Egy lelkes helytörténész - aki már írt nekünk korábban a szocialista erotika témakörében - Kugi, azaz Kuglics Gábor küldte be az alábbi cikket, a korábban elkezdett Ritkán látott magyarjaink sorozatba illeszkedően. Kugi szűkebb lakókörnyezetét - a vas megyei Püspökmolnárit - kutatja olyan hihetetlen lelkesedéssel (könyve is jelent meg róla!), hogy idén már harmadszor ismerték el oklevéllel a Juhari Zsuzsanna-díj átadóján. Idén ezen az eseményen találkoztunk immár másodszor és szívesen beszélgettem vele a terveiről és örömmel vettem hogy nálunk is fog remélhetőleg a jövőben publikálni.
A mai történet egy földrajzból bukott kamaszról szól, aki korának legjelentősebb hazai földrajztudósává vált, majd a kitaszítottság lett osztályrésze a forradalom utáni Magyarországon.
1974. január 9-én a farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra a magyar földrajztudomány doyenjét, Prinz Gyulát. Ő nemcsak több hazai egyetem tanára, egykori akadémikus és a Magyar Földrajzi Társaság örökös tiszteletbeli elnöke volt, de nevét két közép-ázsiai kutatóútja is ismertté tette, így a nagy földrajzi felfedezők utolsó generációjához tartozott.
Prinz Gyula közel egy évszázadot felölelő életútja a Vas megyei Molnári (ma: Püspökmolnári) vasútállomásáról indult, ugyanis itt látta meg a napvilágot 1882. január 11-én, szülei harmadik gyermekeként. Apja a Pécsről származó Prinz József a Déli Vasút itteni állomásfőnöke volt, anyja a nemesi származású síkabonyi Angyal Franciska tisztviselőként dolgozott. Családjáról bővebben itt lehet olvasni. A család – követve a családfőt az új szolgálati helyére – 1884-ben Nagykanizsára költözött. A kis Prinz Gyula a nagykanizsai katolikus főgimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ám nagyon rossz tanuló volt: több ízben is megbukott (még földrajzból is). Végül Budapesten érettségizett le.
Elméktábla a püspokmolnári vasútállomás falán
Az édesapja révén kapott vasúti szabadjegy birtokában beutazta az egész Monarchiát. Egy, a Garda-tóról és az Alpok völgyeiről készített útleírásával 1900-ban – 18 évesen – első helyezést ért el a Magyar Turista Egyesület pályázatán, ami meghatározó élmény lett számára. Az első díjat átadó MTA-elnök, báró Eötvös Loránd tanácsára beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem földrajz szakára. Itt végig az évfolyam legjobb tanulója volt, és tanára, Lóczy Lajos ajánlólevelével Münchenben, Berlinben és Breslauban (magyar nevén Boroszló, ma: Wroclaw) is folytathatott tanulmányokat. Ekkor azonban még nem annyira a földrajz, mint inkább az őslénytan érdekelte. Diplomamunkájának megvédése után a 22 éves fiatalembert egy argentin egyetemre hívták professzornak (!), de ő inkább a budapesti egyetemen vállalt tanársegédi állást.
1906-ban szintén Lóczy Lajos ajánlotta őt Almásy György Közép-Ázsia expedíciójába. Míg az arisztokrata (Almásy László apja) főleg állattani és néprajzi gyűjtéssel foglalkozott, addig a komolyabb tudományos munkát Prinz Gyula végezte. Tisztázta a terület folyóinak eredetét és vízgyűjtő területeik kiterjedését, feltárta a Tien-san hegység középső és déli részét, az egyik újonnan felfedezett hegycsúcsot pedig Lóczy-csúcsnak nevezte el. Az út során fényképezőgépe egy szurdokba esett, ezért panorámarajzokkal szemléltette jegyzeteit.
A panorámarajzok
Prinz Gyula egyik legnagyobb érdeme, hogy az általa látott vidéket csodás szépségű panorámarajzokon és térképeken örökítette meg. A növénytakaróktól mentes kopár hegyvonulatok panorámáját olyan művészi érzékkel rajzolta le, melyek a magyar tudomány páratlan alkotásai.
A panorámarajzok első felvételeit (vázlatait) az elszánt kutató Közép-Ázsia rendkívül mostoha körülményei között vetette papírra. A 4000 méter fölötti hágókon 0 ºC alatti hidegben, fagyos szélben, hóviharban vagy metsző jégdarától verve, köpenye alatt elgémberedett ujjakkal rajzolta a terepformákat. (Régebben olvastam hogy a földrajztudós fényképezőgépét első útján egy szakadékba ejtette, ezért készítette elsőként ezeket a rajzokat, ami szokását később fotók helyett is megtartotta- Jtom).
Egy a Prinz Gyula által rajzolt panorámarajzok közül
Az út során elért eredményeinek hatására 1909-ben saját expedíciót vezethetett Közép-Ázsiába. Indulás előtt alaposan tanulmányozta a Stein Aurél ázsiai úti beszámolóit. Útja során a Tarim-medencéből indulva a Pamir vidékét járta be: felfedezett egy tavat, amelynek felesége után a Lily-tó nevet adta, egy hegycsúcsot pedig Cholnoky-csúcsnak keresztelt el. Útjának legmagasabb pontja az 5300 méter magas Atojnok-hágó volt. A néprajztudomány is sokat köszönhet neki: a nomádok életmódjáról, viseletéről, temetkezési szokásairól szóló leírásai páratlan értékűek.
Prinz Gyula 1912-től az Erzsébet Tanárképző Főiskolán tanított, majd 1918-ban a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem oktatója lett. Az intézmény Trianont követően átköltözött Magyarországra, így Prinz Gyula 1921-23 között Budapesten, majd – az universitas végleges letelepedését követően – 1923-tól Pécsen tanított egészen 1940-ig. Itt ért oktatói pályafutása csúcsára: 1935–36-ban az egyetem rektora volt. 1940-45 között a visszatért Kolozsvár egyetemén, majd 1945-től 1957-es nyugdíjazásáig Szegeden tanított. (Eközben 1955-ben akadémiai doktori fokozatot szerzett.)
A földrajztudós a ketedrán
Az ötvenes évek elejétől munkásságát bírálni kezdték, majd – miután szimpatizált az '56-os forradalmi ifjúsággal – 1957-ben nyugdíjazták. Akadémiai tagságától már 1949-ben megfosztották. (Rehabilitációjára csak 1990-ben került sor.)
Pedagógusként szakított a leíróföldrajzi szemléletmóddal, és tanítványait az oknyomozó világszemléletre nevelte. Előadásai érdekesek voltak, pedig a térképen kívül más szemléltetést alig használt. A terepen is kiváló pedagógus volt: még 70 évesen is maga vezette a terepgyakorlatokat, és napi 15-20 km-t gyalogolt. Nyugdíjazása után is szívesen látta tanítványait budapesti otthonában, és nyomon követte munkásságukat.
Publikációinak száma tetemes, melyek között mintegy 90 könyv és szakmai tanulmány van, kisebb ismeretterjesztő és közéleti vonatkozású írásainak száma 142. Könyvei közül talán a legjelentősebbek az Utazásaim Belső-Ázsiában és az Ázsia szívében c. munkák; de a 4 kötetes Magyar föld, magyar faj c. természet-, gazdaság- és társadalomföldrajzi összefoglaló munka megírásában is részt vett (Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Bartucz Lajos társaságában). 1914-ben a Kárpát-medencéről írt munkájában körvonalazta a később híressé vált Tisia-elméletet, melyet 1926-ban a Magyarország földrajza című könyvében fejtett ki. Ez a teória fél évszázadon át, a globális lemeztektonikai elmélet hazai elterjedéséig uralta a magyar geotektonikai szemléletet.
Számos szervezetnek tagja vagy vezetője volt, munkásságát pedig több kitüntetéssel is elismerték (pl. 1936-ban a Magyar Érdemrend Középkeresztjével, 1939-ben Lóczy-éremmel, 1954-ben a Munka Érdemrenddel). A gazdag életpályájú tudóssal 1971-ben interjút készített a Magyar Rádió, ami ide kattintva hallgatható meg.
Prinz Gyula 1973. december 31-én hunyt el Budapesten, 92 éves korában. A farkasréti temetőben álló sírján a munkásságára utaló földgömb látható.
Püspökmolnáriban, a vasútállomáson található szülőházon emléktábla, a helyi Prinz Gyula Általános Iskola épülete előtt pedig hárskúti mészkő emlékművön bronztábla örökíti meg munkásságát. A pécsi egyetem a tudósról elnevezett díja alapított, ill. az egyetem botanikus kertjében őt ábrázoló mellszobor áll, ahogy az érdi Magyar Földrajzi Múzeum szoborparkjában is.
