A Sándor grófok nevét a budai Vár egyik legszebb épülete őrzi. A Sándor-palota a világháború előtt miniszterelnöki hivatalként, mostanság Köztársasági elnöki székhelyként szolgál. A palota utolsó grófját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric „Ördöglovas” néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé.
Mai bejegyzésünk az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült
Sándor Móric gróf egész fiatal korát burokban töltötte. Apja féltette, így nem engedte a lovaknak még csak közelébe se. Apja halála után a hóbortos fiatalember egy ízben nyeregbe pattant és rájött, hogy lóra született. Elképesztő módon tudta irányítani hátasait, olyan mutatványba hajszolni magát és a lovait, amiből nem egyszer rosszul jött ki. Számtalan törése, ficama volt, több ízben szenvedett agyrázkódást, ez a későbbi agg gróf agylágyulásához is bizonyára hozzájárult.
A várbéli palotát 1831-ben eladta a Pallvicinieknek (egyesek szerint ezzel elkótyavetyélte ősei fényűző vagyonát), és bajnai kastélyában élt, de Pest-Budán és másutt végrehajtott vakmerő mutatványainak híre messzire eljutott. Magát az "Ördöglovas" nevet is Angliában érdemelte ki, ahogy egy addig betöretlen lovat sikeresen tört be, és azon mód meg is nyert vele egy versenyt.
A fogadások később is nagy szerepet töltöttek be életében, és mindig a lovasmutatványok körül forogtak. A zsúfolt belvárosban megrakott szekerek felett játszi könnyedséggel ugratott átt, és a várba vezető szűk lépcsőkön is rutinosan hajtott le, vagy akár a bécsi Fekete Hattyú szálló harmadik emeletére lovagolt fel a szűk csigalépcsőn a legnagyobb könnyedséggel. Leghíresebb mutatványa azonban talán a pozsonyi dunai átkelés, melyben a már zajló jegű Dunán zavarta át hatlovas - vendégeivel teli - fogatát Pozsonynál. Ezen kívül még számtalan bravúrja forgott közszájon és hogy ne felejtődjék el, udvari festője ezeket meg is örökítette (és sokszor maga is a kocsin ült halálfélelemben). A politika és a közélet gróf létére sem érdekelte, ám egy ízben levelet írt Széchenyinek támogatásáról biztosítva, és biztatva az első Duna-híd megépítésére. Fia nem született, lánya Paulina, herceg Metternich Richárd párizsi császári követ felesége lett.
Ötvenes évei derekára mentális problémákkal küzdött, többször is bécsi gyógyintézetekbe került (zárt osztályra is). Néhány évet még otthon töltött halála előtt, de a lovaktól egyszerűen félni kezdett, még kocsira sem akart ülni. Végül egy osztrák elmegyógyintézetben halt meg 72 évesen.
A Tolnai Világlapja 1918. október 5-i számában közölt cikkből ismerhetjük meg a gróf életét és vakmerő tetteit.
Sándor gróf a pesti Nagyhíd-utcában átugrat Pyirrhus nevű lovával egy kővel megrakott szekeret
[...]az akkori osztrák-magyar nagykövetnek Metternich Richárdnak a felesége, aki akárhányszor még a legjobb urlovasokat is megszégyenítette páratlan vakmerőségével és ügyességével. Egy izben, midőn nagy bravúrral ugratott át egy széles árkot, melyet az urak nagy része is óvatosan kikerült, III. Napoleon császár csodálkozva kérdezte tőle, hogy hol tanult lovagolni. — Oh, sehol felség, — felelte mosolyogva a bátor amazon. — A magyarok már mind ugy születnek, hogy tudnak lovagolni, és annál inkább én, akit apám már hároméves koromban lóra ültetett; az apám pedig Sándor Móric volt, Európa legelső lovasa...
Ez a név - a szlavnicaí gróf Sándor Móric neve — a legendák hősét jelenti még ma is a lovaglás művészetének romantikájában. Valóban ő volt Európa legelső lovasa és ma, mikor az automobil lassanként kiszorítja a forgalmi eszközök sorából a lovaskocsit, szinte hihetetlennek látszik, hogy volt idő, amikor a ma már szinte lenézett lovak valóságos csodákat műveltek, ha egy-egy bravúros kocsis fogta a gyeplőt. A mai sporteredmények — lovaglásban és hajtásban egyaránt — ártatlan gyerekjátékok azok mellett a nyaktörő bravúrok mellett, melyeket Sándor Móric könnyed elegánciával, külsőleg minden erőfeszités nélkül hajtott végre.
Sándor Móric a mult század elején (1805-ben) született. Annak a lázasan vajúdó korszaknak a kezdetén, melyben a nemzeti újjászületés hatalmas hullámverése meglódult s egymás után dobta fölszinre a magyarság vezéralakjait.
Körülbelül egyivásu volt Kossuthtal, Széchenyivel, Vörösmartyval, Batthyányval, — hogy a többiekről ne is szóljunk: — s ahogy ezek mind nagyot alkottak s tüzoszlopként vezettek a haladás utján a maradiság pusztájában tévelygő nemzetet, ugy lett kiváló és világhirü Sándor Móric is a lovaglás művészetében, amely ősrégi sportja és öröksége volt mindenkor a magyar nemzetnek. Hiszen a ló annyira összeforrt a magyarok életével, hogy amint a krónikás mondja:
„...elejink gyalog nem is tudtak járni, szépapáink pedig királyt is lóháton választottak és lóháton tartották az országnak gyűléseit..."
A magyar nemzet lóháton szerezte honát s a középkori Ditz Henrik szerint „Nyugat-Európa rémületének oka jórészben az volt, hogy semmiféle hadsereg nem közelíthette meg a lóhátról nyilazó magyarokat... " Ezért is toldották meg egész Európában egy uj fohászkodással a Mindenszentek litániáját, melyet széltében imádkoztak és énekeltek a templomokban:
„A sagittis Hungarorum — libera nos, Domine", vagyis: „A magyarok nyilaitól — ments meg, Uram, minket..."
És mikor gróf Széchenyi István — a nemzetébresztő „legnagyobb magyar" — a lovaknál kezdte hazánk újjáteremtésének gigászi munkáját : bizonyára nem csupán a lovak szeretete vezette, hanem az a titkos ösztön is, hogy ennél az ősrégi gyöngéjénél legbiztosabban rázhatja föl a tespedőket. Hogy a magyar lóversenyügynek gróf Széchenyi volt a lelke, azt már minden gyermek tudja; ő mozgatta először ezt az ügyet 1822-ben, s 1826-ban márvékonydongájú, törpe angol lovászok is „futottak" a pozsonyi pályán, az első pesti versenyt pedig — melynek első nyerője is Széchenyi lova volt — az Üllői-ut és á Soroksári-ut közötti homokon futották le 1827-ben. Körülbélül ugyanekkor jelent meg a fiatal gróf Sándor Móric, akinek hagyományos kék frakkja, nanking pantallója, régies cilindere a legkülönbözőbb, de mindig veszélyes helyeken és bravúrokkal kapcsolatban bukkanik föl. Ma Pardubitzban vagy Boroszlóban ejti ámulatba a jámbor németeket, amint egy vártorony szük csigalépcsőjén fölnyargal és ismét lelovagol; majd Budának meredek és rozoga lépcsőin hajt le egy négyes fogatot, jól mulatva halálra rémült „udvari festője" kétségbeesésén. Aztán a zajló Dunán hajtat keresztül, majd lován is átúsztatja a jégdarabokkal borított folyót s ha pajkos kedve üzi, nyilt utcán ugrat át kofákat, kocsikat, ökrös szekereket, óriási árkokat: — s ha el is bukik néha, soha se esik komolyabb baja s megriadt barátait mosolyogva nyugtatja meg két zamatos közmondással, hogy : „Ebcsont beforr", — és: „Csalánba nem ül a ménkő, mert fél, hogy megcsípi magát..."
A hajmeresztő lovasbravurokat Sándor Móric gróf hű piktora, Prestel, örökítette meg a hires Sándor-albumban, amely ma már ritkaságszámba megy. E pompás gyűjtemény beszédes tanúbizonysága nélkül tizedrészét se hinnők el azoknak a vakmerő bravúroknak amelyek akkoriban futótűzként jártak szájról-szájra s nemcsak az ország határain belül, hanem a külföldön is hirt szereztek a bátor lovasnak.
A leghajmeresztőbbeket e lovasbravurok közül itt mutatjuk be olvasóinknak a ritka albumból vett hű reprodukcióban; a legtöbbhöz nem is kell magyarázat: — eléggé hirdeti a kép maga, hogy micsoda ügyességgel, vasakarattal és bátorsággal tudott uralkodni lovain ez a magyar gróf, — pedig ezek a lovak nem is voltak mindig nemes paripák! Leghíresebb bravúrjainak egyike, mely egy csapásra európai hirt szerzett neki, az volt, midőn a pesti vármegyeház előtt éppen akkor ugratott át egy terhes szekeret, mikor a szük utcába a nádor udvari fogatja befordult. Egyik képünk ezt a vakmerő ugrást mutatja be: a félrecsapott kalapos lakájok riadtan húzódnak oldalt az udvari hintó hátulsó bakján,
amint Sándor gróf paripája könnyedén átszökik a szekér fölölt, bár alig volt annyi helye is, hogy az ugrásnak nekilendülhetett... Aztán következik a többi: a nyaktörő ugrás öt öl magasról a biai kőbányába, a föllovaglás a bécsi „Fehér Hattyú" fogadó második emeletére a szük csigalépcsőn, a negyedfél öl széles bajnai árok kétszeri átugratása: s a második ugratáskor a vakmerő lovas paripástól együtt elbukott, - majd ismét egy kővel megrakott, bivalyos szekér átugratása Pest utcáján, — és újra egy bukás, mikor a behavazott bajnai árkot télen átugratta, — aztán a legnagyobb istenkisértések egyike: mikor hatlovas parasztszekérrel nekivágott a Duna olvadó jegének Pozsony mellett és szerencsésen kivánszorgott a - halál torkából, vendégeivel együtt, akik reszketve ajánlták lelküket Istennek a szörnyű utazás alatt.
Sándor gróf hatos fogattal nekivág a Dunának ás néhány vendégével átkel a Duna olvadó jegén; látni, hogy az egyik kétségbeesetten imádkozik, a másik pidig dühösen káromkodik
Majd a hires várbeli bravúr, amikor Sándor gróf négyes fogattal hajtatott le a budai várból a szük vízivárosi lépcsőn, — s nem sokkal aztán, nem akarván megvárni, mig kinyitják a lovarda kapuját, ezen is át akart ugratni, de visszaesett, — s végül a legnehezebb, legfárasztóbb lovasbravurok egyike: mikor a rárói erdőben halálra nyargalt egy szarvast, melyet addig üldözött lovon, mig összeroskadt, amit különben gyakrabban is megcselekedett...
Csupa klasszikus eset, amely ma már legendaszámba megy, de félszáz esztendővel ezelőtt napokig egyébről se beszéltek a sportkörökben, mint Sándor Móricnak egy-egy ilyen hajmeresztő bravúrjáról. Csupa ötlet, eredetiség volt mindig, egyik vakmerőségei a másik után eszelte ki, és szinte már lehetetlenséget se ismert a sportban.
De a nagy lelki izgalmak, a túlfeszitett energia és a hajmeresztő bravúrok lassanként felőrölték a legkiválóbb magyar lovas idegeit; azt mondják, hogy elvesztette a szivét, elgyávult, mint a gyerek: s a végén már kocsiba se mert ülni, annyira félt, hogy a lovak kifordítják... Hetvenhárom éves volt, mikor meghalt.
Gyászjelentése is lovaskalandjairól szólt
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
