Hősfélének könnyű hősnek lenni. De vele csak úgy tudunk azonosulni, hogy magunkat is olyannak képzeljük. De ha egy olyan kis hétköznapi, szürke szerencsétlenből lesz hős, amilyenek mi is vagyunk?! Vele már csak azért is tudunk azonosulni, mert mi is olyanok vagyunk. Olyan balsorstépték. A hőssé fejlődött hősféle hős, Bors után jött a hőssé fejlődött antihősféle hős: Láng Vince.
A Rossz és a Jó között a mi-féle. (Film, Színház, Muzsika, 1971. augusztus 21.)
A szocialista Magyarország televíziós sorozatairól szóló mai bejegyzés is az Arcanum adatbázisa segítségével készült.
Tizenkét részes sorozatot kezdenek forgatni a harmincas évek kisemberéről - írta az Esti Hírlap 1971. május 7-én. A Kisalföld (1971. augusztus 14.) hétrészes sorozatról tudott. Ellenben a Film Színház Muzsika (1971. augusztus 21.) egy héttel később tizenhat részes sorozatról adott hírt, melynek több mint 300 szereplője lesz, több mint száz helyszínen forgatnak, és "a kalandfilmsorozat első két része még az idén elkészül — egyelőre a Magyar Televízió második programja részére". Ez a tizenhatrészes verzió 1972 májusáig tartotta magát. (Igaz Szó, 1972. május 1.) 1972-re ígérték a bemutatót (Hajdú-Bihari Napló, 1972. január 22.), de visszaemlékezéseink követői már megszokhatták, hogy az első ígéretek sohasem jönnek be. Az Abwehr meglepően eszes főtisztjét játszó Nagy Attila nyilatkozatában szerepeltek először a pontos számok (1973. március 4-én (Népszava): "Befejeztük az Egy óra múlva itt vagyok tizennégy részes sorozat nyolcadik fejezetét." De a Hajdú-Bihari Napló még március 24-én is hétrészes kalandfilmsorozatról írt.
A tizennégy részes, összesen tizennyolc órás, 1937-ben kezdődő és 1945-ben végződő sorozatot két etapban forgatták le és mutatták be. Az első nyolc részt 1973. április 13. és június 1. között, a többi hatot 1975. január 9. és február 13. között. Háromszáz ötven színész kapott szerepet a sorozatban, de nem volt közöttük sem a legendás Kloss kapitány, Stanislaw Mikulski, sem az Emberi sors főhőse, Szergej Bondarcsuk, holott mindkettőjükkel tárgyaltak evégett. (Lobogó, 1971. szeptember 15.) Nem volt benne a beígért magyar sztárok közül Páger Antal sem (Igaz Szó, 1973. május 1.).
Ezt a sorozatot nem propagálták olyan lelkesen, mint a Borsot vagy a Rózsa Sándort. Nem is színesben készült. Eredetileg csak a televízió második programjába szánták, amely még a bemutató idején is kísérleti stádiumban volt. Nem is hétvégén, hanem pénteken esténként vetítették szombat délelőtti ismétléssel akkor, amikor a szombat még nem volt munkaszünet.
Láng Vincét Mészáros Ferenc bőrgyári munkás (Schwetz - később Szigeti - András) áldozatának példája viszi bele a "mozgalomba". (Igaz Szó, 1972. május 1.)
A sorozatot Pintér József, a televízió politikai főosztályának munkatársa írtra, a történelmi dokumentumfilmek rendezőjeként (is) ismert Wiedermann Károly rendezte, és Godó Ágnes hadtörténész alezredes szakértette. Politikailag tehát a produkció elég jól be volt biztosítva.
Láng Vince, a Debrecenből följött ágrólszakadt sofőr "bocsánat, hogy élek" mentalitással próbál megélhetést találni Budapesten. Odáig jut, hogy szó szerint legatyásodva egy kórházban az éppen elhalt szemeteskocsis ruháját könyörgi el, és így áll be szemetesnek. Fatális véletlenek sorozata juttatja be őt az ellenállót nevelő börtönbe. Rásóznak egy pisztolyt és megtévesztésig hasonlít egy rendőrségi provokátorra, aki egy ilyen pisztollyal lövöldözött a Tompa utcában gyűlésező nyilasokat 1937 szeptemberében megtámadó szociáldemokrata fiatalok közé keveredve.
Szépen elvezet az ő útja is a kommunistákhoz, a partizánokhoz, mint Borsé; ő is mindenféle szerepet, álruhát (pópa, bűvész stb.) kipróbál, mint Bors. Ő is megfordul a harcai során egynehány országban (Jugoszláviában, Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban), miként egy generációval öregebb elődje. Megérteti magát mindenféle náció partizánjaival anyanyelvi szinten - magyarul. A nyelvi probléma itt éppúgy nem létezik, mint A Tenkes kapitányában.
Harsányi Gábor - Láng Vince - arcai. (Tükör, 1971. npovember 2.)
Borssal ellentétben, aki vagányként kezdi, szupermenként folytatja, és sosem rezel be, Láng Vince félelmekkel teli, szerény, tétova, de vicces és szeretetre méltó kisember marad. A rossz oldalon vele szemben nem olyan hülyék állnak, mint a labancok A Tenkes kapitányában, Oszi és Dezső a Borsban, a perzekutorok a Rózsa Sándorban, hanem kifejezetten okos, formátumos emberek. Schultzer őrnagy (Nagy Attila) tevékenysége is igen átgondolt, szakszerű, mondhatnánk meggyőző. Brenner Géza rendőrfelügyelő (Kállai Ferenc) szinte Maigret-jellegű figura, ráadásul a rendszerhez való viszonya is ambivalens, különös tekintettel zsidó származású feleségére. A sorozat egyik legsikeresebb figurája Katica, a verőember volt, aki két verés között kedvesen elbeszélgetett Láng Vincével, és foglalkozási ártalomként panaszkodott a verőkarját kínzó reumára. Csányi János remekelt ebben a szerepben, aki egyébként ekkoriban az operairodalom legnehezebb szerepeit énekelte az Operában (Siegfriedet Wagner Siegrfriedjében és az Istenek alkonyában).
Jelentős szerep jut a burzsoá antifasisztáknak, akik nem veszítik el ugyan osztályellenség jellegük, de nem is színleg és csupán érdekből, hanem igazából és kockázatot vállalva náciellenesek. Késmárky Félixné cipőgyáros (Gobbi Hilda) úgy rúgja ki a szervezett munkások vezetőjét, hogy komolyan kell venni az érveit, és kizsákmányolóként is undorodik a náciktól, kiveszi a részét az ellenállásból. A harmincas évek nyomorgóinak, guberálóinak, munkanélkülijeinek a reprezentációja is eléggé árnyalt, vannak közöttük realistán visszataszító alakok.
Az alkotók nem élnek azzal a triviális lehetőséggel, hogy a felszabadulás boldogságában intsenek búcsút a nézőknek, holott a történet 1945-ig tart. Budapest ostromának végén. Láng Vince és párja még veszélyes feladatot kap, és azzal néznek szembe, néznek a szemünkbe az utolsó filmkockán. Még abban sem lehet biztos a néző, hogy túlélik a háborút. (Az író mindenesetre ezt feltételezte, mert még foglalkozott is a gondolattal hogy esetleg folytatja Láng Vince háború utáni életével, de végül nem tette. Hétfői Hírek, 1973. június 25.)
Az alkotók féllábbal kiléptek tehát a sematizmusból, de fél lábbal benne maradtak, s a figurák nem kis részét megtartották a sematizmus állapotában. Különösen a külországi partizánokat, pláne a szovjeteket. Velük nem lehetett viccelni és realizmust játszani. Szerencsétlen Sinkovits Imre megpróbált átcsempészni valamit Molnár Ferenc tizedes emlékezetes figurájából (A tizedes meg a többiek, filmvígjáték, 1965) Szokolov partizánparancsnokéba, csak hát nem volt hozzá szöveg és helyzet. A sorozat egyik politikai célja éppen az internacionalista partizán-összefogás emlékének felelevenítése volt. Ennek érdekében konzultáltak az alkotók már a forgatás előtt Uszta Gyulával, a Magyar Partizán Szövetség főtitkárával.
Mint látni fogjuk, ez a féllábas kilépés a sematizmusból némelyeknek kevés volt, másoknak meg sok.
A háború utáni évtizedekben az antifasizmus rasszista formája uralkodott Magyarországon (is). A nácik világnézeti alapú és a németek rasszista alapú gyűlölete összemosódott. „Én éppen úgy gyűlölöm a németeket, mint régen” - mondja magától értetődően Zotovics (Greguss Zoltán), az antifasiszta szerb üzletember. A helyes osztályösztönű plebejus ellenálló figurák is maguktól értetődően rohadtsváboznak.
Brenner Géza rendőrfelügyelő (Kállai Ferenc) és Késmárky Ödön, nyilas tiszt (Őze Lajos). (Filmvilág, 1973. május 1.)
A filmsorozat hatalmas sikert aratott. Harsányi Gábor befutott. A Jó estét nyár, jó estét szerelem (1972) főszereplőjeként a szűkebb, Láng Vinceként pedig a legtágabb publikum szívébe is belopta magát. A kritikusokéba azonban nem volt olyan könnyű belopózni.
Veszprém megye napilapjának, a Naplónak a kritikusa, R.I. (1973. április 15.) már az első rész után beledöfte az alkotókba tollát. Ő például nem érzékelte a sematizmusból való kimozdulást: "Nem volt könnyű végigvirrasztani a nyolc részesre tervezett — s később folytatódó — műsor nyitányát. Alkotói történelmi kalandfilmsorozatnak szánták, de az eleje a kisember kalandocskájává sikeredett. Legkevésbé a tehetséges Harsányt Gábor főszereplő és a többi színész oka ennek. Szerintem elsősorban a forgatókönyv, amely történelemkönyvből költött iskolás tanmese. A harmincas évek végének pesti kapitalistáit, a nyilasok szervezkedéseit épp olyan sematizmussal, igénytelen romantikával és tudálékosan ábrázolta az alkotócsoport — élén Wiedermann Károly rendezővel —, mint a munkanélküliek hányattatását, vagy a falusi legény sofőrködését és szemetes-kocsisságát, meg a munkások tiltakozását a nyomor ellen. A szatíra hangvételét is elnyeli a mesterkéltség."
Bersényi Iván (Magyar Ifjúság, 1973. május 4.) az első három rész után állapítja meg, hogy a sorozat biztosan nagy siker lesz, és az alkotók általában véve jól dolgoztak. Ám "ha követtek el hibákat, akkor ezt éppen ott tették, ahol átlépték a műfaj határait. Rajtuk is úrrá lett a televíziósaink közt oly gyakori kór: mindent meg akartak mutatni. Pintér József, az író, Deme Gábor, a dramaturg és — feltételezhetően — maga a történész-szakértő, Godó Ágnes sem elégedett meg azzal, hogy a műfaj követelményeinek megfelelően magára a cselekményre összpontosítson, hanem emögött teljes társadalmi és politikai keresztmetszetet akartak adni. Ezért egyrészt nem tudták lezárni az egyes — önmagukban is hosszú — részeket, vagyis nem önálló epizódokból áll a sorozat, hanem folytatásos regény módjára kapcsolódnak egymáshoz a részletek. Emiatt azután gyakran olyan jelenetek is megszakítják a cselekményt, amelyeknek az adott folytatásban nincs is jelentőségük, legközelebb pedig, egy hét múlva, ki képes erre jól visszaemlékezni. Ezért érezzük a kívánatosnál hosszadalmasabbnak és körülményeskedőbbnek a sorozatot. Wiedermann Károly rendezése pedig számos nyilvánvaló erénye mellett időnként indokolatlan naturalizmusával csak fokozza ezt a hatást. Másrészt a feleslegesen sok szál bonyolítása és egybeszövésének kényszere miatt túlontúl nagy szerephez jut a cselekményben a véletlen, és nem érvényesül maradéktalanul a műfajtól megkívánt kriminalisztikai logika sem."
A szerelmes- és házaspár. Valkó Veronika szerepét Venczel Vera játszotta. (Hétfői Hírek, 1973. november 19.)
A Zalai Hírlapban (1973. május 22.) H.S. (Hári Sándor) nehezményezte, hogy a főhős nem is hős: "OLVASOM, HOGY a gyerekek Bent, Brettet, Dannyt, a nyugatról származó tévésorozatok hőseit tekintik eszményképüknek. Rajonganak értük. Mellettük elvékonyulnak az itthoni hősök, akiknek különben is szűkebb teret, vérszegényebb sztorit ad a televízió... A Magyar Televízió saját filmsorozataiban ugyanis egy idő, ha jól csalódom, egészen A Tenkes kapitánya óta nincsenek is hősök. Csak antihősök vannak. Márpedig lehet egy tévésorozat bármilyen hosszú, akármilyen bővérű a sztori, ha a főhős minden, csak nem hős, abból nem lesz eszménykép. Nézzük csak ezt az 'Egy óra múlva itt vagyok...' című sorozatot. Lassan már befejezéshez közeledik, tehát nyugodtan el lehet mondani: Láng Vincéről egyetlen kislány sem fog álmodni, kalandjait egyetlen srác sem fogja felidézni a grundon soha. Mert Láng Vince nemhogy nem hős. akinek helyén van az esze, a szíve, aki szép, mint teszem azt Ben Quick, bátor, mint Danny, okos, mint az Angyal, akarom mondani, mint a Lord Brett, hanem még antihősnek is a legantibb, olyannyira, hogy már nem is emberi. Szerencse és szerencsétlenség, hogy szerepét Harsányi Gábor játssza. Szerencse, mert a színész olyan népszerű, hogy miatta végignézik a filmet, szerencsétlenség, mert Harsányi olyan ékesszólóan tud nyüszíteni, remegni, hogy az ő alakításában az antihős még sokkal alább degradálódik. No, de egyáltalán: miért nem lehet hős a hős a Magyar Televízióban, ha az illető magyar? A kérdés költői, választ azonban sokan várnak. Mindazok, akik szeretnék, ha a magyar gyerekek magyar eszményképeket tudnának a televízióból meríteni." Visszatért a lap erre egy héttel később is: a Magyar Televízió "teljesen átengedi a terepet külföldi szupermanoknak, és vagy valami humorforrást lát ebben, vagy csak a sematizmus húsz évvel ezelőtti veszélyét kerülgeti ma is... véletlen, sodródó, ügyefogyott hősöket 'szerződtet'".
Láng Vince mint pópa, Spiller, a pesti éhenkórász (Gyenge Árpád), mint kántor. (Magyar Ifjúság, 1974. május 30.)
Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben (1973. június 6.) elemezte az alkotás addig bemutatott nyolc részt: "Az ilyen sorozatokban a forgatókönyv többnyire csak a főszereplők sorsát kíséri végig valamennyi filmen. Pintér József sokszólamú forgatókönyvet írt, a cselekményt sok szálon viszi tovább filmről filmre. Nagyon sok szereplőt követ.
Kettős szorításban dolgoztak tehát a film készítői: számon kérhetik tőlük az izgalmat, a kalandot, a váratlan fordulatokat, de szigorúan vizsgáztathatják a történet valóság-hűségét, egy-egy mozzanat valószínűségét is. S e kettős szorításban párhuzamosan sok cselekményszál bonyolódik, sok sorsra kell folyton figyelni. Nem csoda, ha a rokonszenves filmesek fejszéje olykor kicsorbul a nehéz fán, amelybe vágták. A monumentálisra tervezett kalandfilmsorozatnak vannak jobb és gyengébb részei, vannak ötletes és vannak nehézkes, megoldásai. A tempót olykor visszatartja a nélkülözhetetlen magyarázat. Másként a néző nem igazodhatna el a sok szereplő között, akik nemcsak jól, de jó atmoszférában is játszanak... a cselekményben meg-megmutatkozó nehézkességtől, görcsösségtől, ami leginkább alighanem a 'mindenről legyen szó' igényének és a kalandfilm műfaji tulajdonságainak ütközéséből ered."
A Hétfői Hírek (1973. június 4.) munkatársának a sorozat tetszett, csak a félbeszakítása nem: "A nyolcadik rész után a bemondó szinte mentegetőzve közölte velünk: legalább egy évig kell várnunk Láng Vince kalandjainak folytatására. Nemcsak azért tartjuk kissé hosszúnak ezt az időt, mert tetszett a sorozat. Legalább annyira azért is, mert félbeszakadt a cselekmény, nem tudhattuk meg, mi történik a háború további éveiben Vincével, Verával és a többi szereplővel, hogyan alakul az ellenállók sorsa, s mi lesz üldözőikkel —, hiszen 1942-ben láttuk őket utoljára.
A tévénézők milliói nevében: nem lehetne-e megrövidíteni a várakozási időt?"
Megrövidíteni nem lehetett, de meghosszabbítani igen. Az egy évből másfél lett. Először 1974 őszére ígérték a folytatást, végül csak 1975 januárjában és februárjában mutatták be az első szakasz után leforgatott hat további részt, melyekben a büntetőszolgálatból kimenekült Láng Vince többnyire külhonban partizánkodik.
Az ellenállók itt éppen légóparancsnokoknak álcázzák magukat. Amúgy Valkó Antal illegális kommunista (Bessenyei Ferenc) eredeti fedőfoglalkozása: ószeres. (Magyar Ifjúság, 1974. augusztus 30.)
A folytatás sem nyerte el mindenki tetszését. B.T. a Tükörben (1975. január 28.) módfelett kiakadt: Idéz egy olvasói levelet: „'Szabadságunk harmincadik születésnapja közeledik, s így tv-ben, rádióban, mozikban megszaporodtak a háború szörnyű szenvedéseire és a felszabadulás örömére emlékeztető dokumentumműsorok, híradó- és játékfilmek, erről olvasható rengeteg emlékezés a sajtóban is' — írja egy 50 éves levelezőnk. — /.../ 'Ügy érzem, ez a Láng Vince-sorozat a holtak emlékének, de nekünk, az élők emlékezésének is megcsúfolása, mindennek, ami igazi és igaz. Ó, nem azért, mert vígjátéki szituációkkal is szolgál. A műfajt nem kifogásolom, hiszen az életben a legtragikusabb percek közt is akad humoros, és ki ellenezhetné ennek művészi ábrázolását? Gyötrelmet a sorozat határtalan bárgyúsága okoz, ingerlő ez a teljes elrugaszkodás a valóságtól, amely nem művészi igazságot, hanem művészietlen hazugságot, fantáziátlan kiagyaltságot sugároz és teljes hozzá nem értést a témához'. A levélíróhoz hasonló korúak a legmérgesebbek, de huszonévestől is hallottam már ilyen tömör értékelésit a sorozatról: 'Ez agyrém!' Milyen szerencse, hogy a legutóbbi Kicsoda-Micsoda? játék értelmes fiataljai éppen a tévések által legkönnyebbnek vélt kérdést, Láng Vincét nem tudták kibogozni, mert nem látták a sorozat egyetlen darabját sem. Ne is lássák! Ments isten, hogy akár egyetlen fiatal is ebből 'tanulja meg', vagy csak képzelje el a második világháború eseményeit."
A Zalai Hírlap (1975. február 11.) a borbélyt hiányolta: "Nem akadunk fel azon, hogy Láng Vince miképpen érteti meg magát oroszul, lengyelül, németül, vagy csehül egyformán anyanyelvi fokon — mikor éppen milyen nyelvű partnerei vannak. Egyéb véletlen vagy szándékos anakronizmusok, mint a munkaszolgálatosok szabályos katonaruhája, a katonák parolival, békebeli módon felszerelt öltözéke, legújabb típusú géppisztolyai sem szontyolítanak el túlságosan. Egy valami van csupán, amit képtelenek vagyunk megszokni. Ez pedig a német tányérsapka, a szovjet pilotka, a magyar 'gyíksapka' alól kibodorodó loboncos hosszú haj, és a dúsan vastagodó barkó. Ez az anakronizmus — megfigyelésünk szerint egyedül és kizárólag — a magyar filmek és tévéfilmek sajátja. Másutt ugyanis egy filmszerepért, nemhogy a haját levágná, de 20 kilókat fogy vagy hízik is egy színész. Nálunk — korhűség ide vagy oda — a hajától sem szabadul meg érte."
Láng Vince anakronisztikus hosszúságú haja és Spiller barkója. Itt Valkó Veronika haja a leghosszabb, de az nem zavart senkit... (Népszabadság, 2015. január 6.)
K.T. a Naplóban (1975. február 14.) így búcsúzott a sorozattól: "...ha végignéztük a tizennégy részt, ez elsősorban Harsányi Gábor érdeme. Ahol a képtelen szituáció nem tette teljesen lehetetlenné, megmaradt a régi, kedvesen esetlen ismerősnek, aki azért a szorult helyzetekből mindig kivágja magát. A saját árnyékát is átlépte, írnám legszívesebben, de teljesítménynek nagyobb, hogy helyenként a forgatókönyv árnyékait is sikerült feledtetnie. Egy óra múlva az egész történetet elfelejtjük."
Nem egészen ez történt. Az "Egy óra múlva itt vagyok!", az egyes epizódok végén elhangzó mondat, amelyet a köztudomással ellentétben nem mindig Láng Vince mondott, s amely sohasem bizonyult tarthatónak, szállóigévé vált. Akkor mondják, amikor jelezni akarják: nem biztos, hogy ott lesznek egy óra múlva.
Karikatúra a karácsonyi bevásárlások évadán. Népszabadság, 1974. december 5.
- hacsa -
