Az év végével utolsó, 23. részéhez érkezett a Magyarország nagyhírű gyárairól és üzemeiről szóló, hiánypótló sorozatunk. Az új évben új témába vág bele írónk, amivel teljesen más aspektusból mutatja majd be a magyar "ántivilág" fővárosát. Januártól érkezik ugyanis a "Botrányok, sztorik és tragédiák a régi Budapesten" című - nem kevésbé érdekes és ritkán látott, hallott történeteket felvonultató - sorozat, amit bevallom, én már nagyon várok...
1962. Drótkötélpálya a komlói Pécsi út felett, háttérben Kenderföld városrész házai. Forrás: Fortepan / Magyar Pál
Természetesen a mai és az új évre beharangozott részek is Arcanum adatbázisa segítségével készültek, készülnek! Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. Köszönjük nekik a sok éve tartó kitartó együttműködést!
Szennyből lett és szennyé lett. A szén szó a szennyből származik. Évszázadokig nem kellett senkinek, aztán nemzeti kincs lett, majd környezetszennyező átok, melyet hasznosan kitermelni nem lehet, csak a környezetet pusztítja, és akkor is rengeteg baj van vele, ha már csak a bányászásának a nyomait kell eltüntetni. A bányászok hősök voltak és mihaszna, rokkant páriák lettek. Egykor: Tisztelet Komlónak! Ma: Részvétünk Komlónak!
Gépesített vágathajtás a Mecsekben. (Élet és tudomány, 1983. december 2.)
A kőszenet ismerték és használták Kínában évezredekkel ezelőtt, a Római Birodalomban, az arab világban. Iparszerű bányászata is elkezdődött Angliában már a 13. században. Magyarországon és a kontinentális Európában azonban a 18. századig fütyültek rá. Ha nem fütyültek, akkor féltek tőle, amikor a kibúvásokban lángot fogott. Mint például 1738-ban, amikor Pécs mellett, a Fekete-hegy oldalában napokon át izzott a föld, vagyis a felszínre kiütött szén, és a füstje beborította a környéket. Az első magyarországi szénbánya is "égő hegyen", a Sopronhoz közeli Brennbergben nyílt meg 1759-ben.
A 18. század második felében Magyarországot, illetve a Habsburg Császárságot is elérte az energiaválság. A gyorsan fejlődő ipar energiaigénye hatalmasra nőtt, amit már fával, faszénnel nem lehetett kielégíteni. A vashámorok, üveghuták röpke évek alatt hatalmas erdőségeket nyeltek el. Mária Terézia 1766-ban és 1768-ban rendeleteket adott ki, amelyben nagy jutalmat tűzött ki azoknak, akik szénlelőhelyet jelentenek be. Egy nyugalmazott pécsi huszárkapitány, Kriffka Xavér Ferenc 1769-ben be is jelentette a fent említett (Szennyes-, vagyis Szenes-hegynek is nevezett) Fekete-hegyet lelőhelyként.
1782-ben a helyi szolgabíró és a vármegye mérnöke a Helytartótanács határozatának eleget téve hivatalosan bejelentette, hogy "a pécsváradi uradalomhoz tartozó Vassas nevű megyénkbeli falu határában bőven van kőszén, azaz bányász szén, melyet könnyű szerrel lehet kivenni, s amelyet a pécsváradi kovács a műhelyében ténylegesen fel is használ". (Élet és Tudomány, 1983. október 7.) Ebben az évben nyílt meg az első (az országban a harmadik) szénbánya a Mecsekben, Vasason. Egy Decker Fülöp nevű tanító nyitotta meg, csekély szakértelemmel. Nem is ment vele sokra.
Az Első Duna-Gőzhajózási Társaság Óbudai Hajógyára. A gőzhajózás és a vasúti közlekedés elterjedése megsokszorozta a szénszükségletet. (Hungaricana. Fővárosi Szabó Ervin könyvtár, Budapest Gyűjtemény)
Ahogy drágult a fa, a faszén, úgy keresgélt, kapirgált egyre több helybéli kovács, lakatos szenet magának a Mecsekben. A pécsi kovácsok, lakatosok aztán bérbe is vették a Pécs-környéki szénmezőket, megszerezték a tégla- és cserépégetés monopóliumát, és megalapították az Első Pécsi Szénásó, Tégla-, Cserép- és Mészégető Árendás Társaságot. 1825-re tönkrementek ők is, és egy másik konkurens cég is. A felszínközeli, kezdetleges bányászkodásba belebuktak a tőkeszegény vállalkozók és társaságok.
A nagy áttörést az jelentette, amikor Széchenyi István kezdeményezésére, a Rotschild bankház pénzén megalakult 1829-ben az Első Duna-Gőzhajózási Társaság. A gőzhajózás, az 1841-ben meginduló vasúti közlekedés, a gyorsan szaporodó gőzmalmok, a gőzgépek elterjedése sokszorosára növelte a keresletet a szén iránt, és a Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) kezébe vette a szénbányászat ügyét. A Társaság az "első bányatelkét 1852-ben vásárolta a Pécs melletti Fekete-hegy tövében, s ott mélyült le első aknája, az András akna is. Ezzel új korszak kezdődött a mecseki bányászat történetében: a tőkeerős és kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkező részvénytársaság a Pécs-vidéki (dél-mecseki) területen folyamatosan felvásárolta a bányászatilag értékes telkeket és számos új aknát mélyített. Bányáiban több új műszaki megoldást vezetett be, kísérletezett a brikett- és a kokszgyártással, a munkásoknak lakótelepeket építtetett, kórházat tartott fenn. Fénykorát századunk első évtizedeiben — a nagyobb szabású villamosítás éveiben élte meg: az 1912-ben megkezdett és 1928-ban befejezett korszerűsítés eredményeként a Pécs-vidéki bányászat európai mércével mérve is az elsők közé emelkedett. A DGT az 1930-as évek közepén a gazdaságtalannak ítélt bányáit felajánlotta a magyar államnak megvételre. Ez az üzlet azonban nem jött létre, ezért a DGT bányái... az Anschluss után a Német Birodalom tulajdonába mentek át." (Élet és Tudomány, 1983. október 7.)
Élet és Tudomány, 1983. október 7.
A Társaság a lakótelepeken és kórházakon kívül iskolát és templomot is építtetett. 1856-ban vasúttal kötötte össze a bányákat a mohácsi dunai kikötővel. A Monarchia régi bányavidékeiről, Karintiából, Stájer- és Morvaországból toboroztak szakképzett bányászokat és mérnököket. A DGT bányáinak teljesítménye gyorsan nőtt, és a századfordulóra elérte az évi 1 millió tonnát.
A Mecsek három bányavidékéből a Pécs-vidéki volt a DGT felségterülete. A komlói (közép-mecseki) bányák állami tulajdonban, a Magyar Állami Szénbányák tulajdonában voltak. Az észak-mecseki bányák a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. érdekeltségébe kerültek. E két utóbbi területen csak az első világháború után létesültek nagyobb teljesítményű bányák, de ezek sohasem érték el a DGT bányáinak színvonalát.
A Duna-Gőzhajózási Társaság munkásai. (Élet és Tudomány, 1983. október 7.)
1946-ban a DGT egykori bányabirodalma mint német tulajdon a békeszerződés értelmében s Szovjetunió tulajdonába jutott, és ott a Magyar-Szovjet Hajózási Részvénytársaság szervezte meg a termelést. A komlói és az észak-mecseki bányák (Szászvár, Máza, Nagymányok) részben eleve állami tulajdonban voltak, részben ekkor államosították őket, és egységesen a Magyar Állami Szénbányák igazgatása alá kerültek. 1952-ben a Szovjetunió is átadta a bányáit a magyar államnak. Ettől kezdve valamennyi mecseki bánya a magyar állam tulajdonában volt és maradt is, amíg létezett. A szovjet bányák átadása után létrejött a mecseki szénbányák egységes kerete, a Mecseki Szénbányászati Tröszt.
Az ötvenes években Komló került a bányászati fejlesztések középpontjába. A kis bányászfalu pillanatok alatt várossá nőtt. Lakosainak száma egy évtized alatt több mint a négyszeresére emelkedett. Bányáinak és szénfeldolgozó üzemeinek teljesítménye meghaladta a Pécs környéki bányavidékét. A hatalmas ütemben növekvő vasgyártáshoz, kohászathoz, mindenekelőtt a Sztálinvárosi Vasmű ellátásához rengeteg kokszolható szénre volt szükség, erre alkalmas feketeszenet pedig Magyarországon csak a Mecsekben lehetett bányászni. (A legjobbat a Komló melletti Zobák-aknában, amely csak később nyílt meg.) Az egyre szaporodó hőerőművek (köztük kiemelten a pécsi) és a vasút is rengeteg szenet igényelt.
1945 novemberében meghirdették a széncsatát. A bányászok, a szénharcosok a frontkatonáknak kijáró ellátásban részesültek. "Bán Antal iparügyi miniszter a rádióban felhívta a bányamunkásokat: fokozzák a széntermelést. A széncsatát meg kell nyernünk, hogy talpraállhasson az ország! A bányászok ellátásáért óriási erőfeszítéseket tesz a kormány, öt hónap óta minden bányász havi 20 kiló lisztet kap, minden családtag 10 kilót. A sertésvágások megkezdődtek, javulni fog a zsiradékellátás. Gyorssegélyként minden bányász és családtag fejenként 30-40 kiló burgonyát kap. Kaptak eddig is a bányászok cukrot, hüvelyest, zöldséget, gyümölcsöt, tojást. A bányászság számára kiutalt 215.000 felsőruhából 161.000-et már kiosztottak. 230.000 között ruha és harisnyaárú már az elosztó szervnél van. A 25.000 pár bőrtalpú bakancsból 60 százalékot a bányászok kapnak." (Kossuth Népe, 1945. november 22.) A bányászat (kivált a szovjet tulajdonba került bányák) érdekeire való tekintettel a baranyai németek jelentős része megúszta a kitelepítést.
Komlói bányásztelep kiskertekkel. (Magyarország, 1980. február 24.)
A széncsata főfrontja Komlón volt. "Az ötvenes meg még a hatvanas években furcsa helyzet állt elő az akkor már szocialista városnak mondott Komlón. A gyorsan felduzzadt lakosság jelentős része nem jutott munkához. Bár itt a bányászlétszámot soha nem csökkentették, de éppen emiatt az asszonyok, a fiatalok meg a nehéz fizikai munkát követelő bányászkodásra alkalmatlan személyek nem találtak maguknak foglalkozást. Akkoriban a szocialista Komlón egy takarítónői állás elnyeréséhez is szocialista összeköttetésekre — protekcióra — volt szükség.
Éppen ennek a feszültségnek a levezetésére hozta létre a Komlói Városi Tanács a Carbon nevű könnyűipari vállalatát, Komló város hőskora az ötvenes-hatvanas évekre tehető. Akkor özönlött ide a nép, akkor épültek itt bányászlakások utcaszám, szinte hetek-hónapok alatt, akkor nyitottak sorban az éttermek, az italboltok, melyeket a város szocialista jellegénél fogva kocsmáknak éppenséggel nem illett volna nevezni, de mely kocsmákra mégiscsak szükség volt." (Végh Antal, Valóság, 1985/10.)
121 településről ingáztak munkások Komlóra. Innen indult ki a magyarországi kiskertmozgalom. A bányászok először spontán módon és illegálisan vették birtokba a bányászházak közötti parlagföldeket, és a munkából megtérve művelték azokat. A komlói bányászok túlnyomó többsége a mezőgazdaságból, a paraszti életből érkezett a bányába. Személyükben egyesült a munkásosztály és a parasztság. Később a kiskertmozgalom legális keretet kapott, és ezekben a kiskertekben termelték meg a bányászok második műszakban és családtagjaikkal a város zöldség- és gyümölcsszükségletének a 40 százalékát.
A Zobák-akna udvara Komlón Búza Barna szobrával, a Zenélő fiatalokkal. (Hungaricana, Fortepan.)
Egyre mélyebbre, hat-nyolcszáz méterre kellett lemenni a feketeszénért. Egyre nehezebb és veszélyesebb lett a legértékesebb szén bányászata. A Mecsekben voltak a legmélyebb bányák Magyarországon.
A bányászat kiemelt kezelése a hatvanas évek közepéig tartott. Addig dőlt az ágazatba a pénz. Addig folyt ütemesen a gépesítés, korszerűsítés, a munkakörülmények javítása, biztonságosabbá tétele.
A hatvanas évek második felében a gazdasági reformmal párhuzamosan fordulat következett be az energiapolitikában: a szén a múlt, a szénhidrogén a jövő. "1969 szeptemberében az akkori nehézipari miniszter parlamenti expozéjában elmondotta, hogy a második ötéves terv időszakában és az azt megelőző időkben Magyarország energiaigényének kielégítésében a szén dominált. 1950-ben a szén részaránya az energiahordozók felhasználásában mintegy hetvenöt százalékos volt, ez az érték — jegyezte meg — 1970-ben várhatóan 48—49 százalékra módosul. Távlati terveinkben gazdaságtalan bányák visszafejlesztését és a növekvő energiaigények szénhidrogénekkel való kielégítését úgy irányoztuk elő, hogy 1975-ben a szén részaránya 37— 39 százalékra, 1980-ban 26—28 százalékra változik. Ezzel egyidejűleg a szénhidrogének, a kőolaj és a földgáz játszik egyre nagyobb szerepet./.../ A miniszteri nyilatkozatban foglaltakat több minisztériumi tisztviselő és bányaigazgató általános érvényűnek tekintette, vagyis az összes szénbányára vonatkoztatta. Ennek következtében uralkodott el — néhány bányavállalat kivételével — az a szemlélet, hogy a szénbányáknak Magyarországon nincs jövőjük. Erősítette ezt a hiedelmet, hogy csökkent a szén iránti kereslet, mert a gyárak és az üzemek sokasága egyik évről a másikra áttért a szénfűtésről az olaj- vagy gáztüzelésre./.../ A lakosság szénfogyasztása csökken. A lakótelepeken távfűtés van, és a hőközpontokban sem szénnel melegítik a vizet. A régi lakások tízezreiben bontották le a cserépkályhát, hogy gázkonvektort szereltessenek fel. Százezerszámra adtak el olajkályhát is. Mindkettőnek egyszerű a kezelése, és tisztább, mint a szénfűtés. Számos hivatalban és középületben olajkazánokra cserélték a szénfűtéses kazánt. Az elmúlt években épült falusi házakban sem nagyon találnánk szeneskályhát, és a régiekben is jobbára fával fűtenek." (Gellért Kis Gábor, Élet és Irodalom, 1974. április 20.) 1969-ben a Paksi Atomerőmű építése is megkezdődött, és minden érdeklődő tisztában lehetett azzal, hogy az biztosítja majd az ország energiaszükségletének jelentős részét, sokkal olcsóbban, mint a szénbányák.
A pécsi szénelőkészítő mű részlete. (Élet és Tudomány, 1983. november 4.)
"Éppen csak annyi pénze volt — ha volt! — a bányavállalatoknak, hogy pótolják az elhasználódott eszközöket. Arra már nem jutott, hogy új széntelepeket készítsenek elő a későbbi esetleges termelésnöveléshez. Amikor úgy látszott: bizonytalanná vált a jövő, sok ezer bányász vette a munkakönyvét./.../ Kosztolányi Péter komlói vájár ott maradt. Több mint húsz éve dolgozik a mélyben, annak idején ő kezdte meg az első frontfejtést Zobákon. 1963 óta rendszeres vendége a kékestetői szanatóriumnak. Hatvanhárom kiló, és a tüdejében annyi szénpor rakódott le, hogy azt onnan már semmilyen kúrával sem lehet kitisztítani. Munkaképessége tavaly május óta 49 százalékos, innia és dohányoznia tilos. Ennek ellenére még ma is frontfejtésen dolgozik, hatszáz méterre a földfelszíntől. A hétezer kalóriás szénért 'alá kell szállni'. A kas öt perc alatt ér le a csapattal a munkahely közelébe. — Négy-öt esztendeje sokszor mondták nekünk, persze nem hivatalosan, hogy olcsóbban úszná meg az állam a bányászatot, ha megkapnánk a fizetésünket és otthon maradnánk. — Sokan elmentek akkoriban? — Tizennyolcezerből háromezren. (Gellért Kis Gábor, Élet és Irodalom, 1974. április 20.)
Azonban jött az olajárrobbanás és a hatékonysági szempontokat háttérbe szorító, az ipari monstrumokat preferáló reformellenes kurzus, és ez a két tényező kiemelte a szénbányászatot a gödörből. A reformellenesség központosítással járt. 1974-ben létrehozták a Magyar Szénbányászati Trösztöt, amelybe az ország összes szénbányáját beterelték. Ezt a kényszerzubbonyt 1981-ig viselte az ágazat, 1981-ben a Trösztöt megszüntették.
A Magyarországon felhasznált szén jelentős része a Szovjetunióból érkezett. A hetvenes évek végén a szovjet szénbányászatban (is) zavarok mutatkoztak. Magyarországot figyelmeztették, hogy kisebb mértékben számíthat a szovjet importra, gondoskodjék más forrásokról. Evégett 1979-ben elindították a liász programot, amelynek keretében nagyszabású beruházásokkal bővítették és korszerűsítették (volna) a széntermelést a Mecsekben. (A mecseki feketeszén a liász korban keletkezett.) Már a hatvanas évek közepétől hatalmas viták folytak a háttérben arról, hogy mi a jobb: a világpiacra, az importra hagyatkozni, és bezárni a gazdaságtalan bányákat, vagy az önellátást erősíteni ennek a "stratégiai cikknek" az esetében. A mecseki liász program, akárcsak az észak-dunántúli barnaszénre alapozott eocén program az önellátást erősítette volna a gazdaságossági szempontok háttérbe szorításával. Nem jöttek be.
"A Mecseki Szénbányák termelése látványos növekedés után a hatodik ötéves terv időszaka alatt rohamosan csökkent, 1980-hoz képest 1986-ra a kétharmadára esett vissza. Eközben termelési költségei nőttek, a szén maximált ára nem fedezte a különbözetet, ami szükségszerűen veszteséghez vezetett. De miért csökkent a termelés? Ismert, hogy ebben az időszakban a mecseki bányákban emberéleteket követelő tragikus balesetek történtek. Ugyanakkor a vállalat termelési kapacitásának 20 százaléka is kiesett. Továbbá: miközben a vállalati kiszolgálók létszáma duzzadt, a vájároké öt év alatt 1500-zal csökkent. Nem kedveznek a termelésnek a geológiai viszonyok sem: a terepek meredek dőlésűek és gyakoriak a továbbhaladást gátló vetők (kemény meddő kőzetek). Ezzel magyarázzák a vállalat vezetői azt a negyedik veszteségforrást, amelyet a külső szemlélő a vállalat irányítóinak számlájára ír, elmaradtak a szükséges műszaki fejlesztések. A munkák zöme nincs gépesítve, az országban a mecseki bányákban a legmagasabb a kézi fejtés aránya. Az úgynevezett liászprogram, központi segítséggel, éppen ezen segíthet, ám a népgazdaság egészében bekövetkezett változások hatására a kormányzat kénytelen volt átütemezni a liászprogramra szánt pénzt, vagyis a program csak késve és részlegesen valósulhat meg." (Magyarország, 1988. május 6.) A gépesítésnek nem csak anyagi, természeti korlátai is voltak. A terepek jelentős része meredekebb annál, mint amit hatékonyan gépesíteni lehet.
Magyarország, 1988. december 9.)
A hetvenes évek végén egymást követték a tragikus balesetek a mecseki bányákban. "1978. december 8-ra virradó éjjel Komlón, a Zobák akna II. szintjén gázkitörés következtében omlás keletkezett, amely hat bányász halálát okozta. Közülük a legfiatalabb 29, a legidősebb 44 éves volt. Népszabadság, december 9.: 'A mintegy 20 000 köbméter metán 200-250 tonna szenet és meddőt dobott ki a szénfalból, eltemetve a kitörés közelében dolgozó bányászokat.' Lázár György miniszterelnök és Szekér Gyula miniszterelnök-helyettes a helyszínen fejezte ki részvétét a tragédia áldozatai hozzátartozóinak. Másfél hónappal később, 1979. január 27-én ismét Komlón történt bányaomlás, ezúttal robbantás utáni biztosítás közben. Itt egy bányász a helyszínen, egy másik kórházba szállítás után halt meg. 1979 különösen szomorú év volt a bányászatban. Március 28-án — mint az MTI jelentette — 'a mecseki szénbányák komlói Béta bányaüzemében a 10. számú széntelepen művelt fejtésen a késő esti órákban kőzetomlás történt, amelynek következtében hat bányász a fejtésben rekedt.' Bár a mentés azonnal megindult, a hat ember már csak holtan került elő az omlás alól." (Magyarország, 1988. december 9.)
A Zobák-akna 1964 óta adta a kiváló minőségű feketeszenet. Drágán: "A bánya első termelői éve: 1964 volt. Ebben az évben naponta 150 vagon szén került felszínre. De 1964 augusztus 4-én, hétfőn, már hét áldozatot követelt Zobák első tragédiája. Kitört és robbant a metán. 1964 óta többször is gyilkolt a bánya. Omlás, kőzetkitörés, gázkitörés, bányatűz — tavaly decemberben már a harmincharmadik ember emlékére lobogott a fekete zászló Zobák-bánya felett. — A zobáki akna nagy mélységekben üzemel, már eléri a hétszáznyolcvan métert. Ez a mélység igen sok bányászati problémát vet fel, történetesen a fenyegető gázkitörést is./.../ A mélységgel fokozódik a veszély. Mind számszerűség, mind intenzitás tekintetében. A gázkitöréses telepek száma egyre nagyobb, ahogy a műveléssel lefelé haladunk. És a kitörés ereje is egyre fokozódik." (Élet és Irodalom, 1970. május 9.) A bánya főmérnöke nyilatkozott így. Azt is megerősítette azonban, hogy tovább fogják mélyíteni a bányát. Az utolsó szint ezer méter körül lesz. Mire odáig leérnek "évi egymillió tonna szenet ad Zobák-akna... A 2040. esztendeig. Akkorra elfogy a hetvenmillió tonna." Az akkori fiatalok, akik azzal számolhattak, hogy még a gyerekeik is a Zobákból mehetnek nyugdíjba (ha megérik), húszegynehány évvel később, többnyire már rossz fizikai állapotban kereshettek másik munkát vagy mehettek kegyelemből rokkant nyugdíjba.
Magyarországon csak a mecseki bányákban van kitörésveszély. A Zobák-akna az ország legveszélyesebb, legtöbb áldozatot követelő bányája volt annak ellenére, hogy igyekeztek minél korszerűbb biztonsági berendezésekkel ellátni.
A mecseki szénbányák a bezárásuk előtti egy évszázadban 97 halálos áldozatot követeltek. Legalábbis ennyien haltak meg balesetben. Nagyságrendekkel többen vannak azok, akik a bányában szerzett betegségekbe haltak bele. A bányászok átlagéletkora az átlagosnál jóval rövidebb. A fizetésük viszont jóval az átlag fölött volt. De csak a nyolcvanas évek közepéig.
Élet és Tudomány, 1975. január 24.
A nyolcvanas évek közepén a súlyosan veszteséges Mecseki Szénbányákat szanálni kellett. Az állam megelőlegezte a talpraálláshoz szükséges pénzt. A szanálási eljárás 1988 januárjában fejeződött be. A kibontakozási program előírta, hogy a veszteséges aknák szénkészleteit fejtsék le, amilyen gyorsan csak tudják, ezeket zárják be, a nyereségessé tehető bányákban pedig fokozzák a termelést. Fokozatos leépítéssel számoltak. "A kormány döntésétől függ 10000 mecseki szénbányász sorsa. Ha túl szigorúak lesznek, akkor a következő években 6000 embert kell elbocsátani a vállalattól, ha 'csak' szigorúak, e létszámnak csupán a felét. - Három évre szóló gazdaságossági számítást végeztünk, ezt nyújtottuk be a kormánynak is. A fokozatos leépítést szorgalmazzuk. Az évi 1,8 millió tonna szén termelése lenne kifizetődő, s így három esztendő alatt időarányosan mindössze 3000 embert kellene elbocsátanunk. Harmada már e félévben elhagyta a vállalatot. Ha a kormány tagjai mégis drasztikus lépésre szánnák el magukat, akkor 6000 ember maradna egyik napról a másikra munka nélkül. Ezenkívül pedig olyan értékes állóeszközök maradnának kihasználatlanul, amit csak a bányászat üzemeltethet. Mozdíthatatlan állóeszközeink nettó értéke 4,5 milliárd forint. Okos kompromisszumra van tehát szükség. Ennek érdekében vállalkoztunk különböző melléktevékenységekre, amelyek jövedelmezőbbek a jelenlegi széntermelésnél. A napokban írtuk alá a Szabadszentkirályi Fémipari Szövetkezettel alakított kft.-nk szerződését: nagy mennyiségben gyártunk közösen a szovjet piacra kerti traktorokat. Jól működő marketingirodánk van, beruházási irodánk generál-kivitelezői feladatokat lát el, több nyugati érdeklődő kacsingat megüresedő telephelyeink felé. - Ezek szerint akár be is zárhatnák a bányát, hiszen megérné... - Erre még gondolni sem akarok, bányásztársaimmal együtt ez ellen harcolok. Tervezzük ugyan, hogy 10- 12 aknát megszüntetünk, de mindet nem. A szénre még beláthatatlan ideig szükség van." Így nyilatkozott Csethe András vezérigazgató 1989 nyarán. (Reform, 1989. augusztus 11.) Jókor jutott eszükbe traktorokat gyártani a szovjet piacra...
1988 nyarán, a Kádár Jánost és csapatát menesztő pártértekezlet után elszaporodtak a sztrájkok. A komlói és pécsi mélyművelésű bányák dolgozói is sztrájkoltak. Csak a lengyel vendégmunkások szálltak le a tárnákba. Az új adótörvény jelentősen csökkentette a bányászok keresetét. A bányásznapi hűségjutalom is sokkal kevesebb lett. A jövőjükkel kapcsolatos bizonytalanság is frusztrálta a dolgozókat. Kapolyi László, ekkor energia-politikai kormánybiztos, végzettsége szerint bányamérnök hajnali fél hatkor már a helyszínen volt. Délutánra kompromisszumos megegyezés született. A hűségjutalmat megemelték, az adótörvény hatását kompenzálták.
Bányászok. (Reform, 1992. november 19.)
A mecseki szénbányászat túlnyomórészt leépült, mire a felszámolásáról végleges döntés született volna. 1993-ra a termelés is, az alkalmazottak létszáma is az ötödére esett vissza. "Ha a pécsi bányászatról esik szó, manapság nem sok jót hallani. Az egykor szebb napokat látott iparág az agónia küszöbére jutott... A kérdés már hosszú évek óta nem az, hogy miként lehetne újra visszahozni az egykori aranykor dicsőségét, amikor a bányászokat és embert próbáló, kemény munkájukat a politikai propaganda dicsfénye is körüllengte, hanem hogy miként lehetne a legkisebb gazdasági-társadalmi megrázkódtatással befejezni ezt a talán már évtizedek óta rendkívül veszteséges termelést. Mert valójában nem lehet tudni, hogy mennyibe került az itt felszínre hozott szén. A tervgazdasági kalkulációs maszatolás keretében a járulékos beruházásokat remekül el lehetett osztani a különböző ágazatok között: az utak építése, a vasúti szállítás támogatása, a magas kéntartalom miatti környezeti és minőségi károk, a megbetegedett bányászok gyógykezelésének költségei valószínűleg sohasem szerepeltek a költségszámításokban./.../ A végeredmény egyértelmű: a bányászat előbb-utóbb befejeződik. Vannak olyan egységek, ahol a már elvégzett kutatások, kiépített gépek, meglévő aknák még használhatók, ezeket ma még valóban kár lenne otthagyni. Egészében azonban a mecseki szénbányák túlélték magukat, mert ilyen áron sem energetikai, sem vegyipari felhasználásra termelni nem érdemes, s a gőzgépek ideje, amiknek táplálására valaha ezek a bányák kiépültek, végleg elmúlt." (Magyarország, 1993. november 26.)
Két évvel később már csak a Mecseki Szénbányák Vállalat utóéletéről olvashattunk: "Az egykori bányavállalatok helyén manapság vagyonhasznosító részvénytársaságokat találhat az ember - ezek az egykor virágzó (na jó, legyen csak termelő) bányák mai leszármazottjai. Az a dolguk, hogy eladják, ami eladható, betemessék, ami betemethető, aztán meg átmentsék, ami átmenthető. Lafferton Győző a Mecseki Szénbányák Vállalat maradványánál (a fentieknek megfelelően a mecseki bányavagyon-hasznosítónál, rövidítve és a továbbiakban: BVH Rt.) a vagyonhasznosítási osztály vezetője. Tőle tudom meg, mit csinál egy bánya, ha már nem bányászik. (Hanem fel van számolva.) Megmondom, mert úgyse találnák ki: térségmenedzseléssel foglalkozik például. Persze csak akkor, ha már eleget tett humánpolitikai, technológiai és környezetvédelmi feladatainak. Kevésbé emelkedetten: miután szélnek eresztette (nyugdíjba küldte, átképezte, betegnek nyilvánította stb.) dolgozóinak többségét, eladta gépei, szerszámai közül, ami eladható, s betemette a bánya bejáratait. (Ezek csak elmondva ilyen egyszerűek, de kérem, gondolják meg, mivé lehet átképezni egy ötvenéves vájárt, kinek lehet eladni egy használt aknatornyot, és hogyan lehet pótolni egy félig elhordott hegyet. Szóval, ha mindezen túl van, s maradnak területei, épületei, eszközei és emberei (többségük persze az egykori kiszolgáló személyzet tagjaiból rekrutálódik), akkor nekilát, hogy vállalkozzék: ipari parkot hoz létre meg szállodát egykori üdülőjéből, ilyeneket." (Jolsvai András, 168 óra, 1995. szeptember 5.) Komló lakosságának egynegyedét vesztette el 1990 óta.
Ekkor azért még volt a Mecsekben üzemelő bánya. Az utolsó mélyművelésű bányát, a Zobák-aknát 2002-ben zárták be, az utolsó két külfejtést 2003-ban állították le.
Magyarország, 1993. november 26.
- hacsa -
