Umberto Nobile és elmaradhatatlan kutyája

Hősiesen helytállt, vagy megfutamodott?

Umberto Nobile olasz tábornok - aki egyben a léghajózás úttörője is volt - megítélése mind éltében, mind a 70-es években bekövetkezett halála után vitatott maradt, döntéseit, motivációit a mai napig rejtély övezi.
Élete fordulatokkal teli, korszakokon átívelő, kalandos, veszélyes volt, hiszen nagy történelmi időket ért meg, és felfedezőként, jelentős kutatóként személyes kapcsolatba kerül a történelem nagy alakjaival, többek között Amundsennel és Mussolinivel.

Ha a Google-ban rákeresünk, elég sok mindent találunk a neve mellett: igazi polihisztorként feltaláló, tervező, politikus, író, utazó, felfedező, túlélő és nem utolsósorban kutyabarát is volt.. Bejárta Európát, átrepülte az Északi sarkot, élt Oroszországban, Spanyolországban, Amerikában
Szülőhelye, egy Vezúvhoz közeli kisváros, Lauro. Apja hivatalnokként dolgozott, időnként új szolgálati helyre vezényelték, ilyenkor a család is költözött. Nobile így ír szüleiről: „Apám nagy, erőteljes, szép, de nagyon szigorú ember:" „Anyám kicsi volt, fekete szeme szép, keze finom és apró…iskoláztatásban nem részesült… De nagyon értelmes és jóeszű volt.”
Nobile igen eszes, és érdeklődő fiatalembernek bizonyult, egyetemi éveit Nápolyban tölti, ahol 1906-ban tanúja lesz a Vezúv kitörésének

Meghatározó élmény volt számára, amikor 1910-ben egy francia pilóta, Kinet (róla Nobile mondja, hogy francia. Más források szerint belga, annyi bizonyos, hogy egy bemutató során életét veszti, ugyanúgy mint testvére) érkezik a városba. Nobile egy épület tetejére mászva csodálja a Farman típusú repülőt. Amikor életéről vall, említi, hogy ennek az élménynek a hatására kezdte meg aeronautikai tanulmányait. Később, mint tanársegéd, beteg anyjára tekintettel egy időre felhagy a repüléssel, és visszatér a tervezéshez, a vasúthoz és autókhoz. Közreműködik egy 19 kilométeres drótkötélpálya építésében, melynek szakmai kihívásai egy időre feledtetik vele csalódását, amiért a repüléssel kapcsolatos álmait egy időre fel kellett függesztenie.

Léghajó készül

Az első világháború kitörése azután visszavezette a repüléshez. és egy a haditengerészet számára készülő kormányozható léghajó tervezésében vesz részt. Először 1915-ben repült léghajóval. A háború évei alatt a léghajó építés szaktekintélye lett, az intézet igazgató helyettesének is kinevezték. Bár a háborút követően a megrendelések visszaestek, akadtak új kihívások is. Nagyobb és gyorsabb léghajók építése, tervezése foglalkoztatta. Ejtőernyőt is tervezett, kezdetben állatokon kísérletezve. Amikor munkája sikerrel járt, léghajók gondolájához tervezett ejtőernyőt.

Volt néhány jelentős személy, esemény, amelyeket mindenképp meg kell említenünk, ha ennek a sokszínű, érdekes ember életét elemezzük.

Nobile és Mussolini, a kutya

Nobile intézetében, ahol dolgozott, több kutya is volt. Nobile maga is kutyabarát volt, mindig volt a közelében kutya, sőt még a balul sikerült expedícióra is vitt magával kutyát. Az intézet dolgozói időnként valamelyik politikusról nevezték el a kutyákat, így lett az egyik kutya neve Mussolini. Ezt az olasz fasiszták nem hagyták szó nélkül, többször is felszólították, hogy a kutyát tüntessék el. Ennek nem tett eleget, mígnem egészen magas helyről nem kapott utasítást. Ekkor kihelyezték a kutyát egy ismerőshöz, 25 kilométerrel távolabb. Ez sem hozott megoldást, ugyanis a kutya visszaszökött. Mivel a kutya neve továbbra is problémát jelentett, végső megoldásként a kutyát átkeresztelte, a hasonló hangzású Misolinóra. Ez olaszul pofácskát jelent, így a kutya megmenekült.

Az első expedíción használt léghajó

Nobile és Amundsen

Nobile már 1924 tavaszán foglakozott a gondolattal, hogy expedíciót szervezzen az Északi sarkra. Idő közben a jeles kutató Roald Amundsen is Olaszországban járt.
Elképzelése itt találkozott Nobile tervével. A nehezen kibontakozó együttműködést követően , a már rendelkezésre álló olasz N-1 jelzésű léghajót „Norge” néven jelölték ki nekik. Az expedíció útvonala Róma – Északi sark – Alaszka volt, és 1926. április 10-én indultak útnak. Nobile feljegyzése szerint 1926. május 12.-én érték el a sarkot. Útjuk során teljesen ismeretlen környezetben repültek, fel nem térképezett terület felett. Szembesültek a sarkvidéki repülés megannyi problémájával, s fontos tapasztalatokat szereztek a repülő eszközök jegesedése terén. Bár útjuk igen veszélyes volt, s sem az időjárás, sem a kor technikája nem volt kegyes hozzájuk,elérték céljukat. Légi úton valószínűleg először ők érték el az Északi-sarkot, mivel az őket két nappal állítólag megelőző Richard E. Byrd útjának sikere erősen kétséges volt.

Nobile és Amundsen viszonya a repülést követően megromlott. Vitába keveredtek, s a két felfedező nem is békült ki már.
Kettejük neve utoljára akkor fonódott össze, amikor Amundsen 1928. június 4-én repülővel indult el, hogy megmentse Nobilét, akinek Italia nevű léghajója lezuhant. Néhány héttel később Tromsø közelében találták meg a gép darabjait – úgy tűnik, Amundsen lezuhant, és vagy a katasztrófában, vagy kevéssel utána meghalt. Holttestét sosem találták meg

Hatalmas érdeklődés kísérte a vállalkozást

Nobile és Mussolini, a vezér

Nobile nem ült a babérjain, a repülőút után rögtön Japánba akart menni, hogy ott részt vegyen egy léghajó építésében. A politika viszont ezt megakadályozta, ugyanis Mussolini egy amerikai körútra küldte Japán helyett.Ekkorra Nobile már jelentős népszerűségre tett szert, így hazatértekor ünnepelő tömeg várta, Mussolini és pártja ki akarta használni az olasz nép lelkesedését a felfedező iránt.

Mussolini kitünteti Nobilét

Nobile munkássága során szoros kapcsolatot épített ki más nemzetek repülőivel és tudományos körökkel is. Részt vett repülésügyi konferenciákon és meghívásoknak tett eleget, így kapcsolatba került Oroszországgal is. Politikailag ma inkább semlegesnek mondhatnánk, mivel nem szimpatizált a fasizmussal, és nem vállalta fel egyik oldal nézeteit sem egyértelműen. Ennek következményeképp Mussolini kormánya nem támogatta nyíltan a következő expedícióját. Ragaszkodtak hozzá, hogy csak magántőke bevonásával finanszírozzák azt. Valószínűleg nem bíztak a sikerben, s nem akarták, egy esetleges kudarc rossz fényt vessen rájuk. Mussolini és Nobile viszonya csak a kezdetekben volt jónak mondható. A későbbiekben aztán erősen megromlott, komoly összetűzésbe kerültek.    

Nobile gratulációkat fogad

Az expedíció és a katasztrófa

1928. áprilisára sikerült Nobilének elindítania új expedícióját az Itália léghajóval, 16 fővel a fedélzeten. Május 6-án érkeztek meg északra, a Király-öbölbe, sok viszontagság után. Viharok keresztezték útjukat, a hajó is megrongálódott, így itt hoztak létre egy különleges bázist a tényleges expedícióhoz. Nobile több, rövidebb utat is tervezett. Megérkezésük után elkezdték a léghajó felkészítését. Több útra is eljutottak, melyek közül volt, amelyik mindösszesen 8 órát tartott, de volt, amelyik 3 napig is eltartott. A kutatás célja az ismeretlen területek feltérképezése, repülési tapasztalatok gyűjtése, és különféle kísérletek végzése volt.

A balsorsú Italia

A parancsnoki gondola

Indulásra készülve

Tudósok munka közben

Eligazítás

Felkészülés közben 

A végzetes út 1928. május 23-án vette kezdetét. Hajnalban száll fel a 16 főnyi legénységgel: Pontremoli, Malmgren, Béhuek, Mariano, Zappi, Viglieri. Előbbi három tudós volt, utóbbiak tengerészek. Trojani mérnök, Cecioni, Arduino, Pomella, Caratti, Ciocca, Alessandrini, Biagi és Lago. Nagyobb esemény nélkül, május 24-én elérték az Északi sarkot. Leszállni ugyan nem sikerült az időjárás miatt, de leengedtek egy zászlót, valamint XI. Pius pápa tölgyfa keresztjét.   
A visszaúton feltámadt a szél, jegesedni kezdett a hajó. A légcsavarokra rakódott jég időnként levált, és a léghajónak csapódott, több helyen megrongálva azt. A szél egyre erősödött, erős havazás kezdődött. Mindenki igyekezett tenni a feladatát a nehéz körülmények ellenére is, majd a kormánymű a nagy hidegben beszorult, s a léghajó a föld felé vette az irányt.
Annak érdekében, hogy a süllyedést lassítsák, leállították a motorokat. Iszonyatos erőfeszítések árán megjavították a kormányt, és újraindították a motorokat. Sajnos azonban a jegesedés és az időjárás ismét ellenük fordult. A gázveszteség és a jéglerakódás következtében a léghajó elnehezedett és egyre gyorsuló sebességgel tartott a jégtáblák felé. Megpróbálták az ellenkormányzást, csökkenteni a gázveszteséget, valamint kidobni a ballasztot. Hiábavaló voltak az erőfeszítéseik: léghajó 25-én 10.33 perckor a jégnek csapódott és az Italia végzetesen megsérült. A parancsnoki kabin egy része összetört, s a léghajó kettévált. A léghajó legénységéből hat embert elsodort magával roncs, amelyet a szél felkapott.

Korabeli illusztráció

Sodródás és a megmenekülés

Az expedíció életben maradt tagjai egy jégtáblán rekedtek. A tábornok és több társa megsérült: törések és zúzódásaik voltak. Szerencséjükre a léghajó törmelékei között találtak némi élelmet és használati tárgyakat .
Sikerült egy sátrat is felállítaniuk, ebben helyezték el a sérülteket s ez jelentette az egyetlen menedéket a zord időjárásban. Megtalálták az egyik rádiót is, amit használható állapotba hoztak. Az élelmet kiporciózták és a felszerelést elosztották és kezdetét vette a nyomorúságos várakozás.
A rádión rendszeresen leadták a segélykérő hívásukat, de erre sokáig semmilyen választ nem kaptak. A várakozás közben sikerült pisztollyal elejteniük egy medvét, amely rövid időre biztosította az élelmet számukra.
A sérültek állapota egyre rosszabb lett, a rádióhívásra sem jött válasz, így lelkileg egyre nehezebb állapotba kerültek az életben maradtak. Azt sem tudták, keresik-e őket, napjaik gyötrődéssel teltek. A tétlen várakozás következménye, hogy a túlélőkből hárman, Mariano, Zappi és Malmgren úgy döntöttek, gyalog elindulnak segítségért. A sátorban várakozók június 7-én szereztek tudomást arról, hogy mégsem volt hiábavaló a rádiózás! Egy elfogott adásból értesültek róla, hogy egy rádiós vette az adást! Innen aztán felgyorsultak az események, rövidesen megérkeztek a repülőgépek. Először élelmet dobtak le a táborba, majd rövidesen leszállt az első gép is..

A Vörös sátor

Béhuonek a sátor közelében, jobbra tőle az elejtett medve csontváza

Túlélők a sátor előtt

Mariano, Zappi és Viglieri, még a repülés előtt

Lundberg gépe, átvágódva

A Kraszin megérkezik 

Kraszin elhagyja a jégtáblákat

Az Expedíció hajója a Citta dí Milano

 
Ki legyen az első?

Ekkor került sor arra az eseményre, amely megkérdőjelezte Umberto Nobile személyét. Az a mozzanat, amely nagy hatással lett további életére, jelentősen befolyásolva azt. Amiről évekig vitatkoztak, ami miatt több vizsgálat is indult, s amely miatt élete egyik célja az igazság kutatása és az önigazolás lett.
A bajbajutottakhoz elsőnek Lundberg főhadnagy szállt le gépével. majd közölte, hogy utasítása van arra, hogy a tábornokot vigye el elsőnek.
Nobile így ír erről: Lundbor azt mondta: Tábornok eljöttem, hogy mindenkit elszállítsak. A terep kitűnő. Önt még az éjjel elviszem. Önnek kell először távoznia."
"Ez lehetetlen - válaszoltam, majd rámutattam Cecionira - Őt vigye el legelőször. Így határoztam."
Lundborg hajthatatlan maradt, és közölte, hogy ez egy határozott parancs, mert a továbbiakban a tábornoknak kell segédkeznie a többiek utáni kutatásban.
Így aztán a repülőgép a tábornokkal szállt fel, őt hozták el elsőnek...
Emiatt aztán mind a világsajtó, mind az otthoni propaganda rászállt a felfedezőre. Élesen bírálták, amiért elsőnek mentették meg. Szemére hányták, hogy nem követte a hagyományokat, elárulta a többieket. Hazatérése után kegyvesztett lett, s vizsgálat után kimondták a felelősségét.  

Nobile és kutyája a katasztrófa után

A biztosítók kérték Nobile elsőként való kimentését?

Miért történt, hogy elsőként a kapitányt, Umberto Nobilét mentették ki az Italia léghajó szerencsétlenül járt utasai közül ?
A titok megfejtését talán a Svalbard-szigetek múzeuma rejti. Itt őrzik Ugo Laghinak, a Popolo d’Italia újságírójának levelét, amelyet szüleinek irt, mielőtt elindult az expedícióval, melyben életét vesztette. És vannak olyan levelek és táviratok, amelyek az expedíciónak olyan vonatkozásait fedhetik fel, amelyeket szándékosan nem hoztak nyilvánosságra a tragédia után. Például, ahogy akkoriban mondták, hogy Nobilet azért mentették ki elsőként, hogy koordinálni tudja a társai megmentésére indult műveleteket. Umberto Nobile bízott a léghajókban, hiszen ő tervezte, vezette azokat. Amikor 1926-ban Amundsen expedíciójának tagjaként visszatért Olaszországba, azt javasolta Mussolininak, hogy ismételjék meg a teljesítményt, most már Olaszország dicsőségére. A Duce azt válaszolta, hogy nem szabad kétszer kihívni a végzetet, egyébként nem támogatta és nem is tiltotta az expedíciót.

A régi iratokból az alábbiak derültek ki:

"A léghajó a Reöb-ölből szállt fel, mintegy 100 km-re északra Longyearbyentől, 1928 május 23-án kevéssel 4 óra után. Kevesebb, mint húsz óra alatt, éjfél után 24 perccel, május 24-én értek célba Nobile nem szállt le, ahogy eredeti szándéka volt, mivel erősen fújt a szél és nagy köd volt. A visszafelé úton a 81. északi szélességi foknál, közel a Svalbardokhoz, a léghajó lezuhant, talán a rossz manőverezés miatt. Egy ember meghalt, kilencen, plusz Nobile kutyája túlélték. A könnyebbé vált léghajóköpenyt hat emberrel magával sodorta a szél és soha nem találták meg őket. A Vörös Sátor és a 49 napi várakozás a „Kraszin” szovjet jégtörőre ismert történet, de titok maradt az ok, amiért Einar Lundborg svéd repülő, aki június 23-án végre le tudott szállni a jégre, miért Nobilét mentette ki elsőként. A sarkkutatónak eltört a lába és volt néhány sérülése, de nem ő volt a legsúlyosabb sebesült. Lundborg azonban nem volt hajlandó változtatni a kapott parancson, Nobilért jött, és őt vitte magával".

A longyearbyeni múzeumban van egy dokumentum, amely felsorolja a csaknem egészében magánosok által finanszírozott expedíció költségeit: 1,4 millió líra a felszerelés, 1,9 millió a személyzet, 500 ezer líra a biztosítás. Van egy levél is, amelyben március 19-én Mussolinit arra kérik, hogy lépjen közbe a Consorzio Assicurazioni Aernauticónál (Aeronautikai Biztosítási Konzorcium), hogy csökkentsék a túl magasnak tartott biztosítást. A múzeum őrzi azt táviratot is, amelyet Nobile küldött június 25-én, két nappal kimentése után, amelyben azt kéri, hogy az ő két biztosítását terjesszék ki társai megmentéséért folyó műveletekre is. Mellékeli benne sérüléseinek listáját is és jelzi, hogy, amint lehetséges lesz, küldi az orvosi jelentést. A biztosítás, úgy tűnik, egész rögeszméjévé vált és az is valószínű, hogy az utasítás, amely szerint Nobilét kell gyorsan kimenteni, mielőtt még állapota súlyosbodna, a biztosító társaságtól származik, amely számára magasabb biztosítási díjtételt jegyzett.
Az olasz expedíció keresésére indult Amundsen szintén odaveszett a jégmezőn. A túlélők a svédeknek, a norvégoknak és az oroszoknak köszönhették megmenekülésüket. Nobilét, aki 1978-ban, 93 éves korában halt meg, élete végéig bántotta a lelkiismeret, és hátralévő éveit azzal töltötte, hogy igazolja magát.

A film

A katasztrófa 60. évfordulóján, 1968-ban készült el olasz-orosz kooprodukcióban a Vörös sátor című film az expedíció megmentéséről, Mihail Kalatozov rendezésében. Nobilét Peter Finch, Amundsent Sean Connery, Romagnát Massimo Girotti, Lundborgot Hardy Krüger alakította. A film is Nobile vívódásaiból indul ki: az öreg tábornok még egyszer, utoljára megidézi egykori sorstársait, a mentés résztvevőit és a „tárgyaláson” amelyet a néhai svéd pilóta vezet, próbálják kideríteni az igazságot. Természetesen e nyomozás hoz teljes megnyugvást a parancsnoknak. A filmben, ahogyan az életben is, Umberto Nobile megmentése után mindent megtett azért, hogy embereit is biztonságba helyezze. A csoport különvált három tagjából kettőt az orosz Kraszin nevű hajó mentette meg,. majd később a Vörös sátornál maradt öt másik túlélőt is ez a hajó vette fel. 
A léghajó maradványival együtt eltűnt többi felfedező sosem került elő.

 
Nobile utolsó évei

Olaszországba való visszatérésük után Nobile nehéz helyzetbe került. Mivel őt okolták a katasztrófáért, és az expedíció több tagja is szembefordult vele, elvesztette  rendfokozatát és társadalmilag nemkívánatos lett. A vizsgálóbizottság is egyértelműen hibásnak mondta ki.
Nobile, talán a lelkiismeretének tisztázása érdekében, talán magyarázatként az Italia léghajó történetéről könyvet írt. Mivel igazságszerető, egyenes ember volt, a történtek újbóli felülvizsgálatát követelte, mely később meg is történt. A zavaros olasz viszonyokat maga mögött hagyva Oroszországba költözött, ahol ismét léghajó tervezésbe fogott, feladata az orosz léghajógyártás megszervezése lett. Bár a munka nagy nehézségekbe ütközött, s helyi viszonyok sem voltak a legjobbak, mindig elismerően nyilatkozott Oroszországról. Később egy amerikai egyetemen vállalt munkát, s csak a II. világháború végén tér haza Olaszországba. Itt felkérésre közreműködött az Alkotmányozó Gyűlésben. Később rehabilitálák, és visszakapta rendfokozatait is.

S hogy mi az igazság? Az amit a tábornok állít? Vagy amit az ellenlábasok ? Akkor sem sikerült pontosan megállapítani, s az eltelt idő távlatából még nehezebb. Ott kellett volna maradnia? Kitartani mindvégig?  Példát mutatva az embereinek? S akkor nem nyújthatott volna segítséget a kutatáshoz. Vagy úgy volt nagyobb hasznára a bajtársainak, hogy személyesen presszionálta a mentőcsapatokat? Talány.
De kutatásai, munkássága, kitartása alapján a léghajózás, és repülés vitathatatlanul egyik legjelentősebb alakjaként emlékezünk rá.

Római dolgozószobájában

(Felhasznált irodalom: Népszava, Wikipedia,Umberto Nobile: A pólus, életem kalandja)