Mit ér az ezüst, ha magyar...

A magyarországi alumíniumipar története

2022. szeptember 29. hacsa.

Magyarország egyetlen ásványi kincse, amellyel bőséggel megáldatott, a bauxit, a "magyar ezüst". Mégsem lett belőle bőség. A magyar bauxitból mindig máshol vették ki a haszon nagyját. Először Svájcban, aztán Németországban, végül a Szovjetunióban. Mire a nemzetközi kötelezettségeink alól felszabadultunk, a bauxitbányászat lehanyatlott. Mára teljesen meg is szűnt.

fortepan_214552.jpg

1970. A magyar arany. Alumínium, háztartási eszközök reklámfotója. Forrás: Fortepan

 Egyedülálló magyar gyártörténeti sorozatunk mai, immár huszadik bejegyzése is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!

 

bauxit_1.jpg

Külszíni bauxitbánya a Bakonyban (Magyarország, 1972. január 23.)

A bauxitot kétszáz évvel ezelőtt fedezték fel, és a 19. század közepén tudtak belőle alumíniumot (nyelvújítás-magyarul timanyt) előállítani. Olyan költséges eljárással, hogy ekkor még drágább volt az aranynál. A század végére születtek meg azok az eljárások, amelyekkel már tömegesen és olcsón tudták előállítani ezt a könnyű fémet, amely hatalmas lehetőségeket nyitott meg a gépipar, kiváltképp a hadiipar számára. Az első világháború - az első gépesített háború - sokszorosára növelte a keresletet, ugyanakkor a bauxit szinte kizárólagos európai forrását, Franciaországot elvágta térségünktől és Svájctól, ahol a legnagyobb feldolgozó vállalatok működtek. Magyarország keleti részén, Erdélyben, a Bihar hegységben találtak nagy mennyiségben bauxitot 1883-ban. Húsz évvel később alakult meg a Jádvölgyi Alumíniumérc Bányatársulat, amely elnyerte a jogot ennek kitermelésére. Még egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy éppen az első világháború kezdetén megnyíljon az első bánya. Egy kis timföldgyár is létesült, de gazdaságtalannak bizonyult, és hamarosan leállították. Az összes magyarországi bauxitot külföldön dolgozták fel, a háborúban szövetséges Németországban és a semleges Svájcban. 

"A schaffhauseni 'Allgemeine Alumínium Industrie Gesellschaft', amely a Kereskedelmi Bankkal együtt külön részvénytársaságot alapított a dobrosdi bauxitbányák kiaknázására, megkezdte a kibányászott anyag elszállítását Németországba. Miután ugyanis alumíniumra sürgős szükség van, és így most nincs idő a nyersanyag feldolgozására gyárat építeni, a bauxitot kiviszik Neuhausenbe és Schaffhausenbe és ott veszik ki belőle az alumíniumot." (Pesti Napló, 1915. június 14.) "Magyarországon műveletlen embernek tekintik, aki Spanyolország hegyeiről, folyóiról nem tud tüzetesen felvilágosítást adni. Ellenben saját földünk gazdagsága iránt véghetetlen közönyösséget tanúsítunk. Így történik meg aztán, hogy két-három esztendő óta, amióta a háború tart, szemünk láttára viszik ki a nyers alumínium-ércet az országból, azt tudjuk, azt látjuk csak, hogy mindig, a legnagyobb vagyonhiány és forgalmi zavarok idején is van egész vonat, mely a bauxitot kiviszi tőlünk. Külföldi társaságok jelentéseiből olvasunk ennek a bauxitnak óriási hasznáról, olvassuk, hogy a svájci társaságnak Franciaországban sequesztált nyersanyagát a magyar bauxit teljes mértékben helyettesíteni tudja. De hogy mi haszna van abból az országnak, hogy ez a magyar ásvány nyers állapotban megy ki tőlünk, hogy egyáltalában milyen készleteink vannak, hogy nem fenyeget-e az a veszély, hogy a legkönnyebben kitermelhető, napfénynél levő készletek feltárása után a termelés a jövőben csak nagy költséggel, vagy egyáltalában nem lesz űzhető — arról semmit sem hallunk. /.../ Megengedhető-e ilyen rablógazdálkodás az ország egyik legfontosabb ásványi kincsével? /.../ Ha a háború alatt nem gondoskodik róla a kormány, hogy a feldolgozásra a gyárak idehaza berendezkedjenek, amikor még a készárunak óriási ára van, és nyersanyag máshonnan be nem szerezhető, amikor bauxitbányáink még kevés költséggel kiaknázhatók — akkor hogy gondolja, hogy háború után, mikor a nagy konjunktúra megszűnik, akkor a gyárak erre inkább kaphatók lesznek?" (Pesti Napló, 1917. május 18.

A bauxitbányászatban és az alunitbányászatban érdekelt szindikátusok érdekei összeütköztek, és mire a szakértők megállapították, hogy az alumíniumgyárat sokkal érdemesebb a bauxitra, mint az alunitra alapozni, már késő volt. "Az alumíniumgyár terve a kormányokkal való tárgyalások és az alunitszindikátus közbelépése miatt évekig elhúzódott. Mikor a bankok az első kalkulácziót végezték, még csak 15 milliós befektetést igényelt volna a gyár alapítása. A legújabb kalkuláczió szerint már 50 millióra volna szükség, hogy két év múlva elkészüljön az alumíniumgyár." (Az Újság, 1918. április 7.)

A gyár nem készült el, s egyébként is elveszett Erdély és vele a bihari bauxit, mire elkészült volna.

bauxit_2.jpg

Bauxitbánya a Bakonyban (Hungaricana, Budapest Főváros levéltára)

Már a háború előtt is találtak bauxitot a Dunántúlon, de Erdély elvesztése előtt nem foglalkoztak komolyan ezekkel a lelőhelyekkel. 1919-1920-ban kezdődtek a komoly kutatások, és találtak is bauxitot sok felé a Dunántúlon, elsősorban a Bakonyban és a Vértesben, leginkább Gánt, Halimba, Iszkaszentgyörgy környékén. Tőke hiányában csak 1926-ban kezdtek bauxitot bányászni a mai Magyarország területén, akkor is egy német tulajdonban lévő cég. "Azt kevesen tudják, hogy a megcsonkított Magyarország Európa bauxitban leggazdagabb országa az 1919-1920-as dunántúli felfedezések óta. Azt pedig csak sejtik, hogy e legfiatalabb iparfém egyre szédületesebb karriert fut be a modern technikai fejlődés nyomán. A fejlett ipari államok s ezek közt elsősorban a nagyhatalmak ma éppoly versengést folytatnak a bauxittelepekért, mint a petróleummezők birtokáért. /.../ Ha bauxitot exportálunk nyers állapotban, úgy a munkabér és a határig értendő vasúti fuvar címén tonnánként mindössze 5—6 aranykorona marad az országban, míg ha feldolgozásra alumíniumot akarnánk importálni, 2800 aranykoronát kellene fizetnünk tonnájáért." (Pesti Napló, 1926. május 1.)

Bármennyire nyilvánvaló volt, hogy a bauxitkincset helyben érdemes feldolgozni, hosszú évek teltek el, míg 1934-ben átadtak egy kis kapacitású timföldgyárat Mosonmagyaróvárott. Ugyanebben az évben kezdte meg a termelést a Weiss-Manfréd Művek alumíniumkohója Csepelen, nyolc évvel azután, hogy a Pesti Napló (1926. november 28.) Vezető szerep vár Magyarországra a világ alumíniumtermelésében címmel hírt adott az építkezés megkezdéséről. Azzal, hogy a gyár két év múlva elkészül.... 

bauxit_3.jpg

Alumíniumkohó Inotán (Hungaricana, Fortepan, Ivánkay Kálmán.)

A feldolgozóipar egyáltalán nem tudott lépést tartani a bauxitbányászat fellendülésével. "A felsőgallai bauxitcement-, a magyaróvári timföld- és a csepeli alumíniumgyár felállítása következtében a bauxit belföldi felhasználása az 1933. évi 7.810 tonnáról 1937-ben 36.230 tonnára, majdnem az ötszörösére emelkedett, de viszont a kivitel 58.779 tonnáról 479.792 tonnára, vagyis a nyolcszorosára ugrott föl, és így az 1937. évben az itthon feldolgozott bauxitmennyiség a külföldre szállított mennyiségnek csak 7%-a volt, úgy, mint 10 évvel előbb 1928-ban." (Közgazdasági Szemle, 1941/4-5.)

Az 1938-as Győri Program, a háborús konjunktúra sürgőssé tette az alumíniumipar kiépítését. A kormány a létesítendő gyárak hosszútávú támogatásáról döntött, de a beruházásokat akadályozták a háborús körülmények. Másrészt a bauxit bányászata és feldolgozása a háború éveiben jelentős részben német tőkével és teljes egészében német irányítással, a nagy szövetséges igényeinek alárendelve folyt. A bauxitbányászat felfutott. A háború éveiben háromszor annyi bauxitot bányásztak Magyarországon, mint a Szovjetunióban.

1942-ben átadták a Tósokberéndi (Tósokberénd Ajkához csatolása után Ajkai) Timföldgyárat és alumíniumkohót, de a sokkal nagyobb kapacitásúra tervezett Almásfüzítői Timföldgyár, amelynek az építését 1941-ben kezdte el a német érdekeltségű Dunavölgyi Timföldipari Rt., és amely később Közép-Európa legnagyobb timföldgyára lett, már csak évekkel a világháború vége után, 1950-re készült el. 1945-ben tehát Magyarországon mindössze két timföldgyár (Tósokberénd, Mosonmagyaróvár) és három alumíniumkohó (Tósokberénd, Felsőgalla, Csepel) üzemelt.

bauxit_4.jpg

Az Almásfüzítői Timföldgyár 1982-ben (Képes Újság, 1982. május 1.)

A Magyar Nemzet 1945. május elsején kedvező hírekkel örvendezteti meg a magyar bauxitért aggódó olvasót: "A magyar ipar egyik nagy aktívája a jövőben is a bauxit, a háború után változatlanul a 'fehér aranyé' a jövő. Az első hírek igen kedvezőek. A bányákban a németek nem tudtak komolyabb károkat okozni. Elcipeltek néhány kotrógépet, csillét és mozdonyt. Gánt így tehát ép. A Magyaróvári Timföldgyár — ez a maga nemében ultramodern gyártelep — épen maradt. A majdnem kész új almásfüzitői timföldgyárból csak néhány könnyű gépegységet vittek el. Minthogy a Weiss Manfréd-gyár alumíniumhengerlője üzemképes, a magyar alumíniumipar rövidesen megkezdheti termelését. A bauxit Németországba elhurcolt vezérigazgatója, Hiller József, a touloni rádió szerint él és a szövetségesek kiszabadították." A hír sajnos nem volt igaz. Hiller József, a magyar alumíniumipar egyik vezéralakja Mauthausenben életét vesztette. A csepeli alumíniumgyár is súlyos károkat szenvedett, és a "majdnem kész" almásfüzítői gyárra még sokat kellett várni. Bán Antal ipari miniszter "elhatározta új timföldgyárak létesítését és így saját alumíniumiparunk által készített timföldet fogunk exportálni. A jövőben ezáltal Magyarország lesz Közép-Európa legnagyobb aluminíniumtermelője." (Világosság, 1945. július 7.) A miniszter ekkor még nem számolhatott azzal, hogy a nyilatkozata után nem sokkal összeülő potsdami konferencián valamennyi német érdekeltséget a megszálló országnak ítélik, így a magyar alumíniumipar jövőjéről a Szovjetunióban döntenek majd.

bauxit_6.jpg

Az Ajkai Timföldgyárban a vörösiszap-ülepítő tartályt szerelik (Tükör, 1970. május 16.)

A fél évvel korábbi optimista helyzetképpel ellentétesen a Szabad Nép így ír 1946. január 10-én: "A vezérigazgató Hiller József ügyvéd német érdekek szolgálatában akadályozta meg a bauxit magyarországi feldolgozását. Ezért Magyarország  csak a nyersanyagot szállíthatta a németeknek ahelyett, hogy magyar munkáskezekkel dolgozták volna fel alumínium-iparcikké a bauxitot. De hiába szolgálta ki a németeket, végül mégis Mauthausenban halt meg. Utóda dr. Schalta Alajos, korábban Hiller titkára, mindenben méltó elődjéhez. A magyaróvári timföldgyár nem dolgozik még máig sem. Az almásfüzitői gyár berendezését Németországba szállították. A vezetés csak a tőke magánérdekeivel törődik és nem siet, hogy a termelést megindítsa, noha erre megvan a lehetőség. Az ő kezükben vannak a gánti és iszkaszentgyörgyi bányák, a timföldgyárak és idetartozik a MÁK felsőgallai alumíniumkohója és a Weiss Manfréd-vállalat csepeli alumíniumkohója. Mindezek a gyárak és bányák most a legelhanyagoltabb állapotban vannak. Mindenütt teljes szervezetlenség, sőt tudatos szabotázs. Ezek az urak, akik végsőkig kiszolgálták a németeket, nem hajlandók dolgozni a magyar demokráciának."

Minden esetben Ilyen rágalomözönnel készítették elő a legfontosabb stratégia jelentőségű vállalatok államosítását. Az alumíniumiparban azonban a korai államosítást megakadályozta a szovjet tulajdon. A magyar kisebbségi tulajdonosok a potsdami határozatoknak megfelelve sietve elrendezték a német tulajdonrész szovjet átvételét, és így a tulajdonrészük államosítását elodázhatták 1948-ig, amikor már amúgy is minden nagyobbacska vállalatot államosítottak. A szovjet tulajdonos belépése rögvest lehetővé tette a termelés beindítását: "Hogy az államosítástól megmeneküljenek, a Magyar Bauxitbánya főrészvényesei, a közismert mágnásszindikátus tagjai megkötötték a Szovjetunió képviselőivel a megállapodást, melynek értelmében megalakult a 'Magyar Bauxitbánya — Magyar-Szovjet Bauxit- alumínium Társasága', amelybe az oroszok apportként nyersanyag és egyéb felszerelés mellett a jóvátétel és a potsdami határozatok értelmében őket megillető üzemrészeket, gépeket és nyersanyagot vittek be. Amióta az oroszok részt vesznek a Magyar Bauxitbánya vezetésében, erélyesen megindult a rendcsinálás, úgy, hogy a timföldgyár és az alumíniumkohó üzemképes. A hiányzó gépeket a pilseni Skoda műveknél rendelték meg, és a Szovjetunióból nagymennyiségű marónátron érkezett, hogy a timföldgyártást hosszú időre biztosítsa." (Közgazdaság, 1946. szeptember 29.) Természetesen az alumíniumipar is jelentős részben jóvátételre termelt ekkoriban.

bauxit_7.jpg

A kénsavtalanító tartály alapépítménye az ajka gyárban (Tükör, 1970. április 16.)

A szovjet vétó következtében a svájci tulajdonban lévő Bakonyi Bauxit Rt. sem a magyar állam, hanem a szovjet-magyar vegyesvállalat birtokába került. Az 1948-as államosítás után immár két állam volt a szovjet-magyar cégek tulajdonosa. Lehetővé vált a vegyesvállalatok egyesítése. Ez 1950-ben megtörtént, 1952-ben pedig a nem német érdekeltségű alumíniumipari vállalatokat is beolvasztották a vegyesvállalatba, így a Magyar Szovjet Alumíniumipari Rt., a MASZOBAL immár átfogta az egész ágazatot. 

1954-ben, Sztálin halála után, amikor a hadigazdálkodás szelleme gyengült, a Szovjetunió felajánlotta megvételre a tulajdonrészét Magyarországnak ezekben az addig gyakorlatilag a szovjet kiküldöttek által vezetett vegyesvállalatokban. A MESZHART-hoz és a MASZOVLET-hez hasonlóan a MASZOBAL is ekkor szűnt meg. Öt állami vállalat lett belőle.

A következő évben megkezdődött az almásfüzítői gyár nagyarányú bővítése, melynek eredményeként 1963-ra Közép-Európa legnagyobb timföldgyára lett. 

1962. november 15-én aláírták a magyar-szovjet timföld-alumínium egyezményt, amelynek az volt a lényege, hogy a timföldet kiszállítják a Szovjetunióba, ott alumíniumot gyártanak belőle, és az alumíniumot visszaszállítják Magyarországra. (Korábban már Csehszlovákiával és Lengyelországgal is kötött Magyarország hasonló egyezményt.) A hivatalos indoklás az volt, hogy ez így mindkét országnak és az egész KGST-nek jó lesz, mert összekapcsolja a legkedvezőbb timföldtermelési lehetőséget a legolcsóbb villamosenergia bázissal, hiszen az alumíniumgyártás nagyon energiaigényes. Így lehet feloldani a feszültséget Magyarország bauxitgazdagsága és energiaszegénysége között. Ez eléggé abszurd indoklás volt, hiszen sokkal olcsóbb az energiát szállítani onnan ide, mint a timföldet oda és az alumíniumot ide. A bauxitot egyébként is a bányák közelében a leggazdaságosabb feldolgozni. A cserearány is meglehetősen kedvezőtlen volt Magyarország számára. A timföld mellett jelentős mennyiségű ipari terméket is adni kellet a visszakapott alumíniumért. 

bauxit_8.jpg

A magyar alumíniumipar 2000 négyzetméteres kiállítási csarnoka a Budapesti Nemzetközi Vásáron. (Tükör, 1967. május 23.)

Az egyezmény megkötése után újra egy keretbe fogták az egész alumíniumipart: 1963-ban létrehozták a Magyar alumíniumipari Trösztöt (MAT). Ez 1967-ig középirányító szervként, vagyis az ágazat vállalatait felügyelő hatóságként működött. Az új gazdasági mechanizmussal alakult át gazdálkodó szervezetté.

Az egyezmény előírásainak megfelelően a bauxittermelést és a timföldgyártást is hatalmas mértékben bővíteni kellett, igen drága beruházásokkal . A bauxittermelés az ötvenes évek végén 1 millió tonna volt, 1980-ra elérte a 3 millió tonnát. 

A bauxitbányászat is, a timföldtermelés is (különösen annak a vörösiszapot hátrahagyó nedves technológiája) nagymértékben károsítja a természetet. A bauxitbányászat felborította a Dunántúl vízháztartását. Az utolsó pillanatban zárták be 1989-ben a nyírádi bányát, mielőtt visszafordíthatatlanul tönkretette volna a hévízi tavat és a gyógyforrásokat. A vörösiszap pedig 2010-ben okozott hatalmas katasztrófát Ajka környékén. 

bauxit_9.jpg

A magyar-szovjet timföld-alumínium egyezmény megkötésének 15. évfordulójára átadott emlékmű a Székesfehérvári Könnyűfémmű bejárata előtt. (Szovjetunió, 1978/2.)

A nyolcvanas években a MAT egyre nehezebb helyzetbe került. A világpiacon az alumíniumtermékek árai lezuhantak, a belföldi hatósági árak pedig még alacsonyabbak voltak. A kitermelés természeti feltételei egyre romlottak, és a nyolcvanas évek második felében az adórendszer változásai sem kedveztek a Trösztnek. A szovjet-magyar egyezmény kötelezettségeinek továbbra is meg kellett felelni, meghatározott mértékű konvertibilis valuta bevételt is előírtak. A Tröszt vezető folyamatosan kérvényezték a főpiaci árelv bevezetését, vagyis a belföldi áraknak a világpiacihoz igazítását, de ehelyett inkább eseti megoldásokkal, például adósságok átvállalásával enyhítette a kormány a gondokat, melyek alapvető okai megmaradtak.

A főpiaci árelvet 1989 januárjában vezették be, amikor a világpiaci konjunktúra egyébként is kiemelte - egy rövid időre - a vállalatot a gödörből. Persze a konjunktúrából adódó nyereség jelentős részét is elvonták. 

"Idén januártól az alumínium ára is az úgynevezett főpiaci árakat követi, ami azt jelenti, hogy a következő mintegy másfél évben a hazai árak elérik a külpiaci árakat. Mindez azonban némiképpen féloldalas. Miközben ugyanis az alumínium belföldi ára növekedni fog, az alumínium továbbra sem szerepel a liberalizált termékek listáján. Ami azért sem érthető, mert hiszen ki vásárolna külföldön olyasmit, amit itthon jóval olcsóbban is megkaphat. Így viszont nincs reális, valós árkorlát — másfelől a liberalizálás elmaradása miatt a piac nem ad igazi impulzusokat. Pedig jó volna segíteni, kikényszeríteni a MAT időbeni alkalmazkodását egy konjunktúra utáni helyzethez." Ezt írta
Kozma Judit a Népszabadságban 1989. március 10-én.

bauxit_10.jpg

A Székesfehérvári Könnyűfémmű, amely az Alcoa világcég tulajdonába került, és ma Alcoa-Köfém néven működik. (Magyarország, 1986. szeptember 28.)

1991 július elsején a MAT részvénytársasággá alakult Hungalu Rt. néven. Tagvállalatai társaságok lettek, de egyelőre maradtak 100%-os állami tulajdonban. Az év végén a szovjet-magyar egyezmény lejárt. Tárgyaltak a megújításáról, de ez nem következett be. A nyírádi bánya leállításával a földben lévő bauxitvagyon nagyobb része hozzáférhetetlenné vált. A bauxittermelés jelentősen csökkent, a timföldgyárak számára immár bauxitot kellett importálni. Az egykori évi 3 millió tonnás termelés (amellyel Magyarország a nyolcadik volt a világon) a kilencvenes évekre 800 ezer tonnára apadt.

Az energiaárak emelkedtek, a világpiaci árak csökkentek, a gépipar visszaesésével a hazai kereslet is csökkent. A még mindig 9 ezer embert foglalkoztató cég bekerült a válságkezelésre szoruló 12 ipari vállalat közé.

"Leállították az ajkai és a tatabányai alumíniumkohót, bezárták az egyik ajkai timföldgyárat, így
mintegy felére csökkent a bauxittermelés és a timföldgyártás... Az inotai kohó ugyan megmaradt, ami nagyrészben az Ukrajnából barterben megszerzett, viszonylag olcsó áramnak köszönhető, s az orosz piac átveszi a timföld egy részét, de ez egyfelől bizonytalan, másfelől nem könnyű az egyre kedvezőtlenebb fém-timföld csere helyébe egyéb - főleg készpénzes - megállapodásokat kötni." (Népszabadság, 1993. november 10.)

Almásfüzítőn 1995-től már csak kohászati timföldet állítottak elő. A gyárat eladták az osztrák-orosz-magyar érdekeltségű Hungaluminának, amely vállalta további működtetését. Kiderült azonban, hogy a Hungalumina csődben van, a privatizációs szerződés feltételeit teljesíteni nem tudja. 1997-ben végleg bezárták a gyárat, mely az alumínium árának zuhanásával reménytelenül veszteségessé vált. A gyár olajkészletét a cég tartozása miatt zárolták. Ezért a gyárhoz tartozó lakótelepen kétezer ember maradt fűtés nélkül egy időre.

bauxit_5.jpg

A fűtés nélkül maradt lakók tüntetése Almásfüzítőn. (Magyar Hírlap, 1997. március 18.)

1997-re a Hungalu Rt. valamennyi vállalata elkelt. A részvénytársaságot felszámolták. (AMOTIM, a Mosonmagyaróvári Timföld és Műkorund többségi tulajdonrészét Gyurcsány Ferenc cége, az Altus vette meg a későbbi kormányfő anyósa, Apró Piroska elnöklete alatt álló Magyar Hitelbank kölcsönével.) A Hungalu-vállalatok könyv szerint értéke összesen 10,5 milliárd forint volt, a piaci értéke lényegesen több. Valamivel több mint 6 milliárd forintért értékesítették a cégeket, és a kedvező ár fejében 16 milliárd forint értékű beruházást írtak elő. Ezek részlegesen és részben uniós forrásokból teljesültek.

A bauxittermelés a kétezres években gyorsan hanyatlott. 2010-ben, amikor az Ajkai Timföldgyárat az iszapkatasztrófa után bezárták, szinte teljesen meg is szűnt. Bakonyoszlopon működött még egy kis bánya, ahol szenet is termeltek, ami egy ideig lehetővé tette a bauxit kitermelését is. Ezt a bányát - Magyarország utolsó mélyművelésű bányáját - 2020 márciusában zárták be.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr9817938116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2022.09.29. 09:48:38

Pár apróság:
Aki bővebben kíváncsi a témára, az okvetlenül keresse meg az OMBKE Vivát Academia! című művét.

Személyes:
Személy szerint több bauxitbányában is jártam, a legtöbbet Fenyőfön és Kincsesbányán.
Kincsesbányán a legjobb az volt, amikor a bányajárások után lent fürödtünk az altáróban. Természetesen megfelelő öltözékben, így mindenkin volt:
- kobak
- öv
- övre akasztott akksi, a lámpa meg a kobakon
- menekülő.
Ennyi.

Az mondjuk nem volt tiszta, hogy mikor és hogyan került le oda egy szép sárga, MIKASA vizilabda, de természetesen vizilabdáztunk is. A víz kb 30-32 fokos volt.

amundsen 2022.09.29. 21:00:48

Köszönjük szépen ! Tanulságos korösszefoglaló.

Galaric 2022.10.01. 17:17:27

Jó kis írás!
Köszönjük!

hátramozdító 2022.10.02. 13:13:24

Köszönjük szépen! Anno a nyirádi bauxitbányából kiszivattyúzott víz volt a fantáziadús elnevezésű Melegvíz-patak, Sümeg mellett, ami tényleg meleg volt. De csak télen lehetett lecsurogni rajta kajakkal, kenuval, nyáron benőtte a gaz. Voltam párszor, komoly élmény volt ott borulni, majd gyorsan átöltözni és folytatni a túrát.

omron 2022.10.02. 16:01:51

@hátramozdító: Az is komoly élmény volt, amikor a szegedi laktanyában sorkatonaként hallgattam a tartalékosok beszélgetését. Mi az, hogy valaki nem tud megélni a tanult szakmájából, mondták. Jó kis meglepetés lehetett számukra a rendszerváltás, meg az EU. K1-el könnyű borulni, én is megtettem vagy harmicszor.

geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2022.10.07. 07:31:08

F@sza...ppan.Igazi jó kis magyaros történet, megfűszerezve a ro hadék 20. századi (v)iszonyokkal.
Nullára zuhant az aluménejumgyártás, miközben a repülőgépipar, autóipar és még egy sereg minden ágazat csilliárd tonnaszámra venné fel a kész nyersanyagot.Most már valaki mástól.Fákk.Bokrokk.
A posztot köszönjük, hasznos volt.

AgentO 2022.10.18. 07:28:04

A nyirádnál kiemelt karsztvíz legnagyobb részét a kétöles (akkor viszlói) patak medrébe engedték, amely így bővízű alpesi patak látszatát keltve ömlött a Balatonba. A patakba pisztrángot is telepítettek, volt szerencsém gyerekként sátrazni, horgászni ott.
süti beállítások módosítása