minden esetben győzedelmeskedett. A jövő nagy reménysége, akinek még csak a rutinja hiányzik, hogy a világ legjobbjai közé lehessen sorozni.” Ezt írta a Sporthírlap 1929. augusztus 8-án.
Ehhez már egy év sem kellett. Még nem volt húsz éves, amikor 1930-ban Európa-bajnok lett. Az EB-t Budapesten rendezték. A nyolc súlycsoportból ötben volt magyar a döntőben, és hárman nyertek is. A három legalacsonyabb súlycsoportban.
A Pesti Hírlap (1930. június 11.) így írja le a döntőt: „Villámgyors magyar támadás. Énekes két jobbkezese keményen ül, a lengyel kaszál. Énekes végig támad és tehetetlenségre kényszeríti ellenfelét. Énekes a menetet teljesen uralja. A második boutban a lengyel kezdeményez, de egyhamar védekezésre szorítkozik. Énekes jobb ütései mind helyezettek, belharcban is jól dolgozik. A lengyel mindig fog. Megintik! A lengyel ugyan még próbálkozik, ütéseiben azonban már nincs erő, Énekes már biztos győzelmében de mivel látja, hogy nincs remény kiütésre, nyugodtan dolgozik.”
Énekest a BVSC tehetséges fiataljaként vették fel a MÁV-hoz, de szó sem volt alibi vagy kímélő munkáról. Gyakornokként végzett segédmunkát, dolgozott kocsifelíróként, targoncásként. Nem is vették státuszba, csak gyakornokként alkalmazták. Havi 100 pengőt keresett. Abból vonták le a külföldi versenyek miatt kimaradt napokat. Vilmos öccse fél tonna árúval megrakott targoncákat tologatott az ötvenegynehány kilójával a vasúti raktárban.
Az Énekes fiúk borzasztóan sokat szenvedtek a versenyek előtt, amikor brutális fogyókúrával kellett ledolgozni magukat a súlyhatár alá. Vilmos így emlékezett vissza erre: „Sokszor már nem is láttunk, elájultunk, és akkor az arcunkat vizes ronggyal lemosták, vigyázva, nehogy egy csöpp víz is kiszáradt szánkba kerüljön. Alig tudtunk a ringbe fölmenni, olyan gyöngék voltunk. Anyám másfél deci árpakávét csinált Pistának, azt itta meg a mérlegelés után, hogy kicsit erősítse magát” (Sportvezető, 1986/3.) István olykor inkább eggyel felsőbb súlycsoportban indult, ha az ottani ellenfél is biztosan verhető volt.
1930-ban Európa-bajnokként, miután jól megünnepelték őt a Keleti Pályaudvar restijében, már raktári felvigyázó lehetett. Fizetett alkalmazottnak, állandó státuszba csak akkor nevezték ki, amikor már olimpikon lett.(Vasút és Közlekedési Közlöny, 1930. június 15.) Olimpiai bajnokként már tisztviselő is lehetett belőle, de túl jól akkor sem keresett.

Énekes Vilmos, aki Adler Zsigmond szerint még tehetségesebb is volt a bátyjánál, csak kevésbé szorgalma, kiváló edző lett. Itt az Újpesti Dózsa veretlen 1964-es bajnokcsapatának edzőjeként látjuk a guggoló sor jobb szélén. (Népsport, 1964. december 15.)

Kocsis és Énekes előtt Adler Zsigmond volt a légsúly magyar bajnoka. Ő azonban fiatalon abbahagyta a versenyzést, és edző lett abban az életkorban, amelyben az ökölvívók még bokszolni szoktak. Amikor Énekes válogatott lett, annak ellenére, hogy a BVSC színeiben versenyzett, az angyalföldi BTK edzője, Adler Zsigmond készítette fel a nagy versenyekre: „Nem volt nehéz munkám vele, neki minden adottsága megvolt az ökölvíváshoz. Gyors volt, a sorozása olyan, mint a géppisztolyropogás és a támadását igen hatásosan fejezte be. Belharcban, külharcban egyaránt otthon volt. Nagyszerű megérzései voltak. Szívós, kemény és határozott.” (Sportvezető, 1986/3.)

Adler Zsigmond. (Kő András: Papp Laci. 1973.)

Az 1932 márciusában rendezett országos bajnokságra nem kellett rákoplalniuk az Énekes-fiúknak. Vilmos harmatsúlyban, István még egy súlycsoporttal feljebb, pehelysúlyban lett bajnok. Ezt a hazai mezőnyben el lehetett játszani. De mi lesz az olimpián?
Hiába ment el a magyar címvédő Amerikába profinak, Énekes a kiküldését nem vehette biztosra. Fő riválisa ekkor Kubinyi Frigyes volt: „A legutóbbi próbaversenyen Énekes István és Kubinyi Frigyes eldöntetlenül mérkőztek, s így még mindig nem dőlt el, hogy kettőjük közül kit küldjenek ki az olimpiászra. A két rivális egymás ellen észrevehető idegességgel dolgozott, és ez határozottan a mérkőzés rovására ment. A szövetség éppen ezért most elhatározta, hogy a riválisokat egy-egy staféta ellen állítja ki, hogy így állóképességükről meggyőződjék.” (Esti Kurir, 1932. június 22.)
A staféta azt jelentette, hogy váltott ellenfelek ellen kellett a három menetet lebokszolni.
Volt rá esély, hogy Énekes kiküldetése nem a ringben fog eldőlni. Ő ugyanis már az összetartás első napján engedély nélkül elhagyta a válogatottak szállását. Azt lódította, hogy orvosi vizsgálatra megy, de igazából nő ügyben járt, és még az esti edzést is kihagyta. (Esti Kurir, 1932. június 25.)
Megúszta ezt a kalandot. A fegyelmi bizottság ugyan három hónapra eltiltotta a versenyzéstől, de a büntetés végrehajtását a sportoló érdemeire való tekintettel felfüggesztették. (Nemzeti Sport, 1932. június 29.)
Így tehát Énekes részt vehetett az utolsó válogató versenyen is, lebokszolhatta a stafétát a kijelölt ellenfelekkel, és bekerült abba a hármasba, amely kiutazhatott az olimpiára. A középsúlyú Szigeti Lajos mellett, az alacsony súlycsoportokban Kubinyi és Énekes képviselte Magyarországot.
Énekes már Londonból tudósított az utazásról: „Kénytelen vagyok arról írni, hogy a koszt nem 'rímel'. (Ez nálunk az állandó beszédtéma.) Az életemet keseríti meg ez a sok kondíciórontó cifraság. Sohasem tudom, hogy mit adnak elém./.../ Egyébként értesítek mindenkit a vasútnál és a többi 'srácokat' is, hogy Londont két napon keresztül autóbusszal bejártuk és állítólag még a felét sem láttuk. Az utazás eddig elég kellemes volt, csak merevek vagyunk, jó volna egy kicsit homokzsákolni. Jó volna már a sok tétlenség után dolgozni. Félek, hogy mire kiérünk, már elszokunk a bokszolástól és csodálkozni fogunk, hogy még azt 'is' kell odakint csinálni. De azért ne féljenek Budapesten, nem csak 9 percig fog tartani Los Angeles-i szereplésem, ne féljen senki attól, hogy lesz majd három menet... és utána jön a pakolás. Ezt a versenyt meg akarom nyerni, ha már ennyit utazok, akkor legyen értelme is. No nem igaz?” (Esti Kurir, 1932. július 17.)
A következő beszámoló már Los Angeles-ből érkezett: „A tréninget mindennap reggel 9 órakor kezdtük. Egy órát futottunk a mezőn, majd árnyékbokszolás következett. Árnyékolás után pihenőre tértünk, mert Los Angelesben a déli órákban néha tűrhetetlen a hőség. Este ismét 'kesztyűztünk'. Kubinyi vigasztalhatatlan. Jóban, rosszban együtt voltam Kubinyivel, vele dolgoztam. Sajnos megbetegedett, kelés támadt a fülén, amelyet meg kellett operáltatni. Szegény Frici, egész vigasztalhatatlan. Álmainak megvalósulása volt, hogy kijuthatott Los Angelesbe, most meg kell állania a félúton. Az olimpiai kórház francia orvosa már megvizsgálta és a fejét csóválta, úgy hogy Kubinyi esetleg csak az amerikai túránkon vehet részt. Az idegenek rettenetes titkolódzásba burkolóznak. Mindenki fél, hogy ellesik a fogásaikat. Amerikaiak tréningjére teremtett ember be nem juthat. Nekünk is ki kellett menni naponta Hollywoodba, ahol a mozifelvevők vannak./.../ Csak az ismeretlen ellenfelektől félek./.../ Rodriguezt ismerem, az amerikai Salica (Brooklyn) egyre hízik és nem tudja hozni az 50 kiló 80 dekás súlyhatárt. A Budapesti Vasutas szakosztály vezetője, Sulkó Béla táviratban értesített, hogy a vasútigazgatóság a sportban szerzett érdemeim miatt rendes évi fizetéses alkalmazottnak nevezett ki. Az Esti Kurír útján üdvözlöm a Budapesti Vasutasokat és ígérem, hogy igyekezni fogok a kinevezést lehetőleg olimpiai győzelemmel kiérdemelni.” (Esti Kurir, 1932. augusztus 12.)
Hát, ekkora jelentősége volt egy állandó státusznak a MÁV-nál.
Kubinyi kelése a fülén egy oda kapott ütéstől súlyos következményekkel járhatott volna, az orvosok felelősen döntöttek. Ez viszont eldöntötte a kérdést, hogy melyikük indul légsúlyban, ahol Énekesnek a legjobb esélyei voltak. Az első ellenfelén könnyen túl jutott, és valóban az a két bokszoló volt a legveszélyesebb ellenfele, akikről írt.

Kubinyi Frigyes (1909-1948). Ötszörös magyar bajnok, az 1934-es EB ezüstérmese harmatsúlyban. Az 1936-os berlini olimpián a későbbi olimpiai bajnoktól kapott ki. (Olympedia)

A Pesti Napló (1932. augusztus 28.) így ismertette az olasz színekben induló Edelweis Rodriguez elleni csatát: „Énekes már az első menetben biztosította sikerét. Elegánsan és biztos fölénnyel támadott, nem vágott be durván, nem ütött alsótestet, pedig ezt itt sok bokszoló előszeretettel praktizálja. Az egyik zsűritag meg is jegyezte: 'He fights like a gentleman'. (Úgy verekszik, mint egy 'úr'.) De amikor Énekes az Edelweis közelébe került, bokszkesztyűje egynéhányszor olyan villámsebességgel pofozta, 'punch'-olta ellenfelét, hogy ezzel gyorsasági rekordot érhetett volna el, és ezért a közönségből derültséget váltott ki. Az olasz összesen csak öt érdemleges ütést mért Énekesre, aki azonban minden alkalommal megőrizte fölényét. Két menet Énekesé volt. A harmadikban lanyhult a sebessége, de nem is akadt sok dolga, mert az Edelweis vagy belekapaszkodott vagy menekült előle. A zsűri egy pillanatig se vitatkozott, meghozták a döntést./.../ A magyar bokszoló olyan lelkes tapsot kapott, ami kevés idegen embernek jutott ki az Auditóriumban.” Ekkoriban az olimpia legjobb európai versenyzőjét Európa-bajnoknak tekintették, tehát Énekes már kétszeres Európa-bajnok volt.
Ugyanez a cikk az amerikai Salica elleni mérkőzésről, aki Énekes vélelme ellenére tudta hozni a súlyát: „Mindenki féltette Énekest, de nem az amerikai erejétől vagy rutinjától, hanem attól, hogy: amerikai. Ugyanis amerikai és más angol nyelvű bírák rendszerint az idegenek ellen döntenek./.../ Énekes karjai gyorsabbak és hatásosan mozognak, lendülnek, pofoznak bele a Salica arcába, állkapcsába. Amikor a Salica klincsbe fogja, belülről dolgozza meg Énekes az amerikai gyomrát./.../ Salicának már vörös az orra, könnyes a szeme. Már lelohadt az önbizalma. Már csak védekezik. Most egy kétségbeesett helyzetéből előtör és kettőt vág Énekesre, aki a harmadik ütés elől félreugrik és egy balról jövő könyöklendüléssel belefújt a Salica arcába. Gong./.../ Ugyanilyen erő és technikai fölény jegyében folyik le a második round is, de egy pillanatra mégis eláll a szívverésünk. Salica nem tud ellentállni, egy klincsnél Énekes oldalához került és Énekest jobb öklével kétszer, teljes erőből hátulról tarkón vágja. Énekes féltérdre esik. Az amerikaiak üvöltenek, a többi nemzetségűek pedig hurrognak, bőgnek, 'pfuj'-t ordítanak. A veszedelem azonban elmúlt. Énekes felugrik, kissé kábult ugyan, ezért óvatosan dolgozik. Ütései lassabbak. A második menet 'hivatalosan', az amerikaié./.../ De a harmadik menetben Énekes frissen felbuzdultan, elszántan kezd. Támad, a karjai belelendülnek, Salicába zúg az ütése, pofoz jobbról-balról.A Salicának a harmadik menetben csak négy ütésre nyílt alkalma.A végén már támolygott. Énekes alulról fölvág, állkapcsot ér. Salica a kötélnek esik. Gong. Kihirdetik az eredményt. Énekes győzött.Hihetetlen lelkesedés tört ki, idegen atléták előugrottak a padsorokból, ölelgették Énekest. McKinney, az amerikai bokszszövetség alelnöke ugyan tiltakozni akart, hogyan merték elvenni az amerikai győzelmét, de rá se hederítettek.”
Más beszámolók nem említik, hogy Salica megrendítő ütése szabálytalan lett volna. „Csicsa egyszer 2 másodpercre földre is kerül egy horogtól. 'Anyám arca jelent meg előttem, aztán mintha Salicának hét feje volna. Felálltam és a középsőt eltreffeltem' — mesélte később a családnak.” (Sportvezető, 1986/3.)
Természetesen nemcsak az amerikai szövetség embere, hanem az amerikai közönség is tüntetett a döntés ellen. Énekes nem egyhangú pontozással győzött. A német és az olasz bíró őt, a finn az amerikait hozta ki győztesnek.
Ezután jött a döntő a mexikói Cabanas ellen, aki már nem okozhatott gondot Énekesnek. Cabanas így nyilatkozott: „Gyorsaságával nyert ellenem, lomha voltam hihetetlen fürgesége mellett.” (Sportvezető, 1986/3.)

Egy tudósítás a Los Angeles-be vezető hosszú út kanadai állomásáról az Énekesről készült rajzzal. Az angyalföldi vasutas fiú a Niagara vízesést is megcsodálhatta. (Nemzeti Sport, 1932. július 20.)

Énekes István ekkor, 21 éves korában volt a csúcson, de még nyert egy Európa Bajnokságot. 1934-ben, akárcsak 1930-ban Budapesten rendezték az EB-t a Városi (később Erkel) Színházban. L. Pap István így ír erről: „Énekes végül nem kis nehézségek árán nyerte meg az újabb Eb-aranyat, pedig az olasz Sergót, aki az elődöntőben 'egy támadásnál derékon kapja Énekest, és egy csípődobással dobja...', végül leléptették.../.../ A fináléban a svéd Cederberg is megszorongatta Los Angeles bajnokát, de pontozással idegenben már akkor sem volt könnyű nyerni, neki sem sikerült.A Nemzeti Sport kritikus volt az aranyérmessel: 'Énekes már sokkal bizonytalanabbul szerepelt...'"(Nemzeti Sport, 2016. február 18.)

Énekes már Los Angeles után, 21 éves korában is vissza akart vonulni. Az 1934-es, igencsak nehezen kivívott európa-bajnoki címe után pedig ezt nyilatkozta: „Ez volt az utolsó szereplésem. Belefáradtam a tízéves versenyzésbe és sok más mindenbe./.../ Nem akarok panaszkodni, csak elmondom a dolgokat, most már mindegy nekem. Tudom, rosszak a viszonyok, de hát mégis./.../ Nyugdíjas öreg édesapám 60 pengőt kap havonként, nekem egyedül kell a családot eltartanom. Legidősebb fivérem szanatóriumban fekszik. Tessék elképzelni, mennyi gond, keserűség jön ki ebből. De készültem teljes erőből, akarással. Igyekeztem túltenni magamat ezeken a köznapi gondokon, nem gondoltam arra, hogy a tárcám tele van zálogcédulákkal.” (Sporthírlap, 1934. április 18.)
Énekes persze kereshetett volna sok pénzt is, ha elmegy profinak. Kapott ajánlatokat Amerikában is, európai válogatott versenyeken is, de ő hozzá volt nőve Angyalföldhöz. Nem volt ott nála népszerűbb ember, pláne Los Angeles után. Egész Angyalföld büszke volt rá. Amikor 1935-ben megnősült, a hatalmas Béke téri templom zsúfolásig tele volt Angyalföld népével: „Hétfőn volt Énekes István esküvője Balogh Zsófiával. Hol tarthatja egy bokszoló világbajnok az esküvőjét? Természetesen az Angyalföldön, a Béke téri templomban. Ott volt — mint mondani szokták — tout Angyalföld. A népszerű világbajnokot, aki egyébként az államvasutak műszerésze, rajongva szereti a srácvilág. Az ökölvívószövetség vezetői és az ökölvívás előkelőségei mellett ez a mezítlábas, édes gyerekhad volt az esküvő legbájosabb közönsége.” (Az Est, 1935. augusztus 7.)

Szigeti Lajossal, a középsúly Európa-bajnokával 1934-ben. Szigetit Los Angeles-ben még a második fordulóban lepontozták, és a kiesése után ő volt Énekes szorító segédje.(Nemzeti Sport, 2016. február 18.)

Énekes ugyan nem vonult vissza 1934-ben, de nem is bokszolt már olyan komolyan. Erősen hullámzott a kedélyállapota. Az 1936-os olimpiára már nem juthatott ki. Ekkor már Vilmos volt az első számú Énekes a ringben, aki 1937-ben Európa-bajnok lett pehelysúlyban.
Énekes István még 1939-ben is bokszolgatott. A vasutas bajnokságot félkézzel is megnyerte. Még részt vett meghívásos versenyen, de már egy nem élvonalbeli ellenfelet is csak alig tudott legyőzni. (Az Est, 1939. április 18.)
„Ugyanakkor a fejébe vette, hogy felkészül az akkor már Tokiótól elvett, Helsinkinek adott 1940-es olimpiára. ('Meglátja, szerkesztő uram, ott leszek a helsinki olimpián is. Érzem, hogy megy még. Hiszen még harmincéves sem vagyok...')” (Nemzeti Sport, 2016. február 18.)
Ha nem sodorta volna el a háború az 1940-es olimpiát, Énekes akkor sem érte volna meg.
„...a legrosszabb fajtából való képzelt beteg vált belőle. Folyamatosan rákosnak tartotta magát, előbb a sok fogyasztás következményeként a gyomrában, majd a májában gyanította a gyilkos kórt, és hiába közölték vele az orvosok, hogy kutya baja, nem hitt nekik. Ráadásul ez idő alatt a házassága is tönkrement, a feleségének elege lett belőle, megcsalta, amit a gyenge idegrendszerű Énekes már nem bírt elviselni. Idegösszeomlást kapott...” (Nemzeti Sport, 2016. február 18.)
1939 decemberében befeküdt a MÁV-kórházba, hogy kivizsgálják. Voltak gyomorbántalmai, de rákról szó sem volt. Ő senkinek sem hitt. 1940 első napján földszinti betegszobájából fölment a harmadik emeletre, feltépte az ablakot és kiugrott. Nem nyerte vissza az eszméletét. Másnap reggelre meghalt.
Kóros hipochondriája, házasságának összeomlása, ideggyengesége mellett nyilván anyagi problémák is nyomasztották.
Az Olympedia nevű angol nyelvű portál azt írja, hogy különböző források szerint eldobta az életét, mielőtt a Gestapo lefogta volna. Erre semmilyen más forrást nem találtunk. Egyébként sem tudunk róla, hogy a Gestapo-nak, amely abban az időben még nem is igen tevékenykedett Magyarországon, bármi oka lett volna Énekest őrizetbe venni.
A világháború után csak úgy emlegették őt, mint akit a Horthy-korszak nyomora kergetett volna a halálba. Például: „A világbajnokság után hangos ünneplés, tömjénező sajtópropaganda fogadta, de a rendes, emberi megélhetés biztosításáról számára már teljesen megfeledkeztek. Mint vasúti altiszt nyomorgott rendkívül nehéz körülmények között. Nem követte Kocsis Antal példáját, nem vett kezébe vándorbotot, a sanyarú körülmények között itthon vergődött egy ideig és miután annyi támogatást sem kapott, mellyel a legegyszerűbb életfeltételeket biztosíthatta volna maga számára, öngyilkos lett.” (Vasmegye, 1956. márc. 2.)
Anyagilag tényleg nem kényeztették el, de nyomorgásról azért szó sem volt. A korhoz és Angyalföldhöz képest rendes kis házban lakott hűtlenné vált feleségével és kisgyermekével.
Csak a sajtónak a forradalom előtti (f)elszabadulása idején szakítottak ezzel a verzióval: „képzelődésével nem tudott megküzdeni. Gyógyíthatatlan betegnek hitte magát s nem bírta idegekkel a harcot.” (Népsport, 1956. okt. 19.)

Énekes István sírja a Fiumei úti sírkertben. (Wikipédia)

 - hacsa -