Deák Bárdos Menyhért (1897-1988)
Mai posztunk hosszú lesz. Hosszú és tartalmas, mint Deák Bárdos Menyhért élete. A boldog békeévekben született, látta a régi világ összeomlását, átélt két világháborút, egy újabb rend összeomlását, és egy még újabb megszületését. Tűzoltó volt. Egy romos szivattyú felújításával kezdődött a karrierje, járási tűzrendészeti felügyelőként ért a csúcsra, aztán az ötvenes években üzemi tűzoltóparancsnokként ment nyugdíjba. A fényképek alatt dőlt betűvel idézünk az önéletrajzából.
"Mindig örülök ha Rollende posztol. Eddigi írása jobbára a vasútról szóltak. Vagy utazásról. A mai is egy utazás lesz. Utazás egy életen át. Rendkívüli életrajzi írás következik egy érdekes emberről - Jtom"
1897
Diósgyőr, Gyár utca 2. Itt, a diósgyőri vasgyár lakótelepén, ebben a házban született Deák Bárdos Menyhért. Apja a vasmű egyik műszaki főtisztviselője volt. A ház előtt rendszeresen gyakorlatoztak a tűzoltók, ami természetesen felkeltették egy kisfiú érdeklődését. Egyszer igazi tűzhöz vonuló létrás kocsit és az azt követő tűzoltó-fogatot vett észre.
„Kikéredzkedtem az utcára, s akkor láttam, hogy a harmadik ház udvaráról még egy piros kocsi fordul ki, s vágtatnak vele a lovak a másik kettő után. Feltámadt bennem a kíváncsiság, mint minden gyerekben, hogy mi is lehet abban az udvarban? Nem mertem odáig elmenni, mert csak a kapuig volt engedélyem, így hát bementem és engedélyt kértem a szüleimtől, hogy elmehessek. Örömmel mentem első rövid utamra, s izgatottan néztem be a nagy udvarba, ahol egy nagybajuszos tűzoltó bácsi csukogatta egy nagy épület kapuit. Úgy látszik, megtetszhetett neki a nagy kíváncsiságom, vagy mert tudhatta, kinek vagyok a gyermeke, rám mosolygott és intett, hogy jöjjek közelebb. Én félve, hogy kikapok otthon ha bemegyek az udvarba, húzódoztam, de a kíváncsiságom felülkerekedett, s megindultam feléje. Barátságosan megsimogatott, majd az egyik nyitott ajtón bevitt egy hosszú helyiségbe, ahol még két nagy tűzoltókocsi állt, s kezdte magyarázni, hogy azok mire valók. (Két előkocsis mozdonyfecskendő volt.) Tágra nyílt szemekkel néztem azokat, s a sok más felszerelést, közben izgultam, otthon hogyan fogok kikapni hosszú elmaradásomért, s félve búcsúztam a kedves tűzoltó bácsitól. Sajnálom, hogy a nevére nem emlékszem, de úgy érzem, ő volt az, aki az akkori gyermek lelkébe beoltotta a szakma szeretetét.”
Diósgyőrben Vasgyári utat találtam, Gyár utcát nem. A helyszín azonosításához segítséget elfogadok.
1898
Egy évesen, még a nagy felfedezőút előtt. Mai szemmel furcsa, hogy a csemetéket nem különböztették meg a nemük szerint. Mindegyiket kislánynak öltöztették.
1904
Kistestvér a ravatalon. Margitot másfél éves korában kísérték ki a gyártelep temetőjébe.
1905
A tanító mellett jobbra, a vasgyár elemi iskolájának II/A osztályában.
„Naponta láttam ablakunkból a gyár udvarán tolató mozdonyokat, ezek is kezdték érdeklődésemet izgatni. A tűzoltókhoz azonban nem lettem hűtlen. A vezényszavakat és az egyes fogásokat már kívülről tudtam. Sőt, otthon már gyakoroltam is. Volt a házunknál egy kis, úgynevezett vételező kocsink, mellyel a gyár beszerzési központjából, konzumából hoztuk haza a havi bevásárlásokat. Ezt neveztem ki tűzoltókocsinak, melyre rászereltem a tyúkólunk feljárólétráját, s a kert locsolására használt kisméretű tömlőket és állványcsövet is. Locsolócsap volt a kertünkben kettő is. Legénység is verbuválódott a szomszéd gyerekekből és unokatestvérekből. Iskola után nagy hévvel vonultunk a kert útjain végig valamelyik körte-, szilva- vagy almafáig, s a kis létrán fölhatolva a kerti csapról megszerelt sugárral locsoltuk a feltételezett tüzet, a fák koronáját.”
Egyik éjszaka látta első közeli tűzvészét, mikor kigyulladt a házuktól 150 méterre álló gépjavító műhely.
„Az ágyunkon kuporogva néztük a szép tűzijátékot, s és reszketve, de nagy szakértelemmel magyaráztam, mikor mi történik, s a sok sugár hol csap bele a lángokba, hogyan sötétednek el azok. (...) Ez a tűzeset még jobban fellelkesítette tűzoltó mivoltunkat, mind jobban belemelegedtünk a kerti vonulásokba. Különösen akkor, mikor az unokaöcsém kerített egy kürtöt, s nagy »Tűz van! Tűz van!« kürtszó mellett vonultunk feltételezett tüzeinkhez. Egy piaci napon a nagy kürtöléssel annyira megzavartuk a kofákat és vásárlókat, egészen pánikot keltettünk közöttük, hogy a tűzoltóság is felfigyelt és hűtötte le túlbuzgóságunkat. Utána már csak csendben végeztük képzelt tüzeink lokalizálását.”
Unokatestvérekkel a terasz lépcsőjén.
A család 1905-ben: Etelka, Menyhért, Deák Bárdos Istvánné (született Kauschil Gabriella) és Deák Bárdos István mérnök.
Családi ebéd barátokkal 1906-ban. Menyhért a székre borulva duzzog, mert nem engedték neki, hogy ő csapolja a sört.
A család évente utazott nyaralni Abbáziába. Első alkalommal tűzvész fogadta őket Fiumében, mert a kikötőben égett a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó bank 49 méter magas raktára, az „elevátor”. Ezen az utazáson nem ez volt az egyetlen tűzeset. Kerülgették őket a tüzek:
„Egy hétköznap délután lent sétálgattunk a kikötőben, egy bécsi tábornok kislányának nagyban próbáltam nagy gesztikulálással megmagyarázni, hogyan játszunk otthon tűzoltósdit, midőn erős kürtszóra és sípolásra lettünk figyelmesek. Nem tulajdonítottunk neki semmit, s tovább sétáltunk a mólón. Egy óra múlva haza mentünk édesapámmal, nagy tömeget láttunk szállodánk előtt, s amint közelebb értünk hozzá, nagy tolólétrát láttam a szálló tetejének támasztva. Felsiettünk a szobánkba, a lépcsőházban, a folyosón lefektetett tömlők között botladoztunk, majd szobánkba érve nagy felfordulást találtunk. Szekrények, ágyak, asztal, székek, mosdó, mind a szoba közepére voltak húzva, de tűznek nyoma se volt. Később tudtuk meg, hogy a földszinten lévő konyha kéménye gyulladt ki, és ez borította füstbe az egész tetőzetet. Hogy miért kellett a szobánk rendjét felforgatni, ma sem tudom.”
A hazautazás napján még volt arra idő, hogy Fiumében megnézzék a Carpatia hajót.
„Egy hosszú hídon jutottunk fel a több emelet magas fedélzetre. Egy hét sem lett volna elég ahhoz, hogy tüzetesen megnézzük a nagy hajónak minden helyiségét, így csak azt néztük meg, ami különösebben érdekelt bennünket, főleg a gépészeti berendezéseket és a parancsnoki hidat. A két nagy hajógép mellett, melyek acélfallal voltak elválasztva egymástól, láttam azokat a gőzszivattyúkat is, melyek tűz esetén automatikusan lépnek működésbe, amint valahol a tűzcsapot megnyitják.”
1909: második éves gimnazista a kassai Királyi Convictus bentlakójaként (a tanár felett balra)
1912: az első legénykori kép.
Fiumében és Abbáziában beleszeretett a tengerbe, ezért jelentkezett a kereskedelmi hajózás iskolájába, a Nauticára. A felvételi vizsgára édesapjával és húgával utazott. A gyorsvonat Zágráb után frontálisan ütközött egy tehervonattal (ezen a blogon is olvasható a baleset), ezért a felvételit lekésték.
Az elszállt lehetőség ellenére nem mondott le a tengerről. Gyakornokként elhelyezkedett a vasgyár fűtőházában, ahol a mozdonyokkal ismerkedve tanulta a műszaki ismereteket, hogy később géptiszt lehessen egy hajón. Az élet azonban ezt a tervet is felülírta.
Kitört a világháború. Deák Bárdos Menyhért önként vonult be a kassai 34. közös gyalogezredbe. Megsebesült az orosz fronton, majd felépülése után ugyanoda küldték vissza.
„Kétszeri frontszolgálatom idején sok égő falun, városon haladtam át, s tehetetlenül kellett végignéznem azok pusztulását. A tűzoltó hivatás feléledt bennem és nekem ezt az érzést kellett elfojtanom tehetetlenségemben. Katona voltam és kötött a reglama.”
1918
A közös hadsereg egyenruháinak és rangjelzéseinek szakértőitől is szívesen várok segítséget a képek pontosításához.
„1919 karácsonyán önként jelentkeztem az újjászervezett nemzeti hadseregbe, s beosztást nyertem a Miskolci Körletparancsnokság hadbiztosságához. Szolgáltam 1920 karácsonyáig, mikor leszereltem és visszamentem vasgyári régi munkahelyemre.”
A háború utáni gazdasági válság miatt 1926-ban távoznia kellett a gyárból. Közben édesapja is nyugdíjba ment, ezért elhagyták a diósgyőri szolgálati lakást, és Dédes községben telepedtek le. Egy délutáni séta alkalmával meglátot egy félig leszakadt ajtajú bódét, melyben egy rozsdás mozdonyfecskendő állt. A falu főjegyzőjével barátságban volt, ezért neki tett ajánlatot a fecskendő kijavítására és az önkéntes tűzoltóság megszerverzésére. Önként jelentkező leventékből, iparosokból toborozta a legénységet, az udvarukban lakó asztalossal és a dédesi kováccsal felújította a szivattyút, és az eredményt látva a főjegyző vett nekik modern, nagyteljesítményű mozdonyfecskendőt is.
„Az új fecskendővel érkezett két sisak, tíz sapka, két felszerelt mászóöv, nyolc szivattyús balta, két fáklya, négy húsz méteres nyomótömlő, melyeket kiegészített a régi fecskendőben talált és még tűrhető állapotban lévő pár tekercs nyomótömlő. A felszerelésekkel érkezett még egy háromrészes angol dugólétra is, s mindezek bőven elegendők voltak egy kezdő, lelkes kis községi tűzoltótestületnek. Az egyenruhákat egyelőre pótolták a piros karszalagok, melyre rá voltak varrva a rangjelzést jelző sárga, keskeny zsinórok. A szivattyús balták részére tíz centiméter széles, erős kárpitos gurtniból varrtunk öveket, melyeket feketére festettünk és elláttuk a szükséges szíjazattal. Ebben a munkában fő része volt a testület cipészmesterének, aki különben az őrmesteri tisztséget is betöltötte.”
1929
Tűzoltószertárnak a Deák Bárdos család tágas kocsiszínjét használták. A tűzoltótestület gyarapításáért gyakran rendeztek táncmulatságokat, melyeket felvonulás és tűzoltási bemutató előzött meg. Másfél év után meg kellett válni a lelkes csapattól, mert állást kapott a Posta Vezérigazgatóság első automata telefonközpontjában. Műszaki munkája volt, a tűzoltáshoz annyi köze maradt, hogy elvállalta a nyolc emeletes épület tűzoltókészülékeinek ellenőrzését.
A Deák Bárdos család eközben a Felvidékről az Alföldre, Csanádpalotára költözött, ahol baromfifarmot hoztak létre. Deák Bárdos Menyhért szabadidejében bekapcsolódott az ottani tűzoltóéletbe. Mint volt parancsnokot megválasztották tiszteletbeli parancsnoknak, majd a járási főszolgabíró kinevezte járási tűzrendészeti felügyelőnek. Átszervezte a községi tűzoltóságot, laktanyahelyiséget szerzett egy használaton kívüli iskolában.
Csanádpalota tűzoltótestületének vezetősége 1931-ben. Deák Bárdos Menyhért fehér ruhában, akkori nevén „porcelán-öltönyben” ül.
Család összejövetel a ház parkjában. A tűzoltóparancsnok sógora Dr. Révész István, a község orvosa volt (a képen hason fekszik), akit annyira tiszteltek, hogy az öregek még ma is Révész doktor utcájának emlegetik a Rózsa utcát, ahol egykori háza áll (Rózsa utca 5.).
1932-ben kinevezték a nagylaki járás tűzrendészeti felügyelőjévé. Új egyenruhában ül a csanádpalotai ház kertjébe épített vár előtt. A keresztfia – mily meglepő – tűzoltósisakot visel.
1932: jótékony célú előadás Csanádpalotán, Deák Bárdos Menyhért rendezte a Cinka Panna című színdarabot. Középen, a plébános másik oldalán a tűzoltóparancsnok későbbi felesége ül.
1933-ban feleségül vette Engelmann Máriát
1934: a csanádpalotai községháza földszintjén rendezték be az önkéntes tűzoltók végleges laktanyáját
A tűzőrség nagy szerkocsija.
Vízszállító kocsiból és kézi hajtású szivattyúból álló vészvonat.
A csanádpalotai tűzoltó-egyesület 1935-ben.
1936: Támadási gyakorlat Csanádpalota vasútállomásán. Középen fekete zubbonyban Deák Bárdos Menyhért.
A csanádpalotai tűzoltók egyéni felszerelése 1937-ben.
A harmincas évek végén egy malomtól 1000 pengőért vettek a tűzoltók használt teherautót. „Terveim alapján helybéli iparosokkal átalakíttattam. Felszereltünk rá egy hatszáz liter űrtartalmű víztartályt, egy garnitúra angol dugólétrát és tűznél szükséges különféle bontóeszközöket, majd az autószer végében elhelyeztük Flórián II típusú 400 l/perc teljesítményű, új motorfecskendőnket.” A vezetőfülkében három, hátul pedig oldalanként négy-négy tűzoltó tudott kivonulni az autóval.
1939-ben Deák Bárdos Menyhértet kinevezték a battonyai járás tűzrendészeti felügyelőjévé. Egy törvény rossz értelmezése miatt két évig nem kapott illetményt, melyet végül egyben fizettek ki neki, ezért gazdagnak érezte magát. Egy Fiat autót rendelt a békéscsabai Ickovics cégtől, de mielőtt kifizette volna, a sors és a család női tagjai másképp döntöttek.
„Makóra utaztam, ahol már várt az öreg Ickovics az autóval. Körbenéztem a négyszemélyes kocsit, mely megtetszett nekem, s elindultunk Battonyára vele. Nagyon szépen futott s éppen dicsértem, milyen szépen veszi a sebességet, mikor megbillentünk és fékezni kellett. Az történt, hogy a bal hátsó kerekünk levált tengelyéről és egyenes irányt véve továbbfutott az országúton, míg erejét vesztve az árokba esett. (...) Az öregurat borzasztóan bántotta az eset és nagyon kérte a bocsánatot, s nagyon ígéri, hogy rendbehozza a kocsit. Visszasétálva az országúton a tengelyékek közül megtaláltunk két darabot s a kereket a helyére erősítettük. Battonyáig ha lassan is, de szerencsésen tettük meg az utat. A kocsinak különösebb baja nem esett, csupán a sárhányó sérült meg kissé. Hazaérve a főszolgabírói hivatalban elmeséltem a szerencsés kimenetelű balesetet, majd rábeszéltek, főleg a hölgyek, hogy hagyjam a kocsit, vegyek házat helyette. Ők már ki is néztek egy kedves kis kertes házat, s karonfogva rögtön el is cipeltek annak megtekintésére. A ház megtetszett és főleg feleségem unszolására meg is vettem. Pár nap múlva befutott az öreg Ickovics a kocsival, melyet azonban most nem vettem át, mondván: olyat vettem, melynek nem esik ki a kereke.”
1940: családi fotó, a kor szokása szerint erősen retusálva.
Q
Havas séta 1940-ben. A kép hátoldalán ceruzával, öreges, női vonásokkal ez olvasható: „Nagyon boldogok voltunk.”
1940: a battonyai járás főszolgabírói hivatalának személyzete. Középen áll a tűzoltóparancsnok, jobbról az első pedig a felesége.
1941: díszegyenruhában.
„1944 nyarán feleségemet súlyos epekövekkel operálták, majd a nyár végén felülvizsgálatra kellett bemennünk a makói kórházba. A harctéri események ekkor már nagyon a határainkon zajlottak, már nem tudtunk Battonyára visszamenni, s minden ruha meg értékek nélkül sodródtunk az ország belseje felé. Így jutottunk el Győrbe, ahol éppen üresedés volt az egyik kerületi tűzoltóparancsnoki állásban, s engem neveztek ki.”
Átélt több légitámadást. Az utolsó majdnem végzetessé vált számára.
„Ismerve az épületek alatt kialakított óvóhelyek védelmi értékét, irtóztam azokban meghúzódni, s minden esetben laktanyám boltíves kapujában vészeltem át a légiveszélyt, ahol figyelhettem a vonuló gépek támadási irányát és tevékenységét. Volt egy Ekecsi István nevű tűzoltóm, aki sohasem tágított mellőlem. (...) Egy esetben, amint éppen merészebben kilépve a kapu alól figyelve az ellenséges gépek helyzetét a nagy elhárító tüzérségi tűzben, miközben kopogtak a háztetőkön és az utca kövezetén a felrobbant elhárító gránátok visszahulló repeszdarabjai, hogy az én Ekecsi tűzoltóm nem bírta nézni merészségemet s idegesen megragadta középen zubbonyomat és a kapu alá rántott. Abban a pillanatban egy lehulló repeszdarab tányérsapkám ellenzőjére esve azt lebillentette a fejemről. Első pillanatban nekem is megállt a lélegzetem, mert rádöbbentem, holgy ha nem ránt vissza, a lehulló szilánk a fejlelőn ér és ez végzetes lett volna. (...) A riadó lefújás aután karonfogva mentünk fel az emeletre. Itt behívtam az irodámba és megszorítva a kezét, vagyonom utolsó tíz pengősét akartam a kezébe nyomni, mondván, hogy fogadja el emlékbe. Ha tegnap történik az eset kétezer pengőt adtam volna és a megrendelt csizma árát valahogy kinyögtem volna a cipészemnek. Így most csak tíz pengőt ér az életem, fogadja el jó szívvel! Végre felengedett lenti ijedtsége, elmosolyodott, de a pénzt többszöri unszolásomra sem akarta elfogadni. Nem volt mit tennem, vigyázzba állítottam, majd a pénzt a zsebébe csúsztattam s utána hátra arc, induljt vezényeltem.”
A németek vittek mindent a visszavonuláskor, ezért a tűzoltóságnak is a hátráló katonákkal kellett tartania. A győri tűzoltóság főparancsnoka el akarta rejteni a járműveket egy közeli faluban.
"Szándéka azonban a nyilas kémszervezet felderítése során meghíusult, s estére nyakunkra hozta a Gestapót, élén a város nyilas polgármesterével, ki felszólította az egybehívott tűzoltókat az indulásra."
Az egy mondattal elintézett esemény sokkal veszélyesebben zajlott le a valóságban. A nyilas elöljáró pisztolyt fogott az ellenkező Deák Bárdos Menyhértre, aki csak a tűzoltó főparancsnoknak volt hajlandó engedelmeskedni. Mindez a család szeme láttára történt, hiszen akkor már egy percre se váltak el egymástól. Deák Bárdos Menyhért felesége az autóból kiugorva állt a férje elé, hogy megvédje a láthatóan részeg nyilastól. A lánya visszaemlékezése szerint olyan gyorsan pattant ki, hogy a kocsi ajtajában lerepült a cipő a lábáról. A bátor asszony megmentette a férjét, a nyilas meglepődve eltette a pisztolyt, de a húrt már nem lehetett tovább feszíteni. A tűzoltóautók menetbe sorakozva, fegyveres kísérettel elintultak Ausztria felé.
Légiriadókon, bombázásokon keresztül haladtak Bécstől a német határig. Fénykép nem készült a viszontagságos utazásról, de a leírás alapján könnyű elképzelni, milyen nehéz volt folyamatosan menetben tartani a tűzoltókonvojt egy visszavonuló hadsereg árnyékában.
„Egy vasúti aluljáróhoz érve, annak lesüllyesztett úttestjét borította el a bombák által felszaggatott vízvezeték-hálózatból kiömlő víz. Meg kelett állapítanunk a mélységét, hogy kocsijaink át tudjanak gázolni rajta. Az első Klöckner kocsinkból elővettem egy hosszú emelőrudat, majd a motorházra ülve lassú menetben haladva tapogattam a víz mélységét. Klöcknerünk simán átjutott a kb. ötven méter hosszú víztömegen, de kisebb kocsijaink, melyebb mélyebb építésűek voltak, már elfulladtak volna. Hátratolatva Klöcknerünkkel úgy határoztam, hogy vontatókötélre vesszük a két kísérő német kocsit, majd a mi alacsonyabb építésű kocsijainkat és a két Klöckner után akasztva átvontatjuk őket az újabb akadályon. Vontatótömlők hiányában nyomótömlőket használtunk, s a két nagy kocsi közt megosztva a kilenc alacsonyabb építésűt minden baj nélkül simán átúsztuk e váratlan akadályt is.”
Németországban zárolták a magyar tűzoltók felszerelését, és a kis közösség munka nélkül maradt. Egyébként sem oltottak tüzet Győr óta. A felszerelést egy sörgyár raktárában helyezték el, a tűzoltók pedig alkalmi, főleg mezőgazdasági munkákat találtak maguknak. A kapituláció után amerikai megszállás alá kerültek. Deák Bárdos Menyhért egy játékkészítő üzem bedolgozója lett.
1948: Irlbach, Németország. A Magyar Javakat Őrző kormánybizottság kinevezte Deák Bárdos Menyhértet a Győrből elhurcolt tűzoltófelszerelés vagyonőrévé. A németek folyamatosan szerették volna megszerezni, melyet többször csak amerikai segítséggel tudott megakadályozni. Jellemző, hogy mennyire elegük volt a németekből, hogy a felesége a kint töltött hosszú idő ellenére sem volt hajlandó megtanulni németül. A csapatot és a vagyont egyben tartva 1948 végén tértek haza.
1949: Újra itthon, a csanádpalotai ház udvarán. A házaspár mögött a két gyermek, Mariann és István áll, az ablakból nővére, Etelka nézi a családot.
1949: Csanádpalotán előszőr játékkészítéssel foglalkozott, majd a nagylaki kendergyárban lett technikus és tűzrendészeti előadó. Egy hónapot dolgozott itt, aztán a községi tanács utasításra újra meg kellett szerveznie Csanádpalota tűzoltóságát. A községháza mellett kaptak szertárt és laktanyahelyiséget. A háború előtti felszerelést siralmas állapotban találta, de a régi szerekből sikerült a használható alkatrészek felhasználásával új eszközöket építeni. A képen a régi kocsifecskendő alvázára szerelt motorfecskendő, és az új felszerelésben felsorakozott legénység látható.
Mire volt jó a háború utáni játékgyártó-tapasztalat? Az oktatáshaz használt terepasztalt Deák Bárdos Menyhért készítette.
1954-ben a család Szegedre költözött. Deák Bárdos Menyhért a 104. számú Bútoripari Vállalat üzemi tűzoltóságának parancsoka lett.
Üzemi tűzoltóverseny 1955-ben. Ebben a korban még szinte minden műhelyben a helyszínen tüzeltek a fűtéshez, és a dohányzást is sokkal enyhébben kezelték, mint ma. Négy év alatt több tűzeset fordult elő a faipari vállalatnál, de mindegyiket sikerült megfékezni még kiterjedése előtt.
Jelentéstétel tűzoltóversenyen az alosztály-parancsnoknak.
1959: Az üzemi tűzoltóőrsöket megszüntették. Deák Bárdos Menyhért már meghaladta a kötelező szolgálati időt, ráadásul egy oltás irányítása közben jobb szemét gázsugár érte, egyre rosszabbul látott, ezért nyugdíjazását kérte. Annyit még sikerült elérnie, hogy tűzoltóit őrmesteri rendfokozattal vegye át az állami tűzoltóság. Nyugdíjas éveiben végre foglakozhatott régi vágyával, a régiséggyűjtéssel. Saját kis múzeumot hozott össze az otthonában.
1960: Otthoni íróasztalánál egy mamut fogát tanulmányozza. Afféle érdeklődő amatőrként került kapcsolatba a Móra Ferenc múzeummal, ahol később Csongor Győző munkatársaként leltározott a természettudományi osztályon.
1963: előadást tart a vár kőtárában.
1965: megbeszélés az igazgatóhelyettesnél.
1965: az utcán sétálva vette észre, hogy megkezdődött a XVII. században épült "Török-ház" bontása. Bár erős szakmai vita előzte meg, a bontást olyan gyorsan kezdték el, hogy erről a múzeum nem tudott. Deák Bárdos Menyhért a múzeumba sietett, ahol megbízták a bontás figyelésével. Sokat nem tudott tenni. Néhány fényképet és jegyzeteket készített, de ezek nagy része elveszett. Szeged legöregebb lakóháza gyakorlatilag dokumentáció nélkül tűnt el. Ez az egyetlen fénykép ház belső részéről, de ez se lenne, ha nem jár arra a nyugdíjas tűzoltó.
1965: a legnagyobb unokával sétál a Tisza partján
1968: az utolsó unokával
1970: két unoka az ötből: István fiának gyermekei, Péter és Kati
1971: Istvánnal a napsugár presszó teraszán.
1982: Séta a városban
1983: Az 50. házassági évforduló
1988
Haláláig megbecsülésnek örvendett Deák Bárdos Menyhért. Rendszeresen látogatta őt Csongor Győző, egykori múzeumi főnöke és Szeged megbecsült polihisztor tudósa. Sajnos később, évekkel a halála után nagyon méltatlan támadás érte az egykori tűzoltóparancsnokot és múzeumi munkatársat. Az interneten és nyomtatásban is olvasható Péter László helytörténész írása, melyben azzal vádolja meg Deák Bárdost, hogy "Tisza" fedőnevű ügynökként éppen barátjáról, Csongor Győzőről jelentett a belügyi hatóságnak. Péter László máshol is részletesen foglalkozik az üggyel, szerinte Csongor Győző apjának temetéséről továbbított olyan adatokat "Tisza", melyből beazonosítható a személye.
Ezzel csak egy gond van: ama bizonyos temetés 1953-ban volt, mikor Deák Bárdos Menyhért még Csanádpalotán élt, és senkit sem ismert a szegedi tudományos életből. Érthetetlen az elszánt, indulatos támadás egy bizonyíthatóan távol lévő ember ellen. Az egész ügy méltatlan az életútjához, ezért nem érdemes szót áldozni rá. Véleményem szerint csak azért történt, mert kellett egy bűnbak, egy kisember, akire rá lehet mutatni, és Péter László leplezni tudta vele saját szerepét. Annak viszont elfelejtett utána járni, mikor lett a múzeum munkatársa a megvádolt ember.
