A Vezúv csúcsára mindig szívesen látogattak a turisták. De ez túlontúl fáradságos és drága módja volt a kráter-turizmusnak:
A nép egy valódi, 19. századi megoldás után sóvárgott.
Hosszú és fáradtságosan megmászható szerpentin vezetett fel a Vezúv kráteréhez. A gazdagabbak persze bérelhettek öszvért, de fölfelé az öszvér is csak lépésben haladhatott. Egy kirándulás Nápolyból a kráterhez 2-3 napot is igénybe vett.
Mindeközben északabbra a tudomány és technika új vívmányai terjedtek el. 1862-ben Lyonban fölépült az első sikló, majd pedig 1870-ben a budai várhegy oldalában a második. Ez utóbbi sikere azt a hóbortos ötletet adta Oblieght Ernő honfitársunknak, hogy a harmadikat a Vezúv lejtőjére kellene építeni.
El is utazott Nápolyba, területet vásárolt, felfogadta Galanti Wolfart, majd később Olivieri és Dall'Ongaro Palmieri mérnöket, és terveik nyomán 1880-ra fel is építette művét.
A szerelvények egy-egy széles központi sínen futottak, és négy kisebb kerék támasztotta meg őket a két oldalsó sínen. A két kocsit végtelenített drótkötél húzta, amelyet az alsó állomáson elhelyezett 45 lóerős gőzgép hozott mozgásba. Az előrelátó konstruktőrök mindkét szerelvényt erős fékekkel látták el drótkötél szakadás esetére, valamint felszereltek egy második 45 lóerős gőzgépet is, amely esetleges géphiba esetén biztosította volna az zavartalan üzemet.
Az egy évig tartó, és 435.000 lírába kerülő építkezés elkészültével 1880 június 6-án indult az első próbajárat, utasai voltak Piedimonte szenátor, Nápoly polgármestere és természetesen a vállalat igazgatója is.
A sikeres próbaút után június 10-én adták át a Funicolart a széles publikumnak.
Az 'L'Illustrazione Popolare című újság június 18-án több oldalas cikket és a fenti rajzokat közölte az újdonságról. Kiderül belőle, hogy a sínpálya hossza 750 méter, emelkedése 354 méter, és a menetidő kevesebb mint 10 perc.
Az alsó állomást 4 órás lovaglással lehetett elérni Nápolyból. Itt egy kisvendéglő várta az utasokat, ahol megpihenhettek, mielőtt az Etna vagy a Vezúv névre keresztelt, 10 férőhelyes kocsikba szálltak volna.
Kedvcsináló gyanánt az élelmes vállalkozók egy reklámdalocskát írattak egy Peppino Turzo nevű újságíróval és Luigi Denza komponistával, amelyet elsőnek a Quisisana Hotel orchestrája adott elő, majd hamarosan egész Nápoly ettől zengett.
Akkoriban persze még nem úgy éneketék, ahogy manapság. Sajnos olasz felvételt nem találtam, de talán ez az amerikai fonográfhenger többé-kevésbé helyes képet ad a korabeli előadásmódról (Bill Murray énekel):
A dal eredeti szövege szerint az énekes előző nap este fent járt a kráternél, és oda invitálja szerelmét, s mindjárt meg is nyugtatja, hogy nem kell félnie, mert nem olvasztja fel a láva, sőt, még csak fáradoznia sem kell, hiszen felviszi a Funicolare:
"Gyerünk, gyerünk, a föl a csúcsra, föl!
Funikulin-funikulán, funikulin-funikulán
utazzunk föl a csúcsra a funiculán!"
A siker azonban mindezek ellenére elmaradt a várttól. Oblieght a vállalatot 1887-ben eladta egy francia befektetőnek, de az sem jutott vele sokkal előrébb. 1888-ban a csődbe ment Funicolare-t elárverezték. A Thomas Cook and Son utazási iroda vásárolta meg 170.000 líráért.
John Mason Cook, a vállalat akkori igazgatója ugyan olcsón, eredeti bekerülési árának kevesebb mint a feléért vette meg az üzemet, de annál több pénzt kellett még beleölnie. Először is tárgyalóasztalhoz ült és kiegyezett a túravezetőkkel, akik korábban az üzem rossz hírét keltették, sőt néha szabotálták is azt. Azután nagyszabású műszaki revíziót csináltatott, egyebek közt mindkét kocsit kicserélték. És amikor mindez megvolt, postakocsijáratot szervezett Nápolyból a az alsó állomásig, és hatalmas reklámot csapott a Funicolare-nak.
1901-ben elkészült a Circulum Vezuviana vasútvonal. A Thomas Cook újabb beruházást tett: Pugliano állomás és a Funicolare alsó állomása között 1903-ra egy fogaskerekű villamospályát építtetett.
A 24 személyes járműveket a Schweizer Waggon AG gyártotta.
A fogaskerekű végállomása
Szálloda a Vezúv oldalában
A fogaskerekű vasút a turisták eddig soha nem látott tömegét vitte a Vezúvhoz. 1904-re a forgalom túlnőtte az eredeti Funicolare kapacitását, és egy teljesen új üzemet építettek ki. Az új pálya szokásos vasúti sínből épült, és egyvágányú volt, csak középen, ahol a két kocsi találkozott, ágazott ketté egy rövid szakaszra.
Gépházában gőzgép helyett elektromotorok dolgoztak, vagonjai 18 ülő és 6 állóhellyel bírtak.
A Funicolare ekkoriban már több mint napi 300 utast szállított!
Úgy látszott, végre minden a helyére került, és végre eljött az idő, amikor az eddigi beruházások elkezdenek profitálni..., amikor eljött 1906 április 9-e, és kitört a Vezúv.
A kitörést földrengések és lávafolyam kísérte.
A láva teljesen betemette a Funicolare sínjeit, járművei és egyéb berendezései elégtek. A fogaskerekű vasút sínjein és a Circulum Vesuvianan is több lávaátfolyás volt, és a földrengések is súlyos károkat okoztak.
A rekonstrukció három évig tartott. Terveit Henry Treiber készítette. Egy kicsit más, kevésbé meredek nyomvonalat választott, így 822 méter hosszú lett a pálya, 55%-os emelkedés mellett.
Az új vagonok is kényelmesebbek lettek, mint a régiek, villanylámpákat akasztottak fel bennük, amelyeket áramszedővel tápláltak meg,
Az áramszedő ne tévesszen meg senkit, ezek nem motorkocsik,
az csupán a vagon belső világítását látja el villannyal.
Látogassunk most el fényképészünkkel a Vezúvra! Utazásunk innen indul, a Funicolar fényűző és modern alsó állomásától:
Tíz perc vidám vonatozás után megérkezünk a felső állomásra:
Innen egy gyalogösvényen halad tovább a társaság:
Néhány szerpentinkanyar után....
...feltárul alőttünk a kráter:
Persze igazándiból éjjel látványos a forrongó láva, ezért az új, Funicolare már sötétedés után is járt. Ráadásul a kivilágított pályának reklámértéke sem volt kicsi, aki netán sosem hallott róla, az is megkérdezte vendéglátóitól: mi az a fényes csík a Vezúv oldalában?
Az 1911-es kitörés csak kisebb károkat okozott benne, az 1929-es pedig egyáltalán nem zavarta meg az üzemet, viszont az 1944-es kitörés ismét teljesen elpusztította. Soha többé nem építették újjá a Funicolare-t. A fogaskerekű villamos vonalán műutat alakítottak ki, majd a sínjeit felszedték, a kiszolgáló épületeit ledöntötték, a funicular vonalán pedig 1953-tól 1984-ig egy lanovka üzemelt. Végül elvezették a műutat egyenesen a kráterig, és azt is leszerelték..
1988-ban felmerült a gondolat, hogy újjáépítik a funiculit, de 1991-re elfogyott a lelkesedés, a munkálatokat leállították,
A Funicolare-ból ma mára már csak a felső állomás romjai láthatóak:
