Mándi – egy ideig Mandl - Imrére Tolna megyén kívül alig emlékeznek már. Hiszen ő csak ötödik volt az 1936-os olimpián. Ahol az egyetlen vereségét az olimpia győztesétől szenvedte el. Amikor még húsz éves sem volt. A világégésben elhamvadt 1940-es és 1944-es olimpia lett volna az ő nagy esélye. De a világégésből ő sem került ki élve. Nem tudjuk, hogy pontosan mikor halt meg. De a huszonkilencedik születésnapját már biztosan nem érte meg.
Mándi Imre (Népszava, 2021. március 20.).
Az Arcanum szerzőjének tollából a "Régi idők sportolói" című, érdekes és ritkán látott, hallott - többnyire tragikus történeteket felvonultató - sorozat ötödik részében Mándi Imre rövid élete a téma, aki tehetségével a háború miatt elmaradt olimpiák (1940 Tokió/Helsinki és 1944 London) győztese lehetett volna.
A mai bejegyzés is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!
Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár.
Ökölvívó pályafutás kezdetéről így nyilatkozott: „— 1930-ban megalakult a Dombóvári VOGE ökölvívó szakosztálya. Addig — 13 éves koromig — futballoztam. Az ökölvívókhoz azonnal beiratkoztam. A jobbakat vasárnaponként elvitték mindenfelé vidékre mérkőzni. Nagyon szeretek utazni. Ez döntött: boxoló maradtam. (— Csak azért nem maradt futballista ?) — Nemcsak ezért. Számomra az egyéni sport, szóval ahol jobban kitűnhet az ember, vonzóbb, mint a csapatsport.” (Sporthírlap, 1936. december 19.)
Rejtély, hogy az éppen hogy megalakult ki vidéki csapatnál miként tudott Mándi szert tenni arra a tudásra, amely a legtechnikásabb ökölvívók közé emelte őt. De tény, hogy a technikás ökölvívásáról áradoztak már akkor is, amikor az első országos sikereit elérte. Dombóvár számára sokat jelentett ez az ifjúsági korú ökölvívó reménység.
A város lapja így ír róla az ifjúsági bajnokság megnyerése után, pár nappal a tizenhetedik születésnapja előtt: „Mandl óriási formában, kitűnően elhelyezett ütéseivel, ravasz testeléseivel többször is grogyba /tántorgásba – szerk./ hozta ellenfelét és hatalmas finissel valósággal lelépte kitűnően iskolázott ellenfelét. A kitűnő dombóvári versenyzőt a szakértő pesti közönség hatalmas tapssal jutalmazta, aki győzelmével súlycsoportjának egyik favoritjává is lépett elő./.../ Rácz verekedős, csapkodó stílusával a közönség unszimpátiáját vívta ki, ellentétben a gyönyörűen dolgozó dombóvári fiúval.” (Dombóvár és vidéke, 1933. november 18.)
A váltósúlyt akkoriban még félig angolul nevezték meg. (Dombóvár és vidéke, 1933. november 18.)
Még ebben az évben megnyerte a dunántúli bajnokságot a felnőttek között, és megkapta a legtechnikásabb versenyző díját is. (Nemzeti Sport, 1933. december 28.)
A városi lap büszkén számol be arról, hogy az ifjúsági korú ökölvívót behívták a felnőtt válogatottba: „Örömmel lapozgatom a budapesti napi és sportlapokat. Örülök, mert dombóvári szülött meginduló s valószínűleg az ország határain is túljutó sportkarrier kifejlődésének lehetünk rövidesen szemtanúi. Mandl Imre 17 éves dombóvári fiúról van szó, aki... eljutott oda, hogy Magyarország válogatott csapatába kerülhet. Mint dombóvári büszkeséggel olvasom a Nemzeti Sportban, hogy 1500 embert meghódítva a pesti közönség előtt ismertté teszi Dombóvár hírességét. Tréner, szakértő tréner nélkül dolgozik a dombóvári sport. A boxolóknak a tél folyamán 2 hónapig, hála a Magyar Ökölvívó Szövetség és egy-két dombóvári box drukker áldozatkészségének, volt egy kitűnő trénerük, Vadász Gyula. Neki köszönheti Mandl és a többi országos viszonylatban is kiváló fiú tudását. Sajnos a többi 10 hónap alatt nincsen ilyen tréner.” (Dombóvár és vidéke, 1934. február 3.)
Könnyűsúlyban fért be a válogatottba, három nap alatt kellett lekínlódnia magáról három kilót, de így is legyőzte Lengyelország többszörös bajnokát. Az Ausztria elleni válogatott meccsen is megnyerte a mérkőzését. Összesen 49 alkalommal szerepelt rövid pályafutása alatt a magyar válogatottban.
Mándi baloldalt. (Délibáb, 1939. február 4.)
1935 februárjában bejárta a fővárosi lapokat a hír, hogy a magyar ökölvívás ifjú üdvöskéje, súlycsoportjának immár felnőtt országos bajnoka, a fővárosba költözik, és az FTC-hez igazol. (Pl. A Reggel, 1935. február 25.)
Ekkor már a magyarosított nevén, Mándiként említik.
„Dombóvár elveszítette ökölvívóprimadonnáját. Dombóvár község sporttársadalma érthető sajnálkozással vette tudomásul, hogy Mandl (Mándi) Imre, a dombóvári VOGE kitűnő képességű ökölvívója, aki a közelmúltban megszerezte Budapest weltersúlyú bajnokságát /vagyis az országos bajnokságot – szerk./ is, anyagi okok miatt kénytelen volt megválni egyesületétől és Budapestre költözött. A sportrajongók szerint mindenképpen módot kellett volna találni arra, hogy a kivételes képességű bokszoló Dombóváron maradhasson. Mandl hír szerint az FTC kötelékébe lép és az Athenaeum-nyomdában kap alkalmazást.” (Kis Újság, 1935.március 8.)
A sportolásra lehetőséget adó állás biztosítása volt a lényeg.
Amikor Mándit megkérdezte a riporter 1936-ban, hogy mi volt élete legnagyobb ijedtsége, ezt válaszolta: „Kilencszázhuszonkilencben abbahagytam az iskolát. Egy napon apám azzal jött haza, hogy rábeszélték, járasson tovább iskolába. Akkor szörnyen megijedtem.” (Sporthírlap, 1936. december 19.)
Mándi nem kívánkozott iskolázottságot igénylő pályára. Betűszedő tanonc lett. Amikor a tanoncviszonya már nem kötötte Dombóvárhoz, amikor felszabadult, mehetett Pestre. Nyomban be is iratkozott a nyomdász szakszervezetbe. (Typographia, 1935. július 12.)
Magyar amatőr bokszolók Bécsben. Mándi az álló sor bal szélén. (Sporttagblatt. 1937. szeptember 4.)
Egy pozsonyi túrán már bemutatkozott az FTC csapatában, hanem azután a Budapesti Vasutas Sport Egylet is igyekezett magához csábítani: „Mandl Imre, a D. Voge jeles ökölvívója, aki tanoncviszonya következtében Dombóvárhoz volt kötve, szakmájában felszabadult és a Rechnitz Sándor cég kötelékéből kilépve Budapesten nyert elhelyezkedést a Máv. menetjegynyomdában. Most tehát semmi sem áll útjában, hogy tehetségét a bokszolás terén teljes mértékben kibontsa, a B. Vasutas Sport Egyletben pedig olyan egyesületre talált, mely rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy Mandl részt vehessen a legközelebbi olimpiászon és dicsőséget szerezhessen szűkebb hazájának és a magyar sportnak.” (Dombóvár és vidéke, 1935. június 22.)
Mándiért tehát a BVSE is harcba szállt. És az átigazolási ügy tovább bonyolódott, amikor Mándi visszakozni próbált: „Mándi, mint tudjuk, mintegy 8 hónappal ezelőtt az FTC-hoz kérte átigazolását. Közben a B. Vasutas is szemet vetett a remek dombóvári ökölvívóra. Ezt a támadást azonban az FTC-nek sikerült elhárítani. A MÖSz /Magyar Ökölvívó Szövetség – szerk./ tanácsa nyári szünet előtti utolsó ülésén ugyanis kimondta, hogy júliustól kezdve az olimpia végéig átigazolási tilalmat léptet életbe az első osztályú versenyzők részére. Mándit tehát nem igazolhatta át a B. Vasutas. A nyár folyamán aztán olyan helyről jött a támadás, ahonnan az FTC egyáltalán nem várta. A dombóváriak útján maga Mándi kérte átigazolásának a visszavonását. Az ügyet — nyári szünet lévén — a MÖSz illetékes szervei nem tárgyalták le. Mándi átigazolása viszont augusztus 28-án érvényessé vált. Kié most Mándi? Az átigazolás visszavonását kérő levél szabályosan, még az átigazolás lejárta előtt befutott a MÖSz-hez, tehát a VOGE szerint Mándi automatikusan visszakerült anyaegyesületébe. Az FTC szerint tárgyalni kell minden ügyet, s mivel ezt még ma sem tárgyalták, Mándi augusztus vége óta simán és szabályosan az FTC-é. Most mind a két egyesület vitatja az igazát. A rendkívül érdekes átigazolási ügyben a szakbizottság dönt.” (Nemzeti Sport, 1935. szeptember 10.)
„A válogatott közepe”. (Esti Újság, 1938. február 16.)
Természetesen a nagy egyesületnek lett igaza, Mándi az FTC-é lett. A következő négy országos bajnokságát 1937 és 1940 között már az FTC színeiben nyerte.
Az Atheneum nyomdában dolgozott heti 14 pengőért szedőként rövidített munkaidőben 8-tól 2-ig. Aztán mehetett edzeni. (Dombóvár és vidéke, 1935. március 9.)
Úgy tűnik, Mándi nem szívesen szakadt el a szülővárosától. A már többször idézett interjúban megkérdezték tőle, hol jobb élni, Budapesten vagy Dombóváron. Erre ezt válaszolta: „Dombóváron sok barátom van. Itt Pesten csak sportbarátaim vannak. Azért most már úgy érzem, hogy Dombóvárra csak látogatóba járok. Pesten sokkal kevesebbet törődnek az emberrel, itt nem sokat számít egy ember. Ez odahaza másképpen van, ennyiből jobb a vidék.” (Sporthírlap ,1936. december 19.)
1936-ban az olimpia évében Mándi már az FTC-t erősítette a csapatbajnokságban: „Az FTC csapata most egy új taggal erősödött: Mándi Imre, a kitűnő fiatal ökölvívó végleg az FTC-be lépett és vasárnap már starthoz áll. Az elmúlt vasárnap válogatóverseny keretében láttuk Mándit, aki a pihent Kővári ellen küzdött nagy formában. Szenzációs gyorsaság, frissesség, eredményes belharc jellemezték munkáját és jogos reményt kölcsönzött mindenkinek Mándi olimpiai szereplésére.” (8 órai újság, 1936. január 11.)
Az olimpián Berlinben Mándi először az amerikai Ruteckit győzte le. A második menetben az amerikai horga a földre vitte Mándit, aki gyorsan fölpattant, és technikás öklözéssel pontozásos győzelmet aratott.
A második mérkőzésen az olasz Pittorival szemben egyértelműen fölényben volt. A bíró azonban az ellenfelét hirdette ki győztesnek. Mándi már éppen elballagott lehajtott fejjel, arra gondolva, hogy nincs igazság a Földön, de legalábbis az ökölvívásban, és ezt nem is érdemes így folytatni, amikor Kankovszky Artúr, a Magyar Ökölvívó Szövetség elnöke, a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség főtitkára odarohant a vezető bíróhoz, hogy nézzék meg újra a pontozó lapokat, és kiderült, hogy a bíró figyelmetlenségből fordítva hirdette ki az eredményt. Mindhárom bírónál Mándi győzött. (Nemzeti Sport, 1936. augusztus 11.)
Mándi két meccset nyert nála fizikailag erősebb ellenfelekkel szemben. Rohamozó izomembereket kellett ésszel, lábmunkával elhárítania, pontos ütésekkel felülmúlnia. Újra a Sporthírlap 1936. december 19-i számában megjelent interjúból idézünk: „Bámulja a nagyon erős embereket? — Nem. Én az észt feltétlenül az erő fölé helyezem. Még a sportban is. Próbáljak például én nagy ütésre, k. o.-ra menni. Ugye, nem boldogulnék vele. Nálam az ész számít. Az aztán persze ideális állapot, ha az erő és ész egyesül, de ilyen kevés van.”
Az erősebbek ellen megnyert két mérkőzés nagyon sokat kivett Mándiból. A harmadik fordulóra elfáradt. Legyőzte őt a finnek sokszoros bajnoka, Sten Suvio, akit Berlinben senki nem tudott legyőzni, és olimpiai bajnok lett. Huszonöt éves korában. Mándi még az 1940-es olimpián sem lett volna annyi, ha lett volna 1940-ben olimpia.
Kankovszky Artúr szerint: „Az olimpia egyik legkellemesebb meglepetését Mándi Imre jelentette. Megfogadta, hogy Tokióra erősen felkészül. Én hiszek is ebben, mert ő valóban szorgalmas és tanulékony. És egy ökölvívónak nem szabad elkedvetlenednie.” (Sporthírlap, 1936. augusztus 26.)
Mándi Imre és Szigeti Lajos, a két legtechnikásabbnak tartott magyar bokszoló. (Tolnai Világlapja, 1936. július 29.)
1936 őszén egy ökölvívó Európa válogatott túrázott az Egyesült Államokban. Mándi bekerült ebbe a válogatottba, és kiválóan szerepelt. Jobban, mint az olimpiai bajnok Harangi Imre. Hat mérkőzéséből négyet megnyert, kettőt döntetlenre hozott.
Az 1937-es milánói Európa-bajnokságon ezüstérmes lett. A német Michael Murach, az 1936-os olimpia ezüstérmese győzte le őt a döntőben. Róla nyilatkozta Mándi: „Murach régi ellenfelem. Mondhatnám ő az én 'Leóm'. Ravasz boxoló és amellett szörnyű erős ütései vannak. Jobbkezes alapállása van, én valahogy sohasem tudtam ellene boxolni.” (Sporthírlap, 1939. február 1.)
Abba a háborúba, amelybe Mándi zsidóként, Murach németként halt bele. A Harmadik Birodalom katonájaként esett el 1941 augusztusában.
A Sporthírlap sokat idézett interjújában azt is elmondta Mándi, hogy „A profikat sohasem fogom irigyelni. Én láttam Amerikában dolgozni a profikat: Louist, Barbindot. Azok nem érnek rá élni sem.” (Sporthírlap 1936. december 19.)
Aztán mégis. Aztán mégsem. Az 1937-es Európa-bajnokságon Mándi kedvező ajánlatot kapott amerikaiaktól. Kiment az Egyesült Államokba, ott öt hónap alatt hat mérkőzést vívott, és csak egyszer győzték le. Ő már Pesten is idegennek érezte magát igazán jól. Az Egyesült Államokban pláne. Hiába akarták elég sok pénzzel ott tartani, hazatért. A zsidótörvények felé haladó országba. A világháború felé haladó Európába.
1940-ben, életének huszonnegyedik évében nyert ötödször és utoljára magyar bajnokságot.
1941. július 24-én ezzel a hírrel jelentkezett a Nemzeti Sport: „Az augusztus 23-án megrendezésre kerülő országos egyéni ökölvívó bajnokságra serényen készülnek az ökölvívók. Történt néhány újabb jelentkezés is. Híre jár például, hogy Mándi Imre, az FTC sokszoros bajnok váltósúlyú ökölzője is indul, ha a szolgálati beosztása megengedi.” Ekkor tehát már szolgálati beosztása van neki. Munkaszolgálatos beosztása, természetesen.
Azután eltűnik a neve a lapokból.
A Magyar Sport 1945-ös Évkönyvében már a „veszteségeink” fejezetben szerepel: „A 40-es években aztán fokozatosan elkedvetlenítették. Sorozatosan lepontozták, a válogatásnál mellőzték, mindez származása miatt történt. Munkaszolgálatosként Ukrajnába került, a többit már tudjuk az újságokból... A voronyezsi visszavonuláskor elfagyott a lába, amputálni kellett, de már ez sem segített rajta. Az örökvidám Mándi Imre többé nem mosolyog.”
Nemes György labdarúgó volt a szemtanú, aki hazatérése után beszámolt Mándi Imre életének végéről: „1943. január 16-án, a voronyezsi áttörésnél kerültünk orosz fogságba./.../ Ami addig volt: a szenvedések hosszú sorozata.../.../ Csak ketten kerültünk vissza: Mérai és én./.../ Az FTC legtehetségesebb ökölvívója, Mándi Imre is Marsanszkban van eltemetve./.../ Mindenki szerette ezt a szerény, mindig mosolygó fiút. A szorítóban ő volt a leglovagiasabb. Ő is sok ütést, verést kapott. De Mándi már jobban bírta. Megszokta a ringben./.../ Az volt a baj, hogy fagyott lábakkal került fogságba. Amputálni kellett volna. Bondy Miksa unokatestvére, Bondy az orvos meg akarta operálni. — Nem engedem a lábaimat levágni... Mit mondanak, ha láb nélkül visznek egyszer haza... Inkább meghalok... — mondta Imre. És meg is halt Mándi Imre, fagyott lábai miatt vérmérgezésben.” (Népsport, 1945. október 31.)
Ez a szemtanú által előadott történet nem felelt meg a pártállamnak. Mándi nem halhatott meg orosz fogságban azért, mert ott nem műtötték meg. Nem volt elég a magyar és német nácik alapvető szerepe a halálában, közvetlenül is nekik kellett őt megölni.
Egyik legjobb barátja, Harangi Imre olimpiai bajnok szerint – aki persze csak azt mondhatta, amit vele tudattak - „Ukrajnában a fasiszták kioltották életét.” (Tolnai Népújság, 1963.március 1.)
Egy másik lapban az jelent meg, hogy „náci fogolytáborban halt meg”. (Lobogó, 1975. május 15.)
A rendszerváltást is túlélte Mándi halálának átköltött verziója. A Dombóvár – Dombó-Táj 2007. április 5-i számában az olvasható, hogy Mándit „1944-ben behívták munkaszolgálatra, ahol egy német katona golyója halálosan megsebesítette”.
A Wikipédián az olvasható, hogy „1944-ben behívták munkaszolgálatra, ahol német fegyver által hősi halált halt”.
1944-ben, amikor a mai tudomás szerint behívták őt munkaszolgálatra - már nem is élt.
Mándi Imre győzött. (Színházi Élet, 1939. január 19.)
- hacsa -
AJÁNLÓ:
Palády Zoltán - Magnókazettás emlékeim
Megjelent "Magnókazettás emlékeim" címmel könyvem ami a 80-as és 90-es évek retro kazettás emlékeit idézi fel személyes emlékek és valós események alapján, fényképpel gazdagon illusztrálva. 100% kazettás retró életérzés, egy magnós visszaemlékezései a legendás évtizedekre, sok apró érdekességgel.
144 oldal, keménytáblás, 500 példány, sorszámozott. A könyv magán kiadásban jelent meg, több évi munka van benne.
Mennyit másoltunk éjjel-nappal .....másolási kalandok és HiFi vágyakozások, felejthetetlen évtizedek.
A könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül (ISBN kóddal rendelkezik), kizárólag a szerzőtől megvásárolható. A könyv ára : 10.000.- Ft (+ 1.300.- a küldés költsége, MPL vagy Foxpost automata).
Megrendelés és további információ:
