Dunaújváros helyén alighanem ma is egy párezer lakosú Dunapentele nevű szerény nagyközség, legfeljebb kisváros állana, ha Titóból nem lett volna láncos kutya. Több mint egy évszázaddal azután épült vasmű a Duna mellé, hogy ezt Széchenyi István javaslatba hozta. Nem a legjobb helyre, de megépült. Átok vagy áldás, ma is nehéz megmondani. Mindenesetre ez volt a kiépülő magyar pártállam leghatalmasabb ipari létesítménye.
A Dunai Vasmű főbejárata 1960-ban. (Hungaricana)
A Duna-menti vasmű terveit elsodorta először az elbukott szabadságharc, aztán az első világháború. Az 1938-as győri programban szereplő beruházást halogatták, és mire 1944 elején Győrött hozzáláttak, már bekopogtatott Magyarországra a második világháború.
A szocialista Magyarország nagyhírű gyárairól és üzemeiről szóló sorozat mai bejegyzése is az Arcanum adatbázisa segítségével készült.
1949-ben végre megkezdődött az építkezés. Utakat, felvonulási épületeket építettek, terepet rendeztek - Mohácson. "A mai kis Mohács városkában óriási vasmű nő ki a földből", lelkesítette az ország népét a Szabad Nép (1949. áprlis 17.). Másfél évvel a Kominform Jugoszláviát elítélő határozata után is, amikor Tito már rég az imperialisták láncos kutyájának minősült, és már kivégezték Rajk Lászlót és Tito többi magyarországi "cinkosát", még mindig nem gondoltak rá, hogy a magyar ipar hatalmas alkotása milyen közel lenne Mohácson a déli határon acsarkodó ellenséghez.
Ezzel a címmel jelent meg cikk tizenkét nappal azelőtt, hogy a Politikai Bizottság elé került az az előterjesztés, miszerint: "A magyar-jugoszláv viszony alakulása arra késztette Rákosi elvtársat, hogy a szovjet szakértők figyelmét felhívja a korábban felmerült mohácsi megoldással kapcsolatos meggondolásokra. … A szovjet szakértők … a kombinát építési helyéül Dunapentelét ajánlják.” A Szovjetunió részt vett a beruházásban, amely jelentős részben a jóvátétel teljesítését szolgálta, mivel azt a Szovjetunió számára 80 százalékban fémek és gépi berendezések szállításával kellett teljesíteni. A későbbi koncepciós perekben rendszeresen fölmerült az a vád, hogy a perbe fogottak azért szorgalmazták a mohácsi telephelyet, hogy azt minél könnyebben elérhesse az ellenség. Egyébként már a németek is Mohácsot tartották az ideális helyszínnek a háború alatt, és ők is a délről fenyegető ellenség miatt tettek le róla... Az ő ellenségük is ugyanaz a Tito volt.
"Általánosan elfogadott vélemény volt, hogy a mohácsi terület nem több lehetőségből az optimális, hanem az egyetlen megfelelő. A megkívánt feltételek (nevezetesen, hogy a Duna mentén, jó talajadottságú helyen, Budapesttől legalább 100 km távolságra feküdjön és a tervezett kapacitás kiépítésére, később bővítésére legyen alkalmas) mindegyikét kielégíti." A szovjet szakemberek választották Dunapentelét, a magyarok nem is választhatták volna, mert nem 100, csak 70 km-re fekszik a fővárostól, és csak a szovjet instruktorok vehették semmibe ezt a feltételt."A beruházás évei alatt pedig csak csöndben és nagyon-nagyon szűk körben merték a szakemberek felmérni, milyen beruházási többletet és milyen folyamatos, máig is meglevő üzemeltetési, szállítási, karbantartási stb., stb. többletköltséget jelent a telephely megváltoztatása. /12 m helyett folyamatosan 50-60 m-re emelni a teljes vízszükségletet. Ugyanígy fel- és leszállítani a dunai kikötőn keresztül futó árukat. Az I. osztályú mohácsi lösztalaj helyett a dunapentelei sokkal kisebb teherbírású és sokkal kevésbé állékony II. és III. osztályú lösztalajra építkezni./" (Sebestyén János visszaemlékezései, Bányászati és Kohászati Lapok, 2015/5.)
Újítások tömegével folyik az építkezés Dunapentelén. (168 óra, 1996. november 5.)
Dunapentele tehát, ha ló nincs, szamár is jó alapon lett a vasmű telephelye, és nőtt vízimolnárok, halászok, marhatenyésztők négyezer fős, eldugott, sáros nagyközségéből, ahol 1948-ig áram sem volt, félszázezres várossá, a magyar nehézipar egyik legjelentősebb központjává, "a vas és acél országának" megteremtésére irányuló vasakarat szimbólumává. A két magyarországi vasmű, Ózd és Diósgyőr elavult volt, nehezen bővíthető, és problematikusnak minősült a vízellátásuk. Az acélfelhasználás egyre inkább a "lapos" áruk, az acéllemezek felé tolódott el, a magyarországi acélipar pedig nem erre volt beállítva. Sikerült a szovjet partnert meggyőzni arról, hogy az új vasmű egyprofilú legyen, hengerelt termékek gyártására specializálódjon. Valószínűleg ezért is maradt mindmáig életképes a többi hazai vasművel ellentétben. (Bár ez az életképesség most éppen nem mondható bizonyosnak.)
A szovjetek meggyőzése a fent idézett Sebestyén János mérnök érdeme. Ő volt az 1949 februárjában lényegében a vasmű megvalósítására létrehozott Nemzeti Beruházási Vállalat vezetője, a Dunai Vasmű első vezérigazgatója.
Sebestyén János (1911-2001) szegény sorból a maga erejével kikapaszkodó mérnök volt. Állítólag már a világháború előtt is szimpatizált a kommunistákkal, de ez semmilyen aktivitásban nem nyilvánult meg. Mindenesetre egyike volt az "átkosból" örökölt mérnököknek, akiben megbíztak. A háborút és az üldöztetést részben a haditermelésben nélkülözhetetlen szakemberként, részben bujdosva élte túl. 1948-ban a Nehézipari Központ Vezetője lett, 1949-től irányította a dunapentelei beruházást, 1953-ig a vasművet. Akkor miniszterhelyettesként rábízták az ország katasztrofális villamosenergia-ellátásának rendbe tételét. Megcsinálta. A hatvanas évektől a pártállam egyik legkevésbé pártállami és legprogresszívabb testületének, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnak volt a kulcsembere elnökhelyettesként majd elnökként. Bokros érdemei voltak a magyar atomipar, informatika, számítástechnika megtelepítésében, felfuttatásában. A gazdasági reform legfontosabb háttéremberei közé tartozott. Elfeledve, megkeseredve, megvakulva halt meg 90 éves korában. (L. Vámos Tibor méltatását róla, Magyar Tudomány, 2002/7.)
Sebestyén János (Bányászati és Kohászati lapok, 2015/5.)
A négyezer lakosú település lakossága két év alatt 15 ezerre duzzadt. Az 1951 májusában városi rangot kapott Dunapentele csak fél évig lehetett város, mert 1951-ben 15 ezer aláírással, a város valamennyi lakosának heves követelésére Sztálinvárossá keresztelték át. Éppen ideje volt, mert ekkor már a szovjet blokk majd minden országában volt Sztálinváros (Románában például Brassó), de nálunk még nem. A Dunai Vasmű is felvette a generalisszimusz nevét. A Vasmű 1956-ig, a város (rövid 1956-os, forradalmi megszakítással) 1961-ig viselte ezt a nevet. A Vasmű visszakapta régi nevét, a város újat kapott.
1950 május 2-án kezdődött meg az építkezés lakóbarakkok építésével. (Még a hetvenes években is laktak ilyen barakkokban, aztán vagy raktárként hasznosították, vagy lebontották őket.) Az abbamaradt mohácsi építkezésről érkeztek kubikos, kőműves, ács brigádok. Az új helyen le kellett gyalulni a dombos vidéket.
Borovszky Ambrus, Sebestyén helyettese majd utóda a vasmű élén így mesél a kezdetekről: "Elég mostoha körülmények között kellett itt dolgozni. Olyan elképzelések voltak, hogy minden nagy legyen, gigantománia uralkodott. Csináltunk egy nagy barakkot, és hatvan ember aludt bent emeletes ágyakban. Vagy mit tudom én, ezer személyes konyhát, aztán kiderült, ha széthordják az ételt, akkor az megtörik, gond lesz vele. De ebben az időszakban az ottani vezetés a művezetőtől kezdve mindenki, nagyot alkotott, és a szellemet, ami akkor ott természetes volt, azt ma nagyon nehéz elképzelni. Tele voltunk lelkesedéssel, hogy én, az természetes, de kisemberek, az egyszerű emberek is. /.../ Őszintén, tisztán lelkesedtünk." (Jelenkor, 1986/5.)
A jövőbe tekintő Borovszky Ambrus a Béke és Szabadság címlapján (1954. március 3.)
A Borovszkyt a Jelenkorban faggató Bertha Bulcsunak, aki fiatal korában dolgozott Sztálinvárosban, másmilyen emlékei is vannak: "Kordésok hordták el a földet, hat-nyolc ló mellé tartozott egyetlen hajtó. Libasorban jártak a lovak, engedelmesen, szinte vakon. Odább, közel a Dunához földgyaluk dolgoztak. Más földgépet nem is láttam. Embergépek dolgoztak mindenütt./.../ Egy olyan házban laktunk, görög családokkal együtt, ami kívül-belül vakolatlan volt, s az épület tele volt poloskával. Halálra martak minden éjszaka./.../ ...az emberek között olyanok is akadtak, akik loptak, részegeskedtek, késeltek, néha egészen elképesztő dolgok történtek a városban./.../ A kocsma hátsó ablakai az erdőre nyíltak. Nagy verekedések alkalmával kinyitották az ablakokat, s a kikészült embereket a győztesek, vagy a pincérek kihajigálták az erdőbe. Mire megérkezett a razzia, már mindenki csendesen kortyolgatta a borát... amíg szabadságon voltam, ellopták a gumicsizmámat, s amikor kipillantottam reggel a hátsó ablakon, egy hulla feküdt a frissen nyírt gyepen a rézsű oldalában. Szilveszter éjszaka egy részeg műszaki rám törte az ajtót és késsel hadonászva az orrom alatt, valamilyen Klárit követelt rajtam./.../ együtt dolgoztam egy darus brigáddal. Brigádvezető és kötözők. Az akkori körülmények között nagyon sokat kerestek. Ötször-hatszor annyit, mint én. A munkájuk persze kemény emberpróbáló volt, legfeljebb az örökké izzó kokszkosarak felett melegíthették meg egy kicsit a kezüket. A pénz, az iszonyúan sok pénz, amiért akkor havonta katasztrális holdnyi földet vehettek volna az Alföldön, a többségüknek kifolyt a kezéből. Tizedikéig elitták, elmulatták, elkurvázták az egészet, sokszor az utolsó fillérig. Attól kezdve, a következő fizetésig, sós kekszen és teán éltek, amit ott mindenki védőételként kapott, ingyen."
A bezárt fővárosi bordélyházakból leküldött "hivatásos" malteroslányok. (168 óra, 1996. november 5.)
"Akkoriban erre kétféle dolgozó dolgozott. Volt, aki jutalomból, volt, aki büntetésből kapta a sztálinvárosi kiküldetést./.../ Az első napon, a közegészségügyi szűrőállomáson mindenkit egyforma szívélyességgel fogadtak, ahogy a rendelet is szólt: 'minden Sztálinvárosba érkezőt tetvességi vizsgálatnak kell alávetni és bármilyen tetvességben is szenved, a tetvetlenítést, a szőrzet lenyírását illetve a ruhanemű fertőtlenítését el kell végezni...'" A Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) felhívást bocsátott ki: "'Magyar Ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország-világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének'. A megyék és közösségek kvótát kaptak: hány elszántat kell küldeniük." Fejpénzzel motivált munkaerőtoborzók járták az országot. Nyilvános perekben ítélték el az önkényesen távozókat és a szabotőrnek minősített lógósokat. "Kétszáz hivatásos kurvát is hoztak Pentelére a bezárt pesti bordélyházakból./.../ Az egészségügyi szolgálat 430 terhes nőt, közöttük 300 leányanyát regisztrált./.../ A brigádok öldöklő munkaversenyt folytattak, amely alkalmasint a talponállók (Késdobáló, Lepra, Dúlás) mélyén pofozkodásig fajult. Hét végén például a Partizán brigád tagjai az N-i vasútállomáson taxikat bérelve, húsz kilométeres autóversenyt is vívtak: ki ér előbb haza, a falu kocsmája elé. A Május 1. utcai házak vakolata alatt alighanem még ma is ott van a nyers falra festett híres jelszó: 'Baszunk mi az esőre, kongresszusért előre.'" (Sztálinváros jeles krónikásának, Miskolczi Miklósnak az írása, 168 óra, 1996. november 5.)
Az első csapolás a Dunai Vasműben 1951. november 7-én. (168 óra, 1996. november 5.)
"Megilletődött arcok szegeződnek az óriásdarura, amely az üsttel a csatorna alá áll. Borovszki Ambrus elvtárs, a Nehézipari Beruházások vezérigazgatóhelyettese, azelőtt vasöntő, megnyitja a csapokat. Olyan csend
van, hogy a szívdobogást is meghallani." (Népszava, 1951. noveber 9.) A központi napilapok első és második oldalát elfoglalták az ünnep utáni első számban a Sztálinváros névadójáról és a vasmű első csapolásáról szóló tudósítások. Történelmi mérföldkőnek tüntették fel ezt az első csapolást, pedig az még nem sokat jelentett. Másfél év alatt egy vasmű érdemben nem épül fel. Az öntődében 1951-ben csak a másutt gyártott öntecset melegítették fel. Sztálinvárosi vasat először 1954. február 28-án csapoltak, amikor a negyedik határidőre elkészült a nagykohó. A vasmű egyetlen részlegét sem tudták átadni az eredeti határidőre. Ráadásul 1953-ban, amikor Nagy Imre miniszterelnök lett és szakítottak egy időre az erőltetett (nehéz)iparosítás politikájával, le is állították a beruházást. Ezt azonban a szovjet partner nem vette tudomásul, és rendületlenül szállította a gépeket, berendezéseket az el nem készülő részlegekhez. Tízezer tonnányi gép hevert a sínek mellett. A ládákban méteres magasságban állt az esővíz. A Szállító és Raktározó Vállalat vezetőit le is tartóztatták, de Borovszky Ambrusnak sikerült elérnie, hogy felmentsék őket.
A hatvanas évekre épült ki a teljes vertikum: kokszgyártás, nyersvas gyártás, acélgyártás, hideg-, meleghengermű és a kiegészítő, kiszolgáló egységek. Magyarországon egyedül a Dunai Vasműben volt meg ez a teljes vertikum. A vállalat viszonylag korszerű technikával működött. A Szovjetunióból szállított gépek is a világháború alatti amerikai segélynyújtásból származtak.
Lobogó a város felett. (168 óra, 1996. november 5.)
A Dunai Vasmű 1953 óta viták középpontjában állt. Kritizálták, mint az életszínvonal zuhanásáért felelős nehézipar-centrikus gazdaságpolitika szimbólumát. A gigantikus beruházás hatalmas költségei valóban erősen megterhelték az államkasszát. Sztálinvárost, ha nem is szabadon, de mindig lehetett bírálni. Sokan kétségbe vonták, hogy van-e értelme ilyen vasművet létesíteni ott, ahová távolról kell szállítani a vasércet is, a szenet is. Az 1956-os forradalom idején pedig kiváltképp összesűrűsödtek az indulatok Sztálinváros körül. Viszont a város a forradalom idején igen aktív volt. Hatalmas népgyűlésen követelték és állították vissza a település régi nevét, és a dunapentelei Rákóczi rádió működött a legtovább a forradalom leverése után.
A hatvanas évek reformkonjunktúrája is felerősítette a Vasmű létjogosultságát vitató hangokat. "Ezért én - mondja Borovszky Ambrus - 66-67-ben készítettem egy diagram sorozatot, mellyel bebizonyítottam, hogy a Dunai Vasmű a teljes összeget, amit a népgazdaság ráköltött, visszaadta az országnak. Materiálisán, anyagilag visszafizette. Ezt nem kisebb személyiségeknek bizonyítottam be, mint a miniszterelnök és a pénzügyminiszter." (Jelenkor, 1986/5.) Arra kérdésre, hogy ráfizetéses-e a Vasmű, Borovszky így válaszol: "Ráfizetéses-e? Ha akarom vemhes, ha akarom nem. Elhatározás kérdése az, hogy hol csapjuk ki a nyereséget. Milyen terheket rovok erre a termelő üzemre, milyen adóztatást? Ez mind-mind elhatározás kérdése. Hol állapítom meg az árát, hogyan állapítom meg, milyen alapon." Ez bizony így volt, de ahogy a pártállami időkben nem lehetett tudni, valójában hasznot hoz, vagy kárt okoz az országnak egy vállalat, ugyanígy Borovszky diagramjai sem bizonyíthattak semmit, mert azok is csupa olyan tényezőt vehettek csak tekintetbe, amelynek a forintértéke "elhatározás kérdése".
Borovszky Ambrus (Boró), Cyránski Mária szobra. (Katalógus, Cyránski Mária műalkotásai, Dunaújváros, 2000) A dunaújvárosi közemlékezetben legendás városalapítóként élő Boró bronz portrészobra a Dunaferr igazgatóságának előcsarnokában áll.
Borovszky 1912-ben született Érden. Felmenői parasztok voltak, apja cipész. A lőrinci Lipták-gyárban volt öntőtanonc. Ez a gyár később az általa vezetett Dunai Vasműhöz került. A Lipták-gyár bezárása után a Ganz Hajógyárban dolgozott, fiatalon szakszervezeti bizalminak választották. Kiváló szakembernek számított. A világháború után ő lett a Hajógyár öntödéjének a vezetője. Újító élmunkásként írtak róla a lapok. 1948-ban, az államosítások évében kiemelték. A Nehézipari Központban lett főosztályvezető. Visszaemlékezése szerint ott nagyon rosszul érezte magát, mert fogalma sem volt róla, miként kell abban a beosztásban ténykedni. Sokáig nem is kellett ott szenvednie, mert 1949-től a Nehézipari Beruházási Vállalat vezérigazgató-helyetteseként a vasmű építését irányította, és végre tudta, mi a dolga. A vezérigazgató, Sebestyén irányította a folyamatot legfelső szinten a fővárosból, Borovszky pedig a helyszínen, Mohácson, majd Dunapentelén. Ettől kezdve a Vasmű határozta meg az ő életét, ő meg a Vasműét. Először ott is Sebestyén helyetteseként dolgozott, majd amikor Sebestyént elvitték miniszter-helyettesnek, ő lett a vezérigazgató. Mire az lett, a hat elemije után elvégezte a Gazdasági és Műszaki Akadémiát is. Két szakaszban húsz évet töltött a Vasmű élén. A két szakasz között két évre őt is elvitték miniszterhelyettesnek. "Ha ezt összegezném, akkor nagyon szerettem öntő, öntőmester lenni, amikor a minisztériumba kerültem, ott nem találtam a helyem, a Dunai Vasmű azonban az enyém volt." (Jelenkor, 1986/5.) Jelentős részben a város is az övé volt, hiszen annak intézményei, kulturális élete, sportélete, szórakozási lehetőségei, a dunaújvárosi élet minősége jelentős részben a Vasműtől és vezetőitől függött.
1975-ben nyugdíjba ment. Nyugdíjas éveiben a Vasas Szakszervezet elnökeként tevékenykedett, és persze továbbra is bejárt a Vasműbe, megvitatta utódaival a gondokat, segített, ha tudott, s ha engedték. Szerette az élet örömeit, imádta a lovakat, hajtotta a lovaskocsiját, de a munkája, a Vasmű és a város teljesen egybeolvadt az életével. Az akkori egyetlen pihenőnapon, vasárnap délelőtt is bement a Vasműbe, és persze a többi vezetőnek is ott kellett lennie. Estefelé arra kószált, ahol a munkásai töltötték a szabadidejüket, az irodája átjáróház volt. Szenvedélyes protektora volt a Vasműnek élete végéig. 83 éves korában halt meg 1995-ben.
A városnak fénykorában még úttörővasútja is volt. (Fortepan, 1961, hungaricana)
Az acélipar dekonjunktúra a 80-as években erősen érintette a Vasművet, amely 1982-83-ban veszteségessé vált. 1984-ben bevezették a piacra a Dunaferr márkanevet és logót. A rendszerváltást elég rossz állapotban érte meg a vállalat, 1989-ben jelentősen csökkent is a termelés, de a 90-es években összeszedte magát és az évtized közepére stabilizálódott a helyzete. A régióban a Kassai Vasmű mellett a dunaújvárosi volt az egyetlen, amely kapacitásait kihasználva tudott működni. A Horn-kormány idején a Dunaferr-csoport vagyonkezelését a vállalati menedzsmentből álló Acél XXI. Kft. vette át. Úgy, hogy horribilis összegű sikerdíj járt volna a menedzsment tagjainak olyan eredményért, amelynek elérését biztosra lehetett venni. 2000-ben az Orbán-kormány kezdeményezésére a vagyonkezelési szerződést felbontották.
A Dunaferrt 2004-ben privatizálták. Fő tulajdonosa akkor az ukrán Donbass Ipari Csoport lett.
A Dunaferr ma elvileg négy és félezer embernek ad munkát közvetlenül, már amikor ad. A beszállítókkal és családtagokkal együtt több tízezer ember életét határozza meg. A vállalat néhány éve válságban, jelenleg már drámai helyzetben van.
A vállalat vezetői felmondták a kollektív szerződést, törvénysértő módon kirúgtak szakszervezeti vezetőket, a fizetéseket hónapok óta két részletben fizetik, a munkásoknak nem tudnak munkát adni. A többségi tulajdonos, az orosz állami Vnyesekonombank és a kisebbségi ukrán tulajdonos háborúságban áll egymással. A saját állítása szerint a tulajdonosok nagy többségének felhatalmazásával rendelkező megbízott megpróbálta erővel elfoglalni a gyárat, leváltotta a vezérigazgatót és az igazgatóság több emberét, tulajdonosi közgyűlést hívott össze, miközben a regnáló menedzsment a felhatalmazását nem ismeri el, valamennyi intézkedését törvénytelennek tekinti, és a bíróság másodfokon a jelenlegi vezetésnek adott igazat. A vállalat tetemes adósságot görget maga előtt. A céget egy kazah vállalat látja el olyan bérmunkával, amely nem hoz nyereséget, és csak tovább növeli a Dunaferr adósságállományát. Állítólag ez a kazah cég megvenné a Dunaferrt, de a tulajdonosok háborúja, a bizonytalan jogi helyzet és az adósságállomány miatt ez nem nagyon valószínű. A munkások és a város lakói kétségbeesve várják a fejleményeket.
A Vasas Szakszervezet demonstrációja a Vasmű bejáratánál. (Népszava, 2020. december 12.)
