A magyar urán annyira titkos volt, hogy bauxitnak hívták. Az 1956-os forradalomban alapkérdéssé vált, hogy hová tűnt a magyar urán. Pedig akkor még itt volt mind az országban. A Szovjetunió kezdeményező és vezető szerepét a magyar uránbányászatban nem lehetett kétségbe vonni. Borzalmas körülmények között, sok emberélet árán hozták a felszínre a jelentős mennyiségű, de rossz minőségű, drágán kitermelhető magyar uránércet, amelyről némelyek azt képzelték, meggazdagodhatna rajta az ország, ha nem vinnék el az oroszok. A három évtizedes titkosított uránkorszak a szovjet rendszerrel együtt vesztette el a létjogát.
1958. Pécs-Újmecsekalja (későbbi Uránváros) korai bányászházai a Kőrösi Csoma utcában. Forrás: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ
A második világháború előtt Magyarországon senki nem foglalkozott az uránnal. A világháború után azonban megnyíltak a távlatok az atomenergia békés és háborús felhasználása előtt egyaránt. Szinte a semmiből óriásivá, kielégíthetetlenné nőtt az urán, immáron a legstratégiaibb ásványkincs iránti kereslet. Villámgyorsan szaporodtak az uránbányák a a különböző világrendszerekben. A nukleáris fegyverkezési verseny része lett az uránbányászat.
Még a rendszerváltás hajnalán is csak külföldről tudott uránbányáról képet adni a magyar sajtó. (Reform, 1989. júl. 21.)
Magyarország nagyhírű gyárairól és üzemeiről szóló sorozat mai, immár huszonegyedik bejegyzése is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!
"1945-ben Sztálin utasítást adott a szovjet atomfegyver kifejlesztésére, amelynek vezetését Lavrentyij Berijára bízta. Kezdetben a szovjet atomprogram a megszállt országokból nyerte az uránbázisát: Csehszlovákiából és Németország szovjet övezetéből (a későbbi NDK-ból). Az 1950-es években a hidrogénbomba kifejlesztésével új lendületet vett az atomprojekt, és megindultak a kísérletek az atomenergia polgári célú alkalmazására is. Aligha kell hangsúlyozni a Mecsekben feltárt és mennyiségileg a világ egyik legjelentősebbjének tartott uránkészlet (mintegy 15 millió tonna átlagos minőségű érc) fontosságát a Szovjetunió számára." (Borhi László, História, 2003/10.)
Jantsky Béla, a Nehézipari Minisztérium uránügyi titkárságának a főgeológusa egy 1957-es jelentésében összefoglalta a magyar urán feltárásának előzményeit. Ez a jelentés sem volt nyilvános. Három évvel később jutott el egy emigráns laphoz: "A természet az uránérccel, e csodálatos anyaggal kárpótolt bennünket a többi energiaforrásban való szegénységünkért. Éppen ezért fokozottan kell törődnünk uránércvagyonunkkal, s elsősorban békés életünk energiaforrásául kell felhasználnunk. Az uránérc kutatásokat az Állami Földtani Intézet már nyomban a háború után programjába vette. Földvári Aladár és Szalai Sándor egyetemi tanárok az ország különböző területein tájékozódó méréseket végeztek. A Velencei-és a Mecsek hegység gránit kőzetének egyes helyein a megszokottnál nagyobb rádióaktivitást találtak. Aktivitást észleltek a Pécs környéki permi korú vöröshomokkő-terület egyes helyein is, főként pedig az ajkacsingervölgyi szénmedence kőszenes rétegeinek egyes szintjeiben. Kutatásaik elsősorban a dunántúli eocén kori kőszéntelepekre szorítkoztak. Itt egyes szénrétegek és szénpalák olyan mennyiségben tartalmaznak sugárzó anyagot, hogy úgy látszott, megfelelő technikai eljárásokkal dúsítva már iparilag is hasznot hajthatnak. A Pécs környéki permi korú vöröshomokkőből felépült terület földtani vizsgálatát 1953-ban Barabás Andor egyetemi tanársegéd — a budapesti Tudományegyetem ásvány és kőzettani tanszékén — kezdte meg..." (Katolikus Magyarok Vasárnapja 1960. július 17.)
Lugosi Lugó László fotósorozatából. (Jelenkor, 1999/11.)
Ekkor vette át az irányítást a magyar uránkincs fölött a Szovjetunió. Szovjet irányítással. szovjet szakemberekkel és berendezésekkel folytak a hatalmas területre kiterjedő kutatások, a bányaépítés, a kitermelés előkészítése, majd később a bányászat maga is. 1953-ban megkötötték és a továbbiakban többször megújították a kétoldalú uránegyezményt, amelynek az volt a lényege, hogy a Szovjetunió átveszi a kitermelt uránnak azt a részét, amelyre Magyarország nem tart igényt. Mire tartott volna, amikor sem atomfegyvere, sem atomerőműve nem volt? A Paksi Atomerőmű is csak szovjet irányítással, szovjet eszközökkel és technológiával épülhetett föl. Az első reaktor csak az egyezmény megkötése után három évtizeddel kezdett el működni, és a magyarországi uránércből akkor is csak a Szovjetunióban tudták előállítani az erőmű fűtőelemeit.
1955. július elsején megalakult a Pécsi Bauxitbánya Vállalat. Az urán szovjet utasításra kapta a bauxit fedőnevet, amivel persze senkit sem lehetett megtéveszteni. 1957-ben a céget átkeresztelték Pécsi Uránércbánya Vállalattá, 1964-ben Mecseki Ércbánya Vállalattá (MÉV), de a Szovjetunióból érkező küldeményeken gyakorta még a hetvenes években is Bauxitbánya Vállalat volt a címzett.
A vállalathoz tartozó öt bányaüzem közül a Pécs melletti Kővágószőlősön jött létre az első. Ezt 1955-ben nyitották meg, de a nagyüzemi termelés, tehát az érdemi export csak 1957-ben kezdődhetett el. A szögesdróttal bekerített bányát államvédelmi erők és szovjet katonák őrizték, és többek között büntető katonai szolgálatra ítéltek dolgoztak benne.
Lugosi Lugó László fotósorozatából. (Jelenkor, 1999/11.)
"1956 őszére az iparosítás megtette hatását a nemzeti identitástudatra is. Az októbert megelőző hetekben szinte drámai erővel formálódott ki egy új iparosítási koncepció, félreérthetetlenül a nemzettudat részeként: a sajátos magyar bázison történő iparfejlesztés, az urán- és bauxitparadicsom mítosza." (Szabó Miklós, Medvetánc, 1984/5- 1985/5.) Licskó György visszaemlékezése szerint 1956. október 23-án a tüntetésen a Lenin Intézet diákjaival: "Ladányi Péter tanárunk is velünk tartott, rigmusfaragó kedvében a következőt ötlötte ki: 'Azt kérdezik Pesten, Budán, / hová lett a magyar urán!' Az előző hetekben ugyanis szárnyra kaptak olyan hírek, miszerint a szovjetek ingyen kapják és viszik el tőlünk az uránvagyont. A jól sikerült rigmus azonnal elterjedt, perceken belül harsogta az egész utca." (Múltunk, 2010/2.)
A forradalom leverése után ez volt a hatalom propagandájának kedvenc példája az "ellenforradalmi" rágalmakra, miután addig még "csupán 16 mázsa ércet szállítottak kísérleti célból a Szovjetunióba, amiből igen kevés urán nyerhető". (Standeisky Éva, Mozgó Világ, 2005/3.) A nagyüzemi kitermelés csak 1957-ben kezdődött, és akkor sem ingyen vitték az uránércet.
A világháború utáni hatalmas mértékű személyes és intézményes zabrálások, a rendkívüli méretű jóvátételi szállítások és stratégiai nagyüzemek szovjet tulajdonba kerülése után az urán eltulajdonítása nem tűnt egyáltalán életszerűtlen fejleménynek.
A forradalom után így tájékoztatták az ország lakosságát - némi önkritikával - az urán sorsáról: "Egy éve 'bauxitbányának' hívták hivatalosan. Ez volt kiírva a toborzóirodájára is. Így találtad meg minden címjegyzékben. Akik az éberségnek ezt az eltorzult és erőltetett formáját gyakorolták, ügyet sem vetettek rá, hogy — úgy mondják — már a kordéhúzó lovak is tudták: urán van a Mecsekben./.../ Az éberség — illetve az áléberség — fátyla eltakarta a Mecsek kincsének igazi arcát. És lovat adott az uszítás alá, amely kajánul kérdezgette: hová lesz a magyar urán? Hová lesz — és mit kapunk érte?! Válaszoljunk rá: a magyar uránból — illetve a magyar uránércből — nagyon kevés ment ki eddig az országból, hiszen a munka elején vagyunk. De több megy ki ezután. Mert ahhoz, hogy az uránércből ki is vonják az atomenergia nyersanyagát, csak két nagyhatalom rendelkezik megfelelő hatalmas ipari kapacitással. Csak az USÁ-ban és a Szovjetunióban tudják 'leírni' A-tól Z-ig az urángyártás ábécéjét. Tegyük még hozzá, hogy a Szovjetunió a világpiaci árnál többet fizet a mecseki uránércért. S ez az uránium jön vissza első kísérleti atomreaktorunkba. És majd: atomerőműveinkbe is." (Népakarat, 1957. május 31.)
Lugosi Lugó László fotósorozatából. (Jelenkor, 1999/11.)
A valóság csak a rendszerváltás után tárult fel: "A feltárás és a kitermelés előkészítése szovjet tudományos és technikai segítséggel történt, ám valójában a magyar kincstárat terhelte. Akárcsak az infrastruktúra, utak, lakások felépítése. 1958-ra a projekt már 650 millió forintos költséggel járt és a szovjet fél ennek kapcsán 300 millió forintos tartozást halmozott föl. Az egyezmény értelmében minden, a magyar kormány által nem igényelt érc a Szovjetuniót illette, vagyis hosszú ideig gyakorlatilag az egész. Moszkva azonban nem világpiaci áron vette át az uránt. Magyar számítások szerint a szovjet fizetség a kitermelési költségnek csak mintegy 60%-át fedezte." (Borhi László, História, 2003/10.)
A világpiaci árnál jóval alacsonyabb vételárat úgy kalkulálhatták a világpiaci ár fölé, hogy a hivatalos és teljesen irreális szovjet árfolyamon számították át a rubel értékét dollárra.
Nyitrai Ferencné, a Központi Statisztikai Hivatal vezetője a Kádár-korszakban arra a kérdésre, hogy a hivatala minden fontos információt megkapott-e, ezt válaszolta: "Nem. Tipikus példa erre az uránbányászat. Adatot kaptunk, de az a költészet világába tartozott." (168 óra, 1998. január 20.) Egy 1959-es főszerkesztői értekezleten a Tájékoztatási Hivatal vezetője közölte, hogy az uránbányászattal kapcsolatos adatok közlésének tilalma még "a pécsi új bányásztelepek építkezésére is vonatkozik"! (Kritika, 1997/2.)
Márpedig a bányászok számára épült új városrésszel valahogy mégiscsak el kellett dicsekedni. Pécs nyugati városrészét az áttelepített repülőtér helyén 1955-ben kezdték el kiépíteni. Nyilván nem hívhatták rögvest Uránvárosnak, amikor még az uránt is bauxitnak szólították. A hivatalos neve Újmecsekalja volt egészen rendszerváltásig. Az első lakóépületét éppen 1956. október 23-án adták át. 1974 végéig összesen 7350 lakás épült fel itt, nagyobb részt a pécsi házgyár paneljeiből. A lakások 90%-ával az uránbánya rendelkezett, a többit átadták a városnak. Több tízezer ember lakik ott ma is.
Az Olympia étterem Borsos Miklós Napbanéző című szobrával az Uránvárosban, 1962. (Hungaricana, Fortepan.)
Az egész telepet a Mecseki Ércbánya Vállalat építette föl. Iskolákkal, óvodákkal, bölcsődékkel, sportpályákkal, parkokkal, játszóerekkel, korcsolyapályával, áruházzal, színházzal. Elsőosztályú labdarúgó, kézilabda és modellező szakosztályokat tartott fenn a vállalat.
Egy idő után azért már szabad volt a sajtóban is Uránvárosnak nevezni Uránvárost, amelyet úgy üdvözöltek, mint amely Pécset egyedülálló módon egy régi, nagy múltú, nagy kultúrájú város és egy új szocialista város egységévé teszi: "... szinte egyedi az országban. Az uránbánya és az Uránváros révén fejlődhet Pécs is olyan várossá, amilyen pl. Leninváros és Százhalombatta — egyfelől, vagy Eger és Sopron — másfelől, aligha lesz egyhamar. A magyarság történelmét, régmúlt napjait és kultúráját is magába ölelő, ugyanakkor új és részben szocialista alapítású város rangját legelsőként Pécs vívhatja ki, példát adva ezzel népi és nemzeti kultúránk helyes és méltó továbbéltetésére." (Honismeret, 1975/1-2.)
A szakirodalom szerint az átlagosan 0,3%-os fémtartalmú ércet érdemes kibányászni. A Mecsekben talált érc uránfémtartalma 0,12%. Ráadásul több rétegben, több szinten, lencsés foltokban, változatos kifejlődésben fordul elő, tehát a kitermelésének a feltételei rosszak, költségei magasak. A külszíni fejtés a leggazdaságosabb. Ilyen Magyarországon nincs. Kezdetben az uránt 120-180 méter mélységből hozták fel, azután 4-500 méterről, végül 1000-1200 méterre kellett lemenni érte, ahol iszonyatos a hőség, borzalmasak a munkafeltételek. Sok pénzzel és juttatással lehet csak ilyen egészségpusztító munkára verbuválni embereket. Mégpedig egyre több embert, ahogy bővült a termelés.
Adatok a magyarországi uránbányászatról. (Wikipédia.)
A hetvenes-nyolcvanas években 7-8 ezer embert foglalkoztatott a vállalat közvetlenül, és még jó pár ezer embernek adott munkát az uránbányászat közvetve. A családtagokkal együtt több tízezer embert tartott el az uránbányászat.
Ha a kereskedelmi, termelési, gazdasági adatokról nem is, az uránbányászok életéről már lehetett írni a hetvenes években. 1974-ben megjelent László Lajos Uránbányászok című szociográfiája.
A Honismeret (1975/1-2.) recenzense így ír a kötetről: "A riportsorozat derékbatört pályák, megcsömörlött sorsok és lemondó életkezdések sűrű, egybefonódó vallomáshálója./.../ Az utcanőkről s a közösen — egy éjszaka alatt — elivott fizetésről sem hallgat László Lajos. A statisztikai kimutatások szerint egyik legjobban termelő brigád egyszerre bűnszövetkezetté alacsonyodik szemünkben, amikor erőszakkal veszi el új tagjától s pillanatok alatt elmulatja a beteg édesanyára szánt több ezer forintos fizetést. Más alkalommal ugyanilyen durva alakok magasztosulnak föl a szerző soraiban, amikor a beteg feleséget megcsaló és elhagyó bányászt erőszakkal viszik vissza a családjához, mondván: 'Beteg asszonyt nem hagyunk el, barátom ...'/.../ Őszinte sorok ezek is: az igénytelenségről, a nemtörődömségről és a műveletlenségről, a hozzá nem értő prófétákról éppúgy vallanak, mint arról, hogy az uránbánya az ország egyik olyan üzeme, ahol az arányok szerint a legtöbb műszaki értelmiségit foglalkoztatják, ahol a munkás bátran tanulhat, mert mindig szükség lesz az egy fokkal képzettebb, magasabb végzettségű szakemberre."
1976-ban a könyvből készült dokumentumdrámát bemutatták a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában, noha a Nehézipari Minisztérium ezt kifejezetten ellenezte. A könyv is, az előadás is vihart kavart. A MÉV üzemi lapjában vita folyt róla. "A könyv megjelenése nagy port vert fel a becsületes dolgozók körében. Nem értünk egyet az ilyenfajta művészi ábrázolással, amely sértő a többségében becsületes dolgozóra.” „Végre sikerült szereznem egy példányt. Hát letenni azt nem lehetett. Amellett, hogy sokan a pletykaízű történetek miatt bújták, kellett ez a könyv. Fellebbentette a fátyolt egy mítoszokkal körüllengett foglalkozásról." „Nem tetszett az előadás, mert amit bemutatott, az nem jellemző az uránbányászokra.” „Minden olyan volt, mint az életben. Tetszett...” „A darab az életet adta, bemutatta a valóságot, a kicsit keserű, emberi gyarlóságokkal teli, mégis szép és tiszteletreméltó bányász életet." (Új Tükör, 1977. július 17., Film, Színház, Muzsika, 1976. szeptember 11.)
Jelenet az Uránbányászok pécsi előadásából. (Film, Színház, Muzsika, 1976. szeptember 11.)
1964-ben átadták a dúsítóművet Pellérden. Itt 50% fémurán tartalmú ún. sárga port állítottak elő, és a szállítási költségek ezzel a töredékükre csökkentek.
Ekkor már számoltak a magyar atomerőművel is. A beruházás "elsősorban a megbízhatatlan külföldi szereplők miatt - magán viselte a szocialista nagyberuházások 1950-es évekre jellemző jellegzetességeit. Maga a terv is állandóan változott. Az 1969-ben megkezdett beruházás átadását 1975-re tervezték, ezzel szemben 1970-ben már le is állították, majd 1973-ban újra kezdték, s végül csak 1982-ben kezdett el üzemelni az első blokk. Ám nemcsak időben késett a beruházás, hanem menet közben többször át is tervezték és nagyobbá tették az eredetileg elképzelt művet. Végül is négy reaktorblokkból áll a paksi atomerőmű. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy volt pozitív következménye is az ismételt tervmódosításnak és az időbeli csúszásnak: az 1970- es években a világon mindenütt előtérbe kerültek a biztonsági és ökológiai kérdések, így Pakson már nem az eredeti voronyezsi modell szerinti, hanem a biztonsági szempontokat fokozottan figyelembe vevő erőmű épült fel. A húsz évre átnyúló építési periódus miatt viszont az építési költségek gyakorlatilag tervezhetetlenné váltak. Az 1970-es évek elején 55 milliárdra tervezték a végső árat, ám az olajválság kiváltotta általános infláció, valamint a szomszédos országok szállítási késései állandóan növelték a kiadásokat. Végül is mintegy 90 milliárdra rúgott a végszámla," (Kaposi Zoltán, Valóság, 2007/4.)
Bányászszobor a MÉV központja előtt. (Új Tükör, 1977. július 17.)
A 80-as évek közepén már a párt központi napilapja is drámai riportban számolt be az uránbányászok sorsáról: "Korszerű, de nehéz körülmények között, több mint ezer méter mélyen, sziklafalak között dolgoznak az emberek az uránbánya üzemeiben. A kicsordogálló víz pillanatok alatt gőzfürdőt teremt. Mintha megváltoznának a fizika törvényei, más súlyt kap minden, mint odafenn: egy-egy lepattanó kavics kőtömbként zúdul alá. Itt több mintt tízmillió forintos gépmonstrumok működnek, mégpedig pokoli csattogással, amelyet felerősít a mélységben tátongó sziklaüreg, és nem könnyíti az emberek dolgát, hogy csupán robbantással tudnak méterről méterre előbbre jutni. Mindez olyan érzetet kelt abban, aki először száll le a vájvéghez, mintha egy iszonyatos háború kellős közepébe csöppent vollna; dörög, robajlik minden. Lent a bányában, a gyöngyöző testű emberek sokaságában sehol sem fedezhető fel egyetlen idősebb arc. Itt az átlagéletkor 31 év. Egy kézen megszámolható, ki az, aki huszonöt esztendeje dolgozik a bányában, hamar elhasználódnak az emberek. Aki a zajtól vagy a szilikózistól 36 százalékos károsodást szenved, az többé nem szállhat le a bányába. Az uránbányászok olyan szigorú, rendszeres orvosi ellenőrzés alatt állnak, mint a berepülőpilóták./.../ A bányából kikerült emberek rehabilitációja rengeteg gondot okoz. Korábbi fizetésük nyolcvan vagy száz százalékát megkapják, és keresnek számukra olyan munkahelyet, ahol a feladat elvégzése nem megerőltető, s nem kíván különösebb szakértelmet./.../ Akadnak, akik belebuktak pályakezdésükbe, vannak, akik rossz házasságuk elől menekülnek ide, és előfordul, hogy valaki éppen azért vállal minden megpróbáltatást, mert a lehető leghamarabb szeretne otthont teremteni, családot alapítani. Bárhonnan és bárhogyan érkeznek is azonban az emberek, a számtalan veszély és egymásrautaltság közepette átformálódik énjük és gondolkodásmódjuk. Itt ugyan nem esik szó olyan fogalmakról, mint hűség, becsület, önfeláldozás, szívós kitartás, bátorság és ezernyi más, az életet gazdagító jellemvonás, ám lassan-lassan mindez vérükbe ivódik./.../ Megtörténik például, hogy ha egy műszakról valaki elmarad, a csapat megy utána, felkeresi és elhozza a kocsmából. /.../ Nem az ellen van kifogásuk, hogy társuk betér a kocsmába és akár öt-hat korsó sört is megiszik, hiszen egy uránbányász a vájvégen egyetlen műszak alatt két-öt liter folyadékot veszít, izzad ki magából. Szórakozásból, mulatságból felrúgni a bánya diktálta erkölcsi normát, a szemükben ez a bűn. Ritka az az ember, aki kétszer követhet el ilyen hibát. Az is igaz, hogy egy vájvégi csapathoz bekerülni nem lehet pusztán vezérigazgatói ukázzal vagy a pártbizottság titkárának nyomatékos kérésével — ez ehhez nem elegendő. Az emberek maguk döntik el, hogy kikkel dolgoznak, kikre bízzák a saját és társaik életét — a választás elidegeníthetetlen joguk. Ám akit befogadnak, azt gyötrik-gyúrják és védik a maguk felfogása szerint. /.../ Száz jelentkező közül átlagosan negyvenen alkalmatlanok föld alatti bányamunkára...
a legkülönbözőbb tanfolyamokon vesznek részt, és a sikeres vizsgák, valamint 300 műszak teljesítése után lesznek előbb segédvájárok, majd újabb tanulás, illetve vizsga után, többnyire hat esztendő múltán vájárokká avatják őket. Ekkor már valóban jól keresnek, messze az átlagon felül." (Sólyom József, Népszabadság, 1985. augusztus 14.)
Robbantás előtt a váj(at)végen. (Népszabadság, 1985. augusztus 14.)
Az uránbányászat sohasem volt nyereséges, mindvégig állami támogatással kellett fönntartani, és a 80-as években ez az állami támogatás már évente több milliárd forintra rúgott.
Csernobil után az atomenergiába vetett bizalom megrendült, a nukleáris arzenál csökkentéséről szóló tárgyalások sikerrel haladtak, a hidegháború a nyolcvanas évek végére lezárult, az urán világpiaci ára mindezek következtében lezuhant. A magyar-szovjet urán-egyezmény ugyan 1993-ig érvényben volt, de már a Szovjetunió sem ragaszkodott a magyar uránhoz, sőt. Az uránbányászat szerte a világon túltermeléssel küszködött. Szovjet szakemberek úgy nyilatkoztak, hogy a Szovjetunió energiamérlegében a magyar urán a hibaszázalékon belül van.
A magyarországi uránbányászat fenntarthatatlanná vált. Kiderült, hogy a magyar uránexport és a Paksi Atomerőmű fűtőelemeinek importja nincs összekötve, az uránbányászat leállítása tehát nem veszélyezteti az atomerőmű ellátását.
Pécsett és környékén hatalmas volt az elkeseredés. A szénbányászat és az uránbányászat egyszerre zuhant ki a város, a régió életéből.
Az uránbányászok a vállalat központja előtt tüntettek. (Népszabadság, 1989. augusztus 31.)
A tüntetés utáni nagygyűlésen Horváth Ferenc ipari miniszter szépen elmagyarázta, hogy az immár három, de 1995-re akár öt milliárd forint veszteséget termelő uránbányászatot nem lehet fenntartani. "A bezárás szó elhangzása után elszabadult a pokol. Egyből kiderült, hogy senki nem kíváncsi arra, milyen munkahelyteremtő és vállalkozásserkentő lépéseket tervez a kormány. Horváth Ferenc mondatfoszlányait elnyelte a fütty, az ütemes taps és a kiabálás. A minisztert lekövetelték az emelvényről." (Ungár Tamás, Népszabadság, 1989. augusztus 31.)
Azokat a vájárokat, akiknek megvolt a 3000 föld alatti órájuk, leszázalékolták, kényszernyugdíjazták. A többieket szélnek eresztették.
Ekkor derült fény arra is, milyen súlyos volt az uránbányászat környezetpusztító hatása.
A magyarországi uránbányákban négy évtized alatt 18 millió köbméter kőzetet termeltek ki, amelyben 21 ezer tonna fémurán volt. Nyolc év telt el az uránbányászat felszámolásáról szóló határozat után, mire 1997 szeptemberében kijött az utolsó ércet hozó csille egy magyarországi uránbányából. A felszámolás, a környezet rehabilitációja, az összesen 1200 km hosszú vájatok kezelése rendkívül bonyolult és költséges volt. Nagyjából egy évtizedet vett igénybe a bányászat végleges beszüntetése után. "Forráshiány miatt a tervezettnél várhatón két évvel később, 2006 végére fejeződhet be az uránbányászatot követő környezeti kár felszámolása a Mecsekben - közölte a munkálatokat végző Mecsekérc Rt. vezérigazgatója Pécsett. Papp Béla rámutatott: a forráshiány következtében az eredetileg 18,5 milliárd forintosra tervezett beruházás két évvel tovább tart, és az időközben felmerült többletmunkák, valamint az inflációs hatás miatt mintegy 20 milliárd forintba kerül majd." (Heti Válasz, 2004. április 1.)
A Mecseki Ércbánya Vállalat utóda, az állami tulajdonú Mecsekérc Zrt., amely részt vett az uránbányászat környezetkárosító hatásainak felszámolásában, ma is működik. A pénznyelő nagyvállalatból nyereséges kisvállalat lett, mely összesen 170, felerészben diplomás alkalmazottat foglalkoztat. Radioaktív hulladéktárolót építettek Bátaapátiban, földtani kutatásokat végeznek a Paks II. előkészítéséhez. Ők erősítették meg a devecseri gátakat az iszapömlés után. A bohunicei reaktor hulladéklerakója is az ő közreműködésükkel készül. Alagutat építenek több országban.
Az uránbányászat végleges beszüntetése után pár évvel az első uránbányász falu, Kővágószőlős körzeti orvosa arra figyelt föl, hogy a falu egyik utcájában kirívóan magas a rákos megbetegedések száma, ami talán összefüggésben lehet azzal, hogy az alatt futott az egyik vágat. A vizsgálat azzal zárult, hogy ilyen összefüggés nem bizonyítható. A körzeti orvos is visszakozott. A falu lakóinak elegük lett a felhajtásból, ingatlanaik értékét is féltették. A 168 óra riporterének (Bita Dániel, 168 óra, 2004. április 1.) a kérdéseit is elhárították a megszólítottak. Az egyik idős férfi így: "Elegünk van a felhajtásból, az újságokból, rosszindulatú cikkekből. Hetvenhárom éves múltam, kemoterápiáznak engem is, a fiamat is, nem hiányzik nekem ez az egész." Annyi mindenesetre ebből a tudósításból is kiderült, hogy az egykori "vájárok egészségi állapota elkeserítő..., sokuk ma is szenvedi a következményeket, a vájvégeken fejtők közt szinte mindennapos a tüdőrák. Főként a fiatalon és a hetvenes évekig pályát kezdőket sújtotta a kór, utóbb korszerűsítették az üzemet, hátrált a halál. A temetőben tucatszám találni ötvenen innen elhunyt férfiak sírját."
A 2000-es évek közepén újra magasba szökött az urán világpiaci ára. Háromszor-négyszer annyit adtak érte, mint a bányák bezárása idején. Az ausztrál érdekeltségű Wildhorse Energy Hungary Kft. Bátaszék térségében 140-230 méter mélységben is talált gazdaságosan kitermelhető uránt, és olyan új technikát ígért,, amely gazdaságosabb és kevésbé ártalmas emberre és környezetre. (Heti Válasz, 2008. július 31.)
2012-ben a Wildhorse Energy együttműködési megállapodást írt alá a Mecsekérc Zrt-vel az uránbányászat újraindításáról, és erről kormányhatározat is született. A pécsi önkormányzat azonban ellenállt, és NeMecsek néven mozgalom is szerveződött az újranyitás megakadályozására. A mozgalom szerint az uránbányászatnak nincs olyan formája, amely ne lenne ártalmas a bányászok egészségére és ne veszélyeztetné a környezetében élők egészségét. Veszélybe kerülne Pécs vízbázisa is, kiapadhatnak kutak, források, csökken az ingatlanok értéke stb.
Nem nyíltak meg újra az uránbányák Magyarországon.
- hacsa -