Magyar katonák Csehszlovákiában
1968. augusztus 20-án indultak el magyar katonák egy szomszédos ország megszállását elősegíteni. A Csehszlovákiában álomszerűen kezdődött és a nyár végéig kitartott, reményteli "prágai tavasz" sokak számára az elviselhető szocializmus ideálját fogalmazta meg, és úgy tűnt, megvalósulhat sokak akarata.
A keményvonalas csehszlovák kommunista pártfőtitkár Antonín Novotny helyére a reformokat hirdető Alexander Dubceket választotta a kongresszus aki a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez vezetett a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.
A szovjet vezetés azonban nem nézte jó szemmel a reformtörekvéseket és a Szovjetuniótól való távolodást, a kritikus hangokat és a kommunista visszarendeződést támogatta - hasonlóan az 1956-os magyar "engedetlenséghez" -, természetesen fegyverrel.
Itt még nem sejtette hogy alig két hónap múlva Kádár is elárulja...
Az inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – támogatta, Kádár annak ellenére mondott nemet, hogy előtte néhány hónappal két ízben is találkozott Dubcekkel, aki számított támogatására. egyedül Románia (és persze a távoli szocialista országok, Kuba, Mongólia stb.) maradtak ki a katonai akcióból.
Mintegy 300 ezer megszálló érkezett az országba, de ellenállást csak a civilet tanúsítottak, vonakodtak átadni épületeket, szabotáltak útjelző táblákat és igyekeztek minden eszközzel lassítani az előrehaladó hadigépezetet. Áldozatok is akik mintegy százan lehettek, a civilek közül kerültek ki.
Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, a siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, mikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
Sokféle visszaemlékezést olvashattunk a megszállásról, de én mára egy rendhagyó kordokumentumot választottam. Horváth Ferenc küldte nekem be írását már elég régen, amit a kerek évfordulóra tartogattam. Az akkori sorkatona eredeti naplója alapján készült azokban a napokban, a fotóillusztrációkat én fűztem hozzá. A szerző levele így hangzott:
"Küldöm a csehszlovákiai bevonulásról írt elbeszélésemet. Sajnos képeket nem tudok mellékelni, hisz ezért a naplóért is nagyon megbüntettek volna, mert az elbeszélés alapjául egy naptár-noteszben vezetett napló szolgált, amit ott, és akkor naponta írtam. Képeket készíteni főbenjáró bűn lett volna. Így most elküldöm a novellát, ha gondolja saját internet felületén leközölheti, de harmadik személynek nem nem értékesíthető, az írásra minden jog fenntartva. Horváth Ferenc"
1968 nyara számomra különleges „hosszú forró nyár” volt...
1966-ban soroztak be a Zalaegerszegi Petőfi Laktanyába, ’68-ban az egyik tüzéralegység felderítő-rajparancsnokaként számláltam a leszerelésig még hátralévő napokat. Tizedesi rendfokozat, állandó kimaradási engedély, szóval, ahogy mondani szokás a szolgálat nehezén túl voltam, azt a 150-160 napot, ami akkor még hátra volt úgy gondoltam, sokadmagammal, hogy már játszva kibírjuk.
Mint utóbb kiderült, játékról szó sem volt, a bajok június 12-én kezdődtek, ekkor ugyanis az egész üteget elvezényelték Székesfehérvárra őrséget ellátni. Ez akkoriban több volt, mint szokatlan, egy „elsőlépcsős” alakulatból egy komplett üteget elvinni, hetekre őrségbe,- persze a katonának nem érteni, hanem végrehajtani kell a parancsot-. Fehérváron, a laktanyaudvaron rajsátrakban lettünk elszállásolva, az állandó kimaradási engedély ide nem volt érvényes stb. Csak hátrányunk származott a „kiküldetésből”, akkoriban itt volt a Hadseregparancsnokság, nagyon észen kellett lenni, egy-egy felvezetés alkalmával, 2-3 tábornokkal biztosan találkoztunk, nem győztük a vigyázz-t veretni, és még fárasztó is volt. Ugyanis 24 órás szolgálat, 24 óra szabad, váltásban jártunk. Így aztán nem csoda, hogy mennyire örültünk, amikor végre, július 27-én reggel, szombati nap volt, indultunk vissza Zalaegerszegre. A gépkocsin, amin utaztunk, már tervezgettük, hogy délután a kimenőn, majd hová megyünk, meglepjük a barátnőket, moziba megyünk stb.
Akkor persze még nem sejtettük, hogy bár még több mint három hónapunk volt hátra a katonaidőnkből, mi már sem szabadságra, sem eltávra, de még kimaradásra sem fogunk többet menni.
Lássuk sorban az eseményeket, megérkezés az egerszegi laktanyába, mi örültünk, hogy visszaértünk, de örömünk nem tartott sokáig, mindenki ideges, szombat délután van, mégis szokatlanul nagy a sürgés-forgás. Lepakolunk, valaki hozza a hírt, hogy a raktárból az összes kimenőruhát elvitték, nincs idő meglepődni, öt perc múlva tisztes eligazítás, az ütegparancsnok tartja.
Az eligazítás lényege, hogy ebédután az üteg egyik felét a telephelyre, a másik felét a lőszerraktárba osztották be málházásra.
Reggel 8-kor adtuk le az őrséget Fehérvárott, azután a tehergépjármű platóján zötykölődtünk Egerszegig, mondanom sem kell, holt fáradtak voltunk, és most málházás, de még nem volt vége. Alighogy a málházással végeztünk, ezredriadó.
Ez a riadó is más volt, mint a többi, akkor tűnt fel, hogy milyen sokan vagyunk, és sok „idős” 30-40 éves katona is van közöttünk, vagyis az ezred személyállománya harchelyzethez fel lett töltve. Még egy dolog feltűnő volt, most nem kellett kapkodni, még sietni sem, mint más riadók alkalmával, sőt még a tisztek nyugtatgattak bennünket, hogy mindent pakoljunk el, itt ne maradjon semmi, a személyes holmiinkat is hozzuk magunkkal, (riadó alkalmával a személyes tárgyakat nem szokás magunkkal vinni). Felpakoltunk, szokatlanul sok ételkonzervet, és kenyeret osztottak ki, ebből is lehetett tudni, hogy egyhamar nem jövünk vissza.
A minket szállító Garant este háromnegyed nyolckor gördült ki a laktanya kapuján, a városban sétálók is rácsodálkoztak a végtelenül kígyózó kocsisorra, mi pedig szomorúan vettük tudomásul, a mögöttünk elmaradó városközpont láttán, hogy kimenő helyett, egy hosszú út áll előttünk, melynek végét akkor még nem tudhattuk.
Huszonkét órai utazás után július 28-án este hat órakor érkeztünk meg Verseg térségébe.
Azt mondanom sem kell mennyire csalódottak, és kimerültek voltunk, mire végre jött a vezényszó: gépjárműről.
Egy erdős ligetes helyre érkeztünk, nem messzire Versegtől, de azért jól elrejtve a kíváncsi tekintetek elől. (Verseg: Pest megyei község, Hatvantól cirka 20 km-re, a csehszlovák határtól, [akkor még egy ország volt] kb. 30 km-re. A későestébe nyúlt mikorra századonként, ütegenként felvertük sátrainkat, és nyugovóra tétünk. Senkit nem kellett ringatni, mi akkor már vagy hatvan órája talpon voltunk.
Másnap aztán kürtszóra ébredtünk, mint a laktanyában, és a szokásos napirend reggelitorna, utána a tisztálkodással némi probléma akadt, mivel nem volt víz, ezzel később is mindig baj volt. Egy két nap alatt berendezkedtünk, látszott, hogy hosszabb ideig maradunk, csak nem tudtuk, hogy miért. Ha a tisztektől kérdeztük, ingerülten elutasítottak, mondván majd megtudjuk időben, amint az utóbb kiderült akkor még ők sem tudták pontosan. Az ilyen irányú kérdezősködést aztán egyszerűen megtiltották, a kis zsebrádiókat le kellett adni, így aztán teljesen elszeparáltak a külvilágtól. Még híreket sem hallgathattunk, újságot nem kaptunk. Levelet sem lehetett írni, csak a politikai tisztek által kiosztott rózsaszínű levelezőlapot lehetett használni, amit cenzúrázni fognak, ezt be is jelentették. Azt is közölték, hogy mit írhatunk, csak általánosságokat, azt, hogy hol vagyunk semmiképpen, a címünk, pedig megmaradt az eredeti zalaegerszegi, a postát onnan hozták naponta helikopterrel. A nagy titkolózás ellenére mégis kiderült, hogy mivégre vagyunk itt, leszerelés után tudtam meg, hogy a Szabad Európa Rádió még aznap bemondta, amikor Versegre érkeztünk, hogy a Magyar Néphadsereg jelentős csapatösszevonást hajtott vére a Csehszlovák határ mentén, és napirenden van az ország megszállása a Varsói Szerződés által.
Ez még odébb volt, még csak július végén vagyunk, és rendezzük a tábort, az arra kijelöltek, wc-ket, fogdát építenek, illetve ásnak, aztán akinek még kétsége lenne, hogy ez az egész nem vicc, az augusztus 2-án megbizonyosodhat róla. Ugyanis aug. 2-án mindenkivel aláíratják, hogy felvette a hat tár éleslőszert, és két darab éles kézigránátot, ezt ugyan még nem osztják ki, de az adminisztrációja már renden van. Ettől olyan „háborús hangulatba” kerültünk, már tudtuk, hogy majd menni kell, de nem tudtuk, hogy mikor, és hogy ott mi vár ránk, mindenesetre arra készültünk, hogy lehetséges az is, hogy harcolnunk kell. Ahogy ma mondanánk, ez is benne volt a pakliban.
A tábori élet elég unalmas, kiképzés is ritkán van, hiszen erdőbe felderítő-kiképzést nem nagyon lehet tartani. Néha kaptunk, úgynevezett politikai képzést, a cseh, és szlovák elvtársak internacionalista megsegítésének szükségességéről, az imperialista hatalmak galád mesterkedéseiről stb. Így azután több a szabadidőnk, rákapunk a kártyázásra, nagy ulticsatákat vívunk 10-20 filléres alapon. Közben van egy nagy „ünnepünk”, a másodéves állomány (akkor 24 hónap volt a katonaidő) aug. 8-án „robbantotta a 100-at”, ez azt jelentette, hogy száz napunk van hátra, és a centink már rövidebb, mint egy méter. Gondolják csak meg, amikor bevonultunk 730 napunk volt, és most 99, persze, hogy megünnepeltük a magunk módján. Botrány is lett belőle, akkor hangzott el először, hogy nem is biztos, hogy időben leszerelünk. Ez azután szíven ütött mindenkit, és tudtuk, hogy nagyon is lehetséges.
Érdekes, és szokatlan dolgok is történtek a táborban, kettő ezek közül. Aug. 15-én, ügyészi előadáson kellett részt venni az egész zászlóaljnak, ami abból állt, hogy egy katonai ügyész (alezredesi rendfokozattal) hosszan ecsetelte, hogy milyen büntetés jár annak, aki harchelyzetben cserbenhagyja bajtársait, dezertál stb., végezetül bejelentette, hogy ez külföldön még nagyobb bűn, de hozzátette, hogy ez a tábori tartózkodás is harchelyzetnek számít. Így lassan hozzászoktunk a harchelyzethez, és kezdtünk beletörődni abba, hogy hamarosan irány Csehszlovákia.
A másik merőben szokatlan dolog aug. 17-én történt. Meleg nyári nap, ebéd után az ütegparancsnokunk sorakozót rendelt el, majd utasított, hogy az egyik gépkocsi álljon elő. Felszálltunk az autóra, és kb. 20-30 perces kocsikázás után Erdőtarcsán a faluban megálltunk, gépkocsiról, vezényelte a századosunk, majd így folytatta – fiúk, van 45 percük, bemehetnek szemben a kocsmába, fejenként két korsó sört engedélyezek, háromnegyed óra múlva a kocsin van mindenki.- Nos azóta eltelt 39 év, de ilyen jól talán azóta sem esett sör, mint akkor Erdőtarcsán.
Eljött augusztus 20-a, egész nap feszült volt a hangulat, senki sem találta a helyét, ebéd után sorakozó. Kiosztották a lőszert, és a kézigránátokat, betáraztunk. Utána táborbontás, minden szerelvényt felpakolni, a táborozás, és tárazás nyomait eltüntetni, lőszeresládákat, és dobozokat elégetni. Ebből aztán lett olyan tűzijáték, hogy csuda, a ládákban, dobozokban maradt lőszerek a tűzben sorra felrobbantak, tényleg harci hangulatot teremtve, persze ennek senki nem örült, csoda, hogy nem sérült meg senki. Későre járt az idő, amikor elindultunk, lehetett úgy 22 óra, lassan nagyon lassan haladtunk.
Augusztus 21-én hajnal 2 órakor léptük át a határt. Ekkor egy megindító dolog történt a garant utasfülkéjében. Az ütegparancsnokunk az ülése alól egy hosszú nyakú üveg bort húzott elő, és hátra adta, hogy nyissam ki. Amíg a bontással bíbelődtem, azt mesélte, hogy ezt a bort, és még egy másikat is akkor vette Erdőtarcsán a kocsmában, amikor kivitt bennünket, és megfogadta, hogy ez egyiket akkor bontja fel, ha baj nélkül jutunk át a határon, a másikat meg akkor, ha majd sértetlenül, veszteség nélkül hazahozza az üteget. Azzal idenyújtotta, hogy „igyon Feri, egészségére”, majd adja tovább Pistának, a hírrajparancsnoknak, ő ivott utoljára, a gépkocsivezetőnknek, pedig azt mondta, elnézést, bambit meg elfelejtettem venni.
Tudni kell róla, hogy kemény, katonás, szigorú, ember volt, soha nem ivott, és soha senkit nem szólított a keresztnevén. Ez akkor nagyon jól esett, de azt is látni engedte, hogy nagy a bizonytalanság. Ilyen kétségek között virradt ránk, továbbra is meglehetősen lassan haladtunk. Az első falu, ahol megálltunk egy idős házaspár jött a kocsinkhoz, és azt mondta, hogy nagyon régen vártak már bennünket, és remélik, visszacsatoljuk őket az anyaországhoz. Ilyen is volt, a többség közömbösen fogadott bennünket, azt tudni kell, hogy ezek magyarlakta területek, de voltak, és nem kevesen, akik köpködtek felénk, és durva sértéseket kiabáltak, persze semmire nem volt szabad reagálnunk. Délelőtt tíz óra tájban érünk Szeredre, az üteg egyik felét a postára vezénylik, ezek között vagyok én is és a rajom, másik felét a tanácsházára. A helyzet normális, vagy tízen sorban állnak a postán, igencsak furán néznek ránk, amikor talpig fegyverben beállítunk, aztán két fegyveres bennmarad, mi többiek a posta udvarán rendezkedünk be, a bentieket óránként váltjuk, a kocsi is beáll az udvarba, majd éjszaka a platóján alszunk.
Másnap a bátrabb helyiek közül néhányan bemerészkednek az udvarba, nekünk kedvesnek, de ébernek kell lennünk, érdeklődnek, barátságosak, később néhány üvegsört is hoznak, persze ezt nem szabad elfogadni, de mi elfogadjuk, konzervet adunk érte. Mi így építettük a magyar-magyar, illetve a magyar-szlovák barátságot, mindenesetre mi tettük jobban, mert jól megvoltunk a helyiekkel, nem úgy, mint a politikusok Prágában. Onnan rossz hírek érkeztek, harcokról, halottakról stb.
Falfelirat Léván. Košúthová Helena fényképe
Néhány nap múlva (aug. 26-án) el is vezényeltek bennünket Szeredről, Nagyszombatra (Trnava), itt a repülőtérre mentünk, és itt vertünk tábort. Ez egy sportreptér volt, nagy füves pusztaság, nappal olyan meleg volt, mint a sivatagban. Nyugodt viszonyok, de messze a várostól, a Sereden cserélt söregység is lassan elfogy, szóval ott sokkal jobb volt.
Pusztaság, és hőség, mindezek tetejébe foglalkozásokat kell tartani, aki valaha alakizott füvön, az tudja, miről beszélek, de a katonát valamivel le kell foglalni, még táborszemlét is tartottak.
A helyzet közben normalizálódni látszik szept. 5-én, leszedik a lőszert, és a kézigránátokat, ennek mindenki örül, már kezdünk reménykedni, hogy hamarosan mehetünk haza, de az még odébb lesz. Unalmasan telnek a napok, a hetek a nagyszombati reptéren, sokszor vagyunk őrségben, és belszolgálatban.
Aztán szeptember 27-én téli táborba vonulunk, gyönyörű erdőbe érkezünk az Alacsony Tátra alján. Új duplafalú kórházsátrakat állítunk fel, amelyek fűthetőek, és rendes vaságyakkal rendezzük be. Hihetetlen, de igaz, hogy három és fél hónapja nem aludtunk ágyban.
A télre való itteni készülődés szomorúsággal tölt el bennünket, ideges a hangulat, hiszen nekünk november elején le kéne szerelni, és ez most nem úgy néz ki. Egy kőbányából teherkocsival kavicsot hordunk, és a táborba utakat építünk, hogyha majd esősre fordul az idő, ne kelljen a sarat dagasztani. Közben a leszerelésről hivatalosan szó sem esik, persze mi egymás között másról sem beszélünk. Ismét sokat járunk őrségbe. Mindenféle rossz hír elért bennünket, olyan is, hogy az idén már haza sem megyünk. Képzelhetik milyen hangulatban voltunk, a bizonytalanság a lehető legrosszabb érzés, és nekünk ebből most kijutott.
Aztán október 17-én, üteggyűlésen kihirdetik, hogy a jövő héten hazamegyünk Zalaegerszegre, és időben leszerelünk. Az utóbbi három hónap összes feszültsége most jön ki rajtunk, van, aki könnyezik, van, aki örömében őrjöng, egymás nyakába ugrálunk, boldogok vagyunk. Az itt hátralévő néhány nap őrséggel, és készülődéssel telik, a nap is szebben süt, egyébiránt, szép nyárutó és gyönyörű őszünk van.
Október 23-án reggel 6 órakor elindulunk haza, 13 óra 45 perckor lépjük át a határt, a parancsnokunk közli, hogy az erre, ez alkalomra félretett üveg bor időközben eltörött, huncut mosolya sejtetni engedi, hogy más történt a borral, de ki bánja, itthon vagyunk Magyarországon. Pápára megyünk, ott töltjük az éjszakát.
Október 24-én 15 órakor Zalaegerszeg főterén, ünnepélyes fogadtatás, tömeg, TV, díszmenet. A hátralévő időnket karbantartással, belszolgálattal, töltöttük, és vártuk, hogy megérkezzen a civil ruhánk.
Történt még egy szokatlan dolog, az elsőéves állományt a (kopaszokat), november 1-én elvezényelték, szanaszét az ország különböző laktanyáiba, utóbb megtudtam, hogy a hivatásos állományt is szétszórták az országban, ide pedig máshonnan vezényeltek egységeket.
Epilógus: minket 1968 nov. 9-én leszereltek.
Ajánlom e néhány oldalt azon bajtársaimnak, akikkel végig csináltuk ezeket az embert próbáló hónapokat. Arról nem mi, sorkatonák tehettünk, hogy ismét nem a jó oldalon vitézkedtünk.
Horváth Ferenc
Szolnok 2007-08-27.
Köszönet a képekért az MTI Fotóarchívumának
