Vendégbloggerünk, Andrássy Gábor írását olvashatjátok a náci Németország egyik technikai újításáról a televíziózásról és a műsorszórásról - technikai részletekkel - de nagyon olvasmányosan.
A múlt század húszas éveinek nagy újdonsága volt a rádió és a hangosfilm. Viszonylag korán megszületett az igény, hogy a kettőt egyesítsék, és képeket továbbítsanak a hanggal együtt. Az évtized közepére már tucatnyi kutató (köztük a magyar származású Mihály Dénes) kísérletezett mechanikus képfelbontó eljárásokkal, némely ezen készülékek közül kereskedelmi forgalomba is került, és műsort is továbbítottak hozzájuk, a kép azonban kicsiny volt, fényszegény, villogó, és oly rossz felbontású, hogy még arcképek közvetítésére is csak igen korlátozottan volt alkalmas.
"Televízió" a húszas években.
A harmincas évekre viszont megszülettek mindazok a találmányok, amelyek a mai értelemben vett televízió (elektronikus televízió) készítéséhez szükségeltettek: a katódsugárcső és a kameracső (ikonoszkóp), valamint az ultrarövid hullámú átvitelre alkalmas rádiócsövek.
Az idea megvolt, az eszközök rendelkezésre álltak, és a találmány meg is valósult.
A Paul Nipkow adótorony Berlinben
A világ első rendszeres televízióadását Berlinben kezdték meg 1935 március 22-én, kezdetben heti három, majd májustól heti hat adásnappal. A vétel Berlin 60-80 km sugarú körében volt lehetséges, és az új médiumot népszerűsítendő sorra nyíltak a 20-40 személyes „távolbalátó termek” (Fernsehstube), ahol a berlini lakosok ingyen nézhették a műsort.
Egy berlini „távolbalátó-terem” berendezései
A "távolbalátó-terem" látogatói a legközelebbi adáskezdést várják. A belépés ingyenes.
Ezek berendezését a széksorokon kívül két vevőkészülék alkotta, melyeken 18 x 22 cm méretű, 180 sorból álló képeket láthattak az érdeklődők. A műsor este 8-kor kezdődött egy 15 perces hangos filmhíradóval. Utána 40-50 perces kisfilm, kabaré vagy varietéműsor következett, majd két-három, egyenként 10-15 perces ismeretterjesztő rövidfilm. Az adás 22 órakor zárult.
Az első televízió-bemondónő
Sajtófotó a tévéstúdióról
Technikailag ekkoriban még csak a filmközvetítés volt megoldott, a Reichpost az UFA filmgyártó vállalat műsoranyagára támaszkodott.
1936-ra azonban sikerült elegendő tapasztalatot összegyűjteniük ahhoz, hogy saját műsorgyártásba kezdjenek, mégpedig egy komoly, úttörő vállalkozásba: a Berlini Olimpia közvetítésébe!
Ekkorra már megszületett ugyan az első elektronikus kamera is, egy 150 kg súlyú, 2,20 m hosszú, 40 cm lencseátmérőjű gépszörnyeteg, amit „olimpia-ágyúnak” hívott a köznyelv, de ennek nehézkessége miatt a közvetítéshez általában a hagyományos mozifilmet használták.
Elektronikus kamera a berlini stadionban
Mozgófilm alapú televíziós közvetítőkocsi a berlini olimpián
A filmkamerákat teherautók tetejére állították fel, kb. 40 percre elegendő nyersanyagot fűztek bele, ám az exponált filmszalag nem egy felcsévélő orsóra tekeredett, hanem a kamera üreges állványában a teherautó rakterébe futott, ahol vegyszerfürdőkön áthaladva előhívatott, majd pedig a filmközvetítő gépbe futott.
A közvetítőkocsi berendezése. Jobbra az előhívó vegyszerek tartályai, középen a filmszkenner, hátul az elektronikus egységek.
A negatívfilmről az első elektronikus kép az események megtörténte után 5-10 perc késéssel készült el, ezt már elektronikus úton fordították át pozitívba, majd továbbították az adótoronyba. (Érdekességként megjegyzem, hogy a mai „élő” tévéközvetítések is megtörténtük után 5 perccel jelennek meg a képernyőn, igaz, ennek már nem technikai oka van, a késleltetés szándékolt a célból, hogy ha netán a műsorban olyan dolog hangzana el, amelyet a széles közönséggel megismertetni nem óhajtanak, akkor a beavatkozásra elegendő idő álljon rendelkezésre.)
Munka a közvetítőkocsi tetején.
Balról jobbra: a sportnarrátor, a hangmérnök, és az operatőr.
Ekkorra a televízió hallatlan népszerűségre tett szert: 1936 augusztusában már 27 távolbalátó terem volt Berlinben, köztük egy 294 néző befogadására és egy 120 néző befogadására alkalmas „nagyképernyős terem” is, ahol 3 x 4 méter nagyságúra kivetített képen követhették az eseményeket azok, akiknek nem jutott hely a stadionban.
A távolbalátó terem közönsége az olimpiai közvetítést várja.
Telefunken nagyképernyős készülék. A fenti képen ilyen készülék üzemel.
Magánháztartásokban azonban még mindig csak kb. 70 vevőkészülék üzemelt.
Az áttörést a képminőség radikális javítása hozta. Az átvitel felbontását még 1936-ban 337 sorosra, majd 1937 július 15-étől 441 sorosra javították (az összehasonlítás kedvéért: a háború utáni analóg tévéadások 625 sorból állnak össze, a ma újdonságnak számító „full HD” pedig 1080-ból).
Máshol...Nem csak Németországban folytak televíziós kísérletek. 1937-ben már a londoni Alexandra Palotában is üzemelt egy tévéstúdió és rövidesen a new york-i Yankees stadionból is közvetítettek baseball mérkőzést az Egyesült Államokban. Az amerikai készülékekből a Szovjetunió is vásárolt néhány darabot "ötletadónak" és 1938-ra már ott is folytak a kísérleti adások.
RCA monoszkóp 1939-ből
Az első televíziós sportközvetítés az Egyesült Államokban.
Televíziókészülék egy chicago-i üzletben. Adás: este 8-tól 10 óráig.
Szovjetek által módosított amerikai RCA készülék. Azonban ezek az adások a háborús években egytől-egyig megszakadtak. Az amerikai RCA haditermelésre állt át, az angolok a náci bombázók rádiós navigáció rendszerét próbálták megzavarni az Alexandra Palotában felállított adóval és természetesen az oroszok is felhagytak a kísérletekkel, amint a Barbarossa-hadművelet a kezdetét vette. Rendszeres tévéadás a háborús időkben csak a náci Németországban és Párizsban volt. A legenda szerint a londoni adót egy Miki egér rajzfilm közepén kapcsoltatta le a légvédelem és a - legendásan pihent agyú - angolok 1946-ban föltették a gépre ugyanazt a filmet és ugyanonnan folytatták, ahol a háború miatt abbahagyni kényszerültek. |
1938 végére az előfizetők száma 500 közelébe nőtt. Ekkor, a sikeres néprádió (volksempfanger) program mintájára megszületik a néptelevízió ideája is. 1939 nyarán mutatták be a nagyközönségnek az öt nagy német elektronikai gyár kooperációjában megalkotott új típust:
Einheits-Fernseh-Empfänger E 1 - 19,5 x 22,5 cm-es képernyővel
Figyeljük meg, hogy a készülék elektroncsöveinek többsége már nem hagyományos, üvegbúrás, hanem a kimondottan háborús körülményekre kifejlesztett, jellegzetes német vascső! Az ipar már a háborúra készült.
Az első 10.000 db-os széria forgalomba hozatalát 1939 karácsonyára ígérték, ára 650 birodalmi márka lett volna, ami mai értéken kb. 2500 eurónak felel meg. Azonban közbeszólt a történelem.
1939 szeptember 1-jén kitört a II. Világháború, és az E1 sorozatgyártása soha sem indult be. A Wehrmacht rendeletére a néptelevízió már elkészült 50 db-os nullszériáját, valamint a távolbalátótermekben felállított készülékeket a katonai kórházakba és egyéb szolgálati helyekre szállították.
A televízió a háborús propaganda szolgálatába állt.
„Nagyképernyős” televízókészülék egy katonai kórházban 1942-ben. Mivel a képcső igen hosszú volt, függőlegesen építették be, és egy felhajtható tükörből nézték.
A műsorstruktúra is megváltozott, az UFA kisfilmek helyét egyre inkább a saját produkciók vették át. Azonban politikai híradók, riportok és kerekasztal beszélgetések közvetítése mellett, megmaradtak a szórakoztató jellegű műsorok is.
A távolbalátó termek hamarosan újra megnyíltak, sőt, 1941 és 1943 között kábelek épültek ki a hamburgi, potsdami és lipcsei távolbalátótermek műsorellátásához is.
Munka a második generációs, elektronikus kamerával felszerelt közvetítőkocsi tetején.
Rendkívüli népszerűségnek örvendett ekkoriban Ilse Werner minden pénteken a berlini Kuppelsaal-ból jelentkező varietéműsora, de közvetítettek tévéjátékokat is, és megszülettek olyan műsorötletek, amelyek évtizedekre meghatározták a háború utáni televíziózás műsorstruktúráját is.
Művészportrék sorozatát sugározták, saját műsora volt a bűnügyi rendőrségnek, kedvelt volt a „Háziasszony a háborúban” című főzőcske műsor valamint a „Kis kertek barátai” című konyha- és díszkertész magazin. Sajnos ezek többségéből csak töredékek és bejátszások maradtak meg, mivel többnyire élőben közvetítették őket egy kör alakú stúdióból, ahol középen álltak forgatható állványon az elektronikus kamerák, és a kör külső cikkelyein voltak a berendezett díszletek.
Restaurált Telefunken "nagyképernyős" készülék a negyvenes évekből. A monoszkóp az eredeti adást idézi.
De nem csak a hátországban élvezhették a televíziózást a német katonák.
Párizs 1940-es megszállásakor a bevonuló csapatok egy 30 kW-os, kísérleti üzemeit végző televízióadót zsákmányoltak, amely az Eiffel torony tetején volt felállítva. A Reichpost mérnökei ezt a készüléket befejezték és átalakították a német átviteli szabványoknak megfelelő működésűre, majd pedig a hátországhoz hasonlóan a katonák szórakoztatására használták. Ezt az adót azonban Berlinnel sosem kábelezték össze, a propagandaanyagot hangosfilm tekercseken hozták, a szórakoztató műsorokat pedig egy rögtönzött párizsi stúdióban készítették.
A párizsi adáskezdet képe
1943 november 23-án a berlini televízióadót bombatalálat érte. A stúdiókat és berendezéseket hat hét alatt sikerült újra használható állapotba hozni, ám az adóantennát ekkor már nem építették újjá. A totális háborúban fontosabb célokra kellett a nyersanyag.
Ettől függetlenül a Birodalmi Posta televíziószolgálata működésben maradt egészen 1944 október 19-ig, és ha a derék bürgerek otthonukban nem is, a bekábelezett távolbalátó termekben élvezhették a műsort. E dátum után viszont a mind jobban megroggyanó III. Birodalom nem tudta már fönntartani többé a szolgáltatást, és legközelebb 1952-ben ülhettek televízió elé a németek. De ez már egy másik történet.
A birodalmi televízió megmaradt filmtekercseiből Michael Kloft állított össze egy dokumentumfilmet „Fernsehen unter dem Hakenkreuz” címmel.
- Andrássy Gábor
(az írás a szerző tulajdona, nem esik a blog Creative Commons licensze alá!)
Aki beszél németül, vagy csak egyszerűen belenézne a III. Birodalom tévéműsorába, ahol a bemondónő is Heil Hitler-rel köszöntötte a nézőket, itt megteheti:
I-II-III. rész:
