Alig több mint 60 éve ért véget a madarak és három másik faj ellen hirdetett téboly a kommunista Kínában. A Négy Kártevő Kampányban a legyek, a szúnyogok, a patkányok mellett a szerencsétlen veréb is bekerült az irtandó fajok közé. De amíg az irdatlan populációjú legyeket, szúnyogokat vagy a hasznot semmilyen formában nem jelentő patkányokat gond nélkül lehetett ritkítani, addig a verébpusztítás évekre kibillentette egyes régiók ökológiai egyensúlyát az országban, ezzel éhínséget és milliók halálát okozva. Nem néhány tíz- vagy százezer madár kiirtásáról beszélünk, hanem több mint kétmilliárdéról.

A kommunista vezető, Mao Ce-tung és "kiváló" tanácsadói által életre keltett kampány ötlete először 1955-ben vetődött fel, végül 1958 és 1960 között valósították meg. Azóta a világ számos országában bekerült a biológiai, ökológiai tankönyvekbe, mint a tudományosan megalapozatlan, a természet rendjébe való beavatkozás elrettentő példa. Az ornitológusok jelenlegi generációja nem ismeri a kínai történelem eme szeletének minden részletét, de már tudjuk hogy a kommunista országnak is megvoltak a maga "Liszenkói", akik áltudományos tanaikkal, ideológiai alapon megközelített természetformáló tevékenységeikkel hatalmas károkat okoztak.

1955-ben mozgalom kezdődött Kínában - elsősorban Peking környékén - a kártevők megritkítására: verebek, egerek, patkányok, legyek és szúnyogok ellen esküdtek hadat. Fiatalok és idősek, férfiak és nők, gyerekek, mindenki részt vett az egyszerire tervezett kampányban: a diákok elhagyták az osztályukat, a tisztviselők abbahagyták a munkát az irodákban, a parasztok a földeken, és így Peking-szerte fülsiketítő gongok és dobok hangjai hallatszottak, amelyek verebeket rettentettek ki fészkükből, és addig üldözték őket, amíg teljesen ki nem merültek, és le nem estek a fákról. A nyílt területeken hálókat és mérgezett csalikat használtak, de csúzlikkal is folyamatosan lőtték a madarakat. Három napi folyamatos zajjal Pekingben a verebek szinte mindegyike elpusztult vagy elmenekült.
A következő évben a Kínai Állattani Társaság megtartotta második országos találkozóját Csingtaóban, amelyen felvetődött a verebek kérdése. Néhány tudós azzal vádolta ezeket a madarakat, hogy sok gabonát esznek, házi tolvajoknak nevezve őket. Az előző év sikeres pekingi verébirtását hozva fel a megoldás lehetőségeként a kis szárnyasok ellen. Mivel verebek élnek Kína nyílt mezőgazdasági tájain is, a tudósok e gabonarablók teljes megsemmisítésére szólítottak fel. Ugyanakkor néhány más kolléga megjegyezte, hogy a verebek számos rovar elpusztításával hasznosak, ezért nem szabad őket kiirtani, de ezek a hangok süket fülekre találtak. A kezdeményezés szerzőjének Csu Jian biológusnak - aki akkoriban az ország oktatási miniszterhelyettese volt -, könnyűnek bizonyult meggyőznie Mao Ce-tungot saját igazáról: akkor az országnak szüksége volt a rossz termésátlagok emelésére, az induló Nagy Ugrás program része lehetett a probléma megoldása. Úgy gondolták, hogy a patkányok, legyek és verebek pusztulása az ország mezőgazdasági ágazatának hosszútávú felvirágzásához vezet.
Mao Ce-tungot nem igazán kellett meggyőzni. Gyermekkorát falun töltötte, és első kézből tudott a parasztok és a kártevők örök konfrontációjáról. A rendeletet boldogan írta alá, és hamarosan az egész országban az Éljen a nagy Mao szlogenekkel vonuló kínaiak rohantak elpusztítani a győzedelmes vezető rendeletében kijelölt kis ellenségeit.

Mao Ce-tung, a kommunista pártvezető tehát 1958 februárjában jóváhagyta a négy kártevő: a szúnyog, a légy, a patkány és a veréb kiirtásáról szóló rendeletet. Ezen a napon az ország nagy hibát követett el, amiért hatalmas éhínséggel és halállal fizetett. Az egész kínai nép hitt a vezetőkben, azok tanácsadóiban, és remélték, hogy ez segít megszabadulni az éhségtől.

A veréb irtását először méreggel kezdték, ám ez pénzigényes volt, és más fajok is elfogyasztották a kihelyezett csalikat. Így a Pekingben már megismert módon folytatták. Százak vonultak összefogva síppal, dobbal, hosszú rudakon zászlókat, rongyokat lengetve és a madarakat végkimerülésükig hajszolták. Az elgyengült szárnyasokat a földre esve ütötték, taposták, csúzlizták halálra. A törvény bevezetése után mindössze három nap alatt körülbelül egymillió madár pusztult el az országban és két év alatt a kínaiak több mint kétmilliárd verebet öltek meg.

A kínai állampolgárok lelkesen ragaszkodtak a kártevők elleni küzdelemhez, de a kormány és a média folyamatosan ontotta a propagandát azáltal, hogy képeket tett közzé hegyekben álló verébtetemekről. Addigra már mindenki megfeledkezett a legyekről, a szúnyogokról és a patkányokról, mivel rendkívül nehéz volt harcolni ellenük, csak a könnyen és látványosan pusztítható verebekre koncentráltak. Az iskolások a propagandára hivatkozva otthagyták az osztálytermeket, hogy elpusztítsák a madarak fészkeit, kedvükre csúzlizhassanak, és ezért még okleveleket és különböző elismeréseket is kaptak.

1958 végére szinte nem maradt madár a KNK-ban, amit a politikusok lenyűgöző eredménynek neveztek és lám 1959 rendkívül gazdag termést hozott, olyat mint soha azelőtt! A tél még ünnepléssel telt, a kamrák tele voltak.

1960 tavaszára és különösen nyarára viszont a rovarkártevők olyan mértékben kezdtek szaporodni, hogy sok helyen nem volt mit betakarítani, a termésátlag az előző évi harmadára esett vissza a termelők erőfeszítései ellenére. A hatóságok megpróbáltak javítani a helyzeten, a verébirtásban kimerült tömegeket küldték a különböző rovarok, hernyók és sáskák begyűjtésére, amelyek hihetetlen mennyiségben kezdtek el megjelenni a termőföldeken. Ám mindez már hasztalan volt, a rovarok túl gyorsan szaporodtak, mert hiányzott a természetes szabályozás: kétmilliárd veréb. Amikor a kártevők megették a szántóföldi növényeket, elpusztították a gyümölcsösöket, erdőket, az év végére mindennél nagyobb éhínség támadt az országban.

A hatóságok kezdték felismerni az óriási hibát, amit hamis és elsősorban ideológiai alapon követtek el, végül az Országos Tudományos Akadémia jelentésével bizonyította hogy egy veréb élete során hány rovart fogyaszt el. A hatóságok próbálták bizonyítani hogy ez csak átmeneti baj, de az éhínségben elpusztult ezreket, majd százezreket ez már nem érdekelte. Kétmilliárd verebet nem lehet jövő nyárra a földekre rendelni. Az emberek újra olyan dolgokat kezdtek enni, amire a háború nyomora óta nem volt példa. Sáskát, bőrárut, fakérget, sőt  egyes régiókban a kannibalizmus is felütötte a fejét. Független becslések szerint mintegy 25-40 millió ember halt meg a következő években Kínában. Végül a kormány a Szovjetunióhoz és Kanadához fordult azzal a kéréssel, hogy minél több verebet küldjenek nekik, és a szomszédos országok is pozitívan reagáltak. Verebekkel megrakott tehervonatok és repülők érkeztek az országba, és lassan, de biztosan a madarak újra elkezdték pusztítani a soha nem látott méretűre duzzadt rovarpopulációkat.

Kína tragikus tapasztalata e tekintetben figyelmeztetés - nemcsak a többi országnak hanem az egész emberiségnek - a természetbe való ilyen mértékű  beavatkozás beláthatatlan veszélyeire.

A pusztítás mértékét és mikéntjét jól szemlélteti ez a néhány perces kisfilm:

 Forrás: WIkipédia angol és orosz nyelvű szócikkei, news.rambler.ru