Megbukott a Kuli Karcsi! - ordították az opera világában kevéssé járatos rikkancsok 1930. február 27-én a főváros utcáin. A maguk korában legnagyobbnak tartott operaénekes és -énekesnő bukott meg Budapesten. A különösen szigorú és igényes budapesti közönség hamis legendáját ez a két szerencsétlen este alapozta meg 1907-ben és 1930-ban. A helyárakat bizony nem a zeneértők, hanem társadalmi elit zsebéhez szabták.

Enrico Caruso (1873-1921) (Tolnai Világlapja, 1913. november 23.)

"Száz esztendő alatt megfordult Budapesten csaknem minden világhírű énekművész. Semmitől úgy nem féltek, mint az Operaházunkban való fellépéstől, mert köztudomásúan a magyar közönség és kritika volt a legszigorúbb a kontinensen. Ezzel magyarázható Enrico Caruso és Amelita Galli Curci katasztrofális bukása." (Chicago és környéke, 1984. október 27.) Ez az a legenda, amelynek, mint látni fogjuk, semmi köze a valósághoz.

Mint mindig, úgy ma is a "Botrányok, sztorik és tragédiák a régi Budapesten" című új sorozatunk az Arcanum adatbázisa segítségével készült! Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. 

 

A 20. század elején Amerika felvásárolta az olasz opera legnagyobbjait. Pár éven belül a Milánói Scalatól a New York-i Metropolitanhez került a legnagyobb operamenedzser, Giulio Gatti-Casazza, a legnagyobb karmester, Arturo Toscanini és a legnagyobb tenorista, Enrico Caruso. Amerika olyan sztárkultuszt épített ki és olyan sztárgázsikat fizetett, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a zeneművészetben. Caruso volt az első igazi világsztár. Ekkoriban ismerkedett meg a világ a gramofonlemezzel. Caruso hangja a lemezeken keresztül elhallatszott a világ szinte minden szegletébe. Elvált egymástól az énekes jelenléte és hangja. A gramofonlemez érzékeltette az énekes formátumát, de távol volt attól a hatástól, amit az élő hang, az énekes jelenléte keltett. Így tehát hatalmas volt a várakozás, amikor lehetőség mutatkozott élőben hallgatni a sztárokat. A legnagyobb várakozást Magyarországon is a legnagyobb sztár keltette: Enrico Caruso.

"Több héten keresztül... Budapesten a társaságokban úgyszólván másról sem volt szó, csak az isteni Carusoról. Hire, a csapott reklám, lázba hozta egész Budapestet. Mindenki valami nagyot, valami rendkívüli és mindenekfölött oly művészileg tökéletest várt az olasz tenoristától, mit még emberi fül tán nem is hallott." (Budapesti Hírlap, 1908. március 4.)

Caruso Radames szerepében lépett föl az Aidában 1907. október 2-án. Az előadás bevétele Caruso tízezer forintos honoráriumának levonása után a József főherceg-szanatóriumot illette meg. Ehhez még csak hasonló honoráriumról sem hallottak addig Magyarországon. A sokszorosára emelt helyárak is magasan felülmúltak minden addigit.

A csodálók mellett a protestálól is megszólaltak: "Sikerült megnyerni, énekelni fog a József főherceg-szanatórium javára. Azaz a szanatóriumnak és a tüdővészeseknek csak akkor lesz a vendégszereplésből haszna, ha a bevételből, a Caruso horribilis honoráriumának levonása után, egyáltalán marad valami. Ha nem marad, akkor a helyzet az, hogy Caruso Budapesten kiénekelt magának olyan summát, amelyet a tüdővészesek nem tudtak kiköhögni és a humanizmusra való apellálás nem tudott kisajtolni a zsebekből. Más szóval: a József főherceg-szanatórium egyesület vezetősége nem Carusonak közreműködésével rendez jótékony előadást a tüdővészesek javára, hanem megfordítva, a tüdővésznek, az ínségnek közreműködésével csinálnak jótékony előadást Caruso javára. Hogy Caruso nem szorult rá? Ez csak nem ok arra, hogy ne éppen az ő fejéhez vágjuk azt az összeget, amelyre a gyógyulást váró tüdőbetegek igenis rászorultak? Hiszen a szanatórium sorsán már az is nagyot lendítene, ha nem a fennmaradó jövedelmet kapná, hanem csak a Caruso budapesti tiszteletdíját." (Pesti Napló, 1907. augusztus 18.)

Caruso a fiával. (Radio-fonia, 1934. március 11.)

"A Caruso előadásra egy páholy ára 500 korona, egy ülőhely 100 korona. Ebben a drága világban valóságos gúnyár" - írta a vicclap (Borsszem Jankó, 1907. augusztus 25.).

A helyárakat a szanatóriumot fenntartó egyesület állapította meg. A 29 ezer koronás bevételből Caruso kapott 12 ezret, az impresszáriója 2 ezret, az Operaház 4 ezret, a szanatórium 11 ezret. (Az Újság, 1907. október 4.)

A Pesti Naplónak tehát egyáltalán nem volt igaza, amikor azt vélelmezte, hogy a tüdőbetegeknek nem jut semmi, de az igaz, hogy kicsit kevesebb jutott nekik, mint Carusonak. Nélküle viszont nem jutott volna nekik ennyi sem. 

Caruso hangja bizonytalan és hullámzó állapotban volt ezekben a hetekben. Nem sokkal korábban műtötték a gégéjét. Caruso mindig lámpalázas volt. Most pedig még inkább. Az előadás előtti órákban tudta meg, hogy megbetegedett a partnere, a magyar közönség kedvenc Aidája, az olasznak született Vasquez Itália, akivel próbáltak, akivel megbeszélték a húzásokat és egyéb megtárgyalnivalókat.

Caruso megszokta, hogy színpadra lépésekor dörgő taps fogadja még mielőtt kinyitná a száját, és ettől szokott elmúlni a lámpaláza. Ez Pesten nem volt szokás. A köszöntő taps elmaradt. Radames szerepében nincs idő a bemelegedésre. Az opera legelején kell felmászni a szólam csúcsára, akkor kell elénekelni a románcot a magas b-vel a végén. A közönség megszokta, hogy a tenoristák ezt a b-t olyan hangerővel vágják ki, ahogy csak tudják, és ezzel ünnepeltetik magukat. A közönség a legnagyobb tenoristától a legfortébb b-t várta, és halk b-t kapott. Caruso Verdi utasításának megfelelően pianoban énekelte azt a b-t, és a közönség döbbenetében csendben maradt. A csendtől pedig Caruso döbbent meg, és csak a Nílus-parti jelenetre szedte össze magát, és akkor a közönség meg is ünnepelte őt. Már azok, akik még nem mentek haza. Akik többen dobták össze a pénzt a jegyre, és a szünetekben váltották egymást, egészen eltérő emlékeket őriztek Caruso fellépéséről.

Dick Johnson szerepében Puccini operájában, A nyugat lányában. (Tolnai Világlapja, 1911. január 22.)

A Pesti Naplóban a fiatal, még teljesen ismeretlen Kálmán Imre írt Caruso fellépéséről: "...legördült a függöny. Csöndben, zajtalanul, senki se próbált tapsolni. Pedig Caruso megérdemelte, hogy megtapsolják, mert igen szépen énekelt. Már az első felvonásban kitűnt, hogy igazi nagy mestere a bel cantonak. Énekbeli tudása kiváló, szuverén ura a lélegzés teknikájának. Énekében nincs semmi zökkenés, semmi érdesség. A frázisok ideális tisztaságban jelennek meg az ajakán, legatója tökéletes. Előadása igen szimpatikus és ízléses. Caruso énekén nyoma sincs az olasz tenoristák hagyományos kulisszahasogatásának. Nem utazik brutális dinamikai hatásokra, nem keresi a hosszan kitartott hangok affektált, olcsó sikerét. Orgánuma végtelenül kellemes, kissé nazális./.../A mi közönségünk pedig megszokta a harsogó hangokat, a nagy fortisszimókat, amelyekkel még a száztagú zenekar sem tud megküzdeni, és rossz néven vette, hogy elmaradtak a 'coronák', a sokáig kitartott, tipikusan lármás hangok, amelyek biztosítják a nyílt színen való tapsvihart. Csak a Nílus-parti jelenet után melegedett fel a közönség, s hatszor szólította a lámpák elé a mestert, aki komoran, szomorúan hajlongott a függöny előtt." (Pesti Napló, 1907. október 3.) 

Diósy Béla is lelkesen emlékezik a Nílus-parti jelenetre: "Lenyűgözve és felemelve ültünk ott, illetve álltunk, mert a jelenet után, az egész nézőtér felugrott helyéről, és a legszenvedélyesebb ovációval igyekeztünk jóvátenni, amit két felvonáson át elmulasztottunk. Caruso meg lehetett volna elégedve. Mégsem volt az, saját magával nem. Mert később, mikor Bécsben egy kárörvendő zeneművész körben szóba került a budapesti közönség kudarca, Caruso maga kijelentette: A budapestieknek igaza volt. Nagyon rosszul voltam diszponálva." (Pesti Hírlap, 1927. augusztus 28.) Carusot egész életében elkísérte a budapesti bukás emléke.

Hiába volt a bukás csak félbukás, az árnyalatok kiestek az közemlékezetből. A körülmények is szerencsétlenül alakultak, Caruso sem volt jó formában, a közönség is máshoz szokott. A tényezők összeadódtak.

A pesti kudarc Amerikában is vitát váltott ki. Voltak, akik kétségbevonták azt is, hogy Caruso igazán nagy énekes lenne:"Caruso énekművészete nem áll arányban azzal a zajjal, mit reklámképpen csaptak.... a legszebb és legértékesebb isteni adomány is csak úgy válik a művészet megszentelt forrásává, ha csiszoljuk, rendszeres munkával és céltudatos tanulással fejlesztjük, föl-föl a művészi tökéletesség magaslatára. Caruso énekét ma még művészi szempontból nem lehet tökéletesnek nevezni, s igy igazolt a budapesti közönségnek véleménye is és Carusoban való csalódása is." (Budapesti Hírlap, 1908. március 4.)

Caruso pár nappal később Bécsben ugyanebben a szerepben hatalmas sikert aratott. Úgy látszik, néhány nap elég volt a céltudatos, kitartó csiszoláshoz...

Abody Béla évtizedekkel később elterjesztette, hogy Carusoval semmi baj nem volt, csak a közönséggel: "Caruso nem bukott meg! A nagy olasz a közönséget buktatta meg, amikor a Celeste Aida nevezetű ária eredeti, Verdi megkövetelte változatát énekelte, amelyben a befejező bé 'morendo', vagyis elhaló, semmibe
vesző. Szóval nem bukott meg a művész — megbukott a közönség. Ezúttal azért, mert a mérhetetlen helyárak szabták meg a publikum összetételét: sznobok, parvenük, botfülű arisztokraták és szerb disznókereskedők. De megbukott nálunk a másik világelső, Amelita Galli Curci is, pontosan megint a tájékozatlan közönség kevesellte a bravúr-koloratúr hangerejét, falrengető dinamizmust, 'mellezést' s más mesterkedést kértek tőle számon." (Új Tükör, 1980. február 3.)

Ezen az 1904-es felvételen viszont azt is hallhatjuk, hogy Caruso Radames románcában a sikerhez éppen elég erőt adott a magas hangokba, amikor nem volt indiszponált. 

Caruso Radames szerepében. (Youtube)

Amelita Galli-Curci szintén Olaszországból szakadt ki Amerikába, ő is a Metropolitan sztárja volt, és a lapok egyszerűen és egyöntetűen "a világ legnagyobb énekesnőjeként" írtak róla. Valóban a kor legnagyobb, legbriliánsabb technikával rendelkező koloratúrszopránjai közé tartozott. Ki tudná megmondani és minek, hogy ő volt-e a legnagyobb, vagy Toti dal Monte. Viszont 1930-ban, amikor Budapesten vendégszerepelt már közel járt az ötvenhez, és túl volt pályája zenitjén. Egy kései szerencsétlen visszatérési kísérletet leszámítva ebben az évben lépett fel utóljára operaszínpadon.

Már volt rádió. Abban gyakran sugározták, különösen a budapesti fellépése előtti hónapokban Galli-Curci fénykorában készült felvételeit. Gramofónból is sokkal több volt, mint 1907-ben, a lemezek is olcsóbbak voltak. Galli-Curci hangját tehát sokkal szélesebb kör ismerte 1930-ban, mint Carusóét egy emberöltővel korábban.

Ekkor érte el Magyarországot a gazdasági világválság. Bajban voltak a színházak is, a színházlátogatók is. Ilyen körülmények között szembesült a nagyközönség azzal, hogy Galli-Curci esténként 4-4 ezer dollárért, vagyis kb. 23 ezer pengőért lép majd fel a Traviata, a Rigolettó és A sevillai borbély női főhőseként a Városi Színházban (a mai Erkelben) . A Városi Színház "közönséges" előadásaira 60 fillértől 6 pengőig adták a jegyeket, Galli-Curci fellépésére 7 pengőtől 42 pengőig, de amikor elkezdték árusítani a jegyeket, már 15 pengőnél olcsóbbak nem voltak. Galli-Curci gázsija a teljes bevétel több mint felét elvitte.

Galli-Curci fénykorában. (Flacara, 1963. október 12.)

A nyilvánosság ugyanolyan megosztott volt, mint Caruso esetében. Sokan lelkesen várták a koloratúra királynőjét, mások felháborodtak. 

Egyrészt: "Budapesten kiütött és ma már negyven fokot mutat a Galli-Curci-láz. Mindenütt találkozni lehet a tüneteivel, ahol két vagy több polgártárs összeverődik: a villamoson, a kávéházban, a klubban, a hivatalban, a gőzfürdőben és borbélyüzletben. Galli-Curciról beszél városunk apraja, nagyja..." (Budapesti Hírlap, 1930. február 19.)

Másrészt: "Százharmincezer pengőt akar bekaszálni a színház három estén a magyar közönségtől, hogy ezt a feltűnően vékony hangokat produkáló fenomént megfizethesse, és tudnunk kell, hogy százharmincezer pengő húsz táblásház jövedelme akármelyik magyar színházban, és tizenkétezer dollár, vagyis hetvenezer pengő tíz kitűnő magyar művésznek egész évi fizetése, és ennyi pénzből száz magyar művésznek lehetne úgy kipótolni a jövedelmét, hogy boldog és csöndes lehetne az élete. Az a kérdés is fölmerülhet, hogy éppen Budapest székesfőváros hivatalos színházában kell-e a dicsőséges amerikai pacsirtát a magyarok pénzével megtömni, és csakugyan arra valók-e a mi adópénzeink, hogy azokból egy színházat szubvencionáljon a főváros, amely ilyen elbírhatatlan konkurrenciát csinál a magyar művészetnek, és az amúgy is közömbös és felelősségét nem érző sznob és balkánian külföldimádó magyar gazdag publikumot még jobban elidegenítse a magyar művészettől?" (Nemzeti Újság, 1930. február 16.)

Ilyen képaláírások formálták Galli-Curci imázsát a magyar nyilvánosságban. (Képes Krónika, 1924. október 19.)

Nemcsak a soviniszta-populista Nemzeti Újságnak volt baja Galli-Curci fellpésével, hanem a viszonylag liberális 8 órai újságnak is (1930. február 18.), amely azért xenofób laptársával ellentétben messzemenően elismerte az énekesnő kvalitásait: "Hogy... Galli-Curci asszony olyan fenomén, akit meghallgatni csakugyan nagy gyönyörűség és kivételes élmény, ez minden kétségen felül áll, és eszünk ágában sincs elvitatni, hogy budapesti vendégjátéka zenei kultúránk gazdagodását jelenti. A kérdés csak az, vajjon semmi egyébre nem volt-e szüksége Budapest zenei kultúrájának, mint azokra a csodálatosan tiszta magas f-ekre, melyekkel Galli-Curci asszony fogja megbűvölni díszes és válogatott publikumát? A kérdés csak az, vajjon a hang-akrobatikának e bámulatos produkciója felér-e azzal a tizenötezer dollárral, amibe Galli-Curci asszony vendégjátéka kerül, s amelyet nyilván igen alaposan meg fog érezni a főváros valamennyi színháza és hangversenyterme! Amennyire nincsenek kétségeink Galli Curci asszony rendkívüli művészete iránt, annyira kétségesnek tartjuk e vendégszereplés jogosultságát éppen ezekben az időkben, amikor a magyar színházi világ a legsúlyosabb válsággal küzd.
Hogy a Galli-Curci-előadások horribilis belépődíjait más színházak produkcióin fogják megtakarítani, az egészen természetes, mert a mai színházi publikum legtehetősebbjeinek sem igen telik rá, hogy minden művészi eseménynél, színházi produkciónál jelen legyen." 

Erősen kétséges, hogy három színházi este annyi vásárlóerőt vont volna ki a magyarországi színházi piacról, amely érzékelhetően befolyásolhatta volna a színházak és koncerttermek helyzetét. Budapest zenei életéről pedig elég annyit megjegyeznünk, hogy ezekben a hetekben fellépett Budapesten többek között Jacques Thibault, Bruno Walter, Walter Gieseking, Lotte Lehmann, Richard Strauss, Wilhlem Furtwangler a Bécsi Filharmonikusokkal; zongoraestet adott Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Emil Sauer. És ezek a Galli-Curcinál semmiképp sem jelentéktelenebb művészek sem maradtak közönség nélkül.

Két kép a Galli-Curci budapesti tartózkodásáról készített képriportból. (Színházi Élet, 1930/10.)

A művésznő február 17-én a cseh fővárosban énekelt: "Galli-Curci, a világhírű koloratúrénekesnő, hétfőn este szenzációs sikerrel mutatkozott be a prágai közönségnek. A hatalmas Lucerna-teremben háromezerötszáz főnyi hallgatóság nagy ovációkban részesítette Galli-Curcit és több, mint tizenöt ráadást követelt." (Magyar Hírlap, 1930. február 18.)

Az ünnepelt díva Prágából Budapesten át Bukarestbe utazott, onnan tért vissza, és a tervek szerint február 24-én lépett volna fel először a Városi Színházban. Bukarestből a tervezettnél később tudott elindulni, ezért egy nap halasztást kért, majd még egyet, mert a vonatúton a túlfűtött hálófülkéből kilépve megfázott. A svábhegyi szanatóriumban próbálta produkcióképes állapotba hozni a hangját. Ott próbált (persze csak markírozva) a partnereivel.

Az előadást nem lehetett tovább halasztani. A végleges lemondás helyett Galli-Curci február 26-án fellépett és leégett. A hang kopásának és a gyengébb egészségi állapotnak a következményei összeadódtak. Ehhez jött még, hogy az ő olasz partnere is kidőlt. Eleredt az orra vére, alig tudta az első felvonást végigszenvedni. A szünetben a nézőtérről ugrott be Alfréd szerepébe Halmos János. Galli-Curci esetében Carusoével ellentétben nem volt  feltámadás. Csend és igen gyér taps kisérte a világsztárt az előadás végéig. Egy-egy kósza füttyszót is hallani lehetett. Talán többet is lehetett volna, ha az illusztris személyek jelenléte nem hatott volna csillapítólag. Jelen volt Horthy Miklós és családja. Bethlen Istvánné és társasága, a főpolgármester, miniszterek és mindenféle egyéb nobilitások.

A másik két meghirdetett előadást lemondták.

Az Est (1930. február 28.)  így értékelte a történéseket: "Négyezer dollár egy estére valakinek, aki jön, és megy, aki kihasználja szenzációs múltjának hírét, régi lemezeinek kivételes sikerét. Istenem, vakmerőség! Tisztelet Galli-Curci még roncsaiban is nemes énekművészetének, de ez a négyezer dollár, ez a négyezer dollár vádol a mi nincstelenségünkben, ez a négyezer dollár megfosztja a publikumot (és joggal fosztja meg) attól a kímélettől, melyet a művésznő egyéni tragédiája érdemelne. Galli-Curci tragédiája lelkiismeretlen ügynökök martaléka lett. Galli-Curci négyezer dolláros fellépti díja a magyar színházi kultúra amúgy is gyengén megalapozott anyagi bázisát támadja meg. A közönség csak erre a négyezer dollárra gondol és hangosan szitkozódik. Szegény Galli-Curci és még szegényebb pesti publikum."

No de akkor mi van a prágai publikummal, amely egy kitűnő énekesnőt hallott, aki számos ráadással szolgálta meg a gázsiját és bizonyította erőnlétét? Az idagio-n hallható egy kiváló felvétele Galli-Curcinak Gounod Philemon és Baucis-ából, amely 1930 márciusában, tehát közvetlenül budapesti bukása után készült. 

Violetta nagyáriája, a Sempre libera a Traviata első felvonásából egy 1919-es felvételen.

Galli-Curci otthon. (Színházi Élet, 1933/8.)

- hacsa -