Ma ismét egyik vendégbloggerünk - Andrássy Gábor - fantasztikus cikkét olvashatjuk a mechanikus hangszerekről. Ezek a mai szemmel is elképesztően összetett hangszerek nyomtatott áramkörök, chipek és elektromos áram nélkül tudtak lejátszani zeneszámokat. Hihetetlenül komplex szerkezetek voltak, amikről nagyon keveset tudunk. De bármennyire is elrepült felettük az idő, hangjuk most is élvezetes és megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk.

Figyelem! Hiánypótló írás következik!

A hangrögzítés és -felidézés története a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem Edisonnal kezdődött.

A középkori órásmesterek először az időt elütő toronyórákat (sőt, zsebórákat) készítettek, majd ezeket továbbfejlesztve rövidebb dallamokat eljátszó mechanikus harangjátékok születtek.  Ezek tekinthetőek az első hangrögzítő eszközöknek.

Szelídített változataik voltak az első acélfésűs zenélő dobozok és fütyörésző mechanikus madárkák, amelyek a felvilágosodás korában kezdtek el terjedni. Ezek hangterjedelme és hangereje azonban még nem volt kielégítő.

1908 nagy slágere volt az Automobilon Hamburg-ból Kiel-be című szerzemény

Az 1800-as években két hangszer volt, amely szólóban is alkalmas volt nagyobb csoportnyi ember szórakoztatására, a zongora, és az orgona. Ezekből lett a két első elterjedt zenegép, a zongoraverkli:

Amelyet a századfordulón gyakorta a képen látható kiszerelésben, kézikocsira rögzítve toltak be a koldusok a körfolyosós belvárosi házak udvarára, végigmuzsikálták a szerkezetbe beprogramozott 6-8 dallamot, amit a háztartásbeli feleségek és a kis cselédlányok a gangon hallgattak meg...

valamint a sípláda:

E készülékekben forgó fa hengerbe ütött szegek szólaltatták meg a húrokat vagy a sípokat. E hengerek elkészítése különleges szakértelmet, hosszas, aprólékos munkát igényelt. Általában egy-egy hengerre több divatos dallamot is felprogramoztak, melyek közül a henger tengelyirányú elmozdításával lehetett választani. Játékidejüket természetesen a henger kerülete és forgási sebessége erősen korlátozta.

A mechanikus hangszerek története azonban nem zárult le ezekkel a közismert, és viszonylag egyszerű szerkezetekkel.

Valamikor az 1870-es években egy francia illető lyukkártyával vezérelt szövőgépet látott egy gyárban, és megfogant benne az ötlet, hogy ezt a technológiát átemelje a mechanikus hangszerek világába. Ebből született meg a zongoraelőtét (pianola):

E szerkezet vákuummal működik, amelyet lábpedálokkal való pumpálással hoztak létre. A feltekercselt lyukszalag egy réz lineán vettetik át, amelyen minden egyes billentyűhöz egy-egy apró lyuk fúratott. Ha a papírszalag ezen lyukakat takarja, akkor a megettük lévő légkörben vákuum alakul ki. Ha a papírszalagon lyuk ér a linea lyukjára, akkor az adott légkörben a vákuum lecsökken légköri nyomásra, és ez a nyomásváltozás működésbe hoz egy kicsiny „fújtatót”, amely leüti a zongora billentyűjét.

Az első sikeres zongoraelőtétek a teljes, 88 hangú skálából 65-öt tudtak lejátszani. A találmány hamar népszerűvé vált, különösen az újgazdagok körében, akiknek gyermekkorából kimaradt a zenetanár.

A népszerű szerkentyűt hamarosan továbbfejlesztették, és beépítették a hangszerek testébe, így született meg a rossz westernfilmek elcsépelt gegjeiből ismert gépzongora:

Ezek a hangszerek már általában a pedálokat is tudták kezelni, sőt, a vákuumnyomás szabályzásával pianókat és fortissimókat is tudtak játszani. A századforduló körül elterjedté vált a fújtatók elektromos meghajtása is.

A lyukszalagokat sem a hangszerkészítők mérték fel többé a papírra, hanem a kor neves művészeinek játékát rögzítették.

Kép a lipcsei gépzongoraüzem felvevő stúdiójából. A regisztrációs zongoránál Alfred Grünfeld ül, középen Ludwig Hupfeld, a neves hangszerész-feltaláló, az üzem tulajdonosa áll, bal oldalt pedig a „hangmérnök” hallás után rögzíti Grünfeld játékának expresszióit. A mögötte lévő fekete szekrényben alulról fölfelé fut a regisztrációs papírszalag, amelyre a művész miden leütése, valamint a hang erőssége felíratik. 

E cikk szerzőjének gépzongorája

A gépzongorák egyre népszerűbbé váltak a vendéglőkben, tánctermekben is és a hangszerészek egyre több és több hangszert iktattak be. Harmónium sípok, dobok, cintányérok, xilofonok kerültek beépítésre, sőt, Ludwig Hupfeld még hegedűn játszó automatát is szerkesztett. Ezeket az egész zenekarnyi hangszert fölvonultató gépeket orchestrionnak hívták.

Weber Solea orchestrion

Koncertorgona

Phonoliszt Violina orchestrion. A három hegedűn egy-egy húr van felfűzve. A köröttük lévő ezüst színű kosárra vannak felhúzva a vonó lószőrei, melynek a pneumatika szükség szerint nekinyomja a hegedűket.

Welte Philharmonie orchestrion. Eredetileg a Titanicra szánták, de mivel a gyár nem szállította le határidőre, így nélküle futott ki végzetes útjára. Testvérhajóján, a Britannicon szerelték fel, ott készült ez a fénykép, de tisztázatlan okból még a hajó menetrendbe állítása előtt leszerelték. Így aztán megúszta a hajó 1916-os elsüllyedését, és hosszas hányódások után végül is a svájci Museum für Musikautomaten gyűjteményébe került, a mai napig ott látható és hallható.

Az alábbiakban három különböző orchestriont hallgathatunk meg: 

Luna Orchestrion: (fúvós)

Weber Erato Orchestrion: (ütős) 

Hupfeld Phonoliszt Violina: (vonós)

A tízes években Amerikában próbálkozás történt arra is, hogy a némafilmek aláfestő zenéjét lyukszalagon mellékeljék. Egy speciális orchestriont gyártottak erre a célra, a Photoplayert. Ez zongora vagy orgona alapú volt, de két a különlegessége volt. Az egyik, hogy két lyukszalagolvasója is volt, amelyek egymást válva, a filmvetítő géppel szinkronban futottak. (Vagyis amíg az egyik lyukszalagról játszott, a gépész befűzhette a másikat.) A másik pedig, hogy számos jópofa, a filmek gegeit aláfestő hangeffektet lehetett belőlük kicsalni különböző zsinórok húzogatásával.

Photoplayer

1910 és 1928 között 8-10.000 Photoplayer készült a legkülönbözőbb kivitelekben.

A mechanikus zenegépek történetére az elektroncső feltalálása tett pontot. Az elektronikus erősítőkkel sikerült a hanglemezt oly mértékben tökéletesíteni, hogy hangtisztasága és hangterjedelme már ezekkel a furcsa szerkezetekkel összemérhetővé vált. A kegyelemdöfést a Nagy Gazdasági Világválság kirobbanása adta be a gyártóknak.

Néhány kisüzem még egészen sokáig csinált lyukszalagokat a legelterjedtebb gépekhez, pl. a QRS Buffalóban még öt évvel ezelőtt is létezett, és a klasszikus darabokon kívűl kortárs könnyűzenét is adott ki – de végül ők is elbuktak üzletileg. Ma már csak műkedvelők játszadoznak azzal, hogy házi gyártású perforáló készülékekkel midi file-okat lyukasztanak öreg zongoráikhoz.

Ilyen műkedvelő volt hazánkban Vízi Rezső bácsi is.

1935-ben vásárolt egy használt Philipps Paganini orchestriont, saját örömére:

Egyezer pengő nem volt kis pénz akkoriban, amikor egy segédmunkás fizetése 80 pengő volt, és még egy egyetemi tanár sem vitt haza havi 600-nál többet – de azért egy középosztálybeli személy számára nem volt egy reménytelenül elérhetetlen összeg sem.

Szóval az ifjú Vízi Rezső, akit akkoriban még Weiser Rezsőnek hívtak, megvette ezt az orchestriont:

...és fölállíttatta a nappalijában. 1936-ra ki is fizette a részleteket:

Rezső többször átépítette az orhestriont, több hangszert hozzákapcsolt, sőt, később egy komplett Welte Concert orchestrionra is szert tett, és a kettőt összekapcsolta. Számos saját lyukszalagot is készített, mechanikus lyukasztógépe nem lévén, szúró lángot használva.

Miután gépei története megjelent könyvben:

...és hanglemezen:

Külföldi gyűjtők érdeklődni kezdtek a gépek iránt. Rezső bácsi egyik válaszlevele fönnmaradt:

A levélváltásnak Rezső bácsi balesete vetett véget. 1987-ben, 80 éves korában egy rossz gázkályha begyújtása közben lángot fogott a ruhája, és olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy pár nap múlva belehalt. Ingó és ingatlan vagyonát egy Meyer József nevű egyénre hagyta,  aki idős korában barátilag segítette őt. Az illető megpróbált új gazdát találni a zenélőműveknek, apróhirdetéseket adott fel és magyar múzeumoknak kínálgatta őket, de még ingyen sem kellettek senkinek. Mivel védett technikai emlékeknek voltak nyilvánítva, nem semmisíthette meg őket, így szétszedette, és egy vasútállomás pincéjébe hordatta őket.

Tóth János, egy másik zeneautomata gyűjtő, amikor ezt megtudta, kétségbeesett levelet írt az egyik korábbi érdeklődőnek, Siegfried Wendelnek,  aki Németországból azonnal Budapestre vágtatott. Pont az utolsó pillanatban, a Welte orchestrion pumpái már be voltak készítve Rezső bácsi lakásának kályhájába, elégetésre. (Valószínűleg a többi alkatrészre is ez a sors várt volna.) Siegfied Wendel megvásárolta a roncsokat, és 5 hónapnyi előszobázás után, az export engedélyeket megkapva, neje minden tiltakozása és fenyegetőzése ellenére rüdesheimi műhelyébe szállíttatta őket. A számos átalakítás és a barbár szétszerelés miatt a magyar Paganini eredeti formája már szinte felismerhetetlen volt, annak helyreállítása helyett alkatrészeit egy másik, azonos fődarabokra épült Philipps orchestrion másolatának elkészítéséhez használta fel.

De legalább nem tűzifaként végezte. 

Vízi Rezső bácsi hagyatékából származó roncsokból újjáépített Philipps Paganini Monster orchestrion

- Andrássy Gábor

a szerző többi írása is elolvasható, ha a cimkék között a nevére kattintunk