Apró európai országok a második világháborúban
Sokan közülünk igen csak zavarban lennénk, ha megkérdeznék hogy milyen események zajlottak a második nagy világégés során Andorrában, Monacóban, Lichtensteinben, San Marinóban vagy Luxemburgban. Megvallom, én is sok érdekeset megtudtam, mialatt sorra vettem a törpeállamokat.
Német és olasz megszállók Monacóban
A legnagyobb törpe: Luxemburg
A "törpék" között a legnagyobb ország a Luxemburgi Nagyhercegség a maga 2586 négyzetkilométerével, amelyet mintegy 293 ezren laktak a negyvenes évek elején. Luxemburgot kormányzó jobboldali párt baráti viszonyt ápolt a náci Németországgal. Bár az ország kommunista pártjait nem sikerült betiltani (egy népszavazás ezt meggátolta), a szélsőjobbra tolódást is elkerülték. A háború kitörésekor Luxemburg bejelentette hogy semleges kíván maradni.
A Schuster-vonal. Az "erődítést" az ország fő út- és hídtervezőjéről nevezték el
Sajnos az ország egyszerűen útba esett a Franciaország felé kerülőúton vágtató német csapatoknak. Luxemburg létrehozott egy Schuster-vonal nevű út-, hídbarikádokból és zárható vaskapukból álló létesítményrendszert, és ennek zárásáról az utolsó pillanatban gondoskodtak is. A rendőri alakulatok számára így is megdöbbentő volt az 1940. május 10-én hajnali negyed négykor benyomuló német hadoszlop. A rendőrség a felszólítások után több ízben rálőtt a megszállókra, de számottevő sikert sehol sem értek el, hamar lefegyverezték őket. Az anekdota szerint Echternach határában egy posztos rendőr udvariasan megkérte a határt átlépő 10. páncélosdandár parancsnokát, Ferdinand Schaalt (őt később a Hitler elleni merényletben való részvételéért bebörtönözték), hogy hagyjon fel a határsértő magatartással, és térjenek vissza Németországba, különben erőszakot kell alkalmaznia. Ő lett az egyike annak a 75 rendőrnek és katonának, aki aznap fogságba esett. A német különleges erők néhány tucat tagja civil ruhában érkezett az országba egy nappal korábban, és a helyi német nemzetiségű lakosok által létrehozott illegális félkatonai egység, a Stoßtrupp Lützelburg segítségével kísérelte meg szabotálni a barikádok lezárását, és a határmenti katonai és rendőrségi telepített rádiók működését, sikertelenül.
A fővárost amúgy már délre elfoglalták. Luxemburgi részről nem követelt halálos áldozatot a katonai akció, mindössze hatan sebesültek meg a megszállókkal vívott küzdelemben.
1940 júliusa, Himmler Luxemburgban
A megszállás 1942 augusztusáig tartott, akkor a kis országot Németország hivatalosan annektálta. A francia nyelvet betiltották, és mivel a lakosság nem akart németül beszélni, újból elővették az addigra kiszorulófélbe került helyi dialektusukat - halálra idegesítve ezzel a németesítésen munkálkodó nácikat -, ami ekkor indult újból felvirágzásnak, és tulajdonképpen a német megszállásnak köszönheti, hogy mai is Luxemburg egyik hivatalos nyelve, és nem merült feledésbe.
A németeknek kikiáltott luxemburgiakat ezután hivatalosan besorozták a német hadseregbe, mintegy 13 ezren szolgáltak, közülük 2800-an estek el a háború alatt. A kényszersorozás bejelentése után 1942. augusztus 30-án országos sztrájk kezdődött, amely megbénította a közigazgatást és a gazdaság működését. A németek kíméletlenül leszámoltak a sztrájkolókkal: 21-et kivégeztek, több százat koncentrációs táborokba zártak.
Az amerikai csapatok 1944 szeptemberében szabadították fel az országot, de az ardenneki offenzíva alatt pár hétre a németek visszatértek egyes területekre. A német megszállás végeztével mintegy 10 000 luxemburgi távozott a megszállókkal együtt, ez körülbelül 3500 kollaboráns hivatalnokot, politikust, bankárt stb. és családját jelentette. Az ország lakosságának kb. 1,8%-a (5100 fő) várta börtönben az érkező felszabadítókat, őket többnyire nyílt ellenállásért börtönözték be. Az ország háborúval kapcsolatos halottainak mérlege mintegy 5260 fő.
Echternach határváros 1944-ben, az amerikai hadsereg átvonulása után. Több belga határ-közeli település is megszenvedte az ardenneki offenzívát, az utolsó német ellentámadást
Akik megúszták: Liechtenstein
Liechtenstein szintén idejekorán kinyilvánította semlegességét. Szoros szövetséget ápolt Svájccal (monetáris és vámunióval) és a német kormány - érdekes módon - távolságtartó politikát folytatott velük szemben, valószínűleg azért hogy ne sértse meg a svájciakat, akikhez egyéb kötelékek is fűzték a kis fejedelemséget. A német anyanyelvű Liechtensteinnek is természetesen megvolt a saját náci pártja - az osztrák Anschluss után alakult - Volksdeutsche Bewegung in Liechtenstein (VdBL), amely 1939 márciusában meglehetősen amatőr államcsínyt próbált megkísérelni, követelve a csatlakozást a náci Németországhoz. Először álruhában német zászlókat égettek hogy így provokálják ki a németek haragját egy bevonuláshoz, majd kikiáltották országuk bekebelezését a Német Birodalomba, de a megszállók erre sem érkeztek meg. A bajkeverőket letartóztatták, de a németektől való félelem miatt nem kaptak komoly büntetést.
Az új vezetés alatt újjászervezett párt még 1943-ig aktív maradt,és az ország "zsidó problémája" ellen kampányolt, ösztönözve a helyieket arra, hogy költözzenek Németországba és csatlakozzanak a SS-hez. Ez a tevékenység végül zavarba hozta a német kormányt, aki többre értékelte a svájci semlegességet (mivel rengeteg rabolt vagyontárgy is svájci bankok széfjeiben volt), így kérésükre a VdBL-t saját ideológiai elvtársaik zabolázták meg.
Az idős uralkodó I. Ferenc herceg még 1938-ban, Ausztria bekebelezése után rögtön lemondott a trónról a 31 éves harmadunokatestvére II. Ferenc József számára, a rossz nyelvek szerint azért mert nem akarta hogy ő üljön a trónon amikor a németek bevonulnak, így tudva le a felelősséget. Az új herceg felesége egy bécsi zsidó nő volt, így szolgáltatva további táptalajt a VdBL-nek a "zsidó kérdés"-hez.
Elsa von Gutmann, a zsidó származású hercegné
A hercegségnek rengeteg külhoni földterületei és kastélyai is voltak, elsősorban Ausztriában, Csehországban (Morvaország) és Lengyelországban (Szilézia), ezek a háború végével elvesztek a számukra, ahogyan a kincsek is, amiket Londonba menekítettek az országból. Érdekesség, hogy a hercegség uralkodójának a 160 négyzetkilométeres országánál tízszer nagyobb, mintegy 1600 négyzetkilométeres földtulajdonai voltak külföldön, ezeken számos kastély és palota is állt.
Boris Smyslowsky német tábornoki egyenruhában
1945-ben az ország befogadta Boris Smyslowskyt (Borisz Szmiszlovszkij), a németek oldalán harcoló orosz antikommunista vezérőrnagyot, és mintegy 400 emberét, akik közül végül Bécsen keresztül kétszázan hazatértek, mivel a szovjetek büntetlenséget ígértek nekik. Róluk soha többé nem hallott senki. A többiek közül sokan Argentínába költöztek, az ő költségeiket a liechtensteiniek adományaiból fedezték. Smyslowsky végül 90 évesen Liechtenstein fővárosában, Vaduzban halt meg 1988-ban.
Mussolini kebelén: San Marino
A hegyi törpeállamot egy fasiszta párt irányította, a PFS, amely már 1923-ban megragadta a hatalmat, és létrehozta az egypárti államot a nagyobb szomszédos Olaszország mintájára. Ám San Marino úgy döntött, hogy nem üzen hadat a szövetségeseknek, ahogyan a Duce tette és semleges maradt. Miután a szövetségesek 1943-ban partraszálltak Olaszországban, 100 ezren menekültek San Marinóba (az akkori teljes népessége kb. 15 000 fő volt, szóval tömegnyomor volt) a harcok elől.
Ám a várakozás ellenére az ország részt vett a konfliktusokban. 1944 júniusában a RAF lebombázta a pályaudvart - megölve 63 embert - abban a tévhitben, hogy a német hadsereg használta azt ellátási lerakatként. Egy hónappal később a németek tényleg bevonultak az országba, egy katonai kórház létrehozását tervezve a városban. Félve a teljes körű német megszállástól, a kormány személyes leveleket küldött Hitlernek, Mussolininek és Ribbentropnak tiltakozva, hogy ők tulajdonképpen svájci mintára semlegesek. Ez a tiltakozás látszólag működött, legalábbis ideiglenesen, és a kórházi projektet törölték.
A semleges San Marino
Augusztusban válság következett be, amikor egy szammarini (San Marinó-i) fasisztaellenes partizán lelőtt egy német katonát. A németek megtorlásként véletlenszerűen letartóztattak 15 szammaríniai polgárt túszként, bebörtönözve, három napig meztelenül, élelem nélkül tartva őket. Aztán a német parancsnok elengedte a túszokat, addigra már kisebb gondjuk is nagyobb lehetett az amerikai előrenyomulások miatt.
Végül 1944 szeptemberében a német csapatok, akik a szövetséges támadások elől vonultak vissza, megszállták San Marinót, a hegyvidéki miniállam adottságait kívánták kihasználni a harcokban. Egy nepáli gurkhákat is a soraik közt tudó, hegyvidéki harcban jártas indiai hadosztályt is odarendeltek, hogy támadják meg a német állásokat.
Indiai hadosztály katonái német katonasírok mellett San Marinóban
Szeptember 20-ig a németeket kiűzték az országból. San Marino további két hónapig a szövetséges megszállás alatt maradt, majd függetlenségét helyreállították, az addigi fasiszta kormánypárt természetesen nem vehetett részt az új választásokon.
A gazdag Monaco
Monaco II. Lajos herceg uralkodása idején először a tengelyhatalmak felé kacsingatott, de a semlegesség politikáját követte. Franciaország német megszállása után a déli országrészben létrehozott - Petain marsall által vezetett - német bábállam felé is lojálisnak mutatkozott. Nem is csoda, hiszen Lajos régi barátja volt az idős marsall, akinek megítélése sokszor változott az elmúlt évtizedekben az áruló kollaboránstól a nemzetmentőig. Lajos határozatlansága miatt azonban az ország politikai zűrzavarban volt, illetve azért is, mert a népesség többsége olasz származású volt, és sokan közülük támogatták a Mussolini-rezsimet Olaszországban.
II. Lajos a francia-afrikai csapatok előtt
1942. Német és olasz megszállók Monacóban
Aztán 1942 augusztusában a monacói kormány egyetlen éjszaka alatt 66 zsidót tartóztatott le és adott át a vichy-i hatóságoknak a német haláltáborokba történő későbbi deportálás céljából. Közülük csak kilencen élték túl a háborút (Monaco 2015-ben nem hivatalosan elismerte, és sajnálatát fejezte ki a történtek miatt).
1942. november 10-én Hitler elrendelte az "Anton" műveletet, a Vichy Franciaország egykori szabad zónájának katonai megszállását. Olasz erők vettek részt a franciaországi Grenoble, Nizza és Toulon környéki területek elfoglalásában. Ezalatt Monacóba is betörtek, és harc nélkül elfoglalták a városállamot, fasiszta bábkormányt hoztak létre.
Olasz csapatok Monacóban
1943 szeptemberében Olaszország megadta magát, és a németek átvették a monacói és az olasz megszállási zónát Franciaországban. Ekkor megpróbálták felderíteni és összegyűjteni a megmaradt kis monacói zsidó közösség tagjait, de ekkorra a hatóságok már megpróbálták őket elrejteni, vagy hamis papírokat kiállítani részükre. A monacói rendőrség, II. Lajos parancsára előre figyelmeztette az embereket, mielőtt a Gestapo jött értük.
Miután 1944 augusztusában szövetséges csapatok landoltak Dél-Franciaországban, 25-én a németek kivonultak Monacóból. Egy hétig hitték a szövetségesek hogy a németek még a városban vannak, és tervezték a támadást, ami a város elhelyezkedése miatt nehéznek ígérkezett. A kémek azonban jelentették, hogy már nincsenek megszállók a városban. Szeptember 3-án aztán egy dzsip érkezett két amerikai katonával Monte Carlóba, és zavartan, kapkodva, a kocsiból bejelentették, hogy Monaco felszabadult. Egy legenda szerint ezt követően bementek a legközelebbi bárba, és italt rendeltek. Ezen a napon később érkezett az 517-es ejtőernyős haderőcsapat amerikai katonáinak egy csoportja, hogy hivatalossá tegyék a felszabadítást, és helyőrséget alakítsanak.
Csempészfellegvár: Andorra
Andorra történelmében az a sajátosság alakult ki, hogy egyszerre uralkodik két társherceg, egy francia és egy spanyol. Franciaország akkori elnöke Andorra egyik vezető uralkodója volt, kötelessége volt az ország védelme veszély esetén. Amikor a spanyol polgárháború kitört, a francia hadsereg egy kis helyőrsége állomásozott Andorrában, hogy megakadályozzák a konfliktus átjutását a határon. Ezeket a csapatokat visszahívták a francia vereség után 1940-ben. A francia társuralkodó szerepét 1940-től a Vichy Franciaország vezetője Petain marsall töltötte be, a spanyol oldal nem jelölt társuralkodót, csak Petain helyetteseként szerepelt Ricard Fornesa, aki már Franco Spanyolországát képviselte (1940-43 között).
A német csapatok előőrsöt állítottak a francia-andorrai határon a Pas de
Két érdekesség:
Andorrát az Első Világháború lezárásakor egyszerűen kifelejtették a békeszerződésből. Mivel 1915-ben hadat üzent Németországnak, technikailag a Franciaországot megszálló németekkel még mindig hadban álltak. Egészen 1958-ig kellett várni a békekötésre a két ország között.
1943-ban testvérgyilkosság történt Andorrában. Mivel a tettest halálra ítélték, felmerült a kérdés, ki és hogyan hajtja végre az ítéletet, lévén csaknem száz éve nem volt halálraítélt az országban, és hivatalos hóhér sem volt, aki a tradicionális (fojtószékben, garrote-ban történő) kivégzést végrehajtja. Végül egy francia csapat "vendégszereplésével" golyó általi halált halt az elkövető.
Kivégzésre várva. Lehajtott fejjel középen a vádlott, balra az ítéletet olvassák fel. A kép alján a meghívott kivégzőosztag
Remélem ma egy újabb - igen kicsi, de nem különben érdekes - fehér foltot satíroztam ki tudással a fejekben, jelentem, nekem is új volt amit megtudtam. ;)
