A magyar textilipar zászlóshajója bejárta a világtengereket. Volt idő, amikor a párizsi Lafayette áruház egyik emeletén csak Goldberger termékeket árultak. A Goldbergerek generációról generációra léptéket léptek, míg aztán az ötödik generációval, a zseniális és erőszakos Goldberger Leóval fölértek a csúcsra. Ő volt talán a legkivételezettebb, Horthyhoz legközelebb álló zsidó a német megszállásig. Aztán deportálták és a szabadulás pillanatában éhen halt. A Goldbergerek több mint másfél évszázadig vitték a céget, mely az államosítás után félszázadig élt és lassan negyedszázada nem létezik.

Goldberger gyártelep Óbudán a Kis Korona (ma Fényes Adolf) utcában 1895-ben. (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény, Hungaricana.)

A szocialista Magyarország nagyhírű gyárairól és üzemeiről szóló sorozat mai bejegyzése is az Arcanum adatbázisa segítségével készült.

Perec Goldberg aranyműves valamikor a 18. század derekán vetődött ide Itáliából, és Óbudán telepedett le. Már itt született 1755-ben Ferenc fia, aki szintén aranyművesként kezdte, hanem aztán egy cseh üzlettársával kékfestő üzemet létesített 1784-ben, éppen ott, ahol később a fent látható gyár épült, most pedig a Textilmúzeum áll.

Jól ment a bolt. A cégalapító Pesten raktárat, üzletet, majd nagykereskedést nyitott. Az üzletébe az elsők között bevezette a gázvilágítást. A kékfestő üzem környékén felvásárolta a házakat, telkeket, szépen kibővítette ott az üzemét, és a nevét is egy r-rel Goldbergerre. Lehet, hogy stílszerűbb lett volna, ha aranyhegyi helyett Goldgruberre, aranybányaira változtatja a nevét.

A cégalapító Sámuel fia vitte tovább a vállalkozást. Ő már a világ élvonalbeli technikáját célozta meg, beszerezte a kor legmodernebb textilnyomó eszközét, a perrotine-gépet. 

A gyár újabb jelentős kibővítése és modernizálása után a Goldbergerek elkezdtek rendszeresen hirdetni a sajtóban. Mint itt olvasható, részletesen elmagyarázták a publikumnak, miért kell feltétlenül az ő termékeiket vásárolniuk. (Pesti Hírlap, 1845. február 9.)

A Goldbergerek lelkesen támogatták az 1848-49-es szabadságharcot. A honvédek jelentős részben a Goldberger egyenruháiban harcoltak és estek el a hazáért. Ennek meg is lett a jutalma. A szabadságharc leverése után a családra hatalmas hadisarcot róttak ki, árukészletük jelentős részét elkobozták, és megvonták nagykereskedői engedélyüket.

Mindezt azonban Goldberger Sámuel már nem érte meg, mert ő 1848-ben, 64 éves korában meghalt. Özvegye, Goldberger (született Ádler) Erzsébet vezette tovább a céget, kivételes üzleti és politikai érzékkel. A vállalkozást szépen talpra állította, Bécsben is üzletet nyitott, felhívta a Goldbergerekre a császár figyelmét, 1854-ben visszaszerezte a nagykereskedelmi jogot, és 1857-ben elérkezett a nagy pillanat: a Magyarországra látogató Ferenc József császár a megbékélés nevében, a magyar ipar támogatását demonstrálandó felkereste a Goldbergert. Az üzemépületet csodálatosan feldíszítették, és a homlokzatára kitették Ferenc József jelmondatát, amelynek jegyében 1852-ben, a még frissen sebzett Magyarországra először ellátogatott: Viribus Unitis - Egyesült  Erővel.

A császár 1857-es látogatását megörökítő rajz "Winter zsidó naptárából". (Budapest, 1972/12.) 

A Politikai Újdonságok (1857. május 20.)  így számolt be a látogatásról:  "Ő cs. kir. Apostoli Felsége körültekintő magas figyelménél fogva a műiparnak is ösztönt kivánván adni, f. hó 7-kén Goldberger Sámuel kartongyárát legmagasb látogatásával szerencséltetni méltóztatott./.../ Ő cs.kir. Felsége legmagasb látogatása alkalmával, a tulaj­donos e legmagasb kegy elfogadására gyárát az ünnepélyes alkalomhoz méltólag ügyekezett földisziteni. A gyárnak egy bejárása és két udvara lévén, a falak a háztetőig sátor formában veres-, fehér-, kék- és sárga-fekete szövettel voltak bevonva, és zászlók-czimerek és egyéb átlátszó diszitményekkel, mellyek ŐFelségeik képeit ábrázolták, ünnepileg fölékesitve, a második vörös bársonynyal bevont kertudvar virágpompában mosolygott s itt szintén ŐFelségeik képei diszelegtek; a járda gazdag szőnyegekkel volt bevonva, és a munkások mindnyájan kék egyenruhába öltözve, kiknek élén a tulajdonos és családja fogadta a leereszkedő legkegyelmesebb Főlséget."

A forradalomért egykoron szenvedélyesen lelkesedő és a magyar szabadságért a cég érdekeit is feláldozó Goldberger Erzsébet olyannyira visszahelyezte családját a császár kegyeibe, hogy a kiegyezéskor, 1867-ben a Goldbergerek nemesi címet kaptak és jogosulttá váltak a Buday előnév használatára. Ekkor már az idős Erzsébet asszony a fiaira bízta a vállalatot, de nem pihent. Hatalmas vagyonának nem kis részét adományozásra fordította. A legbőkezűbb jótét lelkek között élt a köztudatban, és jelentős közéleti tényezőként ünnepelték. A nemesi cím valószínűleg nem volt független azoktól a nagyvonalú adományoktól, amelyeket Erzsébet asszony kormányzati elképzeléseket támogatandó az illetékes miniszter urak kezébe tett le. Így zengte a Budapesti Közlöny (1867. szeptember 24.) a nemes lelkű, sokgyermekes matróna dicsőségét: "Goldberger Er­zsébet asszony, egy megáldott és messze szétágazott család törzsanyja, sept. 19-én kihallgatást kért az épen Bécsben időzött Gorove ministertől /Gorove István, ipari és kereskedelmi miniszter - hacsa/, s neki 20,000 fo­rintot oly czélból adott át, hogy az a magyarországi ke­reskedés, nemzetgazdaság és ipar emelésére fordittassék. Aztán rögtön gr. Andrássy ministerelnökhöz ment, en­nek az Ő Felségök kezdeményezte honvédalap javára 2000 forintot átadandó. Magyarországon, hol a Gold­berger név a legismertebbek közé tartozik, csak újabb jelét fogják ez adományokban azon nemesszivüségnek látni, melynek az immár 85 éven felül levő asszonyság, egesz hosszú életén keresztül, nagy részt egész csend­ben, annyi jelét adta. Sok ezret fordít az öreg asszonyság adakozó keze évenkint a szegények javára, és min­den valóban szűkölködő, valláskülönbség nélkül, kész se­gélyt lel nála. És azon hazaszeretet, mely az itt említett két adományban oly szép kifejezést nyert, Goldbergerné asszonyság gyermekeinek, 10 fiának és férjnél levő 6 leányának szivét is betölti. A család a legvagyonosabbak közé tartozik az országban, s vagyonát csaknem száz év óta folytatott iparos munkálkodásának köszöni, melyet bízvást nevezhetünk minden tekintetben mintaszerűnek. A szerény kartongyár, melyet még a múlt században kezdtek Ó-Budán, évről évre hatalmasabbá fejlődött, és ma tekintélyes iparintézet, mely száz meg száz munkást táplál, s melynek gyártmányai benn az országban úgy­szólván egyeduralkodók, Olaszországban, Keleten és a Dunafejedelemségekben pedig nagy sikerrel versenyez­nek a svajczi és angol gyártmányokkal. — Goldberger­né asszony késő öregségéig fáradhatlan tevékenységben állt, a szakértelmes törekvés méltó példájaképen fiainak élén, s csak pár éve, hogy nyugalomba lépett, s azóta legkedvesebb és legnemesb foglalkozásának: a jótékonyságnak él."

Goldberger (Ádler) Erzsébet (1783-1869) (Textil-Ipar, 1934. július 8.)

A céget az 1870-es években Sámuel és Erzsébet Károly fia, majd annak fia, Berthold vezette. Goldberger Erzsébetet állítólag ötven unokával áldotta meg az Örökkévaló. (Fővárosi Lapok, 1869. május 26.) Mindenesetre nagyon sokan voltak a Goldbergerek, és a Sámuel nevet is többen viseltek közülük. Az egyik Goldberger Sámuel például többször is csődbe került, pazarlás miatt gondokság alá is helyezték, amit csak akkor oldottak föl, amikor a Dohány utcai zsinagógában feleségül vette Schweiger Tercsi kisasszonyt, aki valószínűleg jól megfelelt házi gondnoknak. (Fővárosi Lapok, 1879. május 13., Budapesti Közlöny, 1879. május 20.)

Egy másik Goldberger Sámuel viszont forradalmasította a magyar kereskedelmet. Másfél évtizeden át járta Nyugat-Európa nagyvárosait, tanulmányozta az ottani kereskedelmi kultúrát, és a kifutófiútól kezdve mindenféle munkakörben kipróbálta magát. Azután hazajött, és 1898-ban Henrik testvérével Párisi Nagy Áruház néven megnyitotta az első magyar áruházat a Kerepesi (ma Rákóczi) út és a Klauzál utca sarkán, ahol egy helyen szinte mindent meg lehetett venni. "A Kerepesi-út 38. szám alatt a napokban nyílt meg a Goldberger testvérek által beren­dezett Párisi nagy áruház, melyben a párisi Bon Marché mintájára, min­den olyan czikket, mely a diszmű, játék, férfi- és női divat, vasbútor, lámpa, üveg és porczellán stb. stb. szakmába vág, kapható: A Párisi nagy áruház már kívülről is azt az impressziót kelti a nézőben, hogy mily hatalmas üzlettelep lehet ez a kereskedés! A nézők nem is gya­nítják, hogy az üzletnek van egy rengeteg nagy, töinkelegszerű föld­alatti raktára, saját villamos világítása és fűtést fejlesztő gépe és gép­háza; a földszinti és elsőemeleti helyiségben pedig körülbelül kétszáz alkalmazott sürög forog a szakaszonkint berendezett vasbútor-, férfi- és női divatczikk, porczellán és üveg, bőr- és diszmü, lámpa és házisze­rek, gyermekjáték és nélkülözhetlen czikkek raktárában. November óta húsz asztalossegéd dolgozott a belső berendezésen; a lépcsőzet monumen­tális alkotás, kemény fából. A két testvérek vállalkozásához — kiknek mindegyike eddig is a magyar kereskedelem egyik oszlopos tagja volt —, a kik a fővárost ily nevezetességgel szaporították, kívánjuk, hogy: üzletük virágozzék és gyarapodjék." (Borsszem Jankó, 1898. április 3.)

A korabeli sajtó kicsit felstilizálta ezt a hatalmas, mindenes bazárt, ahol az olcsón, mert nagy tömegben beszerzett árucikkeket kis árréssel kínálták, és az óriási forgalom hozta össze a kis árrésekből a nagy profitot. Különösen a vidékről felutazók imádták, hogy egy helyen, gyorsan és olcsón beszerezhetnek mindent, és még akciók is vannak. Az áruház roppant népszerű lett, hatalmas volt a forgalom, a zsúfoltság, a raktárak mindig dugig voltak, a biztonsági előírásokkal nem sokat törődtek, és meg is történt a baj. 1903. augusztus 24-én este a villamosvezetékekből kiütött a tűz. A hatalmas lángtenger gyorsan elöntötte az egész épületet. A kaput eltorlaszolták az ott felhalmozott árucikkek. Az áruházban zárás után gyúlékony árucikkek tömege volt össze-vissza felhalmozva. Az áruház fölött lakók számára nem volt menekülés. A tűzoltók által kifeszített ponyvákra próbáltak leugrálni a kétségbeesett emberek a magasból. Kinek sikerült, kinek nem. Teljesen kiégett az egész ház. Az áruházból még ki lehetett menekülni, csak egy alkalmazott veszett oda, de a fölsöbb emeleten lakók közül tucatnyian meghaltak, sokan megsebesültek, és mindenkinek odaveszett minden vagyona. A Goldberger testvérek is abban a házban laktak, és Goldberger Henrik felesége is az áldozatok között volt. Ferenc József éppen Budapesten tartózkodott, és meglátogatta a sebesülteket a Rókusban. 

A kiégett Párisi Nagy Áruház. (Új Magyarország, 1995. május 6.)

Goldberger Sámuel néhány év alatt - bizonyára családi segítséggel is - összeszedte magát. 1909-ben megvette a Fővárosi Casinó épületét az Andrássy úton, és két évvel később itt nyitotta meg az új Párisi Nagy Áruházat, amely már valóban elegáns, nyugatias áruház és építészeti műremek volt, egyedülálló, sokemeletes átriumos belső térrel, a kaszinótól örökölt Lotz-teremmel. Az úri közönség számára evéssel-ivással-kávézással-társasági élettel összeköthető szórakozássá tették a vásárlást. A Párisi Nagy Áruház a szocializmus időszakában Divatcsarnok néven épült le. 

A Párisi Nagy Áruház fénykorában, a befelé igyekvő úri néppel. (Új Magyarország, 1995. május 6.) 

Berthold fia, Dr. Buday-Goldberger Leó (1878-1945), a cégalapító ükunokája miután leérettségizett a fasori Evangélikus Gimnáziumban és jogi doktorátust szerzett Bécsben, a századfordulón bekapcsolódott a cég vezetésébe. Igazgató, vezérigazgató, alelnök majd apja halála után, 1920-ban elnök-vezérigazgató lett. Akkor jött vissza Svájcból, ahová elmenekült a vörös forradalom elől. Ott sem lopta a napot. Remek kapcsolatokat épített ki, és nyugati tőkét hozott be. A következő két évtizedben az ő zseniális üzleti érzéke, innovációs bátorsága, lehengerlő érdekérvényesítő ereje, hatalmas kapcsolati tőkéje, nemzetközi tájékozottsága és ismertsége emelte a Goldbergert a textilipar élvonalbeli világcégei közé.

A Nagy Háború előtt gondokkal küszködő céget a hadiszállítások hatalmas bevételekhez juttatták, és a háború után Goldberger Leó az alapanyag előállításra is kiterjesztette a cég profilját. Még az apja volt a főnök, amikor már felismerte a műselyemben rejlő hatalmas lehetőségeket. A Parisette márkanevű termékeivel hatalmas sikert aratott a húszas évektől. A 30-as években bevezette a filmnyomást és a szintetikus indigó színezék használatát. A világgazdasági válság után a félszáz országba exportáló cég kiépítette külföldi leányvállalatainak hálózatát mind az öt kontinensen. Bekebelezett egy sor kereskedelmi céget. A világkiállításokról díjak sorát hozták el. A Budapesti Nemzetközi Vásárokon a monumentális Goldberger pavilon a leglátogatottabbak közé tartozott, a kormányzó is megtekintette.

Goldberger Leó mindehhez megteremtette magának a politikai, társadalmi hátteret. A szabadkőműves Reform-páholyban is és Horthy Miklós legszűkebb baráti körében is jelen volt. Amikor nemzetközi bojkottot szerveztek a jelentős mértékben zsidókat, köztük a Tanácsköztársasággal szemben álló, módos zsidó polgárokat érintő fehérterror miatt, bizony kiállt Horthy mellett. "Horthy hűséges házizsidói — mert ilyen is van —, Chorin Ferenc és Buday Goldberger Leó, ártatlansági bi­zonyítványokat adnak a véreskezű hóhérnak és ezzel megindul az akció a nemzetközi munkásbojkott ellen." Így fogalmazta ezt meg Goldberger Leó halála után Gárdos Miklós a Partizánszövetség lapjában, az Igaz szóban (1946. november 2.)

Mindazonáltal "Horthy díszzsidaja" a fajvédők kitüntetett céltáblája volt. A műegyetemi diákok azzal rágalmazták meg teljesen alaptalanul a Goldberger céget, hogy nem-zsidó mérnököt nem vesznek föl, és ezzel az ürüggyel "tiltották ki" a zsidó diákokat a Műegyetemről.

Buday Goldberger Leó 1925-ben. (Textil, 1925. november 15.)

A "díszzsidónak" minősített két úr közül a kikeresztelkedett Chorin csak származása szerint volt zsidó, de Goldberger Leó minden szempontból. Nagyon fontos szerepet vitt a zsidó közéletben. Ő volt a zsidó diákokat (a nehéz, numerus claususos) időkben hathatósan támogató Mensa Academica és az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) igen aktív elnöke, motorja, 1928-tól 1932-ig ő volt a Pesti Izraelita Hitközség rasekolja (előljárója). Azért mondott le erről a tisztségéről, hogy megszerezze a legmagasabb izraelita világi hivatalt. A Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöki pozíciójára pályázott, és - legalábbis az Egyenlőség (1932. május 28.) szerint - elég csúnya eszközökkel igyekezett - sikertelenül - legyőzni Stern Samut. 

Volt néki egyébként is jó sok közéleti, gazdasági funkciója szakmai, társadalmi, jótékonysági szervezetekben. 1933-tól pedig felsőházi tagsághoz jutott a Gyáriparosok Országos Szövetségének képviseletében. Kormányzói engedéllyel megtarthatta elnöki székét a cégében a zsidótörvények után is. Állítólag még pár nappal a német megszállás és a letartóztatása előtt is a kormányzóval bridzsezett.

A Goldberger-ház az Arany János utcában. A cég központi irodái voltak itt és raktárak. Ma a Nyílt Társadalom Archivum (OSA) székháza. (Budapest, 2011/1.)

A Goldberger szociális és sportlétesítményeivel, munkásházaival, nagy balatoni üdülőtelepével ugyan a korához képest viszonylag munkásbarát vállalatnak számított, és az ágazat átlagához képest valamivel jobb fizetéseket biztosított, de persze itt is voltak sztrájkok. Már 1868-ból is vannak erre adatok (Fővárosi Lapok, 1868. április 4.), de a legkomolyabb sztrájkokra az 1930-as években került sor, amikor a gazdasági válság hatására Magyarországon is egyre szélesebb körben vezették be a Bedaux-rendszert. Ez az idő- és teljesítménybérezés összekapcsolásán alapult, jelentősen differenciálta a munkások bérét, és önkizsákmányoló, egészségromboló munkaintenzitásra ösztönzött, illetve kényszerített. A Goldberger, mint mindenben, a Bedaux-rendszer bevezetésében is az elsők között volt, és a több száz főt megmozgató, a szociáldemokrata szakszervezetek által szervezett 1930-as sztrájk erről szólt.

Egészen más jellegű volt a vállalat történetének legnagyobb sztrájkja, az 1939-es, amikor háromezren álltak le, vagyis a vállalat dolgozóinak túlnyomó többsége. Ezt az EMSZO, az Egyházközségi Munkás-szakosztály, vagyis a katolikus munkásságnak a fasiszta Olaszország mintájára szervezett hivatásszervezete rendezte, amely 1939-től volt aktív, és ezekben az években, a zsidótörvények éveiben a nem-árja vállalatokra összpontosította a tevékenységét. Igyekezett igazolni, hogy a szociáldemokratákkal, a szakszervezetekkel szemben a hivatásszervezetek képviselik leghatékonyabban és legharcosabban a munkások érdekeit. A gazdasági életbe egyre mélyebben beavatkozó, a zsidótörvényeket megalkotó kormányoknak is érdeke volt, hogy ebben támogassák az EMSZO-t. Meghatározták az ágazati minimálbéreket, és az EMSZO-val nem is elsősorban a tulajdonosnak, hanem a kormánynak kellett megegyeznie, hiszen a jogszabályokban meghatározott minimálbéreket a tulajdonosnak úgyis ki kellett fizetnie. A Goldberger sztrájkoló munkásainak az országos hivatásszervezet munkástagozatát irányító Vida István vezette küldöttségét maga a kormányzó fogadta. 

Budapest, 1973/6.

Goldberger Leót a Gestapo a német megszállás első napján letartóztatta. Internálták, majd Mauthausenbe vitték. Antal fiát is deportálták, Miklós fia pedig Bukarestbe menekült. A két fia mellett egy lánya is volt, Friderika. Az ő férjére, Burg Mihályra bízta a vállalat vezetését Goldberger Leóné. 1944 áprilisában a hatóságok elrendelték a nagy gyárak, köztük a Goldberger leszerelését és berendezéseinek Nyugatra szállítását. A Goldbergerben ezt nem hajtották végre. Tovább termeltek, persze alaposan lecsökkentett kapacitással. A bombázások súlyos károkat okoztak, természetesen az exportpiacok is elvesztek, az árukészletet széthordták, de a vállalat működőképes maradt, és a háború után újjáéledt. 

Ekkor azonban Goldberger Leó már nem élt. A Mauthausenbe deportált magyar politikusok első csoportjával hazaérkező Millok Sándor, a Népszava korábbi felelős szerkesztője számolt be a veszteségekről: "A legtra­gikusabb Buday-Goldberger Leó halála volt, aki abban az órában halt meg, amikor az amerikaiak már bevonultak és mindenütt kitűzték a fehér lobogót." (Világ, 1945. május 22.) Goldberger Leó már haldoklott, amikor 1945. május 5-én a tábor felszabadult. Lényegében éhen halt. Egyik fogolytársa, Parragi György szerint nem is akart élve eljutni Mauthausenbe: "Minél közelebb értünk a magyar határhoz, Budai Goldberger Leó annál izgatottabb lett. Mindenáron egy pohár vízhez szeretett volna jutni. Később elárulta, hogy miért. A nála levő mérget akarta lenyel­ni a vízzel, hogy még magyar te­rületen halhasson meg, és magyar földre tegyék ki a holttestét. Min­den rábeszélőképességemre s némi erőszakra is szükség volt, hogy er­ről a szándékáról lebeszéljem." (Délamerikai Magyarság, 1946. január 10.) Egy másik fogolytárs, Buchinger Manó ír a mindennapos bántalmazások, megaláztatások egyikéről. Egy részeg SS-tiszt, miután lepofozta a földre Goldberger Leót, "beszélgetést kezdett az auf und niederről /fel és le - hacsa/. Az SS úr sze­rint G. nem esett le és nem kelt föl szabályosan. Ezért auf und niedert csináltatott a hóban a 67 éves emberrel." (Buchinger Manó: Gestapo-banditák bűnhalmazata. Tizennégy hónap a hitleri koncentrációs táborban, Budapest, 1945.)

Az öreg Goldberger Leó. (Criticai Lapok, 2015/1-2.)

A háború után örökösödési háború tört ki a Goldberger családban. Ennek az volt az előzménye, hogy Goldberger Leó még évekkel korábban kitagadta az örökségből Miklós fiát, aki a család legfeketébb báránya volt. Már a családi vállalkozásból is pénzügyi visszaélések miatt kellett távoznia, aztán végiggarázdálkodta Európát. Nők, kártya, lóverseny, ital, sikkasztás, fedezetlen váltók, viharos válások - apjának jó néhányszor mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy fia adósságait rendezze és stiklijeit elsimítsa. A fiút ki is tiltották jó néhány országból. Az apa úgy rendelkezett, hogy Miklós fia helyett csak az ő két lánya örökölhet. Közben azonban Miklós a lányai anyjától is elvált, és a család két táborra oszlott abban a tekintetben, mi a jobb: ha a családtól elsodródott leányoké lesz a vagyon nem csekély része, vagy ha mégis visszafogadják Miklóst. Ezt a vitát megoldotta az élet. Miklós a háború utáni magyarországi vállalkozásában sem tagadta meg önmagát. Nagyarányú sikkasztás miatt letartóztatták. 1948-ban pedig az egész nagyiparral együtt államosították a Goldbergert. Goldberger Leó Antal fia és a családból, aki tehette, Nyugatra menekült. 

A Goldbergert összevonták más vállalatokkal, azután pedig ketté osztották. Az átszervezések során mindig új egységek jöttek létre. Másfél évtized múltán végleges megoldásként megalakult a BUDAPRINT Pamutnyomóipari Vállalat, a "Panyova", amelynek a volt Goldberger (a "Goli") lett a központi egysége. 1989-re a BUDAPRINT tönkrement, a felszámolása egészen 1997-ig elhúzódott. Akkor zárult le végleg a több mint kétszáz éves történet.

A Panyovából a Goldberger, ahogy 1973-ban kinézett. (Budapest, 1973/6.)