„Petschauer mindenkinél jobb volt!" - mondta Gerevich Aladár, és sokan egyetértettek vele. Pedig Gerevich-csel és még jó néhány magyar pengeművésszel ellentétben ő sohasem szerzett egyéni olimpiai aranyérmet, de még országos bajnok sem volt. Viszont ő vívott a leglátványosabban, ő volt a legnépszerűbb. És két olimpiai bajnokságot nyert kardcsapat legfőbb erőssége. Csak az egyénit nem bírta mindig idegekkel. A magyar sportújságírás legkritikusabb tollforgatója is ő volt. Szörnyű véget ért az élete.

A Színházi Élet (1932. július 17.) bemutatja Petschauer Attilát, aki az 1932-es olimpiáról tudósítja a lapot.

Nagyapja még Vasváron volt foltozóvarga, apjának már a pesti zsidónegyedben szűcs mester. Attila fia a Király utcai Hild-házban született 1904. december 14-én. A műhely, egyben a család lakása a Wesselényi utcában volt. Innen járt el a fiú a Barcsay Gimnáziumba, amely már Madách Imre nevét viselte, amikor leérettségizett.
Közepes tanuló volt, csak tornaórákon tűnt ki a többiek közül.
Apja, mielőtt szűcsként letelepedett volna a fővárosban, zupás őrmesterként szolgált a Monarchia hadseregében. A fiának nagyon imponált, az apja oldalán lógó kard. Ő is ilyet akart magának. 10 éves korától vívott, végigjárta város ismert vívótermeit. Róna Ármin mester fedezte fel, ingyen tanította, ő pedig 16 éves korában megnyerte az országos középiskolai bajnokságot.
Érettségi után két évig jogot hallgatott, de sok kedve nem volt hozzá. Ott is hagyta az egyetemet, amikor 1925-ben az Angol-Magyar Bank vezérigazgatója tisztviselői állást juttatott neki, hogy vívóként a bank presztízsét növelje.
A Nemzeti Vívó Clubban kezdte és fejezte be mindössze hét évig, 1925-től 1932-ig tartó pályafutását a felnőttek között
Második felfedezője immár az élvonalban Italo Santelli, a nagy olasz mester volt, akiről már szó esett sorozatunk Kabos Endréről szóló részében. Santelli mester is ingyen foglalkozott vele az Erzsébet körűt és a Rákóczi út sarkán lévő vívótermében. Még értékes felszereléssel is megajándékozta.
Petschauer Attila Santelli mesterrel iskolázik: 

A fiatal vívó megszállottan gyakorolt. Naponta 6-8 órát töltött a vívóteremben. Gyorsan felküzdötte magát a válogatottba. 1925-ben már a legjobbak között emlegették.

Színházi Élet,1925. Február 22. 

Relle Pál újságíró emlékei szernt még az utcán is vívott: „gyakran ijesztett rá a békés járókelőkre” a figurákkal, „amelyeket sétapálcájával vágott a pesti levegőbe”. (Világ, 1948. augusztus 8.)
A kezdetektől sokat foglalkozott a bíráskodással. Alig múlt húsz esztendős, amikor előadást tartott a bírói vizsgára jelentkezőknek: „Az NVC-ben például hétfőn este Petschauer Attila — a kiváló ifjú vívó — tartott magasröptű előadást az ítélkezés fondorlatos tudományáról. Petschauer ezzel az előadásával bebizonyította, hogy nem csak karddal a kezében veri meg kiválóságaink nagy részét, de teóriában is felveszi velük a versenyt.” (Nemzeti Sport, 1925. január 21.)
Az 1925-ös Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett. Az 1926-os budapestin pedig ezüstöt Gombos Sándor mögött, akit egy évvel korábban fölényesen megelőzött a MAFC hendikep versenyén: „A mezőny legjobb embere, a tavaly feltűnt Petschauer Attila (NVD) vezérkedett, aki bámulatos technikává olyan briliáns stílusban verte ellenfeleit, ami a szakértőket is bámulatba ejtette. Feltétlenül a jövő nagy vívója a még alig 20 éves Petschauer.” Ezt írta akkor a 8 órai újság (1925. február 10.).
Miután a világ vívósportjában Európán kívüli országok még nem játszottak komolyabb szerepet, az Európa-bajnokság érmesei ekkor a világ legjobbjai voltak.
A fővárosi társasági életban hamar ismertté vált a jó kedélyű, remek humorú tréfamester. Sok barátot szerzett a pesti művészek, újságírók körében. Egyik legjobb barátja a kevesekkel barátkozó Csortos Gyula volt. Kabos Gyulával is jóban voltak. A Fészek Klub egyik kedvence lett. „A halandzsát valóban én találtam ki, de akusztikailag Petschauer tökéletesítette” - mondta Karinthy Frigyes. (Magyarország, 1978. december 24.)

Olaszországi túrán. Balról a második a fél kisfiút nem számítva. (Színházi Élet, 1925. július 26.)

Kristóf Károly így jellemezte Petschauer vívását: „Tökéletes technikája és mesés pengevezetése mellett fő jellegzetessége a gyorsaság volt. Sem a békeidők nagy vívói, sem kortársai között nem volt és a ma vívói között sincs olyan támadószellemű vívó, aki a láb és kéz harmonikus összmunkája mellett oly meglepően és gyorsan tudta volna a támadást megindítani, végrehajtani és befejezni, mint ő. Lerohanással (fless) végrehajtott támadásai villámgyorsak, tértnyerőek és szinte védhetetlenek voltak. A lerohanó támadást az olasz vívóktól láttuk először (Puliti), de oly gyorsan és a kellő pillanatban végrehajtani, mint ő, senki sem tudta. Jóképességű ellenfelek ellen is képes volt arra, hogy ötször egymás után alkalmazott fless-fejvágással pillanatok alatt 5:0-ra győzzön. De nemcsak a támadásban volt kiváló, hanem védeni és közbetámadni is tökéletesen tudott.” (Világ, 1949. július 29.)
Petschauer a vívás művészetét féltette a bíráskodás új irányzatától, a „combat-rendszerről”. Erről írta első cikkét Az Est újságírójaként, amikor fiatalon, 28 évesen visszavonult, és attól kezdve kard helyett tollal támadott: „...a magyar vívósport jövője érdekében vissza kell térni a konvencionális vívórendszerhez, amely kizárja a folytonos együttes találatot, mert azon az elven alapszik, hogy: adni és nem kapni. Csak ezzel a rendszerrel lehet igazi vívóművészeket nevelni. Ma a vívók a szerencsére bízzák magukat, mindenbe belevágnak, mert a mai bíráskodási (combat) rendszer alapelve az, aki előbb talál, annak van igaza. Pedig ha éles kardokkal kipróbálnák ezt az aranyigazságtalanságot, rögtön szembetűnne: ha valaki nyújtott karral támad, hogy keresztülszúrja ellenfelét és támadása közben kap egy kis szúrást a karjára, valamivel előbb, mint ahogy az ő kardhegye testet ér, egészen biztos, hogy ez a kis elővágás nem állítja meg vad rohamában a támadót. Hívja össze a Vívószövetség a zsűrielnököket! Ne hivatkozzanak arra, hogy a combat-rendszerrel bíráskodnak a külföldön is, nekünk nem kell a külföld után mennünk, mert kardban mi vagyunk a világ első nemzete, tehát mi diktáljunk és ne fogadjunk el olyan rendszert, mely a legendás kardvívó művészetet tönkreteszi.” (Az Est, 1933. április 5.)

Petschauer (szemben) Terstyánszky Ödönnel, az 1928-as olimpia egyéni győztesével vív. (Képes Sport, 1983. december 20.)

Az 1928-as amszterdami olimpiának Petschauer a hőse. A csapatversenyben kimagaslóan ő volt a legjobb. Valamennyi mérkőzését megnyerte. Az egyéni versenyben csak Tersztyánszky tudta megelőzni a fáradt Petschauert, aki a csapatversenyen mindent kiadott magából.
A csapatverseny döntőjében az olasz csapat 8:4-ről feljött 8:7-re. 57:56 volt a találatarány, tehát az utolsó asszón múlt minden, amelyet Petschauer vívott Anzelmivel: „A sportszenvedélytől elragadott közönség felállva és lélegzet-visszafojtva figyeli a vívóállásba helyezkedő viadorokat. A magyar és az olasz tábor arcában nincs vér. Sápadtak, mint a halál. Mi ismerjük Petschauer félelmetes villámgyors fej fless támadását. De ellenfele is. Félünk, hogy Anzelmi arra várva, saját javára használja ki azt. Már látjuk is, mint rezgeti támadási szándékot jelezve az ő sajátos mozdulatával tercvonalban tartott kardját, s a következő pillanatban látjuk tigrisgyors fless támadását, de sajnos látjuk a helyesen számító Anzelmi kontraparádéjának kezdését is. Mintha egy feneketlen szakadék nyílt volna meg a magyar kard elnyelésére. De ez, csak a mi rémlátomásunk. Mert Anzelmi számítása és a már megkezdett parádéja ellenére is ül Petschauer villámcsapásszerű védhetetlen fejvágása! Az utolsó, hazafias áhítattal várt, döntő tus megszületett. Magyarországé a diadal, az olimpiai bajnokság, a hegemónia, a dicsőség!”(Idézet a Magyar Katonai Szemle 1932/1. számából. Hadtörténeti Közlemények, 2012/2.)
Az egyéni döntőben a két magyar kardvívő csatáját Tersztyánszky nyerte, aki öt feltartó szúrással legyőzte a kevéssé megfontoltan támadó ellenfelét.

Petschauer (szemben) és Anzelmi asszója a csapatverseny döntőjében. (Pesti Napló Képes Műmelléklet, 1928.augusztus 19.)

Abból még nem lehetne messzemenő következtetéseket levonni, hogy 24 éves korában egy olimpián kikapott a döntőben. De abból azért már igen, hogy egyéniben soha nem nyert világversenyt, de még magyar bajnokságot sem: „Bemutatókon, akadémiákon sziporkázó, tüneményes, egyéni bajnokságban szorongó, megtorpanó olykor. Hullámhegyről hullámvölgybe zuhanó, holott sok szép és igazán nagy versenyt nyert, a világ minden nagy vívóját megverte jó néhányszor. Ő volt a sztár a versenyeken, a látványosság, a közönségsiker, fergeteges tapsok aratója. Szinte kacagva vívott, kezében dalolt a kard. Jókedvében, néha a legkomolyabb versenyeken is, mintha parodizálta volna a vívást, az ellenfelet, humora átütött a maszkon és ott táncolt pengéje hegyén. 'A játékosságból — ami nélkül nincs amatőrsportolás — több volt benne, mint a harci, a küzdőszellemből. Mégis, nem ez volt Attila egyetlen gyenge oldala, hanem a taktikai érzék fogyatékossága. Oly mértékben folyt benne a játékos vívói vér, hogy ritkán tudott csak várni, számítani, mérlegelni. Mindig teljes kapacitással dolgozott, tudásának teljét adta' — emlékezik reá egy igen jó barátja, Hajdú János dr.... a döntő pillanatokban idegei néha felmondták a szolgálatot, s így, a túlfeszített idegállapotban vívása nélkülözte a megfontoltságot, aminek következtében taktikailag sokszor alulmaradt jobb idegzetű ellenfeleivel szemben.” (Syposs Zoltán, Sportélet, 1971/12.)
Az 1932-es olimpiára rossz hangulatban készült. A bankban a gazdasági válság következtében leépítésekre került sor, és neki is felmondtak.
A csapatversenyen Los Angelesben is kitett magáért. Egyéniben Piller (később Jekelfalussy Piller) György nyerte az arany, Kabos Endre a bronzérmet, Petschauer csak ötödik lett.
Azzal az elhatározással utazott ki, hogy megpróbál vívómesterként vagy a filmvilágban elhelyezkedni Amerikában. A Színházi Élet-nek küldött tudósításaiban is bőségesen szerepel Hollywood: „Beszámolok az olimpiai magyar vívócsapat látogatásáról Tom Mixnél, a cowboykirálynál. Tom Mix nagyon barátságosan invitált meg bennünket stúdiójába és villájába: 'Ha nem jöttök át hozzám lóhalálban, legügyesebb cowboyaimat küldöm értetek s lasszóval hurcollak el benneteket!' Siettünk eleget tenni a tréfás meghívásnak s előre örültünk, hogy milyen mulatságos élményekben lesz részünk a hollywoodi cowboytelepen. Fogadtatásunk kissé vérfagyasztóan kezdődött: a cowboyok vad csataordítással lovagolták körül Pillért, Glykaist, Lukács Palit s e sorok íróját, közben vadul lóbálták lasszójukat s ugy lövöldöztek forgópisztolyaikkal, hogy azt hittük, rögtön szitává lyukgatnak bennünket./.../ Remek vacsorát kaptunk Tom Mixnél, pompásan elszórakoztunk, volt versenylovaglás, célbalövés. Tom Mix bemutatta lasszótudományát is. Ügyes gyerek.. Következő nap újra ellátogattunk a Paramount Stúdióba... A Paramounttól átmentünk az RKO-hoz, ahol megismerkedtem Lisa Rodrigoval, az újonnan felfedezett spanyol filmsztárral. Gyönyörű kis nő. Majd meglátják jövőre a filmjeit. Pesten is tetszeni fog. Este pompás olimpiai kabaréban volt részünk. A szabadtéren felállított rögtönzött színpadon nem kisebb művészek, mint Douglas Fairbanks, Kay Francis, Marlene Dietrich, John Gilbert léptek fel.” (Színházi Élet, 1932. szeptember 4.)

Tom Mix cowboyai megtámadják a magyar kardcsapatot. Glykais áll baloldalt félrelebbent nyakkendővel, Petschauer középen, mellette Piller revolverrel az oldalában. (Színházi Élet, 1932. szeptember 4.)

Kapott ugyan ajánlatot egy magyar származású producertől, igent is mondott, de aztán mégis hazajött azzal, hogy Budapest nélkül nem tud élni.
Itthon a megélhetési gondjai azzal oldódtak meg, hogy Az Est munkatársa lett. Állandó rovatot kapott, melynek 1935-től „Beszéljünk őszintén” volt a címe. A Pesti Naplóban és a Színházi Életben is jelentek meg írásai, némelyikhez az illusztrációt is ő rajzolta. Mozikban konferált és színészként is fellépett.

Az Est, 1933. augusztus 9.

Élesen kritikus, problémacentrikus, de kizárólag sporttémájú cikkeket írt. Közvetlenül politikával nem foglalkozott, de persze ezek a cikkek is érintették a társadalmi viszonyokat. Az például, amely a „sportszörnyetegekről”, az olimpiára rácsimpaszkodó élősködőkről szólt az 1936-os játékokra való felkészülés időszakában: „Kiadták a jelszót a 'sportszörnyetegek', azok, akiknél nem az eredmény a fontos, hanem az, hogy 'megjelenjenek'./.../ Mindent elkövetni, de kijutni. Egy kicsit dobni és kiesni. Egy kicsit futni és kiesni. Egy kicsit súlyt lökni és kiesni. Kiesni, de kijutni. Zúg az ének, az önként jelentkezők, szerepelni vágyók légiója és az önjelöltek fekete serege elindult a legfontosabb versenyszámban, a protekcióért való versengésben. Kijutni mindenáron és minden eszközzel. Hiszen már arról beszélnek, hogy kétszáz magyar versenyzőt küldenek ki Berlinbe. — A kétszáz között én is ott leszek! — mondja ezerötszáz. Pedig akárhogy számolunk, még a legvérmesebb számítások szerint sem találhatunk száz esélyes versenyzőt./.../ ...az esélyes versenyzők csendben dolgoznak. Azaz dolgoznának. Mert vannak olyanok, akik a szövetség szegénysége és a pénzszűke miatt még ma sem trenírozhatnak. Inkább ezeknek adnák azt a pénzt, amit az esélytelenek kiutazására szánnak./.../ Igen, el kell csapni a kart, amely a tehetségtelenek érvényesülését zengi. El kell söpörni minden eszközzel és minden erővel azt az igyekezetet, amely a tehetségtelenek és az el nem hivatottak szerepeltetését kívánja. Ne feledkezzünk meg arról, hogy állami pénzen történik a berlini olimpiászra való kiküldetés. Állami pénzen pedig senki ne mehessen többé üdülni. Akármilyen összeköttetése, akármilyen urambátyám rokonsága is van. Az juthasson csak ki, akinek szerepeltetése révén felrepülhet a győzelmi árbócra a piros fehér-zöld trikolor. Olyanokra pedig, akik már az elődöntő küzdelmeiben szégyenkezve kell, hogy elhagyják a porondot, nincs szükség.
A bokszéletben már megszólalt a lélekharang. A versenyzők nem trenírozhatnak, mert még annyi pénz sincs a szövetség kasszájában, hogy a telefonszámlájukat ki tudnák fizetni. Szeptemberben kellett volna megkapniuk az 1500 pengős olimpiai segélyt. Nem kapták meg.” (Az Est, 1935. október 30.)
Ekkoriban vezették be az elektromos találatjelzőt a tőrözőknél, és az első készülékek gyakran felmondták a szolgálatot. Petschauer nem tudott megbékülni a versenyzők bedrótozásával, és úgy drukkolt a találatjelző készülékek ellen, mint manapság némelyek a var ellen: „Aki szombaton a párbajtőr versenyre elment, joggal gondolhatta, hogy eltévedt. Vívóversenyre akart menni és ahelyett valami fantasztikus kísérleti helyre jutott. Mit látott? Fehérruhás embereket vezetékekkel telekötve, drót csüngött ki a kabátujjukból, a kabátjuk alól. Fejűkön vívómaszk. Úgy festett az egész mintha sztratoszférarepülésre készülnének.” (Az Est, 1933. április 12.)

Az Est, 1933. április 12.

Párbajsegéd is volt, párbajozott is, de általában azért óvakodott attól, vívótudását kihasználva sérülést okozzon. Nem alapított családot, de nőügyei persze voltak. A Becker Bébivel való kapcsolata fölöttébb izgatta a pesti bulvárt. A lezser színésznő ruházatával vagy annak hiányával és frivol viselkedésével egymagában is szaporította a bulvárhíreket. A népszerű és jóképű olimpiai bajnokkal való kapcsolata természetesen élénk érdeklődést keltett.
A Karinthy-házba való elvetődésükre emlékezett Karinthy Ferenc a Baracklekvár című írásában: „Másodszorra Becker Bébi szállt föl a liften, a régi pesti éjszakai élet egyik híres vagy inkább hírhedt alakja; még most is gyönyörű, karcsú, elegáns asszony, de igen szabad szájú és szabados viselkedésű — lovagjával, Petschauer Attilával, a jeles kardvívó olimpiai bajnokkal és hírlapíróval (valami veszekedni valójuk volt, azért maradtak hátra). Ezek mind a kávéházban szaladtak így össze, s már magas hangulatban érkeztek hozzánk, szalámit, sonkát, sonkazsírt is hoztak, meg három üveg sört./.../ Furcsa szerelem volt ez, örökösen tépték-marták egymást. Becker Bébi - legalábbis szóban - bősz antiszemita volt, de igazán csak a zsidó férfiak érdekelték. És Petschauernak is ez volt élete fő problémája, a származása: nem bírt belenyugodni, ezerszer megátkozta. Rögeszméjévé vált, hogy üldözik, halálát akarják, hiába kardvívó és olimpiai bajnok.” (Rakéta, 1977. június 28.)

Rakéta, 1977. június 28.

Lehet, hogy Petschauer megátkozta a származását, de mindenesetre ragaszkodott a vallásához is, a nevéhez is. Nem keresztelkedett ki, és hiába kapacitálták, hogy legyen Pethes vagy Petényi. Lehet, hogy félt az üldöztetéstől, de arra, ami bekövetkezett, nem gondolt. Biztos volt benne, hogy a Signum Laudis kitüntetés, az olimpiai bajnokoknak járó mentesség, Horthy rokonszenve, amely megvédte őt a sajtóperektől, bőven elég lesz arra, hogy ne vigyék el őt munkaszolgálatra. Joggal gondolhatta ezt, hiszen 1931-ben Horthy magánkihallgatáson beszélte rá, hogy folytassa a vívást, ne vonuljon vissza az olimpia előtt.
A biztonságérzete dőrének bizonyult.
Egy Székely Mihály nevű budapesti kereskedő azt mesélte, hogy amikor a vívóval egy napon megkapta a SAS behívóját a munkaszolgálatba, Petschauer fölvitte őt magával a várba. Horthy fogadta Petschauert, de nem mentette ki. Azt mondta néki, hogy nem lesz az a munkaszolgálat olyan borzasztó, ki lehet bírni, majd gondoskodik róla, hogy jó dolga legyen. Petschauer letörve jött ki a kormányzótól, akiről azt állította, hogy részeg volt. (Világ, 1949. július 27.)
Mások szerint viszont Petschauer annyira bízott abban, hogy őt nem lehet munkaszolgálatosként besorozni, hogy könnyű tavaszi ruhában, félcipőben jelent meg a bevonuláshoz azzal, hogy őt mindenképp hazaküldik.
A hírhedett szadista, Muray Lipót századába került. Amikor Ukrajnában összetalálkozott Cseh Kálmán alezredessel, azt gondolta, a sors küldte elé megmentőnek régi sporttársát, aki 1928-ban az olimpia előtt átölelte őt, és azt mondta, „Te karddal, én lovon fogok dicsőséget szerezni a magyar névnek” Cseh Kálmán sok dicsőséget nem szerzett, hamar kiesett a versenyből. Ukrajnában pedig lekiabált a nyeregből: „Megtáncoltatni a zsidót!” Egy Budapestre küldött levelében pedig ezt írta: „Petschauerben egy ideig volt tartás, de amikor szakaszvezetője jól elpofozta a fejét,megszelídült...” (Nemzeti Sport, 1993. február 9.)

Svájci sapkában. (Sportélet, 1971/12.)

Halálának története három változatban maradt fenn. Az egyik szerint, amely Szabó István filmjébe, A napfény ízébe is bekerült, az olimpiai bajnok munkaszolgálatost meztelenül felkergették a fára, arra kényszertették, hogy kukorékoljon, hideg vízzel locsolták, úgy fagyott meg. Ez biztosan nem igaz, hiszen dokumentálható, hogy a kardművész Davidovkában, szovjet hadifogságban halt meg 1943. január 20-án. A Don-kanyarból rendezetlenül visszavonuló katonák és munkaszolgálatosok tömegével estek akkor hadifogságba. Petschauer január 14-én.
Illés Béla 1952-ben egy szemtanú doktornőre hivatkozva azt írja, hogy Petschauer Attiláról drótkorbáccsal, lánccal szabályosan leverték a húst úgy, hogy a hátgerince is kilátszott, és a legjobb szovjet orvosok sem tudták megmenteni. (Független Magyarország, 1952. augusztus 4.)
Ennek a változatnak már a Kádár-korszaknak sem adtak hitelt. (Lobogó, 1979. december 20.)
Több mint valószínű, hogy Petschauer Attila kiütéses tífuszban halt meg az orosz hadifogolytáborban.

Képes Figyelő, 1945. szeptember 22.

 

- hacsa -