Az élelmiszeriparból indultak, a hadiiparba érkeztek. Egyedülállóan széles volt Magyarország legnagyobb vállalatának termékskálája, de a hadsereg, a háború szükségletei tették a vállalatot naggyá, a legnagyobbá. A hadiszállítás kikerülhetetlen létfeltétele és kötelezettsége volt a cégnek. Végül leghalálosabb ellenségeiknek szállítottak, és azoknak kellett életük fejében átadni a vállalatbirodalmat. Ez a magyar gazdaságtörténet legparadoxabb története.

A csepeli gyártelep 1928-as képeslapon. (Országos Széchenyi Könyvtár, Hungaricana.)

Magyarország nagyhírű gyárairól és üzemeiről szóló sorozat mai, immár tizenkettedik bejegyzése is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!

 

Baruch Weiss (valószínűleg Csehországból áttelepült) falusi pipakészítő mester volt, és csekély örökséget hagyott gyermekeire, akik - főleg Weiss B. Adolf termékkereskedő - már vitték valamire, kinőttek a szegénységből. Weiss B. Adolf hat gyermeke azután már olyan magasságokba jutott, amilyet pipakészítő nagyapjuk elképzelni sem tudott. Először Weiss Berthold nevét ismerte meg a magyar közélet. Ő nemcsak terménykereskedéssel és egyéb vállalkozásokkal (például gőzmalommal) foglalkozott, hanem jól képzett közgazdász is volt, aki már huszas éveiben felhívta magára a figyelmet a magyar ipar és kereskedelem felfejlesztésének feltételeivel foglalkozó írásaival. Már 25 éves korában ő fogalmazta meg az Iparegyesületben a jegybank létesítésére vonatkozó javaslatot. Magyarul is, németül is publikálja a jegybank reformjára vonatkozó elképzeléseit. Beválasztják számos szakmai bizottságba, egyesületi elnökségbe. A Pesti Izraelita Hitközség vezetőségében, a Tőzsde vezető testületében is szerepet kap. A nyolcvanas évek ipartörvényeinek a megalkotásában is részt vesz. Részletes javaslatot dolgozott ki munkáslakások létesítésére, kimutatván statisztikai adatokkal, hogy "egész Európában nincs egy főváros sem, hol a munkások a lakviszonyok te­kintetében kedvezőtlenebb helyzetben volnának, mint nálunk". (Pesti Napló, 1970. április 5.) "Tapasztalt és világot látott nagy kereskedőnk"-ként méltatták Bertholdot akkor, amikor öccsére még nem figyelt senki.

Weiss Berthold (1845-1915), az Iparegyesület elnökségi tagja. (Képes Folyóirat - a Vasárnapi Újság füzetekben, 1893.)  

Weiss Manfréd (1857-1922) tizenkét évvel Berthold után született Pesten. Ő volt a legfiatalabb Weiss B. Adolf gyermekei közül. A kereskedelmi akadémia elvégzése után elküldték Hamburgba egy gyarmatárú-nagykereskedésbe inaskodni. Amikor apja a halálán volt, hazahívták, és 1881 április 29-én bejegyeztetett bátyja cégének cégvezetőjeként (Központi Értesítő, 1981. május 8.).

A következő évben már saját nevével és egy bécsi székhelyű konzervgyárral szerepel az állami adókedvezményt elnyert cégtulajdonosok listáján (Magyar Compass 10., 1882). 

Ebben az évben Magyarországon is beindították a Weiss testvérek közös vállalkozásukat, az Első Magyar Conserv Gyárat a Lövölde téren. Innen gyorsan átköltöztek a Közvágóhíd mellé. A Sorosksári út, a Máriássy utca, a Gubacsi út és a vasútpálya által határolt területen építették fel a gyárukat (a Könyves Kálmán körút akkor még nem létezett). 1983 1883 elején már ezt a címet adják meg a cég első hirdetéseiben:

Nemzet, 1883. február 2.

A konzervgyártásban (is) az úttörők között voltak, ők indították el világhódító útjára a ma is élő Globus márkát. Hamarosan ők gyártották a konzervekhez a fémdobozt is, ezzel kezdődött kapcsolatuk a vasiparral. A konzervgyártás szezonális tevékenység, a szezonok között tölténygyártásra használták a gépeket és a munkaerőt. Nemcsak a tölténynek, a konzervnek is a hadsereg volt a legnagyobb felvásárlója, tehát a Weiss testvérek cége már kezdettől a hadsereghez kötődött. 

Ilyen cégeket létesítettek ekkor Berlinben is, Vácott megalapították az ország egyik legnagyobb textilgyárát, és az első komoly magyarországi fegyvergyár, a Fegyver és Gépgyár Rt. alapításában is benne voltak.  

A ferencvárosi telephelyen terjeszkedési lehetőség nem volt. Az akkor még ritkán lakott Csepelen annál inkább. 1892. december 12-én Csepel községtől bérbe vettek egy öt holdas területet, a János legelőt, és 1893. januárjában megkapták a engedélyt ipartelep létesítésére. Kicsi, földszintes, favázas épületekben indult meg itt a termelés. 30-40 férfit és 100-110 nőt foglalkoztattak.

 Gyakorta felbukkan az a tévhit, hogy egy robbanás miatt kellett a konzervgyártást és a tölténygyártást szétválasztani, mert a hatóságok megtiltották a tölténygyártást a húsárú üzemben, és ezért mentek a Weiss testvérek Csepelre. De ez nem így volt. 1892 előtt semmi ilyesféle balesetnek nincs nyoma a korabeli sajtóban, márpedig minden hasonló - pláne fővárosi - esemény bekerült a lapokba. Az a bizonyos baleset 1898-ban történt, jóval a csepeli telephely megnyitása után, mivel még akkor is gyártottak töltényt a Ferencvárosban: "A Soroksári út legvégén, közel a Közvágóhidhoz nagy tűz pusztított ma reggel Weiss Manfrédnek konzerv- és katonafölszerelési gyárában. A tűz az óriási gyártelepnek a töltényhüvely-mühelyében keletkezett és innen gyor­san harapódzott a faállványok között az első emeletig." (Pesti Napló, 1898. február 27.)

Weiss Manfréd (Ország-Világ, 1896. november 1.)

A céget 1890-től hosszútávú, évtizedekig fennálló szerződés kötötte a Monarchia közös hadseregéhez. Elsősorban ők látták el a sereget konzervvel. A tábori könyhák felszerelését is ők fejlesztették ki, a gulyáságyú is a cég egyik mérnökének a találmánya volt.

A hosszútávú szerződés megingathatatlan anyagi stabilitást jelentett. A szinte folyamatos fegyveres konfliktusok a Balkánon állandó keresletet biztosítottak a cég által gyártott töltényekre, amelyeket tovább is fejlesztettek, jelentősen megnövelték a töltények szavatossági idejét.

A csepeli telephely rohamosan bővült, 1896-ban, amikor a bérelt területet megvásárolták, már 400 munkás foglalkozott tölténygyártással 20 épületben. 

Ekkor Berthold a Szabadelvű Párt színeiben bejutott a parlamentbe és kivált a cégből. Ekkortól hívták a céget (egészen az államosításig) Weiss Manfréd Acél- és Fémműveknek. 

A két testvér az anyagi és a kapcsolati tőke szempontjából is szerencsésen nősült. A kapcsolati tőke révén kedvező szerződésekhez és jelentős állami támogatáshoz jutottak, a profitjuk is, a hozományuk is hatalmasra növelte a befektetési lehetőségeiket, és Weiss Manfrédnek bátorsága, üzleti érzéke, piacismerete, előrelátása is megvolt ahhoz, hogy elképesztő ütemben és mértékben fejlessze a cégét és bővítse annak termékskáláját. 

Öntődét, sárgarézhengerdét létesítettek, a gyárat a félgyártmányok tekintetben függetlenítették, egyre több katonai cikket gyártottak. A századforduló után nagy sorozatokban állították elő belföldre és külföldre a lóvontatású és hordozható sütőkemencéket, főzőládákat. Acélművet telepítettek két martinkemencével, vasöntődét, sajtolóüzemet létesítettek, nagykalapácsot állítottak fel. Elkészült a kazánház, a víztorony, rengeteg raktár, fémcső- és fémműtelep, járműgyár stb., stb. 

A huszadik század első évtizedére a csepeli gyártelep lett Magyarország legnagyobb iparvállalata, amely 1913-ban már 20 ezer lóerős gépparkkal rendelkezett és ötezer embert foglalkoztatott. Weiss Manfréd minden tekintetben felkészült arra, hogy a várható Nagy Háború legnagyobb beszállítója legyen. Az is lett.

A csepeli gyáróriást nemzeti büszkeségként mutogatták. Ezen a képen a kínai alkirály látogatja meg kíséretével a gyárat. (Tolnai Világlapja, 1906. május 27.)

Ez még a vadkapitalizmus korszaka volt Magyarországon. Csepelen százával dolgoztak hosszú munkaidőben, rossz körülmények között 10-16 éves fiúk és lányok. 1909 augusztusában a régi töltények átszerelő műhelyében egy kiesett gyutacs miatt fölrobbant egy egész lőpotároló, és a szörnyű balesetben halálra égett tizenöt fiatal, köztük nyolc 12-14 éves gyerek. A temetésük hatalmas demonstrációvá nőtt. Több tízezres tömeg gyűlt össze Csepelen a temetés napján. A Szociáldemokrata Párt vezetői, köztük a párt legkiválóbb szónoka, Bokányi Dezső megrendítő beszédekben emlékeztek meg a kizsákmányolt gyerekekről és szenvedélyesen kárhoztatták a "profitéhes, gyilkos tőkét". (A szerencsétlenségről kétoldalas tudósításban számolt be a Népszava, 1909. augusztus 27-én, a temetésről pedig szeptember 3-án.) "Ma temették el a töke kapzsiságának áldozatául esett tölténygyári szerencsét­leneket. Keserűség és elkeseredés kísérte el őket utolsó útjukra, és a kese­rűség és elkeseredés közepette vi­rítottak a koporsókon Weiss Manfréd úr koszorúi, amelyeket a koporsókra tett. Weisz Manfréd ur megint jó üzle­tet csinált. A koszorúk belekerülhettek vagy ötven koronájába, az érett, férfi­korban levő munkások alkalmazása, a szükséges óvóintézkedések megtétele és a veszedelmeket megelőző berendezés jóval többe került volna." (Friss Újság, 1909. szeptember 3.)

Csepel a szervezett nagyüzemi munkásság bölcsője volt, és már az 1918-19-es forradalmak előtt is a "Vörös Csepelt" állítoták példaképként a szociáldemokrata politikusok a munkásság elé.

A sajtó ellentétes pártállású részeiben két tökéletesen ellentétes Weiss Manfréd-kép rajzolódott ki. Az egyiket példázza a fentebbi idézet. A másikban a szociális elkötelezettségű mintatőkés jelenik meg, aki Csepelen kórházat létesít, jóléti intézményeket, munkáslakásokat, tisztviselőtelepet, klubházat, munkáskantint, óvodát, csecsemőotthont, remek sporttelepet építtet, a településnek iskolát adományoz, az ágazatban a legjobb béreket fizeti, és egyébként is bőkezűen adakozik mindenféle nemes célokra: "Weisz Manfréd nagyiparos legidősebb leányának f. é. július hó 2-án tartandó esküvője alkalmából korán elhunyt neje emlékezetére két alapítványt tett, amelyek Weiss Alice nevét fogják viselni. Az egyik alapítványt, 120 000 koronát a Pesti Izraelita Nőegylet kapja egy Gyermekágyasok Otthona alapítására. Ez az egyesület elvállalta az építkezés keresztülvite­lét, valamint az intézet fenntartását. Ez az intéz­mény valóban nagy szükséget pótol; a kontinens majdnem minden nagyobb városában vannak ily otthonok, amelyek szegény asszonyoknak életük leg­súlyosabb óráiban segítséget és ápolást nyújtanak./.../  Weiss Manfréd második alapítványa, száz­ezer korona, a pesti izr. szent-egyletnek jutott azzal a rendeltetéssel, hogy abból a gyógyíthatatlan betegek menhelyén női osztályt építsen. Ez az ala­pítvány is Weiss Alice nevét viseli." (Pesti Napló, 1906. július 1.) A Weiss Alice Kórházat, szülőotthont nem sokkal a gyerekek csepeli tűzhalála után adták át.

Weiss Alice, Manfréd és hat gyermekük közül négy: Elza, Marianne, Jenő és Alfonz. (Népszava, 2004. július 31.)

Az első világháború éveiben új beruházásokkal tetemesen megnőtt a gyár kapacitása. A gyár dolgozóinak létszáma közel 30 ezerre duzzadt. Közöttük persze sok volt a nő, a gyerek, az oda vezényelt katona és hadifogoly, miután a munkáskorú férfiak zömét elvitték a háborúba. Ez volt az ország legnagyobb és a Monarchia egyik legkorszerűbb hadiüzeme. A 250 hektáron elterülő gyártelepen 216 épület emelkedett. A csúcsponton naponta két és félmillió gyalogsági és 25 ezer tűzérségi lövedéket gyártottak. 

Az 1896 óta nemes Weiss Manfréd a háború elején a Felsőház tagja lett, a háború végén pedig IV. Károly pár héttel a detronizálása előtt még báróvá is kinevezte. Rengeteg igazgató tanácsba, felügyelő bizottságba vonták be, érdemrendekkel, kitüntetésekkel is szépen kidekorálták.

"Weiss Manfréd: - Én nem akartam vért, és nem akartam aranyat, én csak - üzleteket akartam." (Borsszem Jankó, 1917. október 7.)

Az 1919-es diktatúra idején természetesen Csepelt is államosították. Weiss Manfréd 1919. április 2-án veronállal öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. Túszként fogva tartották, azt is túlélte, de az életéből már nem volt sok hátra.

A román megszállók elhurcolták a gyár berendezéseinek jelentős részét, egy ideig szénhiány miatt is szünetelt a termelés. Mindezek után a gyáróriás működése viszonylag gyorsan konszolidálódott. A tulajdonos már a háború éveiben is készült a békére, a termékszerkezet átalakítására, ha azzal nem is számolhatott, hogy a békeszerződés korlátozásai miatt a hadi megrendelések elmaradnak.

Átálltak békebeli termékek gyártására. Szerszámgépeket, csöveket, tűzhelyeket, kerékpárt, traktort, varrógépet, tűt, edényt, kannát, vasalót, lakatot, ekevasat stb., stb. gyártottak, tehervagonokat javítottak. Autógyártásra is készültek. A mintapéldány sikerrel szerepelt versenyeken, pesti taxikba is jutott a kétütemű Csepel-motorból, de a sorozatgyártás nem valósult meg. A húszas évek végén a fegyverkezési tilalom lazult. Megkezdődött a repülőgépgyártás, katonai teherautókat is szállítottak a hadseregnek.

Mindehhez számos nyugati licencet vásároltak. Nagy értékesítési hálózatot hoztak létre külföldön, kereskedelmi vállalatokat alapítottak. Még tengerjáró teherhajót is béreltek.

A háborús konjunktúra csúcsán foglalkoztatott 30 ezer dolgozóból 1920-ra ötezer maradt (annyi, amennyi a háború előtt volt), ebből lett 15 ezer a harmincas évek közepére.

Ebből a háború utáni felívelésből azonban Weiss Manfréd már nem sokat látott. 1922-ben, 65 éves korában meghalt, aligha függetlenül az előző évek drámai eseményeitől.

A Borsszem Jankó, amely életében igazán nem volt hozzá kegyes ezzel a verssel búcsúzott tőle:

Borsszem Jankó, 1922. december 31.

A vagyont a hat gyerek örökölte, akikkel aztán hosszú perbe keveredtek unokatestvéreik, Berthold gyerekei, akik úgy vélték, nekik is jár az örökségből. 

Weiss Manfréd három lánya három hatalmas tőkés család fiához ment feleségül, és így kialakult az ország leghatalmasabb vagyon- és vállalatkomplexuma, a Weiss-Chorin-Mauthner-Kornfeld-birodalom. Ezt természetesen zsidó tőkeként tartották nyilván, holott Weiss Manfréd volt az utolsó zsidó a családban, a többiek valamennyien kikeresztelkedtek.

A Weiss Manfréd Műveket a az alapító két mérnök fia, Jenő és Alfonz, valamint egyik veje, a korszak talán legbefolyásosabb nagytőkése, Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatója és a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke vezette tovább.

Csepel a hadiipar számos kulcsfontosságú területén monopolhelyzetben volt speciális felszereltségénél és méreténél fogva. Ez meghatározta a tevékenységét a háborús felkészülés és a háború éveiben. 1938 után hatalmas megrendelésekkel árasztották el a vállalatot. Az 1941 júniusában megkötött német-magyar repülőgépgyártási egyezmény keretében Csepelen gyártottak német márkájú repülőgépeket és motorokat. Az ehhez szükséges beruházások költségeit  magyar állam és a Harmadik Birodalom állta. Külön repülőgépgyárat létesítettek a Csepel-szigeten Szigetszentmiklóson.Önálló német lőszergyártási osztályt is szerveztek. A vállalat részt vett katonai terepjáró gépkocsik és harckocsik előállításában is. Csepel ekkor szinte kizárólag hadiüzemként működött, a polgári életben használatos árucikkek termelése csaknem teljesen szünetelt. 

A Csepelen gyártott Sólyom típusú közfelderítő repülőgép roncsa, 1941. (Fortepan, Hungaricana)

A német megszállás után a négy családból álló rokonság megkapta a lehetőséget, hogy elmeneküljön a halál torkából, ha átadja vagyonát a Harmadik Birodalomnak. Nem volt választásuk.

A New York-ban megjelenő szocialista irányultságú Harc (1944. július 29.) így kommentálta a család menekülését: "Múlt héten az amerikai lapok hirt adtak róla, hogy titokzatos magyarok érkeztek Lisszabonba, három Luft­hansa repülőgépen Magyarországról. A titokzatos magyarok bezárkóztak Lisszabon legelőkelőbb szállodájába, s napokig tartott, mig a riporterek kiszimatolták, hogy kik azok a ma­gyarok, akik iránt a német hatóságok oly rendkivüli előzékenységet tanúsí­tottak, hogy még ékszereiket és érték­papírjaikat is átengedték.
Weiss Manfréd báró családja volt a titokzatos 32 személy, akik egy berni lap szerint egyenkint 5-10 millió svájci frank váltságdíjat fizet­tek a Gestaponak. A berni lap fel­háborodva ir róluk, hogy 'mig a leg­nagyszerűbb magyar zsidó intellektuelek gázkamrában pusztulnak el, ez a söpredék megmenekül vagyoná­nak még mindig impozáns töredéké­vel.' Mi nem osztjuk a berni lap felhá­borodását. Ha valakinek az életéről van szó és családjának életéről, mi sem természetesebb, mint hogy latba veti mindenét, hogyr megmeneküljön s hogy épp az arany nyom legtöbbet a latban a Gestaponál s magyar társai­nál, ez a Weiss család szerencséje. Egyet azonban megkövetelünk a széles családtól, melynek az a kivált­ság jutott osztályrészül, hogy maga mögött hagyta a poklot, ahol száz­ezrek senyvednek és pusztulnak, hogy idekint hagyják abba a magyar reak­ció és antiszemitizmus finanszírozá­sát."

(Ennek az alkunak és menekülésnek a lélektanáról, etikai paradoxonjairól szól Závada Pál: Hajó a ködben című fél-dokumentumregénye.)

Az elsőszámú hadiüzem természetesen a szövetségesek bombatámadásainak kitüntetett célpontja volt. A szigetszentmiklósi repülőgépgyárat teljesen szétbombázták. A csepeli telepet hét bombatámadás érte. Az üzemek jelentős része elpusztult vagy súlyosan károsodott. 

Bombázzák a Weiss Manfréd Műveket. (Fortepan. Hungaricana.)

A csepeli gyáróriásnak a háború utáni Magyarország történetében is kiemelkedő szerep jutott. Erről mesélünk majd sorozatunk következő részében.

- hacsa -