A Tiszatáj "botrányai"
"Ki a felelős azért, hogy a szocialista építés 30. évében nem tudnak a Tiszatáj élére emberileg, elvileg következetes, művelt, marxista szerkesztőt állítani, akiben van 'civil kurázsi' a jobboldali morális terror leküzdésére?" Ezt kérdezte Aczél Györgynek írott feljegyzésében egyik legfőbb és legkritikusabb tanácsadója. (Pándi Pál: Teherpróba, 424.o.) És ezután a főszerkesztő, melyet folyamatosan dorgáltak és fenyegettek, még 11 évig a helyén maradt. A pszeudo Tiszatájat az értelmiségi bojkott életképtelenné tette.
A Tiszatáj betiltását kiváltó lapszám címlapja. (Tiszatáj, 1986/6.)
"A szocialista éra botrányai" című sorozat hetedik részében a kádári szocializmus utolsó nagy kultúrpolitikai botrányáról olvashatunk.
Természetesen ez a sorozatunk is az Arcanum adatbázisa segítségével készül!
Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár.
Az 1947-ben alapított Tiszatáj működésének első két évtizedében nem keltett különösebb érdeklődést a hatalmi központban. Az 1956-os forradalom után egy ideig nem jelenhetett meg, de ez valamennyi irodalmi folyóiratra igaz volt. A Tiszatáj országos érdekű története a hatvanas évek végén kezdődött és a reformkurzushoz kapcsolódott, amelynek azonban a Tiszatájon, Csongrádban volt a legerősebb ellenzéke. "A Tiszatáj hatvanas évek végére kialakult sajátos arculata - főleg a határon túli magyar irodalom kiemelt kezelése - miatt gyakran érte bírálat már akkor is a lapot, s ez a pártközpont rendszeres értékeléseiben szintén tükröződött. 1969-ben egy, az említett témával foglalkozó tematikus szám után felhívták a szerkesztők figyelmét, hogy 'az ilyen sűrítések deklarációnak tűnnek kifelé'." A lapot "általában 'népiesnek' tartották. Valójában a Tiszatáj a különböző irányzatok közötti egyensúlyra törekedett - a lapban publikáló írók névsora szinte az összes magyar irodalmi irányzatot felölelte. A helyi vezetőknek a hetvenes években mind több fejfájást okozott az egyre növekvő hírnevű lap. A megyék közül itt működött az egyik legkonzervatívabb pártvezetőség, élén a befolyásos Komócsin családdal. A hetvenes évek elejétől rendszeresen jelentek meg a Tiszatájjal foglalkozó írások a Népszabadságban E. Fehér Pál tollából. Ezek a lapot bíráló cikkek újdonságot jelentettek igen éles hangnemükkel." (Varga Péter tanulmánya, Múltunk, 1997/1.) E. Fehér Pál Kiss Ferenc, Für Lajos, Szalay Károly írásait bírálta a központi pártlapban, erősen hangsúlyozva, hogy a Tiszatáj szerzőiről van szó. (1973. február 4., 1973. május 6., 1974. augusztus 19., 1974. szeptember 8.) Mai szemmel olvasva ezeknek a bírálatoknak a hangneme nem tűnik olyan élesnek, de abban a korban, a reformellenes kurzusban az értők számára egyértelmű jelzésnek tűnhettek és azok is voltak.
"Szinte minden számban volt valami, amit vagy a helyi kulturális vezetők, vagy a központi irányítás szóvá tett.
Az Ilia Mihály vezette Tiszatáj igyekezett addig elmenni a kényes témákkal foglalkozó írásaiban, ameddig egyáltalán lehetséges volt. A szerkesztők leveleit figyelték, emiatt többször ismerősökkel küldtek el leveleket. Nehéz volt a kapcsolattartás a környező országok íróival. Az 1959 óta a lapnál dolgozó Ilia Mihály személyesen és tanítványai segítségével főleg az erdélyi magyar írókkal tartotta a kapcsolatot. A kéziratokat néha igencsak kalandos módon szerezték meg - át kellett csempészni őket a határon. A Nyugatról küldött írásokat többször Jugoszlávián keresztül hozták be, mert Hegyeshalomnál nagyon figyeltek a könyvekre és kéziratokra, Röszkénél viszont elsősorban a kávét és az alkoholt keresték a határőrök. A hetvenes évek elején jelentősen nőtt a lap példányszáma, 2200-ról 5750-re, de a fővárosban alig terjesztették. A Tiszatáj számos példánya feltételezhetően a határon kívül (főként Erdélyben) talált gazdára. A sorozatos kritikák jelezték, hogy a főszerkesztő leváltására bármikor sor kerülhet. Ekkor váltották le a Forrás főszerkesztőjét. /A lapot alapító Varga Mihályt - Hacsa/ A Tiszatájnak Szegeden nem volt hátországa, a helyi vezetés régóta rossz szemmel nézte a lap működését. Ilia Mihály főállásban az egyetemen dolgozott, itt is sokan bírálták főszerkesztői tevékenysége miatt, a befolyásos tanszékvezetőktől, egyetemi tanároktól, az egyetem vezetőitől aligha várhatott támogatást. 1974 decemberében lemondott Ilia Mihály. Lépésének a közvetlen előzménye az volt, hogy a már nyomdakész januári számból kivették Balogh Edgárnak a kisebbségi kérdéssel foglalkozó tanulmányát. (A tanulmány feltehetően a témája miatt lett nem kívánatos, mivel mondanivalója igencsak visszafogott volt.) A főszerkesztő ezzel a lépéssel megelőzte küszöbönálló leváltását, és el akarta érni, hogy munkatársai a helyükön maradhassanak.Így meg lehetett őrizni a lap addigi arculatát, és az új főszerkesztő, Vörös László alatt is változatlan maradt a Tiszatáj programja." (Varga Péter, Múltunk, 1997/1.)
Ilia Mihály (168 óra, 1993. december 7.).
Ilia Mihály főszerkesztőként csupán két évig jegyezte a lapot, de az ő hatalmas kapcsolatrendszere és a jelenkori magyar nyelvű irodalmat átfogó kivételes tudása és szerkesztői érzékenysége nélkül a Tiszatáj nem lehetett volna azzá, amivé lett.
A bevezetőben idézett 1975-ös szöveg Pándi Páltól arról tanuskodik, hogy ő már közvetlenül Vörös kinevezése után is tudta (és persze jól tudta), hogy Ilia utóda nem lesz az az "elvileg következetes, művelt, marxista szerkesztő", aki az addigi szellemiségéből kivetkőzteti a lapot.
Vörös László főszerkesztő és munkatársai, Annus József, Olasz Sándor - mindhárman párttagok - a helyi és az országos hatalom kereszttüzében tartották életben a lapot és őrizték meg annak sajátosságait több mint egy évtizeden át. "Az általános és permanens fenyegetettség állapotában szerkesztettünk" - nyilatkozza Annus József (Kritika, 1989/11.)
A lap rengeteg közleménye váltott ki súlyos szemrehányást a helyi és az országos pártvezetés részéről. Ezek közül a legemlékezetesebbek: Görömbei András: Illyés Gyula és a magyar nyelv (1975/9.), T. Bíró Zoltán írása Csoóri Sándor: Félig bevallott élet című esszékötetéről (1982/9.) A hatvanegynehány oldalas lengyel összeállítás a Szolidaritás dicsőségének csúcspontján és a lengyelországi állampárti hatalom mélypontján jelent meg. (1981/6.) Ez a blokk lengyel költők verseiből, a lengyel történelemmel és a kortárs lengyel színházzal foglalkozó írásokból állt. Egyetlen szó sem esett benne az aktuális politikai helyzetről, a lengyelországi válságról. Az összeállítás tartalmi alapon kifogásolhatatlan, a szerkesztőség rajtakaphatatlan. Csak hát az összeállítás maga - a kiállás üzenete. Abban az egyetlen formában, amelyben ez a legális nyilvánosságban lehetséges. Közérthető akkor is, ha tematikailag nem utal a kiállásra semmi. Közérthető a szerkesztőségi szándék. Sőt, akkor is így érthető, ha nem ez volt a szerkesztőségi szándék. Akik ezt a legjobban értik, illetve a szerkesztőségi szándéktól függetlenül így értik, azok ülnek a hatalom középpontjában. Így értik, mert tudják, hogy az olvasók is így értik., és számukra ez a döntő. Ahogy a szerkesztőségnek módjában áll tematikai utalás nélkül üzenni, úgy a hatalomnak módjában áll tematikai ok nélkül kifogásolni. Ha utalásnak elég az országhoz kapcsolódó tárgykör, akkor a hatalmi lecsapáshoz is elég. Ami azt jelenti, hogy a tematikailag kifogásolhatatlant is lehet üldözni, olykor betiltani. Miként Balogh Edgárnak az Ilia Mihály lemondásához vezető írását.
Egy másik példa: "Történt, hogy tanulmányt közöltünk Vígh Károly tollából T. G. Masaryk egykori csehszlovák elnök és a magyarság kapcsolatairól. /1983/7/ E dolgozatban a szerző idézi az elnököt, aki valamikor a harmincas években tett olyasféle - a mi nyolcvanas éveinkben égbekiáltó bűnnek számító - kijelentést, hogy a kisebbségek gondja soha nem lehet csupán egy ország belügye. A mondatnak eme istenkísértő része dőlt betűkkel, azaz kurziváltan jelent meg. Jött is frissiben az egyik kezdő helyi kultúrpandúr, tájékozottságát ilyesféleképpen fitogtatva: derítsék ki három napon belül, vajon ki kurziválta ezt a mondatot, mert ennek így metakommunikációs jelentése van! Lázas nyomozásba kezdtünk, mert fejből már egyikünk sem emlékezett, hogy a szerkesztői asztalon és a fejünkben megforduló három-négyszáz gépelt oldal egy során ki ejthette a bűnös jelzést. Az adott határidőn belül kiderítettük, hogy a kiemelés magától az öreg Masaryktól való... A történetnek itt sincs vége: két hét múlva a főszerkesztői értekezleten maga az akadémikus-miniszter /Köpeczi Béla - Hacsa/ tette szóvá a 'szomszéd népek érdekeit sértő' s egyúttal 'külpolitikai bonyodalmakat okozó' szerkesztői hibát.) Mindezek a - szinte havonta visszatérő - strigulázások azt a célt szolgálhatták, hogy a kellő alkalommal - amely aztán el is érkezett - 'sorozatos közléspolitikai hibákra' lehessen hivatkozni." (Annus József, Kritika, 1989/11.)
Vörös László (Kritika, 1989/11.)
Az 1986/6. számig a legnagyobb botránykő Köteles Pál: Töprengés egy torzkép előtt című írása (1982/9) volt, amelyben Ion Lãncrãnjan Töprengés Erdélyről című hírhedt magyarellenes esszégyűjteményére reagált. Hiába védte meg a szerző a Lãncrãnjan által megtámadott Kádár Jánost (is), hiába képviselt (a rendszerváltás utáni írásaival ellentétben) nacionalistának semmiképp sem értelmezhető álláspontot, hiába tartotta fontosnak a hatalom is, hogy reagáljon Lãncrãnjan abszurd magyarellenes vádjaira (mint ahogy azután kiválasztott kádereivel reagált is), Köteles írása mégis elfogadhatatlan volt. Már csak azért is, mert kivette a központi hatalom kezéből a reagálás feletti ellenőrzést. De azért is, mert egyértelművé tette, hogy a magyarellenes vádirat mögött ott áll az elvileg szövetséges romániai kommunista hatalom. A tanulmány ezzel zárul: "Lãncrãnjan uszító cikkgyűjteménye több mint ötvenezer példányban jelent meg, közfogyasztásra, népnevelésre szánva. Légből kapott 'tényföltárásai', minősítései sérthetik a magyar népet, ezen belül az állampolgári hűségről bizonyságot tevő romániai magyarság méltóságérzetét, már ezért sem intézhetjük el egy kézlegyintéssel a könyvet. Nem játszhatjuk el, hogy mit sem tudunk róla, hogy nem hallottuk, nem láttuk, hogy tehát mondanivalónk sincs az üggyel kapcsolatban. A szerző úgy véli, hogy nálunk némelyek mértéktelenül aggódnak a romániai magyarság sorsáért. Ez a könyv éppen annak bizonysága, hogy semmilyen aggodalom nem lehet sem túlzó, sem fölösleges."
A lapban éppen Köteles írását követte T. Bíró Zoltán már említett dolgozata Csoóri esszékötetéről. Ennek a lapszámnak a megjelenése után úgy tűnt, hogy a főszerkesztő sorsa megpecsételődött.
"Majdnem" betiltották a lapot, "majdnem" leváltották a főszerkesztőt. Annyira "majdnem", hogy a megyei pártbizottság ideológiai titkára, Koncz János szóban már közölte is Vörössel, hogy ki van rúgva Erre mégsem került sor. "A Tiszatáj történetében többször előfordult, hogy a helyi vezetők a főszerkesztő leváltását és megbüntetését szorgalmazták, de 'fönt' a pártközpontban vagy a minisztériumban megvédték őt a retorzióktól, és fordítva: 1982-ben például a megyei pártbizottság ragaszkodott a főszerkesztő felmentéséhez, Budapesten ebbe nem mentek bele." (Múltunk, 1997/1.) Ezt Vörös László szóbeli közlése alapján írja Varga Péter. Állítólag az Írószövetség fellépése mentette meg a főszerkesztőt és a lapot.
Ez azonban nem egészen így volt. Aczél György második KB-titkári működésének kezdetén, 1982 második felében nagyarányú személycseréket tervezett az országos napilapok és a "problematikus" folyóiratok élén. A napilapok körében ez meg is történt. Ami pedig a folyóiratokat illeti: Kornidesz Mihály, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális osztályának vezetője 1982. november 19-i keltezéssel feljegyzést küldött Aczél Györgynek, miszerint: „A Tiszatáj új főszerkesztőjének kinevezését január elsejére készítsük elő, de úgy, hogy a fölmentést és az új jelölést, valamint Annus József /legalábbis időleges/ 'marasztalását' december 16. és január 1. között" közöljék az érintettekkel és az Írószövetség titkárságával, tehát az Írószövetség elnökségének december 15-i üléséig "lebegjen" az ügy, "viszont a háttérben /Csatári bizalmas felkérése, Tóth Béla megnyerése, adminisztratív teendők/ készüljünk fel.” (MTA KKT Ms6038/47, Aczél György KB-titkári irtai.)
Annus József (Kritika, 1989/11.)
A Tiszatáj-ügy nem állt egyedül. Ugyanebben a feljegyzésben szó esik arról is, hogy a Mozgó Világ, a Kortárs és az Új Írás élén is gyors személycserét kell végrehajtani. A Mozgó Világ ügye is késedelmet szenvedett, Juhász Ferenc is megmaradt még hosszú ideig az Új Írás élén, csak a Kortárs - politikailag úgyszólván "problémátlan" - főszerkesztőjét váltották le. Lehetséges, hogy a Brezsnyev-korszka lezárulásával, illetve az Andropov-korszak kezdetével (1982. november 12.) is összefüggött a radikálisabb tisztogatás visszafogása.
A kulturális vezetés működésmódja árnyalt volt és taktikus. Ez abból is látszik, ahogy a váltás lebonyolítását tervezték a Tiszatájnál. Az 1983. április 29-i főszerkesztői értekezlethez készített tézisek szerint például egyszerre kellett elítélni Köteles Tiszatájban megjelent dolgozatát és a jó példák között említeni ugyanennek a szerzőnek az Alföldben megjelent Reményfutam című írását. Ugyancsak dicséretre érdemesítették Für Lajosnak a Kisebbségi tudományművelés Erdélyben című tanulmányát az Alföld 1983/3. számából, miközben a Tiszatájat többször megrótták Für publikációi miatt. (MTA KKT Ms6040/94, Aczél György KB-titkári iratai)
Végül is az Ilia Mihály örökségét átvevő szerkesztőség addig működhetett, amíg ez politikailag lehetséges volt. Nagy Gáspár alább olvasható, híres versének megjelenése után nem volt lehetséges.
A forradalom 30. évfordulójának a küszöbén a drága júdásfa harminc évgyűrűjét nem lehetett kimagyarázni. A vers Kádár János elé került, ő döntött, határozott volt, nem létezett semmilyen lehetőség a lap megmentésére. Vörös László valószínűsíti, hogy Berecz János tette le a verset Kádár János elé (Múltunk, 1997/1.). Ezt soha nem fogjuk megtudni, de a feltételezés életszerű. Berecz volt a 30. évforduló karmestere. Ő képviselte egy tévésorozatban az 1956-ról a régi szigorúságában - és bornírtságában - megerősített hatalmi verziót. Ő igyekezett szektariánus oldalról Kádár utódjának pozíciójába.
Kádár döntésének megváltoztatására semmilyen ügyben nem voltak jók az esélyek, de 1956 ügyében ilyen esély végképp nem volt. Ez már nem az a kor, amikor a magyar (kultúr)politika elment a Szovjetunió tűréshatáráig vagy feszegette azt. Ekkor Kádár a Szovjetunióval és Gorbacsovval ellentétes irányba kormányozta az országot abban a meggyőződésben, hogy a gorbacsovi nyitás a pártállam széteséséhez vezet, amiben igaza is volt.
A szerkesztők és az írói, írószövetségi mentőcsapat igyekezett magyarázni, hogy a vers nem arról szól, amiről szól, hogy nekik eszükbe sem jutott róla '56. Ezt akkor sem vette volna be épelméjű pártkáder, ha nem lett volna ennek a versnek előzménye, de volt. Csupán másfél évvel azután futott be ez a vers a szegedi szerkesztőségbe, hogy az Új Forrást bezúzták Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam 9 éves című verse miatt, amelyet aztán végképp nem magyarázhatott senki másként, mint hogy Nagy Imrét el kell temetni és a gyilkosokat - azaz Kádár Jánost - néven kell nevezni. A fiú naplójából az 1956 utáni társadalmi megalkuvásról szól. Az ellen, amin Kádár és pártjának hatalma alapult.
Nagy Gáspár (Hitel, 2019/5.).
Ellentmondásos korszaka volt ez a pártállami hatalomnak. A tanácstalanság, tehetetlenség, kapkodás, kétségbeesett utóvédharc és a folyamatos hátrálás korszaka. Sok minden megjelenhetett, előadathatott, sok mindenki felléphetett, amiről, akiről korábban szó sem lehetett. Miközben olyannyira érzékeny volt a hatalom 1956-ra, és olyan nagy erőket dobott be a hivatalos 56-kép fenntartására, megjelenhetett 30 év után 1956 szabad nyilvánosságának szimbóluma, Illyés Gyula verse az Egy mondat a zsarnokságról. Amúgy Nagy Gáspárnak is jelent meg kötete 1986-ban is, 1987-ben is. (Áron mondja, Kibiztosított beszéd)
Az utóvédharc rdemonstratív csapása volt a Tiszatáj betiltása. Olyasmi történt, ami a Kádár-korszak kultúrpolitikájában páratlan volt. Nem csupán egy lapszámot tiltottak be, nem csupán szerkesztőket váltottak le, hanem eltüntettek egy lapot hosszú időre.
Beindult a mentőgépezet. A Havasi Zoltán néven jelentő Szokolay Zoltán részletesen beszámolt ezekről a Csurka, Csoóri, Für, Ilia és mások által szervezett mentőakciókról az állambiztonságnak. (Ezeket a jelentéseket Müller Rolf adta közre a Kortárs 2001/7. számában.)
Az Írószövetség rendkívüli választmányi ülésén mérsékelt hangvételű határozatot fogadtak el, amelyben a Tiszatájra vonatkozó döntés megváltoztatását szorgalmazták. Tiltakozó levél is született sok aláírással.
Ezek már nem számítottak. Az MSZMP KB Titkársága már 1986. június 23-án határozott - nyilván Kádár felszólítására - a lap és szerkesztői sorsáról. Ezt a döntést a Politikai Bizottság júliusban megerősítette. Kádár a Politikai Bizottság szeptember 9-i ülésén megemlítette, hogy két-három PB-tag a korábbi ülésen ellenvéleményt fogalmazott meg. Vörös László úgy értesült, hogy Aczél György is köztük volt. (Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok, 133.o.) Ezt nem tudjuk, de lehetséges. Aczél ekkor a Berecz-cel ellentétes pólus felé tartott, és a Kádárhoz fűződő viszonya változékony volt.
Kádár a Politikai Bizottság szeptember 9-i ülésén egyértelművé tette, hogy a Tiszatáj -ügynek általánosabb tanulságai vannak. A lap elleni fellépés egy határozott rendcsinálás része, melynek keretében a pártfegyelmet meg kell szilárdítani minden szinten. A lappal kapcsolatos döntést hivatalosan a Csongrád megyei pártbizottság, illetve a megyei tanács hozta meg, és annak javaslatát szentesítette a Tájékoztatási Hivatal.
Annus József és Olasz Sándor szeptember 19-én megkapták a pártbüntetésüket. Őket tették közvetlenül felelőssé a vers közléséért. Vörös Lászlót leváltották ugyan, de ő nem kapott pártbüntetést. Azért nem, mert megpróbálták bevonni őt a lap új szerkesztőségébe. Többek között Szeged pártitkára győzködte őt hosszasan 1986 októberében, hogy vállaljon szerepet a Tiszatáj szerkesztésében az új főszerkesztő alatt. Nem járt sikerrel.
Igen nehezen jött össze az új szerkesztőség, és még nehezebben szedték össze az induló számra való anyagot. Végül is 1987 márciusában jelent meg 1987/1-2 jelzésű duplaszámként a lap a szegedi gyökerű filozófiatörténész és esztéta, Kaposi Márton főszerkesztésével. Kaposi publikált korábban a Tiszatájban. Történetesen a Nagy Gáspár verssel egy lapszámban jelent meg egy értekezése "A kellemesség kategóriája Lukács György esztétikájában" címmel. Ő azonban nem az a ember volt, aki a Tiszatáj szerzőgárdáját átvonzhatta volna az általa szerkesztett lapba. A régi szerkesztőséghez kötődő emberek közül Tóth Bélát a szerkesztőbizottság elnökeként, Csatári Dánielt a szerkesztőbizottság tagjaként sikerült beépíteni az új szerkesztőségbe. Ők adtak is anyagot az induló számba. Mint láttuk, velük már Kornidesz is számolt, amikor négy évvel korábban előkészítette Vörös eltávolítását.
Velük azonban sokra nem mentek. Ami a Mozgó Világ esetében három évvel korábban nem sikerült, az a Tiszatáj esetében igen. Egyedülálló módon sikerrel bojkottálták a lapot, és az új szerkesztőségnek működése bő két éve során nem sikerült elismert folyóiratot előállítania. Más volt már a helyzet, mint három évvel korábban. Már látszott a fény a diktatúra alagútjának a végén.
A Kádár-korszak végét jelző 1988 májusi pártértekezlet után megindult a mozgalom a Tiszatáj szerkesztőinek rehabilitálására és a lap visszajuttatására autentikus szerkesztői kezébe.
1988. október 6-án 54 - valamilyen módon Szegedhez és a Tiszatájhoz kötődő - értelmiségi aláírásával levél érkezett a Csongrád megyei Pártbizottsághoz: "Tisztelt pártértekezlet! Alulírottak azzal a javaslattal fordulunk a pártértekezlethez, hogy vizsgálja fölül a Tiszatáj folyóiratról 1986-ban hozott döntéseket, támogassa a Tiszatáj régi szerkesztőinek rehabilitálását és a szerkesztésbe való visszahelyezését. Közismert, hogy a Tiszatáj korábbi szerkesztői ellen majd húsz évig a nacionalizmus vádjával megalapozatlan támadások folytak, és nem egy helyi, megyei határozatban ezt a vádat le is írták. Valójában a Tiszatáj a környező országok magyarságának s az ottani nem magyar irodalomnak egyaránt szószólója és fóruma volt, s ezzel éppenséggel internacionalista szerepet játszott: a népek közti barátságot szolgálta cseh, szlovák, román, szerb, finn, lengyel összeállításaival. Ismeretes, hogy 1986-ban egy mondvacsinált üggyel teljesen jogtalanul, az érvényben levő sajtótörvényeket is megszegve leváltották a Tiszatáj szerkesztőit. A szerkesztők által 'elkövetett bűn', amint később kiderült, nem volt bűn, és az érte járó büntetés egész szellemi életünk igazságérzetét mélyen sértette, ám hiába volt minden tiltakozás. A szerkesztők megalázó leváltása megtörtént, s ennek nyomán fájó űr támadt a magyar szellemi életben." (Délmagyarország, 1989. január 19.)
Megpróbálták az elcsapott szerkesztőket rábeszélni valamilyen kompromisszumos megoldásra. Akár arra, hogy integrálják a két szerkesztőséget, akár arra, hogy várják meg, amíg 1989 októberében lejár a helyükbe ültetett szerkesztők szerződése.
Mindkét lehetőséget elesett, gyors volt az idő sodrása. "A Csongrád Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága 1989. április 11-én hozott határozatot arról, hogy július 1-jén visszahelyezik a Tiszatáj leváltott szerkesztőit, és a főszerkesztői teendőkkel Annus Józsefet bízzák meg. A döntést nyilvánvalóan a közhangulat hatására hozták: a másnapi sajtótájékoztatón a megyei tanács elnökhelyettese helytelenítette a 'nagy sietséget', szerinte a régi szerkesztők október 31-e után amúgy is békésen távoztak volna. De 'az országban végbement politikai események gyorsasága miatt' nem lehetett tovább várni." (Múltunk, 1997/1.)
A rehabilitáció tehát megtörtént, a régi szerkesztőség visszakapta a lapot. A másik szerkesztőség sértetten búcsúzott: "Olyan szerkesztőség kényszerül most abbahagyni munkáját, amelynek nemcsak a mesterségesen szított bizalmatlanság légkörében kellett dolgoznia, küzdenie állandóan a politikai elvek alapján vagy az egyéni sértettség miatt szembenállókkal, hanem amelytől még — az ország rossz politikai közérzetének hatására és a drasztikus külső beavatkozásoknak engedelmeskedve — megbízójuk (egykori kinevezőjük!), a lapfenntartó szerv, hónapokkal a megkötött szerződések lejárta előtt, megvonta a bizalmat./.../ Sem korábban nem helyeseltük, sem a velünk történtek kapcsán nem látjuk igazolhatónak a kulturális élet közvetlen politikai irányítását. A lap 1986 végén kezdődő újraindítását egyáltalán nem egy rossz politikai döntés igazolása kedvéért vállaltuk, hanem éppen annak értelmetlenségét próbáltuk bizonyítani. Azt akartuk, hogy 'mégis', továbbra is megjelenjen a Tiszatáj, és ez a régió ne maradjon irodalmi folyóirat nélkül. Csak sajnálni tudjuk, hogy ezt sem a korábbi szerzőgárda nagy része, sem a kultúrpolitikával kényszerből vagy önként foglalkozók többsége nem kívánta megérteni. (Ugyanakkor azt sem helyeseljük, hogy irodalmi csoportok politikai eszközök és támogatók segítségével próbáljanak érvényt szerezni törekvéseiknek.)./.../ Szerkesztőségünknek a megbízás időtartamához képest közel fél évvel korábbi felmentése kizárólag politikai döntés eredménye, csak bizonyos körökben végzett esetleges tájékozódás előzte meg, nem pedig szakmailag megalapozott minősítés készítette elő. A történelmi igazságtételre és a demokrácia elveinek következetes érvényesítésére történő időnkénti demagóg hivatkozás csupán azt a látszatkeltést szolgálta, mely eltakar egy, a három évvel korábbihoz rendkívül hasonló, felülről indított döntési sorozatot.... előre megtervezett eljárás lejátszásának végeredménye az április 11-i tanács-végrehajtó bizottsági határozat. Tényleges konszenzuskeresés és kulturált vita helyett a hisztérikus hangulatkeltés, a tetszetős politikai szólamok hangoztatása kapott helyet és érvényesítette hatását..." (Tiszatáj, 1989/6.) Semmiféle nyoma nem volt a lapban annak, hogy a búcsúzó szerkesztők helytelenítették volna azt az eljárást, amelynek eredményeképp birtokba vehették a szerkesztőséget, és a két állapot közötti különbséget jelzi, hogy szabadon és nyilvánosan kifejthették a rehabilitációs döntéssel kapcsolatos lesújtó véleményüket, amire nem volt módjuk azoknak, akiknek a helyét elfoglalták
1989. júliusában tehát feltámadt a Tiszatáj. Csekély és kényszerű változtatásokat leszámítva azzal a lapszámmal indítottak, amely éppen három évvel azelőtt jelent volna meg, ha be nem tiltják.
- hacsa -
