Egy regényhős tragédiája

Több kalandregényre való életet élt. Kamaszkorától beleszokott az illegalitásba. József Attilához járt szemináriumra. Nagyon fiatalon átélt rabságot, kínzást. Harcolt Spanyolországban, raboskodott Franciaországban, mérnökösködött a hitleri Németországban. Volt partizán, kétes hírű rendőri vezető, szovjet hírszerző, elviselhetetlenül elvszerű pártmunkás, lázadó diplomata, a demokratikus szocializmus illúziójának félreállított, megalázott, az öngyilkosságig taszított szószólója. A pártbürokrácia áldozata. (Ja és mellesleg dollármilliomos kém. - Jtom)

Tömpe András a hitleri Németországban rejtőzködő mérnök. (Új Tükör, 1988. november 13. )

Budapesten született zsidó családban. Apja szociáldemokrata postatisztviselő volt, akit az 1918-19-es tevékenysége miatt kirúgtak az állásából. A család ebből is következően elég szerény anyagi körülmények között élt.
Tömpe András a ferencvárosi Fáy András Gimnáziumban tanul. Az 1930-as március 15-i ünnepségen elszavalja Petőfi versét: Egy gondolat bánt engemet. (Iskolai értesítő, Fáy András gimnázium, Budapest, 1929/30) És hogy kevesebb esélye legyen ágyban, párnák közt meghalni, ebben az évben, életének tizenhetedik évében már be is kerül az illegális mozgalomba. Erről persze mit sem tudnak a gimnáziumban, ahol 1931. március 15-én ő mondhatja az ünnepi beszédet. (Iskolai értesítő, Fáy András Gimnázium Budapest, 1930/31)
Országos tanulmányi versenyen vesz részt, önképzőkört szervez, Adyt szaval, könyvjutalmat kap. Érettségiző diákként Madzsar József illegális szemináriumára jár, József Attila szemináriumát is látogatja Szabó Ferenc zeneszerző albérleti szobájában. Kassák Lajos Munka-körével is kapcsolatba kerül.
Érettségi után rögvest elkapják egy csomag illegális kommunista lappal, az Új Márciussal a hátizsákjában. Megverik, megrugdossák, rendőri felügyelet alá helyezik. Tanoncnak áll, de kirúgják, amikor röpcédulázáson kapják. (Pünkösti Árpád, Új Tükör, 1988. november 13.)
Barna Péter néven publikál cikkeket. A kommunista befolyás alatt álló Társadalmi Szemlében (1932/2.) például arról értekezik életének tizenkilencedik évében, hogy a szociáldemokraták azért hirdetik azt az ostobaságot, hogy Magyarország még feudális ország, mert le akarják tagadni a proletárforradalom lehetőségét, és a munkásságot a polgársághoz akarják csatlakoztatni a képzelt feudalizmus elleni harcban.

"Barna Péter” cikke a Társadalmi Szemle szeminárium rovatában. (Társadalmi Szemle, 1932/2.)

A numerus clausus törvény ugyan ekkor már nem volt hatályban, de zsidót azért ekkor is nehezebben vettek föl a magyar egyetemekre. Tömpének a priuszával nyilván semmi esélye nem lett volna. A renegát ifjú 1932-ben kiment Csehszlovákiába és beiratkozott a brünni német műszaki egyetemre. Itt szerzett gépészmérnöki diplomát 1937-ben. Voltak néki rokonai a Szepességben, tudtak néki segíteni.
Brünnben is folytatta mozgalmi tevékenységét. Szerkesztette az Egységfront című illegális lapot. Vezette a magyar diákok illegális szervezetét, az EFESZ-t, amelynek minden tagja az elvtársa volt. Felvették a Csehszlovák Kommunista Pártba, és annak országos ifjúsági bizottságában is tevékenykedett. „Több történet kering arról, hogy 1932-től '37-ig ebben a városban, sőt 1941-ben Dessauban is ez a 185 centis, szőke, kék szemű férfi számított az árja típus megtestesítőjének.” (Pünkösti Árpád, Új Tükör, 1988. november 13.)
Amint megkapta a diplomáját, ment harcolni Spanyolországba.
Századparancsnokként, főhadnagyi rangban vívta végig a polgárháború nagy csatáit Katalóniában, Aragóniában, Extremadurában és az Elbronál. Kétszer sebesült meg súlyosan.

1937-ben Spanyolországban. (Új Tükör, 1988. november 13.)

A vereség után a nemzetközi brigádok menekülő harcosait Franciaországban internálták. Saint Cyprien, Goust Vernet hírhedt táboraiban töltött el Tömpe bő két évet. Önéletrajza szerint „egy kérdésben voltak csoportunkban súlyosabb viták 1941 tavaszán, hogy ti. jelentkezzünk-e munkára Németországba, hogy onnan Magyarországra visszajussunk. Rajk elvtárs ellene volt, mivel attól tartott, hogy német területen koncentrációs táborba kerülünk. Én amellett voltam, hogy vállaljuk a kockázatot.” (Valóság, 1988/9.)
Dessauban a Junkers művek repülőgépgyárában, tehát A hitleri Németország hadiüzemében dolgozott mérnökként.

Ez az igen rossz minőségű fotó a Spanyolországban harcoló magyarok március 15-i ünnepén készült. A fotók alatt Rajk László ül, ő elnököl, Tömpe András pedig Petőfit szaval, de a fél feje lemaradt a képről. (Magyar Nap, 1948. április 15.)

70 magyar „internacionalista” hazatérését szervezte meg. Magyarországra érkezése után, 1941 végén rögvest bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába. A párt megbízásából a szociáldemokratákhoz és a vasasokhoz is beépült. 1943. március 14-én egy illegális találkozón letartóztatták. Hetekig vallatták a szokásos kíméletlenséggel, de eredménytelenül. A Margit körúti fegyházban is szervezte a kommunista foglyokat. Mivel nem sikerült rábizonyítani semmit, a katonai bíróság felmentette.
1944 májusában behívták katonának, és egy büntetőszázaddal kivitték Ukrajnába. Azzal bízza meg a párt, hogy szökjön át a Vörös Hadsereghez, és Rákosi Mátyásnak számoljon be a Békepárt megalakításáról és a párt magyarországi helyzetéről.
A feladatot sikeresen végrehajtja. Partizánkiképzésen vesz részt, és csatlakozik a Nógrádi Sándor vezette partizáncsoporthoz. Nógrádi helyettese, politikai tisztje lesz századosi rangban.
1944 őszén ejtőernyővel esik be Magyarországra Rimaszombat környékén. Az egység „Losonctól északra eső frontszakaszon vette fel a harcot a németek ellen./.../ A felszabadított szlovákiai területek elleni általános német támadás felszorította az osztagot az Alacsony-Tátra hegyeibe. Az egység rohamosan növekedett. Nógrádi elvtárs csapata október közepén már közel 100 főt számlált./.../ Két választás állt ekkor a parancsnok előtt: vagy a sokezres szlovák partizán-zöm erejét növelik, vagy magyar terület felé indulnak, ahonnan az ellenség felszorította a csoportot. A cél az utóbbi döntést követelte. Arra törekedtek, hogy bejutva a salgótarjáni szénmedencébe, szilárdan megvetik ott a lábukat és mozgósítják a szénmedence bányászait, lakosságát a németellenes fegyveres harcra.” (Hadtörténelmi Közlemények, 1955/1.)
A több száz fősre nőtt partizáncsoport a salgótarjáni medencében folyamatosan nyomás alatt tartotta a német csapatokat.

A partizánszázados 1944-ben a Felvidéken. (Új Tükör, 1988. november 13.)

A partizánegység 1944 karácsonyán üdvözlő táviratban felesküszik a december 22-én megalakult ideiglenes nemzeti kormányra:

Néplap, 1945. január 12. 

Nógrádi partizánegységével Tömpe is megérkezik Debrecenbe, ahol Erdei Ferenc, az ideiglenes kormány parasztpárti és kriptokommunista belügyminisztere megbízza Tömpét, hogy alakítsa meg a fővárosban a politikai rendőrséget, azaz a politikai rendészeti osztályt (PRO). Ezzel párhuzamosan Budapesten a kommunista párt Politikai Bizottsága Péter Gábort bízza meg ugyanezzel a feladattal. Normális esetben egyértelmű, hogy a kormány és nem egy párt joga a rendőrség vezetőit kijelölni, de 1945 januárjában nem volt normális helyzet az országban.
Amikor Pest ostromának lezárása után nagyjából egy héttel Tömpe és csoportja megérkezett Pestre, Péter Gábor nem engedte be őket a politikai rendőrség épületébe, az Andrássy út 60-ba. Ezt a helyzetet még sikerült valahogy megoldani, de Tömpe András és Péter Gábor közötti pozícióharcot nem lehetett lecsillapítani. Kölcsönösen feljelentették egymást. A megoldás az lett, hogy Péter Gábort a budapesti, Tömpét pedig a vidéki politikai rendőrség megszervezésével és vezetésével bízták meg.
Abban nem volt különbség közöttük, hogy mindketten a kommunista párt uralmát igyekeztek biztosítani a politikai rendőrségen belül, és mindketten természetesnek tartották, hogy a politikai rendőrséget a párt érdekeinek megfelelően működtessék. A pártonkívüli miniszterelnök, Dálnoki Miklós Béla már 1945. májusában pártközi értekezletet hívott össze a rendőrségnél „uralkodó tűrhetetlen állapotok, szabálytalanságok, egyoldalú pártpolitikai tevékenységek, a vizsgálati és letartóztatási, valamint vallatási eszközök, módszerek” orvoslása végett.
Tömpe büszkén jelenti a pártjának, hogy a rendőrség új tisztikarának gerincét „mintegy 3000 kommunista és velük szimpatizáns” alkotja. (Palasik Mária, Beszélő, 1999/11.)

Mindhárom Tömpe fivér bekerült a kommunista mozgalomba. A legidősebb, István még korábban, mint András. István is harcolt Spanyolországban. Ferenc, akit András öccse keresett, szintén mérnök volt. 1946-ban került elő. 1959-ben, 49 éves korában öngyilkos lett. (Igaz Szó, 1945. augusztus 1.)

Tömpe személyesen irányította a nyomozást az 1946-os kunmadarasi és miskolci pogromok ügyében. A kommunista sajtó jellegzetes zsidó vonásokkal ábrázolta a feketézőket, árdrágítókat, uzsorásokat, akikre halált kiáltott. Ezzel elősegítette a pogromhangulat kialakulását. A rendőrség passzivitása is hozzájárult az események elfajulásához. A nyomozás során igyekeztek a kommunisták politikai ellenfeleire, illetve az „osztályellenségre” hárítani a felelősséget olykor a tényekkel szemben is. A kisgazdapárt lapja, a Magyar Nemzet (1946. augusztus 6.) ezt írta: „Kunmadaras után, ahol rendőrök segédkeztek az erőszakban, Miskolcon rendőrök tétlen szemlélői voltak gyilkosságoknak. Ez a szegény ország nem azért tart fenn rendőrséget, hogy parádézzon velük. Mindeddig az MKP azzal védelmezte a maga túlzott befolyását a rendőrségnél, hogy csak ez biztosíthatja a közbiztonság megbízhatóságát a reakció elleni küzdelem szempontjából. Miskolcon most sajnálatos módon bebizonyosodott, hogy a reakciónak bizonyos körülmények között nincs félnivalója a rendőrségtől./.../ A kisgazdapárt e szomorú tapasztalatok után indítványozni fogja, hogy parlamenti vizsgálóbizottság tanulmányozza a rendőrségi intézményt és tegyen javaslatot megfelelő reformokra. A reformnak ki kell terjeszkednie azokra a magasrangú tisztekre is, elsősorban Tömpe Andrásra, akik bebizonyították,hogy sem jogérzékük, sem politikai tisztánlátásuk, sem tapintatuk nincs feladataik ellátására.”
A parlamentben Futó Dezső interpellációk sorában tiltakozott a Tömpe vezette vidéki politikai rendőrség pártos és diktatórikus tevékenysége ellen. Követelte a gyömrői kommunista „direktórium” által elkövetett gyilkosságok feltárását, tiltakozott a magyarhomoródi tömegverekedéssel kapcsolatos rendőrségi információk hamisításai ellen. Szóvá tette a rendőrök által elkövetett, büntetlenül hagyott lopásokat, visszaéléseket, törvénytelen és kegyetlen kihallgatási módszereket. (Lásd pl. Kis Újság, 1946. február 10.)
A legsúlyosabb ügy, amelyben Tömpe András közvetlenül érintett, Lakos József, leváltott szentesi rendőrkapitány meggyilkolása. Rendőrök házkutatás címén gyakorta fosztogattak. Ezt Lakos egyéb visszaélésekkel együtt jelentette. Tömpe leváltotta, internáltatta. Lakos ügyében Futó interpellált. Az interpelláció után három héttel Lakost meggyilkolták. Utóda, Szentes rendőrkapitánya jelentést írt Rákosi Mátyásnak, miszerint: „A Nemzetgyűlésben Futó Dezső képviselő interpellációja után kb. 2-3 napra Dadi Imre nemzetgyűlési képviselő megjelent irodámban, ahol négyszemközt a következőket mondta: A pártközpont vezetőitől és Tömpe András r. ezredes elvtárstól azt az utasítást hozta, hogy Lakos József volt detektív az internáló táborból nem jöhet ki, és még a mai napon el kell őt tenni láb alól. Ez délelőtt 11 és 12 óra között történt." (Havi Magyar Fórum, 1994/8.) A gyilkosságra végül nem akkor került sor, amikor Lakos távozott az internálótáborból, hanem később egy kórház idegosztályán. A gyilkosságot a kommunista párt rendezőgárdájának tagjai követték el. Dadit külföldre szöktették, a gyilkosokat egy év múltán szabadon engedték, majd amnesztiában részesítették.
1946 szeptemberében a vidéki és fővárosi politikai rendészeti osztályokat összevonták Péter Gábor parancsnoksága alatt. Tömpe, aki ekkor már vezérőrnagy, a vidéki rendőrkapitányságok országos vezetője lett, és a hazatérő munkaszolgálatosok ügyeivel foglalkozott.
„Tömpe András rendőrvezérőrnagynak, aki annak idején a Kis Szaléz-féle fasiszta szervezkedés leleplezésével tette ismertté a nevét, a belügyminiszter május 1-i kezdettel egyesztendei fizetésnélküli szabadságot engedélyezett, betegségének gyógykezeltetése céljából.” Ez a kis hír jelent meg a Világ 1947. április 29-i számában.

Kiss Szaléz nagyon sikeres ifjúsági katolikus mozgalmat szervező ferences szerzetes volt. Azzal vádolták minden alap nélkül, hogy ő volt az értelmi szerzője az erőszakot elkövető szovjet katonák meggyilkolásának Gyöngyösön és környékén. Tömpe András 1966-ban írt visszaemlékezésében büszkén ír Kiss Szaléz és „bűntársai” letartóztatásáról. Kiss Szalézt a szovjet hatóságok „átvették” és kivégezték. (História, 1997/3.)

A szovjet vezetők Rákosin keresztül kértek olyan nyelveket beszélő, feltétlenül megbízható elvtársat, akit bizalmas feladattal bízhatnának meg. A hat-hét nyelven, többek között oroszul és spanyolul beszélő Tömpét ajánlották a szovjeteknek. Ezért kapott ő fizetés nélküli szabadságot. 1947 májusában még jött hír róla, hogy Csehszlovákiában megtalálta és majd hazajuttatja a Horthy-korszak bűnügyi nyilvántartását, amit nyugatra menekítettek. (Alföldi Újság, 1947. május 28.)
Ezután tizenkét évre eltűnik az országból és a magyar nyilvánosságból leszámítva néhány történelmi tárgyú cikket, amelyben a spanyolosok és a partizánok között emlegetik.
Búcsúestjén azt állítja, Görögországba megy harcolni. Távolléte alatt azt híresztelték, hogy ő a görög polgárháború legendás Marcos tábornoka. Hamisított levelezőlapokat küldenek különböző európai városokból a nevében a barátainak. Három hónapos kiképzés alapján döntenek az ő és felesége alkalmasságáról. A feleségén plasztikai műtétet végeznek, Tömpe megjelenését átalakítják, a bajuszát leborotválja, szemüveget visel. Egy létezett osztrák férfi személyiségét húzzák rá. Ettől kezdve 12 évig csak németül beszéltek a feleségével.
1948 augusztusában érkezik Argentínába. Mérnök-üzletemberként él a fedőéletében. Szabadalmat is bejegyeztet. Üzletemberként is helytáll, a fedőénje szépen meggazdagodik. „Mondják, példátlan, hogy egy hírszerző házaspár tizenkét évig nem bukik le, és nem buktat le senkit. Emiatt is tanítják a munkájukat./.../ - Bandihoz fogható emberrel nem találkoztam a világban - emlékezik rá özvegye. - Varázsa volt a lényének. Ha valahová belépett, ez a varázs megfogta az embereket, ami kritikus helyzeteken segített át bennünket.” (Pünkösti Árpád, Új Tükör, 1988. november 13.)
A házassága valószínűleg azért maradt gyermektelen, mert a hírszerző házaspár nem vállalhatott gyereket, hiszen tizenkét éven át nem is lehettek „önmaguk”.
A szovjet hírszerzés rezidenseként állítólag a kubai forradalom szervezésében is részt vett. A szovjet hírszerzés tábornokaként tért vissza Magyarországra 1959-ben.
Addigi életpályája alapján valószínűsíthetjük, hogy ha az ötvenes években Magyarországon él, akkor valamilyen minőségben, vagy nyomozóként, vagy áldozatként, vagy mindkettőként érintett lett volna a koncepciós perekben. Miután azonban ettől megmentette a sorsa, tiszta lelkiismerettel léphetett fel az ötvenes évek bűneiben részes káderek kiiktatása érdekében.

Rendőrtiszti egyenruhában. (Pártélet, 1988/11.)

Itthon a Belügyminisztérium állományába kerül. A Politikai Főcsoportfőnökség kulcsembere lesz főosztályvezetői beosztásban. Szovjet hírszerzőként a területéért felelős szovjet tábornokokat kritizálta, velük keveredett vitákba, itthon az itthoniakat és a szovjet tanácsadókat bírálja. Kádárnak is kritikus levelet ír. Kádár úgy oldja meg a konfliktust, hogy kiveszi őt a belügyből, és a vezetésére bízza a pártközpont adminisztratív osztályát 1962-ben.
Ez a desztalinizáció felpörgetésének időszaka. Tömpe osztályának a feladata a sztálinista eszmei és személyi maradványok felszámolása. Tömpe következetesen végig akarja vinni a desztalinizációt. Nehezményezte, hogy magasrangú ÁVH-s tisztek fontos pozíciókat tölthetnek be, és az ötvenes évek bűneiben súlyosan érintett Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter lehet. „Azt mondja: nem lehet 'bizonyos szinten' megállni, Farkas Mihályra és száz emberre redukálni az egészet. Tabula rasát csinálunk. Kádár ezt nem fogadhatta el, mert tudta, ha 'elvszerűen' végigviszik a vizsgálódást, el kell jutniuk Kádár János egykori belügyminiszter tevékenységéhez, és a szovjet tanácsadók jelenlétének ügye is szóba kerülhet.” (Huszár Tibor, 168 óra, 2006. június 8.)
Még egy évet sem tölt a pártközpontban. 1962 végén 49 éves korában tábornoknak járó korkedvezménnyel nyugdíjba küldik. Miután alkalmatlan a semmittevésre, nyugdíjasként a Corvina Idegennyelvű Könyvkiadó igazgatói székét ajánlják föl neki, amelyből éppen akkor állították fel, küldték nyugdíjba a kiadó alapítóját, a magyar könyvkiadás nagy tekintélyét, Cserépfalvi Imrét.
Tömpe „legendája” a Corvinánál „kezdetben visszájára fordult: szerkesztők és műszakiak, adminisztratív és kereskedelmi dolgozók félelemmel elegy gyanakvással fogadták: mit akar itt, mit akar tőlük? Mi lesz abból, ha egy ekkora ember zuhan rá egy ilyen 'játék-verklire'? Ő úgy tett, mintha ebből a rossz hangulatból mit sem érzékelne, de néhány hét alatt teljesen megváltoztatta a légkört, megfordította a hangulatot. Pedig nem tett mást, mint hogy tettekkel megmutatta: ezt a munkát sem tekinti játéknak; ezt a szakmát is komolyan veszi, komolyan tanulja... nemcsak a munkát és a szocialista forradalmat szerette, hanem a szép műalkotást, a jó irodalmi művet is; nemcsak a művészetet szerette, hanem a technikát is s a kettő találkozását”. (Nagy Péter, Kortárs, 1972/12.)
Nyugdíjazásáig távol tartotta magát a nyilvánosságtól. Nem írt cikkeket, nem adott interjúkat, nem adott ki könyvet, nem közölték beszédeit a lapok. Nyugdíjazása után a kulturális területre belépve nyomban cikkel jelentkezik a Népszabadságban (1963. február 19.). Fejes Endre Rozsdatemetőjéről fejti ki elmarasztaló véleményét: „Fejes alaptétele az, hogy a kor érintetlenül hagyja szereplőinek tudatát. Ezt megsínyli a regény, megsínylik figurái, akik elvalószínűtlenednek azáltal, hogy az események, még a legjelentősebbek sem jutnak el a tudatukig. Fejes rögzíti az epizódokat, a lelki reakciókat csak testi megjelenésükben érzékelteti, hogy hihetővé tegye: az emberek nem alakítják a történelmet, s őket nem alakítja a történelem.” Ez az alaptétel teljességgel elfogadhatatlan Tömpe számára. Nincs nagy sikere ezzel a cikkel, nem is próbálkozik többet azzak, hogy véleményét a nyilvánosság elé tárja. Az az ember, aki még húsz éves sem volt, amikor már publikált, élete túlnyomó részét úgy élte le, hogy a véleményét csak szigorúan bizalmas feljegyzésekben, levelekben fejtette ki.
1967-ben kiküldik nagykövetnek az NDK-ba. 1967 szeptemberében foglalja el az állomáshelyét.

Tömpe András nagykövet (balról) Otto Winzer keletnémet külügyminiszterrel. (Tükör, 1967. október 3.)

Itt sincs a helyén. Tömpe ekkor már radikális reformpárti nézeteket vall, az NDK pedig a szovjet blokk legortodoxabb politikáját folytatja, és a leghatározottabban szorgalmazza a demokratizálódó Csehszlovákia elleni fellépést. A fáma szerint Tömpe össze is szólalkozott Walter Ulbrichttal, a kelet-német pártvezérrel.
A csehszlovákiai bevonulás után Tömpe levelet ír az MSZMP Központi Bizottságának: „A demokrácia állandó fejlesztése nélkül nem érhető el a társadalomnak az a mozgósítása, amely a gazdasági fejlődést, a fejlett kapitalista országok túlszárnyalását lehetővé teszi. Demokrácia nélkül a társadalom érdektelenné válik, ennek következtében viszont a gazdasági fejlődés üteme nem biztosítja a megfelelő előrehaladást. A szocialista fejlődésnek egyik elengedhetetlen feltétele a széles körű tájékoztatás és a tájékozódási lehetőségek biztosítása. Az elzárkózás ideig-óráig szolgálhatja a politikai hatalom védelmét, de mivel a tömegek közömbösségéhez vezet, végül is csökkenti a társadalomnak az imperialista behatással szembeni ellenálló képességét./.../ A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ezt ismerte fel, amikor megszabadította magát a dogmatikus vezetés béklyóitól. Múlhatatlan érdeme a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának, hogy ezt a folyamatot maga kezdeményezte és következetesen előre is vitte. Természetes, hogy ellenforradalmi elemek és imperialista ügynökségek bekapcsolódtak e folyamatba és - nem utolsósorban az előző korszak bűnös politikájának reakciójaként - helyenként tért is nyertek. Mindazonáltal az ellenforradalom veszélye Csehszlovákiában nem vált akuttá, noha a reakciós elemeket, a nyugati támogatáson túl, objektíve segítette a szocialista államok vezetői egy részének ellenséges magatartása. Ezen a téren az NDK vezetői elejétől fogva a legszélsőségesebb szerepet töltötték be./.../ Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok között elsőnek valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, amely a fejlett nyugati országokban élő dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert. A Csehszlovák Kommunista Párt nemhogy gyengítette a szocializmus pozícióit, hanem soha nem látott mértékben erősítette. Az ellenforradalmi erőkkel, éppen megnövekedett tekintélyére támaszkodva, le tudott volna számolni. Megszállása után Csehszlovákia a Varsói Szövetségnek tényleg igen gyenge láncszemévé vált, amin a varsói hadseregek jelenléte nem segít./.../Magyarországnak most volt meg az a történelmi lehetősége, hogy a magyar-csehszlovák viszony áldatlan múltját végleg likvidálja, és a nehézségek közös vállalásával a szocialista jövő szilárd alapjait lefektesse. Nem lehet arra sem hivatkozni, hogy a Szovjetunió iránti hűségből kellett együtt masírozni. A Szovjetunió iránti hűség nem azt jelenti, hogy döntéseket, melyek a szocialista országoknak — ez esetben mindenekelőtt magának a Szovjetuniónak és a nemzetközi munkásmozgalomnak kárt okoznak, magunkévá tegyünk. A XX. kongresszust ilyen gyorsan senki sem felejthette el. Mindezért a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar kormány vezetőinek Csehszlovákiával kapcsolatos legutóbbi döntéseivel nem értek egyet és azok képviseletét nem vállalom.” (Valóság, 1988/9.)
Visszatért a könyvszakmába. Az ekkor alakuló Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének (MKKE) az elnöke lett. Tömpe a világháború utáni Magyarországon végül is több időt töltött a könyves szakmában, mint az összes többi – politikilag releváns – funkciójában összesen.
A radikalizálódó reformer a sztálini normákhoz tartotta magát. Politikailag nem exponált területre vonult vissza, nem szólalt meg a nyilvánosság előtt, a pártvezetéssel való szembenállását elrejtette a társadalom elől. Bár fent idézett levelében azt írta, hogy „a szocialista fejlődésnek egyik elengedhetetlen feltétele a széles körű tájékoztatás és a tájékozódási lehetőségek biztosítása”, ő mégis úgy döntött, hogy nem járul hozzá „a társadalom szélesebb körű tájékoztatásához, a tájékoztatási lehetőségek biztosításához”. Nem választotta azt az utat, amelyet az 1968-as bevonulás ellen ugyancsak tiltakozó egykori sztálinista miniszterelnök, Hegedűs András, aki a repülő egyetemen, a második nyilvánosságban szolgálta a társadalom szélesebb körű tájékoztatását.

A MKKE elnöke élete utolsó évében. (Új Tükör, 1988. november 20.)

A magyar könyvkiadás súlyos problémákkal küszködött, ezért jött létre húsz vállalat összefogásával az MKKE. A gazdasági reform elképzelései ugyanis ezen a területen nemigen valósultak meg.
Főkönyvelőnek és párttitkárnak egy rettenetes modorú, összeférhetetlen, mindenre alkalmatlan embert sóztak rá az MKKE-re. A helyzet tarthatatlanná vált. Tömpe valamennyi tagvállalat egyetértésével átszervezésre hivatkozva elküldte a főkönyvelőt, aki a pártvezetőségválasztáson egyetlen szavazatot sem kapott. De az elnök hibát követett el, mert a főkönyvelő a felmondás idején betegszabadságon volt. Ekkor Tömpe áthelyezte őt a raktárba, s mivel az nem felelt meg az illetőnek, elküldte neki a hat hónapi felmondási időre járó bért előre. Az V. kerületi pártbizottság jelentkezett, hogy Tömpe megsértette a hatáskörüket, mert nem kérte ki a véleményüket, noha az elbocsájtott a döntés időpontjában még éppen pár napig párttitkár volt, azt meg csak úgy elküldeni nem lehet. Az elbocsájtott főkönyvelő – vélhetőleg magasabb állású elvtársaktól bátorítva – feljelentette volt főnökét.
Ebből az ügyből végtelenül, bizarr, szövevényes eljárás lett, aminek az volt a lényege, hogy a kerületi és a fővárosi pártvezetés igazolni akarta fölényét a parkolópályára csúszott nagy emberrel szemben. Tömpe megtiltotta Aczélnak, hogy leállítsa hatalmi szóval az eljárást, mert presztízskérdésnek tartotta, hogy érvényesüljön az igazsága.
Ebben az időben a hozzá közelálló embereknek egyre keserűbben fejtegette lesujtó véleményét a politikai helyzetről, a szovjet vezetők tragikus úttévesztéséről. Nyilván ezért is igyekeztek az ellenfelei mondvacsinált eljárással hitelteleníteni a félre állított „legendát”.
A párt fővárosi végrehajtó bizottsága felelősnek ítélte és figyelmeztetésben részesítette Tömpét a vb hatáskörének megsértéséért és a betegszabadságon lévő alkalmazott elbocsátásáért. (A rágalmazó és tagdíjcsaló elbocsájtott alkalmazott megrovásban részesült.)
Az egy éven át húzódó eljárás végén, 1971. december 15-én az MKKE igazgató tanácsának ülésén kívánták ismertetni a tanács tagjaival (tehát pártonkívüliekkel is) a fegyelmi határozatot. Tömpe az ülés megnyitása után távozott azzal, hogy a fegyelmi határozat felolvasásakor nem kíván jelen lenni. Felment a szobájába. „Utolsó pillanatai is olyan precízek voltak, mint egész élete. A búcsúlevelek mellé forgatókönyvet mellékelt a gépkocsivezetőnek, vigyázva, nehogy bárki idő előtt kapja kézhez. Az Aczél Györgynek írt levélhez tizenhét, időrendi sorba rakott dokumentumot mellékelt. Nemcsak saját revolvere volt nála, hanem felesége kisebb pisztolya is - talán őt kímélendő, talán tartalékként. Volt még egy üzenet az asztalán: az egyik katonatársa kereste. Visszahívta. Megegyeztek,hogy találkozni kellene, aztán még elintézte bajtársa csekély kérését, majd a titkárnőjét udvariasan elküldte valamit elintézni, nehogy ráijesszen, aztán magára zárta az ajtót, és fél tizenkettő tájban kézbe vette a pisztolyt.” Búcsúleveleit kézírással lemásolta (l. alább.) Aczél Györgynek szóló búcsúlevelében ezt írta: „ Egy év óta vegzálnak. Előbb egy felsőbb biztatásra az V. kerületi pártapparátus által az Akadémia egyik főtitkárhelyettesének vezetése alatt alakított vizsgálóbizottság útján igyekeztek beszennyezni.Ez nem sikerült, de hiába derült ki az igazság, kitértek az elől, hogy megállapítsák és felelősségre vonják a hamisítók inspirálóit, védőit és végrehajtóit. Mikor ezt ismételten igényeltem, teljesen alaptalanul fegyelmit indítottak ellenem, lépten-nyomon megpróbáltak megalázni - és nemcsak azzal, hogy végig kellett hallgatnom, amint olyanok, akik csak az íróasztal mellől ismerik a kommunista mozgalmat, kioktatnak a párt iránti odaadásról. Végül is az V. kerületi vb elmarasztalt és a budapesti vb figyelmeztetésében részesített. Mindezek után nem maradhatok egy Budapesten, az V. kerületben működő szerv vezetője. Ötvennyolc éves vagyok, a cinikus süketekkel való vita felemésztette tartalékaimat, tehertételként létezni nem tudok...”
(Új Tükör, 1988. november 20.)
Ebben a levélben kéri Aczélt, segítse Ellit, a feleségét, hogy „túljusson a megpróbáltatáson”, hiszen ő is megkínzott, megaláztatásoknak van kitéve, több évtizedes mozgalmi és munkahelyi tevékenységét nem értékelik, nyugdíjba akarják kényszeríteni, nyilván a férje miatt is.
Testvére, Tömpe István azt írta a Politikai Bizottságnak küldött levelében: „egyre inkább meggyőződésem, hogy elsősorban párt- és közéletünk egyes súlyos és tömegesen tapasztalható jelenségei elleni tiltakozásul követte el tettét.”
Búcsúlevelében meghagyta, hogy semmilyen temetése ne legyen, se gyászjelentés, se megemlékezés, se sírhely.
Ezt a kívánságát is figyelmen kívül hagyták. Volt gyászjelentés, temetés a Munkásmozgalmi Panteonban, voltak gyászbeszédek. A haláláról szóló rövid közleményben „váratlan” és nem „tragikus hirtelenséggel” bekövetezett halálról írtak, vagyis nem jelezték a szokásos módon, hogy öngyilkos lett. (Népszabadság, 1971. december 17.)
A temetésen elhangzott beszédek ismertetésében már benne volt a „tragikus hirtelenséggel” (Népszabadság, 1971. december 21.)
Nekrológot a párt központi napilapja nem közölt. A többi napilap sem. Egyedül az Élet és Irodalomban (1972. január 1.), egy réteglapban búcsúztathatta el Tömpe Andrást Kardos György.

Új Tükör, 1988. november 20. 

- hacsa -