Októberben lesz 100 éve, hogy a magyar közigazgatás kivonult az ország egyetlen igazi kikötőjéből, Fiuméből. Fiume, vagy horvát nevén Rijeka, különleges helyet foglal el a magyar történelemben. Egy eltűnt világ emlékét hordozza: a magyar tengeri világét.
Fiume 1832-ben, a második "magyar korszakban", még a modern kikötő kiépítése előtt.
Christian von Mayr akvarellje
"Egy hiánypótló poszttal készültünk nektek a mai ünnepnapra, ami a A Magyar Tengermellékhez kalauzol vissza minket; mégpedig az akkor volt legnagyobb magyar kikötőbe. Mai szerzőnktől - aki egy Brüsszelben élő magyar jogász- olyan érdekességeket tudunk meg a tengeri kikötővárosról, ami a történelem könyvekből sokszor nem derült ki. Ennek a kissé mellőzött -fejezetnek a mélységeibe ásta bele magát Czika Tihamér, megfűszerezve írását remek képekkel. Örömmel vennénk - remélem Ti is így gondoljátok majd a poszt végén - ha máskor is kedvet kapna a publikáláshoz oldalunkon. Köszönjük neki!"- D. David
A római alapítású kikötőváros történelme legnagyobb részét az olasz Velencei Köztársaság és a Horvátország között tölti, hol egyik, hol a másik fennhatósága alatt (Miközben Horvátország maga is hol Magyarország, hol Ausztria része). Fiume 116 évig volt közvetlen magyar fennhatóság alatt, 1779 és 1918 között (kisebb megszakításokkal a napóleoni betörés idején, illetve a Bach korszakban). Az olasz-horvát történelmi versenyt a városért a magyar fennhatóság tulajdonképpen csak időlegesen zavarta meg.
A corpus separatumként Horvátországról leválasztott, Magyarországhoz 1868-ban visszacsatolt Fiumei területének (felül) és a városnak a térképe (alul). Készült 1905-ben
Történelmünkből fakadóan, a magyar nem mondható egy kifejezetten tengeri népnek. A tengeri kijárat szükségességét, kereskedelemre való fejlesztését a mindenkori magyar elit igen későn fedezi fel. Hiába tartozott már az Árpád-kortól a mai horvát tengerpart kisebb-nagyobb része Magyarországhoz, a különböző budai, pozsonyi majd budapesti országvezetők nem fektettek különösebb hangsúlyt kikötők fejlesztésére, kereskedelmi vagy katonai flották működtetésére. A dalmát part lényegében horvát belügy volt. Így a horvátokkal s a hamarosan ugyanide kijutó osztrákokkal együtt alaposan kimaradtunk felfedezések és a gyarmatosítások korából (a kínai tiencsini osztrák-magyar koncessziós zónát leszámítva). Visszatekintve nem biztos, hogy a legjobb döntés volt mellőzni ezt a lehetőséget.
A korzónál; a Kossuth Lajos utca (ma Adamićeva), a 20. Század első éveiben, egy színezett képeslapon. A képen már látható villamost 1899-ben vezették be, elsősorban, hogy összekösse a központot a vasútállomással
S bár Kossuth Lajos már 1846-ban megírta híres szavait "Tengerhez magyar!", a magyar kormány csak a Béccsel való kiegyezés, után 1868-ban kapta újra vissza Fiumét és vághatott bele végre egy magyar kikötő fejlesztésébe. Az ezt követő 50 év a magyar tengeri világ aranykora. Ahogy Tóth Tibor írja "tengerjáró hajók befogadására és javítására is alkalmas vadonatúj kikötő, hullámgát, hajógyár, kávé- és rizsfeldolgozó üzemek, raktárak, vegyipari létesítmények nőnek ki a földből a Budapest által kinevezett kormányzók felügyelete alatt (…). Az első világháború végéig, a magyar állam 60 millió aranykoronát, mai árfolyamon körülbelül 150 milliárd forintot költött Fiuméra a központi költségvetésből." Ebből a pénzből 1880-ra megépült a modern kikötő, amelybe már egész Magyarországról lehetett árukat szállítani az 1873-ben átadott Budapest-Fiume vasútvonalon.
A fiumei vasútállomás 1899-ben. A vasút 1873-ban érkezett a városba, Budapest – Zágráb – Károlyváros vonalon, és nagyban hozzájárult a kikötő fejlődéséhez
Árurakodás a fiumei kikötőben, 1905-ben
Az áruforgalom beindult, legyen az gabona vagy marha az Alföldről, fa és gyapjú Erdélyből. Visszafelé pedig jött a kávé, kakaó, tea, fűszerek, kőolaj, gépek s minden; amire szüksége lehetett egy olyan fejlődő országnak, mint a kiegyezéskori Magyarország volt.
Adamich móló 1904-ben. A kereskedelmi kikötő szívét képező móló nevét Andrea Lodovico Adamich (Adamić)-ról kapta. Adamich egy igazi fiumei volt, horvát-olasz-zsidó kereskedő családban született, a város leggazdagabb embere volt a XIX. század első felében. Papír, ital, kelme gyárakat tulajdonolt, s érdekeltségei voltak a hajózásban is. 6 nyelvet beszélt (horvátul, olaszul, németül, angolul, franciául és latinul). Képviselte a várost a pozsonyi 1825-ös országgyűlésen, színházat építtetett, támogatta a kultúrát. A városban ma az egyik főutca és egy iskola is őrzi nevét. Andrea de Adamich, a 70-es években versenyző trieszti olasz Forma–1-es pilóta az egyik leszármazottja
A korzó, a városháza tornyával 1900-ban, egy színezett képeslapon. Valamikor a város egyik kapuja volt, római időkben itt volt a partvonal. A tornyot többször átépítették, legutoljára az 1750-es földrengés után. A ma is látható órája 1873-ban került fel
A századfordulóra 11 magyar tengerhajózási vállalat 123 hajója bonyolított le forgalmat Fiume és a világ kikötői között. 1913-ben a mediterrán térség ötödik legnagyobb és egész Európa tizedik legnagyobb kikötőjévé vált áruforgalmát tekintve. Magyarország egyik legfontosabb városa lett, a magyar export kulcsvárosa, az ország kapuja a világ felé.
A Grand Hotel Europe, a kikötő egyik legelőkelőbb szállodája egy színezett képeslapon, 1910 körül. Előtérben jól látható egy magyar zászló
Hadikikötővé soha nem lett a város. Az osztrák-magyar hadiflotta bázisa az Isztria félszigeten lévő Póla városa volt, kisebb részben Trieszt és Kotor. Fiumében azonban már 1875-től gyártottak torpedókat, illetve itt készültek el a közös flotta egyes "magyar" hadihajói is, közöttük az 1918 júniusában, a világháború egyik utolsó tengeri csatájában elsüllyedt SMS Szent István.
Fiumei torpedógyár a századfordulón. A torpedó ősének, egy önjáró, irányított, robbanófejjel ellátott csónaknak a kifejlesztője a fiumei Giovanni Luppis osztrák-magyar tengerésztiszt nevéhez kötődik. Ő aztán társult az angol Robert Whiteheaddel, hogy közösen immár egy használható, bevethető fegyvert dolgozzanak ki. A gyárat 1875-ben alapították Fiumében. Aranykorában egész Európa, sőt a világ haditengerészetei innen vásárolták torpedóikat. Az I. világháborúig ez a volt a világ legfontosabb torpedógyára. A gyár a jugoszláv időkig kihúzta, bár a végén már nem gyártott torpedókat
Az SMS Szent István Tegetthoff-osztály csatahajó vízre bocsátása 1912-ben. Megépítésére a Ganz-Danubius hajógyár fiumei gyártelepe kapta a megbízást annak fejében, hogy a magyar kormány elfogadja a Monarchia 1910-11-es haditengerészeti költségvetését. A csatahajó, bár a monarchia flottájának egyik legnagyobbja volt, nem sokat látott a háborúból. 1918. június 10-én a MAS 15 jelű olasz gyorsnaszád (torpedókkal felszerelt motorcsónak) torpedói süllyesztették el Premuda szigetének közelében, mikor az első bevetésének gyülekezőhelyére tartott. A tragédiában 89 tengerész veszett oda, közülük 41 volt magyar állampolgár. Június 10-e azóta az olasz haditengerészet ünnepnapja. Elsüllyesztése az I. Világháború egyetlen filmre vett tengeri csatajelenete
Fiumében székelt továbbá a közös császári és királyi haditengerészeti akadémia (haditengerészeti tisztikar képző) illetve a kifejezetten csak magyar királyi állami tengerészeti akadémia is (kereskedelmi tengerészet képző). A két tanintézmény soknyelvű diákjaitól hemzsegtek a város utcái, főleg ballagáskor. Turisták is jöttek szerte az országból, de inkább átmenőben az osztrák riviéra olyan ismert közeli üdülőhelyeire, mint Abázzia vagy Lovrán.
A Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia, a "Nautica" 1903-ban felavatott új épülete. Az akadémiát 1871-ben hozták létre két a városban már korábbról létező kisebb tengerészeket képző iskola összevonásával. A képzés nyelve vegyesen volt olasz és magyar, de tanítottak angolt is. A szaktantárgyak nyelve végig olasz maradt. Akadémia rangra 1894-ben emelték, ekkor vette fel a Magyar Királyi előnevet is. A századforduló után a város kereskedelmi hajtótársaságai is beszálltak ösztöndíjakkal, bár az iskola ekkora már méretes állami támogatásban is részesült.
A Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia kadétjai gyakorlatoznak a kikötőben 1901-ben. Az 1802-ben Velencében, majd 1848-tól Triesztben működő képző 1868-ban költözött Fiuméba, és egészen 1918-as megszűnéséig működött itt. Az akadémia diáksága etnikailag igencsak sokszínű volt, a monarchia majd minden részéről jöttek ide tanulni, bár elkerülhetetlenül domináltak a horvát és olasz nemzetiségűek
Fiume azonban sosem volt magyar lakosságú város; a középkor óta osztoztak a (velencei) olaszok, illetve a város hátországát uraló horvátok. Az olaszok voltak mindig valamivel többen, ők uralták a belvárost, a kereskedelmet, ők volt a város elitje a magyar időszakban is, a Magyarországhoz való egyenes csatolás támogatói voltak, hisz így elkerülhetőnek látták a város „elhorvátosodását”. A XIX. század végi komoly fejlesztések gyorsan növelték a lakosság számát, az ország minden szegeltéből vándoroltak be az emberek dolgozni a kikötőkbe. Az 1910-es népszámlálás során már közel 50 000 embert él a városban. Ekkor a lakosság 51% volt olasz, 25% horvát, 13%-a magyar, míg 10% egyéb nemzetiségű; a Monarchia különböző szegleteiből.
RMS Carpathia angol gőzős fiumei kikötőben, 1910 körül. A város egyik legnagyobb "kereskedelme" az Amerikába kivándorlók utaztatása volt, amelyet elsősorban az angol Cunard társaság végzett. A Carpathia 1912 áprilisában éppen Fiume fele tartott New Yorkból, amikor a kanadai partok előtt kimentette az elsüllyedt Titanic túlélőit
Ha a városban sétáltunk volna ekkoriban, nemcsak ezt a három fő nyelvet, hanem Magyarország összes nyelvét hallhattuk volna, hisz a kikötő egyik legnagyobb üzlete az Amerikába való migráció volt. A kiegyezés korában Magyarországot elhagyó kb. 1,8 millió állampolgár jó része Fiumén keresztül indult neki a nagyvilágnak. Míg a századfordulóig a monarchia lakói elsősorban Hamburgból és Brémából indultak New Yorkba vagy Montrealba, 1903-tól az angol Cunard társaság Fiuméből kínált egyenes New York-i járatokat, majd megjelentek a német társaságok is ezzel a szolgáltatással. A kikötőben külön "kivándorló hotelek" működtek, ezzel nem kis profitot hozva a helyieknek.
Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási Részvénytársaság egyik hirdetőplakátja az 1910-es évekből. Az 1892-1921 között működő sikeres társaság elsősorban a kelet-mediterrán térséget szolgálta ki, több tíz gőzőse állandó járatokat biztosított a régió kikötőibe
Természetesen nem maradhatott el az európai hajózás sem: az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. a nyugat-európai nagy kikötőkbe biztosított járatokat, a Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási Rt. pedig állandó menetrenddel biztosított hajóutakat Olaszország, Görögország több városába, valamint az osztrák-horvát Dalmácia délebbi kikötőibe is.
Riva Szapáry, avagy a Szapáry rakpart (ma egyszerűen csak Riva), középen az Adria palotával, 1910 körül egy színezett képeslapon. Előtérben a Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási Társaság egyik gőzőse. A nevét Szapáry Gézáról kapta, aki Fiume magyar kormányzója volt 1873 és 1883 között. Két fia, Pál és László is kormányzók voltak pár évig a századfordulón
A világháború előestéjén kb. 6000 lelket számláló magyar közösség saját iskolákat, lapokat tartott fenn. A magyarság természetesen a hivatalnoki, mérnöki rétegben képviseltette magát a legmagasabb arányban, de nagyon sok dokkmunkás is érkezett az országból, legnagyobb számban az Alföld szegény falvaiból. Trianon után, nem utolsó sorban az olaszok és horvátok különböző oda-vissza harcai miatt is, a magyar lakosság nagyrésze "visszavándorolt". 1925-re hozzávetőlegesen csak 1000 magyar élt már a városban. A 20-as évek végére megszűntek a magyar iskolák és lapok is. A városban született Kádár János, MSZMP főtitkár vagy az 56-ban a barikád túlsó oldalán lévő Vásárhelyi Miklós, aki később a rendszerváltás egyik legfontosabb személyisége is lett.
Fiumét az 1920-as Trianoni békeszerződés Olaszországnak ítéli, Jugoszlávia nagy bosszúságára. Az olaszok csak 1924-ben tudják becsatolni a várost, a Fiumei Szabad Állam nevű rövid politikai performansz után. 1945-ig olasz határváros, hisz a kikötő másik oldalán a jugoszláv Sušak állt (ma Rijeka része). Innentől kezdve Horvátország részeként Jugoszlávia legnagyobb kikötővárosa.
Ma a 120.000-es lakosú Rijeka Horvátország harmadik legnagyobb városa, az ország és az egész Balkán-félsziget egyik legnagyobb kikötője, fejlődő turizmussal. Ma is soknemzetiségű város, a lakosság 82%-át kitevő horvátok mellett élnek itt a volt Jugoszlávia többi utódállamából származók, így szerbek, bosnyákok és szlovénok, de őrzi a város történelmi örökségét még kb. 2500 olasz és 200 magyar is.
A magyar idők emlékét mára kevés kültéri dolog őrzi. Ezek közé tartoznak a kikötő máig fennmaradt eredeti vasbakjain látható „Skull Mátyás vasöntödéje, 1893” illetve a "Schlick féle Vasöntöde és Gépgyár Rt. Budapest" felirat, a Transadria székház falán található Baross Gábor közlekedési miniszter emléktáblája, akinek elvitathatatlan érdemei voltak a város nagytengeri kikötővé való fejlesztésében a XIX század végén, a vasútállomás épületét tervező Pfaff Ferenc MÁV-főépítész emléktáblája az állomás épületén vagy a kozalai temető zsidó parcelláiban található számtalan magyar sírfelirat.
A város magyar közösségét a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége rijekai alapszervezete fogja össze. Rijeka magyar testvérvárosa az ország mai legnagyobb szabad kikötőjének otthont adó Csepel (Budapest XXI. ker.). A város történelmi örökségének megőrzését, a magyar-horvát-olasz barátság erősítését és a kapcsolatok ápolását támogatja továbbá a 2017-ben Pécsett megalakult Fiume Magyar Barátai egyesület is.
Írta: Czika Tihamér
