Magyarország nagy ipari vállalatai közül a legnagyobb, a Csepel Vas és Fémművek volt az, amelyik már a rendszerváltást sem érte meg. Évekkel korábban szétesett. A gyáróriás a magyar gazdaság díszéből a terhévé vált, ahogy elszálltak fölötte az évek, és a parancsgazdálkodás lehetőségei kimerültek. Kisodródott a technika jelenéből és a politika kegyéből.

A Rákosi Mátyás Vas-és Fémművekhez vezető út (1951). (Magyar Rendőr, Hungaricana.)

A Weiss Manfréd Műveket szétbombázták, a tulajdonosaik Svájcban érték meg a háború végét, a Harmadik Birodalom pedig, amelynek életük fejében át kellett adniuk a gyártelep használati jogát, megsemmisült. De rögvest jelentkezett az új gazda. Az ország területén még javában folytak a harcok, amikor a főváros ostroma után pár nappal bejelentették, hogy Rákosi Mátyás Magyarországon legelőször Csepelt keresi föl, és a "Vörös Csepel" munkásaihoz intézi első szavait. Ezt Drahos Lajos jelentette be. (Szabadság, 1945. február 23.) Ekkor az üzemi bizottság elnökeként ő volt Csepel ura. Börtönviselt, rendőri felügyelet álló, Csepelről örökre kitiltott kommunistaként a Weiss Manfréd Művek illegális üzemközi főbizalmi testületében tevékenykedett, részt vett az ellenállási mozgalomban és Csepel kiürítésének, Nyugatra költöztetésének megakadályozásában. 1945 augusztusától az 1949-es népfrontos választásokig alelnöki minőségben egyfajta politikai biztosként működött Csepelen. Akkor aztán fölbuktatták őt az Országgyűlés elnöki székébe, majd eltették Lengyelországba nagykövetnek. 

"Nem véletlenül jöttem Csepel dolgozóihoz budapesti beszédem előtt... Így akartam leróni a Magyar Kommunista Párt és az egész magyar munkásság háláját Csepel dolgozóival szemben. A magyar munkásmozgalom történetében fényes betűkkel lesznek beírva azok a decemberi napok, amikor Cse­pel munkássága fegyveres kézzel védte meg gyárait és otthonát a német rablókkal szemben. Csepel dolgozói biztosítékot adtak arra, hogy a jövőben is a magyar nép harcának élén fognak járni." Így szólt Rákosi Csepel munkásaihoz 1945. február 24-én a vállalat sporttelepének nagytermében. (Szabadság, 1945. február 27.) 

A magyar hadifoglyok Moszkvában megjelenő lapja a csepeli gyártelep fölött álló vörös katonák képével illusztrálta A felszabadított Budapest című cikkét. (Csepel akkor még nem tartozott a fővároshoz.) (Igaz Szó, 1945. február 20.)

A Weiss Manfréd Művek külföldre menekült tulajdonosait a nácik kollaboránsainak minősítették. "A németeket kiszolgáló Weiss Manfred család és társaik hiába pislognak a semle­ges államok védőszárnyai alól gyáraik, földbirtokaik felé, hiába remélnek fordula­tot, talán angol-amerikai segítséget,
a csepeli munkások nem nekik mentet­ték meg a ­­gyártelepeket." (Szabad Nép, 1945. április 8.) Az osztályharc jegyében a kisemberekben, kivált a zsidó kisemberekben igyekeztek gyűlöletet kelteni azokkal szemben, akiknek módjukban állt megfizetni az életben maradásukat. 

Csepel államosítását már 1945 őszén tervbe vették: "Húszezer csepeli munkás és mö­götte felsorakozva az egész magyar munkásság követeli az ország leg­nagyobb ipartelepének, a Weiss Man­fred üzemeknek az államosítását. Nem lehet tűrni, hogy a munkásság hősies­­ erőfeszítésével újjáépített üzemek értékeit kicsempésztessék az országból a Weiss-, Chorin- és Korn­­feld-családok magyarországi meg­bízottai. Nem lehet tűrni, hogy a magyar nép érdekein kívül más érdekek irányítsák a magyar ter­melésének /sic!/ ezt a kulcsvállalatát. Pár­tunk és a munkásság követelése nyo­mán a Függetlenségi Front is pro­gramjába iktatta a kulcsüzemek ál­lamosítását." (Szabad Nép, 1945. október 27.)

1946 tavaszán már nem államosításról, csupán állami kezelésbe vételről volt szó, a háborús jóvátétel időtartamára. Eredetileg 1946. június elsején kellett volna állami kezelésbe kerülnie Csepelnek, de ezt a határidőt nem tudták tartani. A Weiss Manfréd Műveket csak 1946 végétől működtette az állam. Addig azonban a vállalatnak a tulajdonosokkal kapcsolatban álló vezetőit letartóztatták. Háborús bűncselekményekkel, szabotázzsal és sikkasztással, a tulajdonosok javára elkövetett csempészéssel vádolták őket. Az állami kezelésbe vétel után nagyszabású tisztogatás kezdődött. A régi vezetők jelentős részét kirúgták vagy leminősítették. A következő évben a tulajdonosok jogtanácsosát is letartóztatták. Őt a Magyar Közösség ügyébe keverték bele.

1947 őszén az a lehetőség is felmerült, hogy a Weiss Manfréd Művek szovjet-magyar közös vállalattá alakul át, de erre végül nem került sor. 

A vállalatot a többi száznál több főt foglalkoztató céggel együtt államosították 1948 tavaszán. Csupán ekkor esett szó arról, hogy a vállalat leszerelését mégsem tudták tökéletesen megakadályozni a csepeli munkások 1944 végén, mert a vállalat hatszáz szerszámgépét követelték vissza az államosítás után Ausztriától. (Szabad Nép, 1948. május 5.)

Rákosi Mátyás az öccsét, Bíró Ferencet állította az immáron WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalatnak nevezett cég élére. 

Csepel kerékpáron ülő ifjú könyvet lapozgat 1949 könyvhetén a Szikra Kiadó pultjánál Csepel főterén, a Szent Imre (egy évvel később már Tanácsháza) téren. (Fortepan, Hungaricana.)

1948 végén megalakultak a nehéziparban az ipari központok. Három volt belőlük: az egyik a kohászaté, a másik a nehézgépiparé, a harmadik pedig kizárólag a csepeli óriásé, amelyből így közvetlenül az ipari államtitkár alá rendelt minisztériumi főosztály lett. 

1949. szeptember 15-én munkásgyűlést tartottak Csepelen: "A bárók alatt még kenyérre is alig jutott, s most vissza akarta hozni ez a gyilkos banda a Weiss Manfrédo­­kat. 'Vesszenek!' zúgják izzó gyűlö­lettel. — Tehát, elvtársak, megírjuk Rá­kosi elvtársnak határozati javaslatun­kat... S mint a pörölycsapás, úgy hangzanak a szavak: 'Mi, kétkezi dol­gozók, követeljük Rajknak és a többi brigantinak példás megbüntetését, mert népünk ádáz ellenségei ezerszeresen kiérdemelték a kötelet.'" Weiss Manfréd bő negyedszázaddal a halála után immár többesszámban riogatta a kétkezi dolgozókat, kiknek nemcsak az a hő kívánsága teljesült, hogy Rajkot és társait felakasszák, de az is, hogy arról nevezzék el a munkahelyüket, aki bitófára juttatta őket. A vállalat neve 1950 márciusában Rákosi Mátyás Vas- és Fémműre változott. 

Csapolás Csepelen. (Újítók Lapja, 1956. október 20.)

Csepelen dolgozott az ország elsőszámú, a sajtóban leggyakrabban emlegetett sztahanovistája, Muszka Imre, kétezer százalékon felül teljesítő esztergályos élmunkás, aki "Magyarországon eddig nem alkalmazott metszési sebességet ért el. A Nehézipari Minisztérium meg­bízásából 42 üzemet látogatott meg és 1050 dolgozó részére adta át munka­módszerét. Munkamódszerének át­adása nyomán számos új sztahanovista fejlődött ki." (Szabad Nép, 1950. november 4.) Akkor volt ő a csúcsesztergályosok rangsorában az első, amikor a későbbi mindenható győri menedzser, Horváth Ede a harmadik. Muszka azonban Horváth Edével, Pióker Ignáccal és másokkal ellentétben eltűnt, azt sem tudjuk, meddig élt. Ő ugyanis nem fogadta el az előléptetést, nem jegyzett békekölcsönt, egy idő után nem volt hajlandó a munkamódszerével turnézni és más sztahanovistákkal versenyezni. Az 1956-os forradalom idején állítólag vele tévesztették össze a csepeli fegyveresek által agyonlőtt Bordás Andrást. De ha nem, Muszka akkor sem érezhette magát biztonságban, hiszen Bordás volt a Rákosi Művek másik Kossuth-díjas sztahanovista esztergályosa. Muszka a forradalom után eltűnt az országból. Angliában kapott menedékjogot. Utoljára Pióker Ignác találkozott vele 1958-ban a Brüsszeli Világkiállításon. 

Muszka Imre a tőle jobbra álló nyakkendős orosz vendéggel beszélget a Koleszov-féle gyorsvágás rejtelmeiről a Rákosi Mátyás Művekben. (Új Világ, 1953. február 26.)

A fent említett Drahos Lajos az Országgyűlés elnökeként a Rákosi Művektől rendelte meg 1950 áprilisában a három méter átmérőjű, tíz mázsa súlyú vörös csillagot, amelyet rövid határidővel kellett legyártani, hogy augusztus 20-án, az Alkotmány első ünnepén már ott ragyogjon a parlament épületének a csúcsán. Nem ragyogott tökéletesen, mert a világítását nem sikerült igazán jól megoldani. Inkább vörös fénypacninak látszott, amelyet a köznyelvben akadályjelzőként emlegettek. (Magyar Hírlap, 2015. július 3.)

1952-ben az RM Művek gyáregységeit "önálló" gyárakká minősítették át.

Bíró Ferenc után Mekis József lett a Rákosi Művek vezetője, egyúttal a Vasas Szakszervezet elnöke, az Elnöki Tanács tagja, a párt Központi Vezetőségének tagja. Csepelen sokáig csak igen magasrangú politikusok vezérkedhettek. Mekist 1954-ben Zsofinyec Mihály, az addigi kohó- és gépipari miniszter és az állampárt legszűkebb vezetésének a Politikai Bizottságnak a tagja váltotta.

Az erőltetett iparosítás éveiben Csepelre is dőlt a pénz. Elsősorban a szerszámgépgyártás bővült. Az új szakasz politikája viszont 1954-ben az egész nehéziparral együtt Csepelt is visszafogta, de az RM Művek tizenhét gyárában ekkor is sok ezer terméket gyártottak. A lakosság számára a Csepelen gyártott termékek közül a kerékpárok és motorkerékpárok voltak a legismertebbek. A Csepel kerékpár már a világháború előtt is kurrens termék volt, motorkerékpárokat azonban (a segédmotoros kerékpárokat nem számítva) csak 1948-tól állítottak elő.

A vállalat pártbizottsága 1956. szeptember 6-án, Rákosi Mátyás leváltása után másfél hónappal kérvényezte a gyár nevének megváltoztatását (Esti Budapest, 1956. szeptember 7.). A Politikai Bizottság pár nappal korábban hozott határozatot arról, hogy élő emberről a továbbiakban nem neveznek el közterületet és intézményt. A vállalat új neve: Csepel Vas-és Fémművek.

A főbejárat. (Magyar Rendőr, Fortepan, Hungaricana.)

Rákosi leváltása után Csepelen is megindult a forradalmi erjedés. Hatott az új hangon megszólaló sajtó, meglepően sokan olvasták az Irodalmi Újságot, tájékozódtak a Petőfi Kör üléseiről. Egyetemisták is jártak ki Csepelre "lázítani". Ezer csepeli munkás vett részt Rajk László temetésén.

A Csepel Művek a forradalom napjaiban sztrájkolt, csak az erőmű dolgozott folyamatosan. 250 főt tiltottak ki a gyártelepről. Nagyjából a rákosista elitet. Minden üzemben megalakult a munkástanács, és ezeket egy központi munkástanács fogta volna össze, de a nagyon különböző jellegű üzemek meglehetősen eltérő összetételű testületei nem mindig hagyták összefogni magukat.

A forradalom győzelme után a csepeli nemzeti bizottság és a Csepel Művek munkástanácsa közös felhívásban szólította fel az ország dolgozóit a munka megkezdésére: "Nagy Imre kormányának a forradalom megszilárdítása és vívmányai­nak megőrzésével kapcsolatosan tett intézkedéseivel egyetértünk, azokkal magunkat azonosítjuk, mert minden demokratikus párt szabadon szervez­kedhet és szervezkedik is. A szabadságjogokkal mindenki élhet fajra, val­lásra, nemre és világnézetre való tekintet nélkül. A kormány semlegességi nyilatkozatát megtette, a varsói szerződést felmondta, az általános titkos választások előkészítését megtette./.../ A forradalom vívmá­nyait megvédjük./.../ Alapos megfontolás után úgy látjuk, az ország és dolgozó népünk érdeke, hogy azonnal felvegyük a termelő munkát, amit a mai nappal elkezdtünk. Felhívjuk az ország dolgozóit, csatlakozzanak hozzánk!" (Népszava, 1956. november 3.)

Csepel 1956-ban is a figyelem középpontjában állott. Az ország figyelt arra, amit Csepel képviselt. A csepeli központi munkástanács képviselte (elvileg) a legtöbb dolgozót (harmincezret) a vállalati munkástanácsok közül.

November 4-e után Csepelen folytak legtovább a harcok. A fegyveres ellenállásban jelentős szerepük volt a Csepel Művek munkásainak. A szovjet hadsereg kivételesen súlyos károkat okozott a szigeten, és sok volt a civil áldozat.

A központi munkástanács Csepelen Nagy Elek és társai vezetésével mérsékelt irányvonalat képviselt, amellyel nem minden csepeli gyár munkástanácsa azonosult. November második felében a munka felvétele mellett álltak ki többször is, a követelések fenntartásával, tiltakozva a munkástanácsok országos értekezletének szétkergetése, az országos központi munkástanács megalakításának megakadályozása, munkástanácsi vezetők letartóztatása ellen. 

A pártvezetésnek mindenesetre sikerült szembeállítani egymással és kijátszani egymás ellen a csepeli és a radikálisabb nagybudapesti központi munkástanácsot.

December második felében már csak energia- és nyersanyaghiány miatt állt le Csepel. 

Januárban rendőrök szállták meg a vállalatot. Az egyik rendőr kezében elsült a fegyver és megölt egy munkást. Erre 1957. január 11-én: "A munkások felborított vagonnal, dömperekkel elbarikádozták az l-es kaput. Közben teherautón karhatalmisták érkeztek és elözönlötték a gyárat, lövöldözni kezdtek. Fél óra alatt szétverték a tüntetést. /.../ Egyes visszaemlékezések 5000-6000 főre, mások 17 000-18 000-re teszik a résztvevők számát." (Tóth Eszter Zsófia tanulmánya a csepeli munkástanácsokról, Múltunk, 1999/4.)

Nagy Eleket és társait, a csepeli központi munkástanács három vezető személyiségét 9-12 éves börtönbüntetésre ítélték. Nagy Elek az 1963-as amnesztiával szabadul. Szabadúszó fordítóként tengette életét.

Nagy Elek (1926-1994), hányatott életének végefelé Korniss Péter felvételén. (Fotóriporter, 2009/2-2010/1.)

A hatvanas években ismét növekedett a termelés. 1965-ben a vállalat trösztté alakult át.

Csepelnek fontos feladatok jutottak a KGST-integrációban. A nyugati export is dinamikusan bővült, és a hetvenes években már ez adta a bevétel felét. 1970-ben már négy vidéki gyár is tartozott a tröszthöz.

Eközben lassan gyülekeztek a felhők a tröszt fölött. Az egykori "Vörös Csepel" már nem volt a hagyományos munkásság bázisa. 1964-ben - egy átlagos évben - a harmincezer munkavállaló több mint harmada cserélődött ki. Háromévenként tehát nagyjából kicserélődött az egész állomány. (Gergely Mihály, Élet és Irodalom, 1965. február 27.)

A parancsgazdálkodás bürokráciája Csepelt is befonta:  "A Csepel Vas- és Fémmű­veknél a központi irodákban és hat üzemegységben egy év alatt mint­egy 120 ezer órát töltenek felesleges jelentések, statisztikák és más ki­mutatások összeállításával. Ebből 100 ezer órát, azaz 12 500 ember egy napi munkáját vette igénybe azok­nak a kimutatásoknak az elkészíté­se, amelyeket a jogszabályokban meghatározott kötelezettségeken kí­vül, tehát lényegében 'terven fe­lül' készítettek, A hat gyáregység 52 különböző szerv részére szolgál­tatott adatokat, s a tröszt központi irodáival együtt összesen 3872 je­lentést, statisztikát stb. készített egy év alatt." (Magyarország, 1965. május 30.)

Csepel motorkerékpár. (Magyar Rendőr, Fortepan, Hungaricana.)

Ribánszky Róbert, Csepel kerületi pártitkára így beszél a gyárról és a kerületről a hetvenes években: "Hazánk legnagyobb üzeme a Cse­pel Vas- és Fémművek. Valóságos pénzverde: évenként sokmilliárddal járul hozzá az ország nemzeti jövedelméhez. A gyár 1-es számú főkapubejáratától tíz lépésre jobb­ra és balra húzódik egy ittfelejtett, harminc éve lebontásra ítélt roskadozó lakónegyed. Benne anak­ronizmusként élnek tűrhetően ke­reső, modern felfogású és életvi­telű munkáscsaládok. Nappal az új technikával birkóznak, otthon tizennyolcan járnak egy WC-re./.../ Csepelen naponként több ezer tonna acélt öntenek, száz kerék­pár, ötven különböző gép, har­minc-negyven motorkerékpár gu­rul le a szalagról. Az itt gyártott csövek bekígyózzák a világot. Úgy tűnik, acélt megtanultunk önteni, de nagyvonalúan fejleszteni, faluból szocialista vá­rost építeni még nem. Az új vá­rosok építése egyszerűbb. A mi­énkhez nagyobb energia és renge­teg pénz kell." (Élet és Irodalom, 1973. november 10.)

Csakhogy a Csepel Művek pénznyelő pénzverde volt. Sok pénzt hozott, de egy idő után még többet vitt. Igaz, amit hozott, abban több volt a konvertibilis valuta, mint abban, amit vitt. 

Mindenesetre a nyolcvanas évekig Csepel kiemelt (legkiemeltebb) helyzete még sok mindenben megnyilvánult. A  Csepel Művek strandja volt a legújabb és legszebb Budapesten a hatvanas években. A tévé a Csepel Művekből sugárzott kívánságműsort a csepeli dolgozók kívánságai szerint. Az Operettszínház a vállalat színpadán tartott bemutatót. Könyvhéten kiadók könyvsátrakkal települtek ki a vállalathoz, és ott író-olvasó találkozókat tartottak. Stb.

Gyereknap a Csepel Művekben, 1969. (Fortepan, Hungaricana)

A nyolcvanas évek elején a Csepel Műveket már a legproblematikusabb vállalatok között emlegették: "...a romló pozíció összefüg­gésben volt a tőkés export növekedésének és/vagy jövedelmezőségének a tervezettől való elmaradásával: három olyan gépipari vállalatnál, mely a tervidőszak végére a legrosszabb jövedelmezőségi kategóriába került — Csepel Vas- és Fémművek, Egyesült Izzó, Szerszámgépipari Művek —, jelentős lemaradások mutatkoztak a tőkés export tervezett növekedésében és jövedelmezőségében. (Szalai Erzsébet, Valóság, 1982/5.)

Ekkor már a Csepel Vas-és Fémművek napjai meg voltak számlálva. Pedig még a legrosszabb mutatókkal rendelkező vállalatokat sem merték megszüntetni, ha elég nagyok voltak. Éppen a legnagyobb volt a kivétel: "A tőkés export kényszere és a felduzzadt hitelállomány azonban az adott döntési mechanizmusban éppen a fennmaradás mellett szóló indokokat erősítették - a felső intézmények 'futottak a pénzük után'. Nem beszélve a már ismert érvekről, amelyek ebben a korszakban a feszült egyensúlyi helyzet miatt a korábbinál is nagyobb súlyt kaptak: a nagyvállalatok megszűnése tetemes mennyiségű importot tenne szükségessé, nagy volumenű szocialista export-kötelezettségeink vannak, az ország goodwilljét ronta­ná, ha nagy múltú nagyvállalatok szűnnének meg stb. Egyetlen kivétel a Csepel Vas- és Fémművek, melynek sorsa külön tanulmányt érdemel. Valószínűleg ő volt a nagyvál­lalati 'bűnbak'." (Lamperger Galina, Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Valóság, 1986/8.)

A nagy példányszámú lapok olvasói csak akkor értesültek a Csepel Művek sanyarú helyzetéről, amikor beszámoltak a vállalat átszervezésként kommunikált megszüntetéséről 1983-ban. 

Ezzel a címmel írt a Népszabadság (1983. június 30.) a Csepel Művek utolsó napján a közel száz éves cég megszüntetéséről.

Ebben a cikkben így magyarázza el a helyzetet Kozma Judit: "Az 1970-es évek elején vetődött fel a kérdés: vajon maradhat-e 'ipartör­téneti múzeum' a Csepel Vas- és Fémművek, vagy korszerű nagy­üzemmé kell válnia, ahol színvo­nalas, gazdaságosan értékesíthető termékeket gyártanak? Mert a nagy­részt elöregedett — a kohászatban például majd fél évszázados — be­rendezések, és a sok tekintetben el­avult technika nem tette lehetővé a termékszerkezet korszerűsítését, gá­tolta a további fejlődést. Hozzá kel­lett tehát kezdeni a gyáróriás re­konstrukciójához. Ekkor szűnt meg például a mo­torkerékpár-gyártás, s helyette meg­teremtették a kerékpárgyártás fel­tételeit. Fejlesztették a nehézgép­gyártást, az öntészetet, az elektró­dagyártást, az atomenergetikai be­rendezések gyártását, korszerűsí­tették a szerszámgéptermelést — összességében nyolcmilliárd forintot fordítottak a Csepel Művek moder­nizálására. Miközben azonban a technika, a technológia kétségkívül korszerűbb lett, a tröszt pénzügyi helyzete rom­lott. Részint azért, mert a szabályo­zás szigorúbb lett. De volt a bajok­nak belső oka is. Az új üzemek egy része például nem váltotta be a hoz­zá fűzött reményeket — a kelleté­nél lassabban futott fel a termelés, a termékek egy részének nem volt piaca. Különösen súlyos volt a hely­zet a tetemes veszteséget okozó ke­rékpárgyártásban. Végül a tröszt 1979-ben alaphiányos lett, nem tud­ta hiteleit törleszteni. A súlyos pénzügyi gondok enyhí­tésére a tröszt türelmi időt kapott: az Állami Tervbizottság 1982 vé­géig felfüggesztette a törlesztési­ kö­telezettségek egy részét. A csepeliek nagy erőfeszítésekkel kezdtek hoz­zá a jövedelmezőség javításához, ám tevékenységük nem járt igazi si­kerrel."

A tröszt utódaként alakult ugyan egy igazgatótanács és egy szakértőkből álló, elemzéseket végző testület, de a gyárak igazából magukra hagyva küzdöttek a túlélésért, néhány kivétellel sikertelenül. Éppen a fenti cikkben negatív példaként említett kerékpárgyártás maradt meg. A Csepel Kerékpárgyár jogutódja, a Csepel Zrt. a privatizáció és számos tulajdonosváltás után ma is üzemel, és "ma Magyarországon az egyetlen olyan cég, amely teljes körű kerékpárgyártást folytat".

Egy 1994-es riport szerint: "A volt híres Weiss Manfréd gyár, majd Rákosi Művek, utóbb a Csepel Vas- és Fémművek nagy része úgy néz ki, mint a második világháború után. Az acél­mű csarnoka ócskavastelep, a mellet­te lévő óriás kalapácsüzem sem mű­ködik már. Feltámasztásukra senki sem gondolhat, valami új kellene, de pénz, mint máshol az országban, Cse­pelen sincs." (Magyarország, 1994. november 4.) A csőgyár ekkor még működött, de annak a kilátásai sem voltak jók. A riportot illusztráló fotó:

"A Csepel Vas- és Fémművekből butikok, használt ruhát árusító boltok és egyéb ke­reskedelmi tevékenységet folytató kis kft- k vagy bankok telephelye" lett. (Kapu, 1998/4.) Ezenkívül sokan bérelnek itt raktárhelyiségeket is. 

Ma bárki szabadon csatangolhat az egykori hatalmas ipartelep területén, hiszen másképp nem is működhetne ott a cégek, telephelyek sokasága. De sok öröm nincs benne.