Botrányt kavart a diplomamunkája, az első kiállítása, a pannótervei. Botrányosan rövid volt a korabeli magyar képzőművészet iskolateremtő zsenijének pályája és élete. A zsenialitását senki nem vonta kétségbe. Amiért elmarasztalták egyesek, azért magasztalták mások. És ezek a mások is jelen lehettek mindvégig a nyilvánosságban. A tűrés, a tiltás, a támogatás valamennyi kategóriájába beleesett. Az volt a baj vele, hogy a világfájdalma, világféltése térben és időben kiterjedt mindenre. Nem lehetett kivonni belőle a szocialista jelent és jövőt. A múltba bújó, reneszánsz ember volt: költő, prózaíró, fotóművész. Repülőmodelleket, hangszereket készített, több hangszeren, többek között orgonán játszott kiválóan.

Kondor Béla (Ring, 1990. április 18.) 

"A szocialista éra botrányai" című sorozat tizenegyedik részében Kondor Béláról lesz szó.

Természetesen ez a sorozatunk is az Arcanum adatbázisa segítségével készül!

Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. 

 

Kondor Béla alkotásait lásd ITT. 
Pestszentlőrincen született 1931-ben. A Wlassics Gyula utcában lakott és járt iskolába (a mai Bókay Árpádba). Közel a Kossuth Lajos térhez, amelynek bazaltkő burkolatába beépített figurái az ő Rajz című grafikájából vétettek, és ahol a mellszobra áll: ahol lehajtja bronz fejét.  
Apja, idősebb Kondor Béla lakatosnak adott árvagyerekből küzdötte fel magát, ameddig tudta. Kishivatalnok volt a fővárosnál.
Ifjabb Kondor Béla a lőrinci gimnáziumban még a jó tanulók közé tartozott, a terézvárosi Kemény Zsigmond Főreálgimnáziumban már nem annyira. Itt 1949-ben 19-en érettségiztek, 12-en kitűnő, jeles vagy jó eredménnyel, 3-an buktak, volt 1 elégséges, és  3 közepes. A közepesek egyike volt Kondor. Sokkal többen voltak jobbak nála, mint rosszabbak. (A Kemény Zsigmond Állami Főreáliskola értesítője, 1948-1949.)
Érettségi után a Ganz Hajógyárban helyezkedett el. Villanyszerelőnek tanult. Az "Angyalföld munkásművészei fölkészülnek a nagy képzőművészeti kiállításra" című cikkben a kiemelkedő alkotások között említődik "Kondor Béla (Ganz Hajógyár) karakteres, komoly önarcképe s kitűnő munkamozdulattal jellemzett 'Kovácsműhely'-e". (Népszava, 1950. július 22.)
Vannak kevéssé igényes orgánumok, amelyek úgy tudják, hogy Kondort azért nem vették fel érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára, mert a kirobbanóan tehetsége polgárgyerekek helyett a tehetségtelen munkásfiatalokat részesítették előnyben (Pesti Srácok, 2021. február 22.). Az első róla szóló nagyobb cikkben pedig "nyers és nyílt", angyalföldi munkásfiúként írják le őt, akit a Hajógyárban fedeztek föl és emeltek be a főiskolára. (Béke és Szabadság, 1956. június 20.)
Gyengén érettségizett, szerény kispolgári családból jött fiú volt, akit a családjával a háború 1944-ben sodort át Angyaföldre, de nem ott voltak a gyökerei. Miért vették volna fel őt 18 éves korában arra a főiskolára, ahová olyan nehéz bejutni? Valószínűleg nem is jelentkezett. Két gyári munkásként eltöltött év után jutott be oda, amikor „munkásművészként” bizonyította tehetségét. Csak hát ez így nem felel meg semmilyen sablonnak.  

A 19 éves Kondor Béla a Ganz Hajógyár békebálján. (Világosság, 1950. szeptember 12.)

A festő szakról Szőnyi István a harmadik évben eltanácsolta. Koffán Károly átmentette őt grafikus szakra. Ennek a váltásnak is szoktak olykor politikai jelleget tulajdonítani, de alighanem alaptalanul. A szakításhoz bőven elég volt a szakmai ok. Egy világ választotta el Kondort és Szőnyit, a posztimpresszinista, lírai, idilli képek mesterét, akinek az ötvenes években már nem is volt komolyabb kapcsolata a politikával. Nincs nyoma annak, hogy a hatalomnak bármi baja lett volna a főiskolás Kondorral.
1953-ban jelen volt a Plakát Művészeti Kiállításon. 1955-ben 5000 forintos első díjat kap a Fiatal Képzőművészek Kiállításán. Kiemelkedő tehetségként ír róla az Irodalmi Újság (1955. július 2.).
Kiemelten említik őt a Sztálinvárosban dolgozó fiatal képzőművészek (Sztálinváros, 1955. július 2.)  és a nagyipari városokhoz kötődő művészek között (Szabad Művészet, 1955/10.)
Dobai János azt írja a végzős Kondorról, hogy „Nem hagyhatunk említés nélkül egy felmerülő erőteljes tehetséget: Kondor Bélát, aki bár csak tanulmányokat mutatott be, fölényes tudásával és vehemens kifejezőkészségével sokat ígér.” (Művelt Nép, 1956. január 22.)

A Munkásasszony. Kondor korai rézkarca. (Béke és Szabadság, 1956. június 20.)

Az ekkor legrosszabb, szocreál korszakát élő Bencze László lelkesedik a főiskolás Kondor műveiért, melyek „a legjobb korok tisztán koncipiáló formanyelvét idézik, ismeretet és tudást, melynek nincs külső okra, esztétikai cirádára szüksége ahhoz, hogy az emberit és formait közölni tudja. Ennek a kemény és tiszta hangnak az a jellemzője, hogy a megismerés és a kifejezés közé nem teszi oda az artisztikum bágyadtan elvont kritériumát.” (Csillag, 1956/2.)
„Kondor Béla expreszszív, zaklatott lelkivilág szülte kompozícióinak meggyőző erejét, szenvedélyük őszinteségét s főleg a merész keresést elismerés illeti.” Ezt a párt központi lapjában, a Szabad Népben (1956. július 6.) írta Artner Tivadar 1956. július 6-án, akkor, amikor már lezajlott a Kondor diplomamunkájának védésén a nagy vita a Dózsa-sorozatáról.
Erről a vitáról is Kondort támogató írást olvashatunk Vajda István tollából (Béke és Szabadság, 1956. június 20.): „Azt mondták nekem, hogy a Kondor Béla búcsúja viharos lesz, mert ez a szertelen fiatalember főiskolai stúdiumainak hat esztendeje alatt kivívta az elismerést és kihívta a bosszús haragot is. Ő volt a 'botrányos', sőt némelykor a 'gyanús' elem, a lázadó, bár gyakran hibát is vétő, aki sokak dühös meglepetésére elszántan védelmezte még zabolátlan, de már sajátos művészi egyéniségét./.../ Kondor más színekkel, más festékekkel kísérletezik, mint a többiek. Ismét a sajátosat, az egyénit keresi. Végleg eltanácsolják a festő tanszakról. Átmegy, azaz inkább átmentik a grafikai tanszékre. Folytonosan forrongva s ugyanakkor makacs önfegyelemmel tanul. Tökéletesen elsajátítja a rajz, a rézkarc és a fametszet technikáját. De megint másként csinálja, mint a többiek. Beleszerelmesedik a régi mesterekbe, az ő modorukban próbálja az újat. Van tanár, aki valósággal magához öleli, mintha fia lenne, s van, aki görbe szemmel néz rá, szeretné, ha megtörnék, begyömöszölnék egy skatulyába, vagy egyszerűen visszaküldenék az Angyalföldre./.../ Szakállt növeszt. A szakáll miatt majdnem távoznia kell. De az egyik, országos hírű tanár közbelép. Kondor levágatja a szakállát és marad./.../ a levegő /a diplomamunkája védésén - hacsa/ a kíváncsiság és az ellentétes vélemények türelmetlen izgalmával volt teli. Ügyében a mesterek megfontoltan vagy hevesen mérték össze pezsgő szellemük fegyvereit. Munkái közt akad vitatható, de tehetsége felől nincs kétség. Két órán át folyt körötte a szavak és gondolatok tornája, míg útjára bocsátották.”
Németh Lajos, Kondor közeli barátja, halála után monográfusa, védelmezője minden támadással szemben részletesen elemzi az Új Hang 1956/8. számában a diplomamunkát, a Dózsa-sorozatot, és pontosan megfogalmazza azt, amiért Kondor majd tüske lesz a hatalom körme alatt: „ A diplomamunka-vita felszólalóinak legnagyobb része idegennek érezte Kondor rézkarcainak középkorias hangulatát.../.../ Mintha minden alak, minden mozdulat már eleve magában hordaná a tragikus bukás sejtelmét, s ez a végzetszerűség nem is annyira a forradalom elbukásának a mindenhova elhatoló előrevetett árnyéka, hanem valamiféle biológiai félelem, a priori sorsszerűség. Csoportjaira és figuráira az egyedi sorsokon uralkodó hatalmak, a lét végső kérdései nehezednek.”
Kondornak az volt a – relatív - szerencséje, hogy a körülötte kibontakozó és nyilvánosságra jutó első nagy vita már a forradalom előtti erjedés, föllazulás időszakára esett, amikor pedig a hatalom is felfogta, hogy miről szól Kondor művészete, már kiment a gyakorlatból a nem tetsző művészekkel való leszámolásnak a Rákosi-korszakra jellemző végletessége, és az esetek egy részében megjelenhettek a nyilvánosságban eltérő vélemények is.

A Dózsa-sorozat egyik rézkarca. (Béke és Szabadság, 1956. június 20.)

Kondor nem tartozott az '56 miatt elmarasztalt, félreállított művészek közé. Annyira nem, hogy 1957-ben már tanulmányútra mehetett Párizsba. Artner Tivadar éppen úgy állította be őt, mint aki most szabadulhat föl az eddig rá nehezedő nyomás alól: „Sok zaklatást kellett eltűrnie, míg kivívta szenvedélyes hangvételű művészetének elismertetését.” (Esti Hírlap, 1957. május 14.)
Pedig csak ezután érték őt a súlyosabb csapások.
Párizsban a főiskolások „felfedezték”, Albert Camus megnyitóbeszédet kívánt mondani tervezett párizsi kiállításán, amelyre nem került sort, de a fiatal képzőművészek párizsi biennáléján azért jelen lehetett néhány alkotásával 1963-ban.
1957 nyarán az Általános Építőipari Vállalat irodavezetője felkéri a Képzőművészeti Alapot, hogy bízza meg Kondort egy 2x6 méteres freskó készítésével a pécsi uránvárosi óvoda számára. Az Alap kijelöli Kondort azzal, hogy ne freskót, hanem pannót készítsen. A mű elkészül, a bíráló bizottság egyik tagja elfogadja, mások úgy vélik, hogy a pannót nem óvodában kellene elhelyezni. Az Alap képviselője az Alap igazgatjának nevében levelet ír a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti főosztályát vezető Aradi Nórának, miszerint a zsűri csak fenntartásokkal fogadta el a művet, és kételkedik benne, hogy az bármilyen beruházás számára alkalmas lenne. Aradi Nóra nem nézte meg a művet. A „beküldök fényképek” és – a művet egyébként elfogadó – zsűri megjegyzései alapján arra a véleményre jutott, hogy azt sehol, semmilyen formában nem szabad felállítani, mert azok a faliképek „embertelen és torzító szemléletük miatt igen káros hatásúak". Azt javasolja, hogy az Alap a tiszteletdíj kétharmadát vonja le Kondor későbbi jövedelmeiből. Általánosabb megállapításra is jut: „Kondor Bélát több ízben illettük komoly bírálattal művészetének irányzata, tartama, szemlélete miatt. A végzett munka azonban - figyelembe véve az elmúlt években elhangzott bírálatokat is - a szocialista művészeti elvekkel való tudatos szembehelyezkedés látszatát kelti." A beruházó felkérésére Dávid Károly Kossuth-díjas építész és Makrisz Agamemnon, aki a forradalom utáni időszakban képzőművészeti kormánymegbízottként állt rendületlen a forradalom eltiprói mellett, rendkívül pozitív véleményt ad a műről: „az alkotónak sikerült a gyermek képzeletvilágából nézni, s a gyermek látásmódjának megfelelő játékos, mozgalmas,színeiben inkább derűs alkotást létrehozni. A falfestészet sikeres és értékes eredményének tartjuk a művet.” A minisztérium által kijelölt „fellebviteli zsűri” a minisztérium főosztályvezetőjének álláspontját osztotta, Makrisz Agamemnonék szakvéleményét elutasították. (Magyar Napló, 1990. június 7.)
Kondor levélben válaszolt a művét elutasító lektorátusnak: „Ha képcsarnoki félgiccset csinálnék, akkor lenne több reményem, hogy ezt az ügyet anyagi károsodás nélkül lezárjam. Nem teszem függővé a művészi elképzeléseimet továbbá olyan zsűri véleményétől, amelyik nem rendelkezik a munkák elbírálásához szükséges magasabbrendű tárgyilagossággal, ugyanakkor kicsinyes és csak látszólag van fogalma a célszerűségről.” (Magyar Napló, 1990. április 26.)
Mindehhez tegyük hozzá, hogy Kondor ebben az évben, 1959-ben Derkovits Gyula ösztöndíjat kapott.

Az óvoda számára készült, elutasított pannók egyike. (Régi-Új Magyar Építészet, 2006/6.)

Ez az ügy azért volt különösen fájdalmas Kondor számára, mert szívügye volt a pannó. A nagyméretű pannóban olyan lehetőségeket látott, amelyeket kisebb léptékben nem lehetett megvalósítani. A későbbiekben pedig, hiába pályázott sokszor, ilyen megbízást az óvoda-ügy miatt alig-alig kapott, és azokkal sem volt szerencséje.
Rózsa Gyula írja Kondor halála után a nekrológjában: „A pestlőrinci, földszintes életből érkezett intellektus mohóságával emésztette fel az egyetemes művelődéshistória minden értékét, s adta tovább Jónást ábrázoló, de mai bűnök ellen kiáltó s a mai igazakért hitet tevő táblaképében, margitszigeti Pannójában (immár főművében), amely olyan anakronisztikus önkénnyel komponált össze tatárjárást, krúdys romantikát, Árpádházi Boldog Margitot és óbudai sólyateret, hogy csak az óbudai sólyatér felől engedte látni a történelmet.” (Népszabadság, 1972. december 14.)
Ezt a pannóját is elutasította a zsűri, és csak azért kerülhetett fel a Margitszigeti Nagyszálló falára, mert a megrendelő ragaszkodott hozzá.
Élete végén ennek fordítottja is megtörtént. A Kereskedelmi Kamara igazgatójának irodájába rendelt, A szentek bevonulása a városba című pannóját a zsűri lelkesen elfogadta, a megrendelő azonban – bár kifizette – sohasem vette át. Állítólag nem tetszett a Kamara új igazgatójának... (Ring, 1990. április 18.)
Csak egy-két kisebb pannója jutott be középületekbe.

A Margitszigeti Nagyszálló pannója. (Budapest, 1968/6.)

Az Építész Pincében, ami Kondor egyik törzshelye volt, és ahol az ő baráti köre gyülekezett, a kedvére pingálhatta tele a falakat. Perneczky Géza szavaival afféle „vidám labirintust” hozott ott létre. Korai halálának köszönhette, hogy nem érte meg ezek pusztulását. A Magyar Építőművészek Szövetsége a pince átalakításakor a hetvenes évek vége felé leverte az összes falfestményt. (Erről Ungváry Rudolf ír a Régi Új Magyar Építőművészet 2006/6. számában)

Az Építész Pincében Kondor Pierrot-figurái alatt a Vigilia asztalánál balról jobbra Streliszky János, Kondor Béla, Pilinszky János, Doromby Károly és Ungváry Rudolf. (Régi Új Magyar Építőművészet 2006/6.)

Kondor Béla első önálló kiállítása 1960. március 25-én, a tervezettnél egy héttel később nyílt meg a Fényes Adolf Galériában, és a tervezettnél előbb zárták be indoklás nélkül. Nem egészen három hétig volt nyitva. Állítólag a vendégkönyvből is eltűntek oldalak. (Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1960. július 6.) A Rákóczi úti kiállítóterem zsúfolásig megtelt, A kiállítás revelációként hatott, a bezárását Kondor hívei botrányként élték meg.
A kritikai visszhang egyértelművé tette, hogy Kondor a Kádár-korszak elején megnyitott „tűrt” kategóriába tartozik. Ő az, akit nem kell betiltani, csak korlátozni, és vitatkozni kell vele. Hátha támogathatóvá fejlődik: „Eddig csak elvétve találkoztunk olyan kiállítással, mely valóban lehetőséget, alkalmat adott volna arra, hogy teljes komolysággal szembenézzünk vitatható irányokkal és törekvésekkel. Éppen ezért,nagy érdeklődésre tarthat számot egy valóban vitát kirobbantó kiállítás.../.../ Kondor vitathatatlanul ért a 'varázslathoz', és éppen ez az adottsága kötelezi fokozottabb felelősségre. Nem hihető, hogy egy fiatal művészt — akit baráti körének egyik része, mint a kiállítást megnyitó fiatal költő /Nagy László – ritkatöri/ is, néha úgy érezzük, tudatos félremagyarázó szándékkal, úgy ünnepel, mint a szélsőséges individualizmus képviselőjét — kielégítene a néhány, vagy néhány száz úgynevezett értő és megértő, és hogy mondanivalóját ne tudná a nagyobb közösség számára is művészileg kialakítani./.../ Keres lázasan, magabiztosan, az önbizalomnak azzal a fajtájával, amit csak az élet tapasztalatlansága adhat, önmagát keresi elsősorban és ez így is van rendjén. Sokat kell még tanulnia, látnia, művelődnie, hogy megérthesse az embert, és ahhoz, hogy ne csak magát tudja kifejezni, hanem kora teljességét mélyebben és mindenekelőtt közérthetőbben.” (Dutka Mária, Magyar Nemzet, 1960. április 12.) Mindenesetre a javára írták, hogy „immunis” az absztrakt irányzatra. Valóban az volt, büszkén hirdette, hogy ő nem „modern”. Péter Imre a Népszabadság (1960. április 28.) kritikusa szigorúbb volt: „...hibás úton jár./.../ Mintha nem értené meg, hogy egy kor művészete az alkotó és a társadalom viszonyának, harmóniájának vagy diszharmóniájának kérdésén múlik./.../ Valami furcsa középkori misztikával és szimbolikával emeli a realitások fölé az élet megragadásáért és kifejezéséért vívott küzdelmét./.../ A mindenáron való érdekesre törekvés nemegyszer zavaros régieskedésbe torkollik.”
1961 áprilisában Kondor Bécsi utcai, hatodik emeleti műteremlakása tragédia színhelye volt. A festő barátja, Sarkadi Imre író részegen kiesett vagy kiugrott az ablakból és szörnyet halt.
Kondor budapesti kiállítását követő évben Miamiban állíthatott ki. 1963-ban elnyerte az Országos Grafikai Biennálé nagydíját. Számos országban járt tanulmányúton. Díjakat hozott haza Tokióból, Luganóból, Krakkóból. 1965-ben és 1971-ben Munkácsy-díjat kapott.
Jutott neki cukorkából is, ostorcsapásból is.

Csokonai illusztráció. (Magyar Építőművészet, 1960/2.)

Kondor Béla nem egyedül, hanem egy generációval együtt állt a célkeresztben: „Az ikonok formarendje szerint történő emberábrázolás lassanként újfajta sematizmust eredményez: az élő alak helyett a jelképi, formailag szinte vázzá redukált emberalakok (Orosz, Gács, Kondor Béla stb.) sokasodnak. Mindebben egy sajátos miszticizmus jelentkezését kell tapasztalnunk, a társadalom szándékaival ellentétes, azt tagadó eszmék a képzőművészet eszközeivel harcolnak elfogadtatásukért. Nagyobbrészt fiatal tehetségekről van szó, akiknek jó része az elmúlt, csaknem két évtized alatt alakította ki koncepcióját, művészi ábrázatát. Csernus, Bakner, Szabó Ákos, Korga, Pásztor, Keserű Ilona, Kondor Béla és mások.” (Művészettörténeti Értesítő, 1965/3.)
Ezt Bencze Gyula, a Képzőművészeti Főiskola igazgatóhelyettese írta. Ő válaszolt az Élet és Irodalomban is Kondor élesen fogalmazott levelére, melyben a részben őt, részben Csernus Tibort érintő kiritkára válaszol, és a kritikusokat általában is leteremti: „Kérdezem, miért lehet jobban bízni valami botcsinálta kritikusban, mint az egyszerű, de el nem rontott szemű emberben, vagy utolsósorban az alkotó művészben?” Bencze is a társadalmi fejlődés megértésére utasítja Kondort (és Csernust): „Ön művész, s a művész számára egzisztenciális kérdés, helyesen látja-e azokat a legfőbb összefüggéseket, melyek a társadalmi, ideológiai, politikai életben a társadalmak fejlődésének mozgatói. Művészetének sorsa elválaszthatatlan a törvényszerűségek helyes felismerésétől./.../ Sajnos, az elméleti tisztázás igényét, legalábbis jelenleg az avantgarde — bocsánat e sokértelmű meghatározásért — elég határozottan elutasítja magától, főként ha az a marxizmus-leninizmus elméleti alapvetése felől jön.” (Élet és Irodalom, 1962. január 20.)
A Kondor és a „miszticizmus” felé hajló többi művész elmarasztalás mögött ott volt a '60-as évek derekának heves egyházellenes támadássorozata a tömeges perekkel. Kondor pedig megbízásai jelentős részét az egyháztól kapta, és szorosan kötődött a Vigiliához.

Kondor Béla: Festő (Élet és Irodalom, 1970- január 3.)

Kondor személyes élethelyzetébe nyújt betekintést Kristóf Attilának: „Kibékítő látogatás egy haragvó művésznél” című cikke (Magyar Nemzet, 1963. február 10.)
A X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás kapcsán Rényi Péter a központi pártlap első számú megmondó embere állítja a megrovandók közé – ismét Csernus társaságában – Kondort, aki „infantilis” jelképpel fejezi ki szembenállását „a mi modern, rideg, konstruált” világunkkal. „Baj van”, ha a művész „azt akarja velünk elhitetni, hogy a valóságnak nincsenek objektív összefüggései, törvényszerűségei, szükségszerűségei, vagyis amikor irracionálissá válik”. (Népszabadság, 1965. október 3.)
Kristóf Attila (Magyar Nemzet, 1963. február 10.) „Kibékítő látogatás egy haragvó művésznél” című hosszú cikkében ad betekintést Kondor élethelyzetébe: „Egy fiatal művészről lesz szó, egy fiatal emberről, aki tehetséges, okos és jó szándékú, a sorsa mégis úgy fordult, hogyha nem teszünk érte valamit, egyedül marad végképpen. Törődni kellene vele — csupán ezért írok róla./.../ Idehaza néhányan pionírként tisztelték, mások a Nyugat egyik utánzójának vélték. Megbízatásokat alig kapott. Az egyik óvoda bejárata fölé tervezett és majdnem elkészült festményét a kiszállt bizottság az utolsó pillanatban ijesztőnek, gyermekek számára alkalmatlannak bélyegezi. Pedig gonddal és örömmel dolgozott rajta, a gyermekrajzok stílusából és színeiből komponálta arannyal és égővörössel./.../ Egyre többet ivott, nem vitatkozott senkivel. Dolgozott saját magának. Éjszakánként kóborolt, fejetlenül és céltalanul. Keserű ember lett. Szúrós, nyers. Üvegablakot csinált az egyik vidéki templomnak — akkoriban az egyháztól kapott csak megbízást./.../ Míg beszélgettünk, a szeméből pillanatra sem tűnt el a bizalmatlanság és az 'úgyis mindegy' gyanakvása. Az orvostól jött, százhúszat ver a szíve, a doktor eltiltotta a dohányzástól, az italtól és a haragtól. Egész este ivott és dohányzott./.../ ...megszerettem ezt a furcsa embert, érzéseiben igazat adtam neki. Magának épít világot, a képeihez menekül, az ital csak eszköz — elfárasztani a szomorúságot./.../ Két hete megnyílt kamarakiállításának vitáján a Fiatal Művészek Klubjában tömve volt a terem. Sokan szólaltak meg, de alig hangzott el épkézláb vélemény, mindenki a saját állásait építgette. Áldatlan és kínos helyzet. A tehetségén nem lehet vitatkozni. Akkor miért nincs munkája, miért magárahagyatott? Az ember mindenféleképpen érték, a művészet is. A tisztázatlan indulatok nem használnak sem a művésznek, sem az embernek. Cinizmusa, közönye csak kéreg, amit valamiképpen át kellene törni, még akkor is, ha ellenkezik.”
Mint látjuk, nem csak írni lehetett Kondor mellőzöttségéről, de még el is lehetett egy kicsit túlozni azt. Kondor önpusztító életformája nem csupán a hatalom hozzá való – nem egyértelműen negatív, hanem ambivalens – viszonyára adott válasz volt. Ez az életforma a személyiségéből (is) következett.
Ha nem számítjuk az olyasféle kamaratárlatokat, amilyenről Kristóf cikkében esett szó, akkor Kondornak életében négy önálló kiállítása volt Magyarországon. Az 1960-as első után 1964-ben Székesfehérváron, 1965-ben az Ernst Múzeumban és 1970-ben egy nagy kiállítás a Műcsarnokban.
Az idő előrehaladtával a kritikusok igyekeztek olyan változásokat felfedezni Kondor munkásságában, amelyek „pozitív irányba” mutattak. Ezt jól végigkövethetjük a Népszabadság kritikusának, Rózsa Gyulának az írásaiban.
1965-ben így vélekedik: „Kondor Béla lapjain minden tudatosan a helyén van... Kondor mondanivalóját, világképét kiválóan szolgálják. Ez a mondanivaló, ez a világkép azonban vitára késztet. Egyik alapvonása kétségtelenül a gúny, a szarkazmus, amely fölényesen tesz nevetségessé mindent: nemcsak a kritikára méltót, legtöbbször az igazi értékeket is. (Próba I., II.) Még félelmes ragadozóábrázolásában (Madár) is van valami megvetően gunyoros, cinikus. Ebből a szimbolikus litográfiából azonban erősebben kitűnik Kondor másik alapérzése, a reménytelen szorongás, a már-már embertelen hitetlenség is. Kettőjükből egyféle életérzés születik: a kiüresedésé, a sivárságé. Ezért nem vállal a művész közösséget ezzel a világgal (láthatóan nemcsak társadalmunkkal, a tágabb világgal sem), ezért nem vesz át terheiből, s ezért ítélkezik fölötte kívülálló idegenként.” (Népszabadság, 1965. október 10.)
„Sokszor, sokan bírálták már Kondor művészetét, s legtöbbször egyoldalú drámaisággal, túlzott tragédialátással vádolták; azt kárhoztatták, hogy csak az élet árnyékos, sőt sötét részét látja és láttatja. Ez a szemléleti kifogás ilyen formában sosem volt elég meggyőző” - szögezi le Rózsa Gyula 1968-ban. „A kiábrándultság szívszorító és reménytelen hangjai most is letagadhatatlanok. De vitathatatlan az is, hogy néhány új lap letisztuló, katartikusan felemelő drámaiságot szuggerál inkább. A Plakát ugyancsak higgadt, fehér síkján összetörten rendeződő, de értelmes, szép rendbe rendeződő portréelemek, a Köd gyermeki rózsaszínekbe, derűs sárgákba oldódó, szürke zűrzavara már nem diadalmas elembertelenedésről, megtört, de megmaradt humánumról szól. Lehet, hogy a vívódás önarcképei után egy végre megvívott és megnyert harc következik? Örülnénk, ha így volna.” (Népszabadság, 1968. január 21.)
Két évvel később már örül, hogy így van: „valami fontos arányeltolódás történt mostanában Kondor világképében. Nem valami idilli jelenet ez az utóbbi sem, sőt, a legbrutálisabb nyíltsággal idézi a küzdelem fogalmát: egy földön heverő glóriás figurára fejszével lesújt egy másik. Mégis az egész tragédiának emberi, megrendítő és katartikus hatása van. Ezek a figurák ugyanis azonos léptékűek, viszonyuk áttekinthető, azaz a harc egyenlő eséllyel folyik, s ettől az egész kegyetlen küzdelem reális kereteket kap, nem eleve reménytelen, valódi küzdelem alakját ölti./.../ mennyivel tisztább, katartikusabb lett Kondor drámaisága a legutóbbi kiállítás óta....” (Népszabadság, 1970. március 13.)

Kondor Béla: Repülő tárgy. Fantáziamakett. (Új Holnap, 2001/1.)

Mire Kondor két végén égetett gyertyája már szinte elfogyott, elhallgattak a támadó és kioktató hangok.
Születésének 75. évfordulójára megjelent verseinek és prózáinak válogatott kötete Küszködni születtél címmel. Az erről szóló recenziójában írja Dérczy Péter: „Kondor Béla talán már életében legendává vált, halálában azonban egészen bizonyosan, sőt halálának mikéntje is valamelyest a legendák ködébe vész, valahogy úgy, ahogy Sarkadi Imréé is, aki éppen Kondor Béla hatodik emeleti műteremlakásának erkélyéről zuhant vagy ugrott ki részegen, ahogy mondani szokás, máig tisztázatlan körülmények között 1961 áprilisában. Kondor Béla tizenegy évvel később, 1972 decemberében ugyanitt hal meg szintén részegen, s hogy hogyan, arról ugyancsak megoszlanak a vélemények: a könyvben Levendel László, a művész kezelőorvosa egy levelében nem írja egyértelműen, hogy öngyilkosságot követett volna el, azt viszont igen, hogy egész életvitele/alkoholfogyasztása 'frakcionált öngyilkosságának alkalmas módszere volt'. Csűrös Miklós az ÚMIL-ban /Új Magyar Irodalmi Lexikon – ritkatöri/ viszont határozottan állítja, hogy 'önkezével vetett véget életének'.” (Élet és Irodalom, 2007. március 23.)
A nekrológok már himnikus stílusban méltatták az életének 42. évében meghalt művészt. A halála utáni három évben öt jelentős kiállítás hirdette Kondor Béla nagyságát.

A szentek bevonulása – 1972. (Új Művészet, 2017/1-2.)

- hacsa -