Miközben Ázsia és a Közel-Kelet számos országában mindennapos viselet volt a női nadrág, Európában ezt a legvadabb divatőrületnek tekintették. Szerte a kontinensen üldözték, bántalmazták, megalázták az első nadrágot viselő nőket. Budapestet is gyorsan elérte a nadrágszoknya botránya.
Gúnyrajz képeslapon a menyasszonyi nadrágszoknyáról. (Zempléni Múzeum, Szerencs. Hungaricana)
Természetesen a "Botrányok, sztorik és tragédiák a régi Budapesten" című új sorozatunk mai, második része is Arcanum adatbázisa segítségével készült!
Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár.
1911. március 13-a volt az a történelmi nap, amikor a nadrágszoknya magyar közterületen megjelent: "A szoknyanadrág, amelynek budapesti szerepléséről egyes fantasztikus hírek a világsajtót is bejárták, ma este hét óra tájban jelent meg először a Kossuth Lajos utcai korzón, és csakhamar rengeteg bámulója akadt. Az új divat hívét, egy alacsony termetű hölgyet, néhány perc alatt nagy, gúnyolódó tömeg vette körül, amely egyre gyarapodott. Rendőri beavatkozásra nem került a dolog, mert a nadrágszoknya tulajdonosa, megelégelvén az utána hömpölygő tömeg sértő megjegyzéseit, jobbnak látta a mindinkább ellenségessé és tolakodóvá váló tüntetés elől a Nemzeti Színház előtt kocsiba ülni és a tüntetők fülsiketítő lármája közben gyorsan elhajtatni." (Budapesti Hírlap, 1911. március 14.) (A "fantasztikus hír", amire a fenti cikk utal, az volt, hogy Budapesten a közönség kiüldözött két nadrágszoknyás hölgyet az Operaházból. Ez a hír valóban bejárta a világsajtót, noha semmi alapja nem volt. (L. Pesti Napló, 1911. március 15.)
Budapest éppen túlesett a "bukj-el-szoknya" őrületen. A bukj-el olyan, alul igen szűk szoknya volt, amelyben csak nagyon apró lépésekben tipeghettek a hölgyek, ha nem akartak elbukni. Még speciális harisnyakötőt is gyártottak hozzá, amely nem engedte, hogy a szoknya viselője nagyobbakat lépjen.
Az ifjú slágerszerző, Zerkovitz Béla dalt is komponált a bukj-el-szoknyáról, amelyet a népszerű kupléénekes, Gyárfás Dezső nőimitátorként, bukj-el-szoknyában, malomkerék kalappal a fején adott elő frenetikus sikerrel.
A nadrágszoknyát és a bukj-el-szoknyát igen gyakran emlegették együtt, mint a divathóbortok elképesztő szélsőségeit.
A szoknyanadrágra/nadrágszoknyára összesen 5424 találatot ad az Arcanum Digitális Tudástár az elmúlt 140 évből, és ennek több mint az ötöde, 1368 találat egyetlen évre, 1911-re esik. Ez volt az év nagy (vita)témája. 1911 első napjaiban érkezett el Budapestre a nadrágszoknya híre: "Párisból azt jelentik nekünk, hogy tavasztól kezdve, az új divat szerint, a hölgyek is nadrágban fognak járni. Természetesen nem olyanban, mint amilyenben a férfiak járnak, hanem olyanban, mint amilyent Törökországban a háremhölgyek viselnek már évszázadok óta. Az új divat általában kiváló előszeretettel kultiválja a keleti és különösen a török motívumokat , tekintve, hogy a török mintás divatcikkek eddig nagyon is kapósak voltak, a párisi divattermek most a török nadrágszerű kosztümök megkedveltetésén fáradozik. Az előkelő divattermek reklámhölgyei már az uj nadrágokban sétálnak a boulevardokon s a sétálók nagy érdeklődéssel nézik őket. Egy újságíró meginterjúvolta az új divat dolgában Poiret-et, a legnagyobb divatáruház tulajdonosát, aki így felelt a hozzá intézett kérdésekre: — Régi tervem valósul most meg, amikor a törökös nadrág-kosztüm végre hozzánk is elkerül. Ezt a feltétlenül higiénikus, ízléses és kényelmes divatot, azt hiszem, sikerül a hölgyekkel megkedveltetnünk, s nagyon valószínű, hogy ez a legállandóbb divatok egyike lesz." (Pesti Napló, 1911. január 3.)
A századelőn, a szecesszió korában nagy divatjuk támadt az "egzotikus" keleti motívumoknak Európában. Ez a divathullám hozta be a nadrágszoknyát is.
Pesti Napló, 1911. február 19.
Általában a fentebb nyilatkozó Poiret-t tekintették az európai nadrágszoknya feltalálójának. A Pesti Napló (1911. február 21.) munkatársa azonban korrigálja ezt a közvélekedést, és messzemenő társadalmi-politikai jelentőséget tulajdonít a nadrágszoknyának: "Tudni kell, hogy a nadrágszoknya nem Párisból indult ki, hanem Londonból. London pedig a szüfrazsettek hazája. A nadrágszoknya és a női választójog közt tehát csaknem kétségtelen az összefüggés." A nadrágszoknya "az első komoly lépés abban az irányban, hogy a nő viselete közeledjék a férfiéhoz! A nők valóban joggal kérdezhetik a 'természet urai'-tól, vagyis tőlünk, hogy kényelmes és egészséges ruhát hordjunk? A nő sokkal gyöngébb, fázékonyabb, finomabb teremtés, mint mi, és mégis szoknyaviseletre kárhoztatjuk. A szoknya egyáltalán nem véd a hideg ellen sőt télen-nyáron valóságos tölcsére és gyűjtőkészüléke mindenféle szemétnek és bacillusnak, amit a nő az aljával összesöpör a sáros, piszkos utcákon. A szoknya a barbárságnak, a maradiságnak a szimbóluma. Valamikor minden ember viselte, mert a zsákszerű ruha a legprimitívebb öltözet. Ma már csak a papok és az asszonyok hordják. A huszadik század asszonya azonban nem akar többé elmaradni a világtól. Nem akarja az egészségét és gyerekei jövőjét föláldozni egy babonának, egy előitéletnek, amely, a nőt szoknya nélkül el sem tudja képzelni."
Tény, hogy a nadrágviseletet a nőjogi mozgalom úttörője, Amelia Bloomer propagálta először a 19. század közepén.
A nadrágviselet és a választójog között a konzervatív Budapesti Hírlap (1912. december 29.) is megtalálta az összefüggést: "Higyje el a gyöngébb nem, amely most oly makacs erővel kapaszkodott bele a választójog ötletébe: ennek a divatnak is lesz alkonyodása. Tovább fog tartani, mint a nadrágszoknya, de sokkal több öröm ebből sem fog kivirulni. És mindenképpen kár egy jövendő jogért elhanyagolni, cserbenhagyni egy meglévő — kötelességet."
Sokan úgy tudták, hogy a szoknyanadrág sajátosan a háremhölgyek viselete volt, de, mint a képen látható és alatta olvasható: a legkevésbé sem. (Tolnai Világlapja, 1911. november 26.)
Miközben a legtradicionálisabb moszlim és zsidó (l. Múlt és jövő, 1912. augusztus) társadalmakban a nők bevett öltözete volt a nadrágszoknya, Európa nagyvárosaiban inzultálták a nadrágot hordó nőket.
Bécsben egy divatcég alkalmazottja csak rendőri kísérettel mert megjelenni nadrágszoknyában az ügetőn. Drezdában a rendőrség megtiltotta Bauer Vilma énekesnőnek, hogy nadrágszoknyában lépjen föl a kabaréban. "Brünnből táviratozzák: A belváros egyik sétányán tegnap egy nadrágszoknyás nőt akkora tömeg támadott meg, hogy lovasrendőröknek kellett rendet teremteni." (Újság, 1911. március 14-.) "Bécsben a népes Praterstrassén kellemetlen helyzetbe kerültek egy automobil utasai. A motor felmondta a szolgálatot, és a bent ülők kénytelenek voltak kiszállani, hogy gyalog folytassák útjukat. Az automobilt persze körülvette a nép, és egyszerre az a hír terjedt el, hogy a rajta ülő két hölgyön szoknyanadrág van. Több sem kellett a kíváncsi bécsieknek. Rögtön százával termettek a két nő körül és a forgalmat a szó szoros értelmében megakasztották. Hogy a nadrágszoknyának hirehamva sem volt sehol — az természetes, de azért a tömeget a rendőröknek kellett szétoszlatni." (Pesti Hírlap, 1911. március 15.)
"Bukarestből jelentik nekünk. Tegnap este a város legélénkebb utcáján véres verekedés volt a nadrágszoknya miatt. Egy asszony férjének, egy volt szenátornak a karján nadrágszoknyában sétált. Csakhamar nagy néptömeg verődött össze, amely az asszonyt sértő szavakkal illette és még azt sem engedte meg, hogy automobiljába beszállhasson. Egyszerre a csőcselék és az egyéni szabadság hívei közt véres verekedés támadt, amelyben a bot és az esernyő nagy szerepet játszott. A verekedésnek, amelyben sokan megsebesültek, a rendőrség kivont karddal vetett véget. Tizennégy embert letartóztattak." (Budapesti Hírlap, 1911. március 16.)
Borsszem Jankó, 1911. március 5.
A Mona Lisa elrablásával vádolt bűnözők elfogásának kapcsán megemlítik, hogy az egyik bűntárs, a párizsi "élvezethajhászók" körében közismert "la belle Germaine" volt "az első, aki nadrágszoknyát húzott, s botrányt okozott a tavaszi lóversenyen." (Budapesti Hírlap, 1912. április 17.)
Róma 1876-os bevételének hősét, Rossi kapitányt "a nadrágszoknya halottjaként" nevezi meg a Pesti Napló (1911. március 15.), mivel két leánya "sokat költött toilettekre s ezzel anyagi zavarokba juttatta atyját. Mikor a nadrágszoknya divatja Rómába eljutott, a kapitány két leánya volt az első, ők rendelték meg először a szoknyanadrágot. Rossi kapitány emiatt annyira elkeseredett, hogy főbe lőtte magát, és a golyó azonnal megölte."
Az élclap (Borsszem Jankó, 1911. március 12.) így viccelődött a nadrágszoknya viselőjét fenyegető utcai inzultussal: "Feltűnés! Feltűnés!' — susogta magában boldogan Czimpáné és elkezdett viszketni neki. Czimpáné nem tudta, hogy ez a feltűnési viszketeg, és meg akarta vakarni. De akkor már nem lehetett, mert száz szempárnál több szegeződött oda, ahol vakarni kelletett volna. A szemek szúrták a helyet, és Czimpáné így szólott magában: - Ah ! mikéntha tűkön ülnék! A veszedelem azonban már megvolt. Mindenkinek akadt egy-egy megjegyzése az új ruhadarabra. Egy kéményseprő például az öt ujjával jegyezte meg. Muszájok szaladni — gondolta Czimpáné és amennyire a lábából kifért, illetve amennyire a szoknya a lábából kifért, futni kezdett. — Hajrá ! — kiáltotta az utcza és nem röstellt szaladni a szép Czimpáné után." És két nappal később a Kossuth Lajos utcában, mint láttuk, valóban megjelent a pesti utcán a nadrágszoknya, és viselőjének valóban menekülnie kellett. A névtelen humorista mindazonáltal csak részben bizonyult prófétának, mert nála Czimpánét a nadrág miatt agyon is verte egy leveses tányérral az ura.
Czimpáné menekül... (Borsszem Jankó, 1911. március 12.)
A színházak, kabarék azonnal kihasználták a nadrágszoknyában rejlő üzleti lehetőségeket. Olyannyira, hogy Krecsányi Ignác, az érdemdús színigazgató azzal tűnt ki, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel. "A temesvári színházi körökben ugyanis valóságos lázongás lappang a márkifejű, ősz Krecsányi ellen, amiatt, hogy az egyik primadonnájának nem engedte meg, hogy előadás közben a szoknyanadrágot felvegye. Míg itt Budapesten a Városligeti színház most azzal csinál magának publikumot, hogy egy Szoknyanadrág c. darabot ad elő, míg a vidéki direktorok színlapjai mostanság így festenek: Színrekerül a Babuska operette, szoknyanadrággal, amit úgy tessék érteni, hogy a primadonna szoknyanadrágban fog fellépni, addig Krecsányi nem engedi színpadjára a szoknyanadrágot."' (Pesti Hírlap, 1911. március 15.)
A Babuska című operett Pesten a Király Színházban is színre került, és abban maga Fedák Sári viselte a nadrágszoknyát.
Fedák Sári nadrágszoknyában a Babuskában Németh Józseffel. (Színházi Hét, 1911/10.)
Ebben a időben Varsányi Irán mellett Mészáros Giza (egy időben Csortos Gyula élettársa) diktálta Pesten a divatot a Vígszínházból. Ő is nadrágszoknyában lépett fel:
Még Steinhardt Géza is nadrágszoknyában kuplézott a mulatójában:
Budapesti Hírlap, 1911. március 14.
A pápának és általában a katolikus egyháznak sem tetszett a nadrágviselés. Az egyháznak már régen és még a férfiak vonatkozásában is gondja volt a nadrággal. Nem véletlen, hogy a papok és szerzetesek szoknya jellegű öltözéket viseltek. A Magyarország (1911. március 15.) munkatársa arra emlékeztette olvasóit, hogy "az Egyház mint szemérmetlen ruhadarabot századokon át üldözte a szegény nadrágot. Péter clunyi apát keserves pirongatásokban részesült a pápától, mikor kolostorának szerzeteseit nadrágviselésre kapatta, s a nadrág miatt való megbotránkozás akkora volt, hogy Honorius császár 397-ben ediktumot adott ki, melyben száműzetéssel és jószágvesztéssel fenyegette meg azokat, kik nadrágosan mernek mutatkozni Róma falai közt."
Az Egyházi Közlöny vezércikkben foglalkozott a nadrágszoknyával. Az irányadó cikket a Népszava (1911. március 15.) kajánkodva ismerteti: "a nadrágszoknyát már azért is el kell vetni, mert a nadrág egyáltalán olyan ruházkodás, ami nem méltó az emberhez, a nőhöz még sokkal kevésbé, mint a férfihoz. A szoknya az emberi testet oly módon egységesíti, hogy az alak egész hangsúlya: a fej. A nadrág azonban megbontja ezt az egységet és keresztező pontján (csintalan kis nadrág !) éppen azt hangsúlyozza, amit minden ruházkodásnak takarnia kell./.../ Vissza kell tehát térni a szoknyához. És nemcsak az asszonyoknak, hanem a férfiaknak is." Ez tehát a katolikus egyház problémája a nadrággal: felhívja a figyelmet a genitáliákra, mintegy középpontba állítván azokat.
A szociáldemokrata Népszava ugyan kigúnyolja az egyház nadrágszoknya-ellenességét, ám az újság helyettes szerkesztője (és amelett az egyik legaktívabb budapesti feminista, Vámbéry Melanie férje), Kunfi Zsigmond maga is fulmináns tárcát publikál a nadrágszoknya ellen "A kapitalizmus és a nadrágszoknya" címmel: "Párisi szabó-nagyiparosok megfizetett nők és az újságok segítségével eseménnyé avatták a nadrágszoknya megjelenését az európai nagyvárosok utcáin. Egy esztendő előtt a bukj-el-szoknyával képesztették el az embereket és bolondították meg a divat szuggesztív hatása alatt álló városi nőket. Noha a divat elsősorban a vagyonos és naplopó nők öltözködésének és kissé vetkőzésének is a kérdése, hatásai nem korlátozódnak csak erre a körre. A dolgozó nők nagy tömege, akár háztartási munkát végez, akár műhelyekben foglalatoskodik, kereseténél és munkaviszonyainál fogva nem igen van érdekelve a divat változásainál. A jólét és dologtalanság s az ezek talajából fakadó nyavalyás lelki élet növeszti meg a divat jelentőségét./.../ Azok a nők, akik tavaly bukj-el-szoknyákban tipegtek végig az utcákon, és akik minden valószínűség szerint az idén nadrágszoknyákban fogják merényleteiket a jó ízlés ellen elkövetni, nem is tudják, hogy csak bábuk, dróton rángatott öntudatlan bábuk abban a színházban, amelynek gépezetében a hajtóerő a tőkének nagyobb profit után való öntudatlan törekvése./.../ A kapitalista társadalom munkamódjának anarchikus, célszerűtlen berendezése beszédes módon nyilatkozik meg a divatban is. Ha az emberek nagy többsége még manapság is szegény, noha a munka produktivitása csodálatos módon megnövekedett, annak előidézésében nagy oka van annak, hogy a mai gazdálkodás módja mellett minden téren gyártják a bukj-el- és nadrágszoknyákat, vagyis társadalmi szempontból haszontalan és nem szükséges munkát végeznek./.../ Azért is van szegénység, mert a verseny és a profitvágy az ipari munka minden terén készíttet haszontalan árukat, bukj-el- és nadrágszoknyákat. Ahelyett hogy a meglévő szükségleteket elégítenék ki, mesterséges módon teremtenek új és nem komoly szükségleteket." (Népszava, 1911. február 22.)
Somogyi Hírlap, 1911. március 14.
Borsszem Jankó, 1911. február 26.
A nadrágszoknya-láz gyorsan elmúlt. A következő évet sem érte meg. Az 1911-es 1368 találattal szemben 1912-ben már csak 33-szor fordul elő az Arcanum adatbázisában a nadrágszoknya/szoknyanadrág. Azok az említések is többnyire a nők nadrágba bujtatására irányuló kísérlet csúfos kudarcáról szólnak.
"A párisi divatművészek azonban okulnak a kudarcon, amit a nadrágszoknyával szenvedtek, és az újításokkal nem rohannak be ajtóstul, hanem szerényen, szukszeszszive adagolnak." Így temeti a Pesti Napló (1912. február 18.) a nadrágszoknyát, mint egy különlegesen vad, a valóságtól elrugaszkodott divat-kísérlet mintapéldáját.
"A tervezők nagyon színes és semmi esetre sem egységes trendet alkottak, van széles vállú teniszcsíkos nadrágkosztüm, fodros farmerruha, elegáns tiszta selyem ingruha, bő nadrágszoknya, buggyos és szűk halásznadrág..." (Magyar Krónika, 2017/3.)
