E poszt megjelenésének percében van a második holdutazás, az Apollo-12 ötvenedik évfordulója. Ennek apropóján az alábbi néhány képen az emberes Apollo-küldetések legemlékezetesebb vagy (a szerintem) legérdekesebb, pillanatait láthatjátok.
1967. január 27.: A katasztrófával végződött Apollo-1 űrhajósainak (Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee) összeégett űrruhája a baleset után.
Az Apollo-program rosszul kezdődött. Az első küldetés, a – még csak Föld körüli(nek tervezett) – Apollo-1 egyik földi tesztje közben kigyulladt a visszatérő modul, és a három űrhajós szörnyethalt a kabinban. A balesetet az űrhajóban használt tiszta oxigén légkör okozta, ugyanis ilyen környezetben a kabinban használt anyagok sokkal gyúlékonyabbak voltak, mint a sima levegőben (ami ugyebár csak ötödrészben tartalmaz oxigént). Elég volt egy szikra, és a kabin belső borítása azonnal lángra kapott, a pánikba esett űrhajósok pedig (a tűz miatt megnövekedett nyomástól) nem tudták kinyitni az egyébként is bonyolultan kezelhető ajtót. Bár az űrruhák sérülései tűzhalálra utalnak, az űrhajósok valójában nem megégtek, hanem megfulladtak. Az égési sérülések már csak a halál után érték az asztronautákat, ráadásul a ruhájuk a nagy hőtől összeolvadt az űrhajó műanyag alkatrészeivel.
A baleset után teljesen áttervezték az Apollo-űrhajót, különös tekintettel a tűzbiztonságra és az ajtók nyithatóságára. Emellett felhagytak a balesetért szinte közvetlenül felelős, légkörinél nagyobb nyomású tiszta oxigén légkör alkalmazásával (amelyet korábban biztonsági okokból vezettek be; a nagy nyomás zárva tartotta az ajtókat, és kiszorította a veszélyes nitrogént tartalmazó levegőt az űrkabinból). A következő emberes Apollo-küldetésen (Apollo-7) 60-40 %-os oxigén-nitrogén gázkeveréket alkalmaztak indításkor, majd ezt fokozatosan 0,2 bar nyomású tiszta oxigénre cserélték le.
Sokak szerint ha ez az eset nem jön közbe, az amerikaiak már 1968 tavaszán a Holdra léptek volna.
1968. október 11.: „Nyílnak a szirmok”. Az Apollo-7-et Föld körüli pályára állító Saturn-rakéta utolsó fokozata nyitott panelekkel.
Az esetleges ütközések miatti károk minimalizálása végett belül parafából készült, virágsziromra hasonlító ajtók mögött volt a későbbi utazások során a Holdra szálláshoz használt holdkomp, amelyet a felbocsátás után egy eléggé bonyolult manőverrel kellett előhúzni, és összekapcsolni az űrhajórendszer többi részével. Az Apollo-7 volt az első olyan emberes küldetése a programnak, amely során űrrepülésre is sor került. Az űrhajósok 10 napig keringtek a Föld körül, majd a visszatérő modullal Atlanti-óceánban landoltak. Bár ez a konkrét küldetés a téma iránt nem rajongók számára alig ismert, valójában eléggé fontos fejezete volt a programnak: ez volt az első éles, emberes tesztje a Saturn-rakétarendszernek, ráadásul az előző, még ember nélküli Apollo-6 küldetés sikertelenül zárult, és valószínűleg katasztrófába torkollott volna, ha emberek is tartózkodnak a hajón (emellett könnyen lehet, hogy az Apollo-program végét jelentette volna).
1968. december 24.: Az 1968-as Év Fotója: „Earthrise”, azaz Földfelkelte.
A felkelő Földet az Apollo-8 misszió holdkomppilótája, Bill Anders örökítette meg az első holdkerüléskor (a 8-asnak még nem volt tulajdonképpeni holdkompja, így Anders posztja csak „elméleti” volt ezen az úton). „Annak ellenére, hogy a Hold felfedezésére indultunk el, végül a Földet fedeztük fel.” – mondta a kép készültekor Anders.
Az Apollo-8 volt az első misszió, amely során emberek elhagyták a Föld körüli pályát, és az első, amely során emberi lényt egy idegen égitest gravitációja fogott be.
A fotóval kapcsolatos közkeletű tévhit, hogy a Hold felszínéről készült, és egy onnan megfigyelt földkeltét ábrázol. Ez ugyebár nem igaz, mivel az Apollo-8 még nem szállt le az égitesten, csak megkerülte azt. Másrészt a közhiedelemmel ellentétben a Hold felszínéről általában nem figyelhető meg földfelkelte. Mivel a Hold nagyjából mindig ugyanazt az oldalát mutatja a Föld felé, ezért az egyik feléről nézve a Föld mindig fent van az égen, a másik („sötét”) oldaláról pedig soha nem látható. Földkelte csak a Hold északi és déli pólusának egy nagyon vékony sávjában figyelhető meg, ott viszont nem ilyen gyors (két hétig kel, majd két hétig nyugszik a bolygónk, közben a Földről látott holdfázisokhoz hasonlóan változik az alakja), és nem emelkedik ennyivel a láthatár fölé. Földfelkelte látható továbbá a Hold innenső- és túloldalát elválasztó vonala körüli nagyon keskeny „holdszeletekről” is, a Hold változó keringési sebessége miatt.
1969. március 7.: Az Apollo-9 a Föld körül; a képen a "Spider" holdkomp. Az Apollo-9 kissé mostohagyerek a programban, ugyanis eredetileg a Holdhoz eljutó Apollo-8 előtt indult volna, azonban félve attól, hogy a szovjetek esetleg előbb jutnak el a Holdhoz, a NASA megcserélte a két expedíciót. Az Apollo-9 nem ment el a Holdig, csak a Föld körül keringett, és közben kipróbálták a program egyik kockázatos manőverét, a parancsnoki modul és a Holdra később leszálló holdkomp összekapcsolódását.
1969. május 22.: Az Apollo-10 holdkompjából készített felvétel, mindössze 47 000 láb, azaz 14 kilométeres holdfelszín felett magasságból. Az Apollo-10-et szokás a holdra szállás "jelmezes főpróbájának" is nevezni. A küldetés folyamán minden fontos manővert végigpróbáltak, kivéve a tulajdonképpeni leszállást.
1970. május 22. - június 1.: Témában nem, de időben egy kicsit előreugrunk. Az Apollo-10 parancsnoki modulja, a "Charlie Brown" kiállítva az Egyesült Államok pavilonjánál, az 1970-es Budapesti Nemzetközi Vásáron, 1 évvel a saját küldetése, és 10 hónappal Armstrongék holdra szállása után. Az űrkabint nagy érdeklődés övezte a közönség részéről, azonban a korabeli újságok kissé hűvösen, szkeptikusan számoltak be róla (bővebben itt).
Neil Armstrong „utasbiztosítása” a Holdra. Mivel 1969-ben a holdutazás – érthető okból – elég kockázatos volt, Armstrong és két űrhajóstársa nem tudott biztosítást kötni arra az esetre, ha nem élnék túl a küldetést. Ezért az űrhajós körökben akkor már egy ideje szokássá – de csak Armstrongék után ismertté – vált megoldáshoz folyamodtak: a fellövés napján feladtak egy képeslapot a családjuknak. Tudták, hogy ha a holdutazásuk katasztrófába torkollik, és nem térnek haza élve, az indulás előtt feladott, általuk szignózott képeslap vagyonokat fog érni később, és biztosítja a családjuk megélhetését. Szerencsére a képeslapok ilyen célú "felhasználására" nem került sor.
1969. július 20.: Neil Armstrong a Holdon. Érdekesség az Apollo-11 során készült képekkel kapcsolatban, hogy néhány kivételével az összes fotón Buzz Aldrin látható, mivel Armstrongnál volt a fényképezőgép. Viszont ez a kép a küldetés parancsnokát örökíti meg.
1969. július 21.: Az Esti Hírlap Magyarországon elsőként számol be a holdra szállásról, mindössze néhány órával annak megtörténte után (magyar idő szerint július 20-án, vasárnap este 21:17-kor szállt le az Eagle holdkomp). Később természetesen az összes akkori sajtótermék behatóan foglalkozott az eseménnyel. A legtöbb magyar hírlap tárgyilagosan, korrekt módon (sőt, néhány magazin kifejezetten lelkesen) tudósított a XX. század egyik legnagyobb emberi teljesítményéről, egy-két esetben fordultak csak elő szkeptikus, "ünneprontó" megnyilvánulások; a vietnámi háborút, illetve a holdprogramban használt rakétarendszerek lehetséges katonai felhasználását említette több újság is az Apollo-11-gyel kapcsolatban.
A holdra szállást élőben közvetítette a Magyar Televízió is, a becslések szerint mintegy kétmillió magyar nézhette végig Armstrongék landolását. A "kis lépés egy embernek" viszont csak felvételről volt látható, mivel a NASA (a magyar tévéstáb számára) váratlanul néhány órával előrehozta az (eredetileg magyar idő szerint kora hajnalra tervezett) eseményt, és nem volt bent senki, aki tudósíthatott volna.
1969. július 20.: Buzz Aldrin által a Holdra vitt kehely. Miután leszálltak a Holdon, Aldrin, aki egyébként "civilben" presbiteriánus felekezeti tag volt, úrvacsorát vett az Eagle holdkomp fedélzetén; ehhez a houstoni Webster presbiteriánus gyülekezettől kapott borból és kenyérből fogyasztott egy keveset, majd felolvasott egy részt a Bibliából: az űrhajós János evangéliumának 15. fejezetéből olvasta fel az 5. verset. Ezzel Aldrin lett az első ember, aki evett a Holdon, illetve az első, aki vallási rituálét hajtott végre egy idegen égitesten.
Az apró közjátékot a NASA diszkréten kezelte, ugyanis egyszer már meggyűlt a baja a holdutazások és a vallás összekeverésével. Az Apollo-8 hazaútján felolvasott karácsonyi Biblia-idézet miatt egy ateista aktivista beperelte az űrügynökséget, és bár a pert végül a NASA nyerte meg, az irányítóközpont óvatosságra intette az űrhajósokat vallási témákban. Aldrin úrvacsoráján Armstrong nem vett részt, csendben figyelte a szertartást.
1969. július 21.: A holdfelszínről visszatérő Eagle holdkomp felkészül a dokkolásra a Hold körül keringő Columbia modullal. A fenti fotót szokták az első "emberiségről készült fénykép"-nek is nevezni. Mivel rajta van az egész Föld, illetve a holdkomp, benne Armstronggal és Aldrinnal, ezért egy bizonyos értelmezés szerint a világon valaha élt összes ember közül csak a fényképet készítő Michael Collins parancsnokimodul-pilóta hiányzik.
Az Apollo-11-gyel utazó, de a Holdra nem lépő Michael Collins "magányossága" az Apollo-11 küldetés újabb érdekes kísérőjelensége volt. Minden alkalommal, amikor a Columbia eltűnt a Hold mögött, Collins volt az egyetlen ember a világon, aki a Hold túloldalán tartózkodott, az emberiség összes többi tagja a Hold másik oldalán, vagy a Földön volt (hiszen ugyebár Armstrong és Aldrin a Hold Föld felé néző oldalán szálltak le). Collins emellett nagyon aggódott társaiért, és komoly stresszként élte meg azokat a 48 perces szakaszokat, amikor a Hold takarásából adódó rádiójel-kimaradások miatt nem kaphatott semmilyen információt róluk. A pilótának ezen felül meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy - amennyiben űrhajóstársai esetleg nem élik túl a holdra szállást - ő lesz az egyedüli túlélője a küldetésnek.
1969. július 24.: Az Apollo-11 karanténban levő személyzete Nixon elnökkel találkozik a USS Hornet repülőgép-anyahajó fedélzetén (a képen balról jobbra Armstrong, Collins és Aldrin, és persze Nixon). Hazaérkezés után az űrhajósokat 3 hétre egy mobil karanténállomásba zárták, mert nem lehetett tudni, hogy nem hurcoltak-e be a Holdról ismeretlen fertőzéseket. A jellegzetes amerikai „Airstream” lakókocsik átalakításával épített létesítményeket az asztronautákkal együtt pakolták át hajóról repülőre, majd a szárazföldre, ahol a holdutazók egy másik karanténlétesítménybe, az LRL-be (Lunar Receiving Laboratory, kb. holdi érkeztető/fogadó laboratórium) szálltak át. A karantén alkalmazásával az Apollo-14 után felhagytak.
1969. november 14.: Villám csap az éppen induló Apollo-12 küldetés Saturn-V rakétájába. Ugyan maga a rakéta védve volt az ilyen események ellen, az általa szállított űrhajó nem teljesen. A(z összesen két) villámcsapás miatt az űrhajó számos létfontosságú rendszere leállt vagy meghibásodott. Rövid időre felmerült a küldetés megszakítása is, de végül - főleg Alan Bean holdkomppilótának és a földi személyzet részéről John Aaron repülésirányítónak köszönhetően - sikerült megoldani a problémát, és a második emberes holdutazás folytatta útját.
1969. november 19 - Pete Conrad, az Apollo-12 parancsnoka a Surveyor-3 holdszondával, a háttérben az „Intrepid” holdi egység. A Holdon másodikként landoló Apollo-12 fő célja az volt, hogy kiderítsék, lehet-e egészen pontos leszállásokat végrehajtani a holdkomppal (ugyanis az Apollo-11-nél Armstrong 6 kilométerrel elvétette a kijelölt leszállási helyet, ami elég nagy hibának számított). Ezért az új küldetésnek egy elég konkrét célpontot választottak: a két éve (éppen az Apollo-program számára alkalmas leszállóhelyek feltérképezése céljából) a Holdra küldött, és azóta ott nyugvó Surveyor-3 holdszondát. Az Apollo-12 teljes sikerrel járt: alig 200 méterrel a Surveyor mellett ért holdat.
A képen szereplő Pete Conrad a már említett Apollo-8 és 9 küldetések megcserélése miatt csak az Apollo-12-vel repülhetett; ha a csere nem történik meg, Conrad lett volna az első ember a Holdon. Az űrhajós emellett a tervezett Apollo-20 kijelölt legénységének a tagja is volt. Ha az Apollo-20-at végül nem törlik, ő lehetett volna az első ember, aki kétszer is Holdra lép.
1970. április 17.: A súlyosan sérült „Odyssey”, a „szerencsésen szerencsétlenül járt” Apollo-13 szervizmodulja. Az Apollo-13 lett volna a harmadik holdi expedíció, és az első olyan utazás, amelyet igazi tudományos küldetésnek szántak (szemben a 11-gyel és a 12-vel, amelyeknél a biztonsági szempontok voltak az elsődlegesek). Odaúton azonban elektromos hiba miatt felrobbant az egyik oxigéntartály, és az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Iszonyatos szerencsével (és persze több száz mérnök munkájával) sikerült a legénységet épségben hazahozni.
A képen a visszatérés előtti leválasztást láthatjuk. Az űrhajósok ekkor láthatták először, mekkora kárt is okozott a robbanás. Jim Lovell parancsonok később azt mondta, hogy szerencse, hogy korábban nem láthatta, mekkora a pusztítás, ugyanis akkor biztosan feladta volna a reményt, hogy élve hazajutnak.
Ennek a posztnak címe egyébként az Apollo-13 mottója, jelentése szabad fordításban kb. "Tudomány a Holdról" vagy "Tudás a Hold által" (latinul jól beszélők persze nyugodtan javítsanak :)).
1971. február 5.: Al Shepard parancsnok golfozik a Holdon (természetesen ebben a kategóriában az első) az Apollo-14 küldetésen, mögötte az "Antares" holdkomp. A golfőrült Shepardot régóta foglalkoztatta már, hogy a csekély gravitációjú, légkörrel nem rendelkező Holdon milyen messzire lehet elütni egy golflabdát. Mivel a súlykorlátozás miatt nem vihette magával a golffelszerelését, Shepard egy lecsavarható ütőfejet csempészett fel magával. Ebből a fenti szerszámok segítségével golfütőt készített, és azzal végezte el az ütést. Bár az irányítóközpontnak ekkor még azt mondta, hogy több mérföld messzire repülhetett a labda, később bevallotta, hogy alig 200-300 métert sikerült összehoznia, mivel a merev és kényelmetlen űrruhában képtelenség volt tökéletesen elütni a labdát. Azóta szakértők már kiszámolták, hogy megfelelő (a valóságban persze lehetetlen) körülmények között egy profi golfozó akár 4 kilométerre is képes lenne elütni a labdát a Holdon, tízszer messzebbre, mint a Földön (majdnem át tudná ütni a Balaton egyik partjáról a másikra).
Az Apollo-14 a balsorsú 13-as program megismétlése volt. Al Shepard (aki 1961-ben, pár héttel Gagarin után az első amerikai volt az űrben, ezzel "veterán" űrhajósnak számított a NASA-nál) eredetileg szintén a 13-mal repült volna, betegsége miatt cserélték ki a két misszió legénységét; mint később kiderült, Shepard szerencséjére.
1971. július 31.: Jim Irwin, az Apollo-15 holdkomppilótája felkészíti a holdjárót az első útjára, tőle balra (a kissé ferdén leparkolt) „Falcon” holdkomp. Az Apollo-15 volt az első olyan holdutazás, amelynél az űrhajósok holdautót is vittek magukkal. A négykerék-meghajtású és -kormányzású holdjárót az amerikai-magyar Pavlics Ferenc mérnök tervezte; az autó teljesítménye 700 watt (kb. 1 lóerő), hatótávolsága 35 kilométer volt, 10-12 km/h-val tudott menni. Segítségével az addig maximum néhány kilométeres holdséták helyett már 27 kilométert tehetett meg a legénység a Holdon, sokkal nagyobb akciórádiusszal. A holdautó csak a holdi gravitáció mellett működött, a Földön összeroppant volna a saját súlya alatt („földi” tömege 200 kiló volt, a Holdon csak 35 kilónak tűnt), a jármű összehajtogatva utazott, kicsomagoláskor rugók segítségével nyitotta szét magát. Nem az Apollo holdautói voltak az első kerekes járművek itt: a szovjet Lunohod-1 holdjáró néhány hónappal korábban, 1970 novemberében landolt az égitesten.
Az Apollo-15 legénysége még egy furcsa rekordot magáénak tudhat: ők voltak az elsők, akik aludtak a Holdon. Az őket megelőző expedíciók legénységei túlságosan izgatottak voltak; a tudattól, hogy a Holdon vannak, képtelenek voltak elaludni. Azonban a több napos holdi tartózkodási idővel operáló Apollo-15-nél már nem lehetett alvás nélkül megúszni.
1971. augusztus 7.: a híres toll-kalapács kísérletben használt sólyomtoll a holdporban. A kísérletet David Scott parancsnok végezte el, és természetesen sikerült alátámasztani a korábbi sejtést, miszerint a légkörrel nem rendelkező Holdon a könnyű, nagy felületű madártoll ugyanolyan gyorsan (vagy ha úgy tetszik, a kis gravitáció miatt ugyanolyan lassan) esik le, mint a nehéz, kis felületű kalapács. A kísérlet ezen a linken megtekinthető, 0:58-tól érdemes figyelni.
1971. augusztus 7.: Az Apollo-15 „holdpostája”. Az Apollo-15-höz köthető a program első kisebb botránya is. Egy német bélyeggyűjtő titokban rávette az Apollo-15 asztronautáit, hogy a személyes holmijaik között 400 bélyeges borítékot vigyenek magukkal a Holdra. A terv az lett volna, hogy az így értékessé vált, Holdon járt árut igen magas áron eladják. A gyűjtő a szívességért cserébe fejenként 7000 dollárt ajánlott az űrhajósoknak (nagyjából 4 havi fizetésüket). A stikli azonban kiderült, és – bár a nyerészkedésért nyilvános megrovásban nem részesültek – a legénységet kivették a holdprogramból (később az Apollo-17 tartalékai lettek volna). A bélyegek a mai napig forgalomban vannak a gyűjtők között, értékük 10 000 és 55 000 dollár között mozog.
1972. április 25.: Ken Mattingly parancsnokimodul-pilóta mélyűri űrsétát (Deep Space Extra-Vehicular Activity) hajt végre az Apollo-16 misszión, több mint 300 ezer kilométerre a Földtől (ebben a tekintetben rekord). A műveletet Charlie Duke holdkomppilóta figyeli. Az amúgy eléggé veszélyes űrsétára a szervizmodul videokamerájában levő filmfelvételek megszerzése miatt volt szükség, a speciális műveletre csak az Apollo-15, 16 és a 17 esetében került sor. Mattingly egyébként a képen látható űrséta közben megtalálta a korábban elvesztett, már az űrben lebegő jegygyűrűjét is.
Ken Mattingly eredetileg az Apollo-13-mal repült volna a Holdhoz (parancsokimodul-pilóta lévén nem szállt volna le), de akkor kivették a küldetésből. Ironikus módon pont Charlie Duke miatt került lecserélésére, mivel az akkor a tartaléklegénységhez tartozó Duke kanyarót kapott, és a főnökség félt attól, hogy a betegségen még át nem esett Mattingly is elkaphatta azt. Így Mattingly helyett a szintén tartalékos Jack Swigert ment (és járt szerencsétlenül) a 13-mal.
1972. december 15.: Búcsú a Holdtól – az "America" parancsnoki egység összekapcsolódik a „Challenger” holdkomppal, hazaindulás előtt. Az Apollo-17 a mai napig az utolsó emberes holdmisszió; a program során ez volt a leghosszabb utazás (12 napos), leghosszabb holdséta (összesen 22 óra), legtöbb holdautózás (35 km) és a legtöbb hazahozott holdkőzet (110 kg) tekintetében is rekordtartó a 17-es. Mivel az Apollo-17 óta nem járt ott senki, jelenleg Gene Cernan parancsnok az utolsó ember a Holdon.
1972. december 19 - Apollo-17 "splashdown", azaz csobbanás a küldetés végén, egyben az Apollo-program befejezése. Ugyan a csobbanás az utolsó mozzanata volt a küldetéseknek, amikor már azt hinnénk, hogy semmi rossz nem történhet, valójában számos apró incidens a "splashdown"-oknak köszönhető. Az Apollo-8 parancsnoki modulja landolás után fejtetőre állt, és az űrhajósok 6 percig fejjel lefelé lógtak a kabinban, miközben az apró járművet 3 méteres hullámok csapkodták. Az Apollo-12-nél egy érkezéskor elszabadult kamera fejbevágta Alan Bean űrhajóst, aki ettől rövid időre elájult, és fejét hat öltéssel kellett összevarrni; az Apollo-15 érkezésekor pedig a három közül csak két ernyő nyílt ki, és kicsit nagyobb sebességgel történt a csobbanás.
1969 - 1972: A Holdat elérő Apollo-küldetések leszállóhelyei a felszínen. Jól látható, hogy az első három missziónál gyakorlatilag a holdi egyenlítőn szálltak le a holdkompok; ennek biztonsági okai voltak, ugyanis onnan lehet a legkevesebb üzemanyag elégetésével felszállni. A későbbi, bonyolultabb (ún. J-típusú) küldetések (15, 16, 17) már távolabb landoltak az egyenlítőtől. A két legközelebbi leszállópont (a 12-esé és a 14-esé) mindössze 180 kilométerre van egymástól, a legtávolabbiak (a 12 és a 17) között viszont majdnem 1800 kilométer a távolság.
1975. július 15.: Az amerikai Thomas Strafford és a szovjet Alekszej Leonov űrhajósok találkozása és kézfogása az Apollo-Szojuz közös amerikai-szovjet űrrepülés keretében. Az űrversenynek formálisan is véget vető – inkább politikai, semmint tudományos szempontból fontos - közös tesztküldetést nem hivatalosan Apollo-18-nak is nevezik, mivel amerikai részről a tervezett, de meg nem valósult Apollo-18 hardverét használták fel hozzá.
A szovjet és amerikai űrhajósok találkozására a 2017-es Luc Besson-filmben, a Valerianban is történik utalás.
A két törölt Apollo-küldetés, a 18 és a 19 elképzelt jelvényei (valójában nem készült hozzájuk hivatalos változat). A rajtuk szereplő nevek az Apollo-15 és a 16 tartalékos legénységének a tagjai; valószínűleg ők repültek volna a törölt holdmissziókkal, mert a program igazgatója, Deke Slayton ötlete alapján egy küldetés tartalékosai a hárommal későbbi küldetés kijelölt legénységét alkothatták (persze a valóságban akadtak cserék és kimaradások).
Az amerikai holdprogram létjogosultságát egyesek már az Apollo-12 után megkérdőjelezték; sokan voltak azon a véleményen, hogy felesleges dollármilliárdokat költeni a programra, amikor már megelőzték a szovjeteket az űrversenyben. A Holdra harmadikként induló Apollo-13-at már olyan szintű érdektelenség övezte a közvélemény részéről, hogy a nagy amerikai tévétársaságok át sem vették az odaútról készült felvételeket (ez a közöny természetesen csak az Apollo-13 balesetéig tartott). A költségvetés sem nézte jó szemmel a drága holdutazásokat. Ne feledjük, hogy az Apollo-programmal egy időben "teljes gázon" zajlott a vietnámi háború. A fentiek miatt 1970-ben a program megkurtítása mellett döntöttek: az utolsónak tervezett Apollo-20-at már 1970 januárjában törölték. A 13-as szerencsétlensége után nem sokkal, 1970 szeptemberében pedig Nixon elnök bejelentette, hogy az Apollo-17 lesz utolsó küldetése a programnak (az elnök a 15-öt és a 16-ot se szerette volna bent hagyni, de azokat már nem volt értelme törölni, mert elkészültek a hozzájuk tartozó űrjárművek). Az Apollo-18 1973 júliusában, a 19 az év szeptemberében, a 20 pedig 1974 júliusában indult volna.
A Saturn-V hordozórakéta, amely az Apollo-küldetéseket lehetővé tette. Ez a valaha épült legnagyobb rakéta (111 méter, azaz kb. 35 emelet magas), és az ember által épített legnagyobb teljesítményű jármű is egyben (bár egyes paramétereikben a szovjet Enyergija hordozórakéta és az N-1 holdrakéta megelőzik). A szűk 3 percig üzemelő első fokozat hőteljesítménye 160 gigawatt (vagy ha úgy tetszik, 220 MILLIÓ lóerő) volt. A rakéta az indítás utáni pillanatokban 20 ezer liter üzemanyagot (RP-1 rakétakerozin tüzelőanyag + cseppfolyós oxigén oxidálószer) fogyasztott másodpercenként; Buzz Aldrin egy interjún egyszer tréfásan meg is jegyezte, hogy a Saturn-V fogyasztása 7 hüvelyk/gallon (az amerikai mértékegységektől irtózók kedvéért: 2 100 000 liter/100 km :D) volt indításkor.
A második és a harmadik rakétafokozatok cseppfolyós hidrogént + oxigént, a holdkomp pedig hidrazint és nitrogén-tetroxidot használt üzemanyagnak.
A Saturn-V rakétákat (majd később az űrrepülőgépeket) az indítóálláshoz szállító Crawler Transporter-nek nevezett járművek egyike (az előző képen is látszik). A nyolc hernyótalppal rendelkező gépek tömege „megrakva” csaknem 10 ezer tonna, ezzel (néhány óriás exkavátort leszámítva), a legnagyobb szárazföldi járművek a világon. Minden hernyótalpat egy-egy 2700 lóerős mozdony-dízelmotor hajt, a jármű 1 km/h-val tud menni terheléssel, és 2-vel üresen. A hatalmas, 1400 négyzetméteres plató szintezője képes volt úgy egyensúlyozni a 111 méter magas Saturn-rakétákat, hogy a hegyük maximum 30 centit tért el a függőlegestől.
Remélem, mindenkinek tetszett a képösszeállítás, és nem éreztétek túl hosszúnak. Mivel sok érdekesség így is kimaradt, ha szeretnétek, lehet még ilyen. :) Az értékes kiegészítésekért köszönet moonwalkr-nek!
walter
