Vendégszerzőnk, DDQ által írt mai bejegyzésünkben a második világháború egy kevéssé ismert, talán nem is olyan nagy jelentőségű, de mindenképpen érdekes részletét járjuk körbe. Ez a történet bővelkedik furcsaságokban, meglepő következményekben, kalandos szökésekben és rekord hosszúságú bujkálás is akad benne.

Érkeznek a hadifoglyok

Az 1940-es évek elején járunk, a háború javában zajlik Európában, de Texasban idilli tavasz van a körülmények ellenére. Huntsville akkoriban sem volt igazi központ, jellegzetes poros, álmos amerikai városka képét mutatta. Lakói még alig ébredtek fel ezen a reggelen, éppen csak végeztek korai teendőikkel, s komótosan indultak dolguk után, amikor meglepő dolog történt!

A vasútállomás felől katonai menet érkezett a városba, s a közelben felépített tábor felé masírozott. Ez még nem is lett volna olyan szokatlan, de az már inkább az volt, hogy a feszes alakzatban menetelő katonák német harci indulókat énekeltek…

Ezzel megérkezett az első nagyobb szállítmány német hadifoglyokból az USA-ba.

A kisváros határában felépített táborról néhányan azért tudták, hogy hadifogoly tábor lesz, de arra senki nem volt felkészülve, hogy hamarosan több ezer német katona lesz a szomszédjuk! Vegyes érzelmekkel szemlélték a menetet, s azt, ahogy a tábor elnyeli az érkezőket.

De hogyan is kerültek a hadifoglyok Amerikába?

Érkezés Camp Carsonba, Colorado 1943

Előzmények

A háborús cselekmények velejárója volt, hogy katonák estek fogságba, mindkét oldalon. A hadi helyzet jelentős változásával a szövetségeseknek szembe kellett nézniük azzal, hogy sokkal több katonát ejtenek foglyul, mintsem amennyit kezelni tudnának.

Az angol vezetés a probléma megoldása érdekében tárgyalásokat kezdett a szövetségesekkel, arra számítva, hogy azok részt vállalnak a hadifoglyok elhelyezéséből.

Az USA vezetése kezdetben mereven elzárkózott a hadifoglyok befogadásától. Nemzetközi jogi egyezményekre hivatkoztak, miszerint az elfogott katonák nem adhatók át harmadik félnek. Hosszas, néhol fagyos hangulatú tárgyalások következtek, majd a felek álláspontja közeledni kezdett. Ennek eredményeképp az amerikai hadvezetés hajlandónak mutatkozott arra, hogy hadifoglyokat vegyen át az európai hadszíntérről.

Világossá vált számukra, egy idő után, hogy ez nem csak az angolok problémája. Minél nagyobb haderővel vettek részt a harcokban, annál több harctéri érintkezés végződött azzal, hogy foglyokat ejtettek. Az egyre sikeresebb hadmozdulatok során az amerikaiak is hatalmas mennyiségű foglyot ejtettek. Erre egyáltalán nem voltak felkészülve, az utánpótlási vonalak a hadsereg támadó alakulatainak ellátására voltak méretezve, és a hadszínterek mögötti rendfenntartó egységek egyszerűen nem voltak alkalmasak erre a külön terhet jelentő feladatra.

Az elején úgy számoltak, hogy csak csekély számú, talán pár ezer fogolyról lesz szó. 1942-ben aztán kezdésnek rögtön 50.000 fogoly került a felügyeletük alá az afrikai hadszíntérről. (Az Afrika Corps fogságba esett katonáinak jelentős része került az USA táboraiba, tekintet nélkül arra, hogy angol vagy amerikai csapatok ejtették őket foglyul). A tervezett pár ezres létszám helyett, csak a német hadifoglyokból 380 ezer (!) fő érkezett a tengerentúlra a háború során.

Az első kontingens behajózása után nem volt megállás, sorra létesültek a táborok országszerte.

Boston, a frissen érkezett hadifoglyok vagonírozása

A hirtelen gyorsasággal a semmiből felhúzott fogolytábor, ahová elsők között érkeztek németek, Huntsville-től alig nyolc mérföldre volt és több száz hasonló követte. A feljegyzések szerint közel 500 kisebb, nagyobb tábor létesült országszerte (létezik egy olyan kimutatás is, amely szerint 700 tábor volt. A táborok között volt átmeneti, valamint fogadó tábor is. Valószínű, hogy olyan táborból volt kb. 500, amelyben ténylegesen, hosszú távon tartottak fogva németeket).

 A Camp Huntswille építése során szorosan a Genfi Egyezmény előírásai mentén haladtak. Ezeket az előírásokat megtartották a többi tábornál is az építkezések során. A táborok tervei nem voltak túl változatosak, tulajdonképpen a szabvány katonai laktanyák tervrajzai alapján készültek. Figyelemmel voltak arra, hogy a tábor megfeleljen a higiéniai elvárásoknak, legyen hideg és meleg víz, megfelelő lakóterekkel rendelkezzen, továbbá lehetőség legyen a kellő színvonalú orvosi ellátásra. Ezen kívül a fogvatartottaknak létrehoztak könyvtárat, és sportpályákat is építettek. Az egyezmény szerint a foglyokat a fogságba esésükhöz hasonló körülmények közé kellett elhelyezni, így kerültek például az afrikai hadszíntér foglyai Texasba. Ha valamelyik tábor nem készült el időre, akkor a foglyok ideiglenes sátortáborban kerültek elhelyezésre. Ebben az esetben a fogva tartó őrszemélyzet is sátrakban került elszállásolásra, ügyelve arra, hogy az egyezménynek megfelelően megvalósuljon a hasonló bánásmód.

A német hadifoglyok Európából hajón érkeztek az államokba. A hadifoglyok hajóval való utaztatása nagyon jól jött az amerikaiaknak. Kezdetben az úgynevezett Liberty hajók ellátmányt és katonákat vittek a frontra, és vissza vagy üresen mentek, vagy a saját sebesültjeiket és a szabadságos katonákat szállították. Mivel a német tengeralattjárók elsődleges célpontjai a szállítóhajók voltak, így azok veszélyben voltak az oda- és visszaúton is. A hadifogoly helyzet változásával azonban a német foglyok is a Liberty hajókkal utaztak fogva tartásuk helyére, így legalább hazafelé nem kellett tartani a "Farkasfalkától", hogy megtámadják őket. 

A foglyok a partraszállás után alapos biztonsági és egészségügyi vizsgálaton estek át. Itt vették el tőlük az egyenruhájukat, vagy azokról csupán eltávolították a német jelképeket. Személyes tárgyaikat is elkobozták, még a jegygyűrűket is be kellett szolgáltatni. Ruháikra hatalmas P. W. (hadifogoly rövidítése) jelzést festettek. Az átvilágítás és orvosi szűrés után következett a nagy utazás.

A befogadó táborokból vasúton szállították őket a fogolytáborok közelébe. A hadifoglyok igen jó körülmények között utaztak, kényelmes vasúti kocsikon érkeztek új lakhelyükre.

A német katonák az egyik ámulatból a másikba estek! Már az utazás módja is pazar volt, hiszen otthon nagyrészt tehervagonokban utaztak, de a vonatból eléjük táruló látvány is lenyűgözte őket. Visszaemlékezésikből tudjuk, hogy nagyon meglepte őket az amerikai városok látványa, a táj szépsége és a bánásmód.

Camp Swift főbejárat, 1944 Texas

A táborban aztán még több meglepetés érte őket. Kulturált, emeletes házakban szállásolták el őket, hideg-meleg folyóvíz, közösségi terek, sportpályák és orvosi rendelők várták őket. A legtöbb katona, saját hazájában alacsony komfortfokozatú lakásban élt, így életkörülményeik nemcsak a fronton tapasztaltakhoz változtak jelentősen.

A tisztek külön álló házakat kaptak, ezekhez kis udvar is tartozott. A házak felszerelése és minősége időnként a táboron kívül lakó állampolgárokénál is jobb volt. Az élelem minősége, és mennyisége rendszerint még a városlakók ellátását is felülmúlta! Odakint korlátozott volt fogyasztás, normarendszert vezettek be, a táboron belül meg hús, vaj és tej szerepelt a napi menüben. A városlakók ezért eléggé nehezteltek a táborlakókra, és "Fritz Ritz" néven emlegették a táborokat.

De nem csak a hadifoglyok csodálkoztak el azon, amit Amerikában tapasztaltak. A lakosok is meglepve látták, hogy az érkezők semmiben sem különbek, mint ők. Nyoma sem volt a német propaganda által hangoztatott „árja” kinézetű szőke, kék szemű, hatalmas termetű szuperkatonáknak. Ennek ellenére kezdetben romlott erkölcsű, vérengző fenevadaknak gondolták őket és tartottak attól, hogy beszabadulnak a békés városba a "náci hordák".

A táborok foglyai és a városi polgárok sokáig - a táborok teljes zártságának köszönhetően - teljesen elkülönültek egymástól. A foglyok elszeparálásának a kedvezőtlen gazdasági folyamatok vetettek véget, ugyanis a háború mind a katonaság, mind az ipar révén jelentős tömegeket vont el vidékről. A helyi gazdák panaszkodtak arra, hogy nem találnak munkaerőt, munkaerő hiányában pedig a termelés erősen kezdett visszaesni. Ez komoly veszélyeket rejtett magában, melyre azonnal reagálni kellett, így engedélyezték, hogy a foglyok a helyi gazdaságokban munkát vállaljanak.

Német hadifoglyok egy farmom

Ez az intézkedés aztán busásan megtérült. Egyrészt lekötötte a foglyok felesleges idejét, másrészt enyhített a munkaerő-hiányon, javult a termelés, és megszűnt a helyiek idegenkedése a foglyoktól. A gazdák azt tapasztalták, hogy a német foglyok nagyon jó munkások, hamarosan bizalmi viszonyba kerültek velük, és dohánnyal, valamint édességgel kedveskedtek nekik.

Foglyok egy farm épülete előtt. Moorhead, Minnesota, 1944

Azért akadtak olyanok is szép számmal, akik ellenszenvvel viseltettek a korábbi ellenséggel szemben. A városvezetés több esetben egyenesen nehezményezte, hogy a lakosság jó kapcsolatokat ápol a gyűlölt nácikkal. Több tiltakozó jegyzéket is benyújtottak, mellyel igyekeztek nyomást gyakorolni a kormányra.

De az élet csak folyt tovább, a foglyok nagy része végezte a rábízott munkát, s barátságok alakultak ki. A hadifoglyok barátkoztak a helyiekkel, s viszont, sőt még a helyi színesbőrű munkásokkal is jó viszonyt ápoltak!

Történt mindez annak ellenére, hogy akkoriban Amerikában a faji megkülönböztetés még mindennapos volt, s a náci ideológia sem támogatta a színesbőrűekkel való kapcsolatot.

Amerikában korlátozták a feketék mozgását, és jogaik messze elmaradtak a fehér lakosságétól. Munkájukért kevesebb bért kaptak, rosszabb ellátásban részesültek, megbecsülésük nem volt. A helyi munkások szomorúan tapasztalták, hogy a németek nagyobb megbecsülésnek örvendenek és sokkal jobb ellátást kapnak…

Maguk a hadifoglyok is elcsodálkoztak azon, ahogy a feketékkel bántak a fogva tartóik, de egymás között elcsitultak az indulatok, s egyéni szinten jól megvoltak egymással. 

Megérkezett a tábori posta

Élet a táborokban

A hátországban is jelentős problémát generált a foglyok elhelyezése, valamint őrzése. Hogy valamelyest csökkentsék a terheket, a fogolytáborok belső életének megszervezését teljesen a németekre bízták. A lehető legkisebb létszámú őrszemélyzetet alkalmazták, leginkább színesbőrű katonákból állították ki a minimálisan szükséges létszámot.

A német tisztek, akiket külön kertes házakban helyeztek el, vasfegyelmet tartottak a táborokban. Hordhatták az eredeti Wehrmacht egyenruhájukat, és megtarthatták a német katonai rendszert, így szinte SS szintű fegyelem volt a táborokban. Ez a húzás bejött az amerikaiaknak, nem sok gondjuk akadt a táborok belső ügyeivel.

A németek a belső rend fenntartása érdekében odáig is elmentek, hogy akár ki is végezték azt, aki rászolgált szerintük. Ha valakit áruláson kaptak, semmi sem mentette meg a halálos ítélettől.

 A táborokban a foglyok megtarthatták a saját ünnepeiket, még a Führer születésnapját is megünnepelhették, és az étkezési ellátás nem hagyott kívánni valót maga után, valamint egyéb szükségeltekben sem szenvedtek hiányt.

A táborokban rendszeres volt az orvosi ellátás, lehetett sportolni, művelődni. Nagyon népszerűek voltak a filmvetítések, időnként még német filmeket is vetítettek. A táborokban nagyon kedveltek voltak a könyvtárak, s bár jelentős nyomdai kapacitás igyekezett kiszolgálni a foglyok igényeit, sosem volt elegendő könyv. Ezen a foglyok úgy próbáltak segíteni, hogy saját pénzükből rendeltek könyveket.

Angolórán a német foglyok

Hogy honnan volt pénzük?

A jogi szabályozás előírta, hogyha valamelyik hadifogoly önként munkára jelentkezik, azt megilleti ugyanaz az keresmény, mintha amerikai katona lenne és szabadon gazdálkodhattak keresetük egy részével.

A hadifoglyok nem csak könyvekre költötték a keresetüket. Ahol valamiért nem került a táborba megfelelő filmvetítő berendezés, oda maguk a foglyok vettek egyet. Akadt olyan tábor is, ahol a németek egy egész zenekari felszerelést megvettek a tábori zenekar számára. 

(Az egyik fogoly visszaemlékezésében megemlíti, mekkora volt a meglepetésük a hangszerek érkezésekor, a kereskedő képviseletében ugyanis egy színesbőrű férfi érkezett a táborba. Ő adta át a hangszereket, s végezte el az utolsó simításokat azokon. A kezdeti idegenkedés aztán gyorsan elmúlt, jó viszonyba kerültek a kereskedősegéddel, mert a zene világa közel hozta őket.)

Alabama, tábori zenekar

Az érem másik oldala

Természetesen nem volt mindig idilli a helyzet a táborokban, akadtak problémák is bőven. Nem egy esetben a foglyok megtagadták a zsidó származású tisztek parancsainak végrehajtását, vagy például egy Chicago környéki táborban nem voltak hajlandóak kitakarítani a fekete bőrű amerikai katonák szállását. Ilyen esetekben büntetés várt rájuk.

A foglyok és az őrök kapcsolata sem volt mindenütt felhőtlen. A Utah állambeli Fort Douglas táborban 1945. július 9-én egy részeg őr a toronyból az alvó foglyok sátraira lövöldözött, nyolcan meghaltak és húszan megsebesültek. A Virginia állambeli Camp Ashbyben, egy hasonló incidens során nem történt sérülés és ott a lövöldöző elismerte, hogy „utálta” a nácikat, és „móresre akarta tanítani őket”.

Bár az élelmezéssel túl nagy problémák nem voltak, akadt azért néhány kifogás az ellátással kapcsolatban. Kezdetben a foglyok megtagadták bizonyos ételek elfogyasztását. Például nem tetszett nekik, hogy narancslekvárral etetik őket! A reggelire felszolgált lekvárról valahol azt hallották, hogy az mérgező, így azt sokáig nem voltak hajlandóak elfogyasztani. Panasz érkezett a kávé silányságára is, s a kenyér sem volt elég fehér bizonyos esetekben…

A gumisarkú bakancsokat pedig a tisztek kifogásolták, mivel az alkalmatlan volt a német tisztelgés egyik elemére, a boka összecsapására, az amerikaiak ezért engedélyezték a német bakancsok viselését.

De a fent említett problémák igazából semmiségeknek bizonyultak, a német foglyokra a legnagyobb veszélyt saját tisztjeik jelentették. Sok Afrika Korps-tiszt vasfegyelmet követelt, szabotázsra és munkalassításra biztatta a foglyokat. Sőt akiket amerikaiakkal való kollaboráláson kaptak, megbüntették, sok esetben meggyilkolták. Nem egyszer felderítetlen "öngyilkosságok" fordultak elő a táborokban. Ezekről a hatóságoknak túl sok információjuk nem volt. Mivel a táborok belső élete teljesen a németekre volt bízva, ezeket az eseteket senki sem vizsgálta, elfogadták a belső jelentéseket, így csak elenyésző esetben derült ki, hogy mi is történt valójában.

1944-ben Rudolf Straub agyonverte „áruló” fogolytársát, Horst Günthert a dél-karolinai Aiken táborban. Straubot kötél általi halálra ítélték és felakasztották. Werner Dreschlert hét fogolytársa megkínozta, majd megfojtotta, mert német tengeralattjárók információit adta át az amerikaiaknak. A gyilkosokat halálra ítélték és kivégezték, miután fény derült cselekedetükre.

A német tisztek fogolyverései és a sorozatos halálesetek, bár a táborok belső ügyeinek számítottak, s a hatóság nem szólt bele minden esetben, felkeltették a média érdeklődését. A külső helyszínen dolgozó munkások és a lakosság között lezajlott információ áramlás megtette a hatását, az esetek híre igen magasra is eljutott. A táborokból érkező hírek még elnök feleségének, Eleanor Rooseveltnek az érdeklődését is felkeltették.

A szökések száma is jelentős volt. Összesen mintegy kétezer német szökött meg a táborokból. Az amerikai helyi erők kutyás egységekkel vadásztak rájuk, sokszor a német tisztek is besegítettek az elfogásukba.

Ideológiai nevelés

A háború utáni időkre is készülve, illetőleg a fennálló helyzet kezelése érdekében, elkezdtek kidolgozni egy átnevelő programot a foglyok számára.

Ez egy ideológia alapú átnevelési program volt a németeknek. A program sikeres végrehajtása érdekében igénybe vették a legnépszerűbb és legcélravezetőbb eszközt, a filmet. A hadifoglyoknak kötelező filmvetítéseken kellett részt venniük, ahol bemutatták a nácik által elkövetett bűntetteket. Demokráciát tanultak, az amerikai választási rendszer és törvényhozás működését oktatták, hiszen a németek többsége soha nem vett részt szabad választásokon. Rá kellett vezetni őket, hogy saját maguk is hozhatnak politikai döntéseket. A náci tisztek elképedtek azon, hogy az amerikai katonák bizonyos esetekben megkérdőjelezhetik tisztjeik döntéseit, és a katonák megvitathatnak politikai és közéleti kérdéseket is. A táborokban megjelent egy német nyelvű újság, a Der Ruf is, amelyet sok fogoly „zsidó propagandának” tartott.

Az átnevelés részeként a foglyoknak olyan filmeket is bemutattak, amelyeket a koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges katonák készítettek.

Az egyik volt hadifogoly, Gerhard Hennes erre így emlékszik:

„Az egyik ilyen vetítésen mutattak nekünk felvételeket. Táborokat mutattak, rengeteg halottal. Láttuk a túlélők lesoványodott, csontvázszerű testeit és üres szemeit. Halomba rakott meztelen testeket láttunk, emberekét, akik éhen haltak. Megnéztük a tömegsírokat. Láttuk a kemencéket, ahol tízezreket hamvasztottak el.

Emlékszem, hogy síri csendben néztük ezeket a képeket. Ez felfoghatatlan, hihetetlen volt számunkra. Képtelenek voltunk elhinni, amit mi, németek zsidókkal, cigányokkal, hadifoglyokkal és sok más alsóbbrendűnek vagy a társadalom számára haszontalannak ítélt emberrel tettünk. ”

A hadifoglyok hitetlenkedve nézték a felvételeket, és sokan nem voltak hajlandóak elfogadni a tényeket. „Ez egyszerűen nem történt meg, senki nem tesz ilyet” - gondolta a volt hadifogoly, Herman Daumling, amikor a filmeket nézte. A filmek hatására Camp Butner lakói közül, majd ezren égették el német egyenruhájukat.

A koncentrációs táborok ténye nyílt titok volt, de a német katonák azt állították, senki sem tudott arról, hogy pontosan mi is történik ott.

A rádióhírek, a filmek, az előadások hatásra lassan derengeni kezdett a hadifoglyok számára, mi is zajlott a táborokban. De nem mindenkinél érték el a kívánt hatást az átnevelő programok.

Az amerikai kormány felméréséből az derült ki, hogy a hadifoglyok alig a fele fogadta el a valóságot.

Filmvetítés: Koncentrációs táborokban készült dokumentumfilmet mutatnak be

Hírszerzés

Az USA katonai hírszerzése kiemelt műveleti területként kezelte a fogolytáborokat. Már a befogadás során elvégzett adatfelvétel, valamint a fogságba esés körülményei alapján is előszűrést végeztek. Igyekeztek megállapítani, kitől szerezhetnek lényeges információkat.

Mivel a táborokban nem volt mozgásterük, a külső munkákon résztvevők közül igyekeztek beszervezni informátorokat. Figyelték a foglyok belső újságainak írásait, amihez az őrök révén jutottak hozzá, valamint ezen kívül is folyamatosan kapcsolatban voltak az őrökkel. Az őrök közül sokan ápoltak jó kapcsolatokat a foglyokkal, így számtalan esetben jutottak információhoz is. Szigorúan ellenőrizték a németek levelezését, s mivel nem korlátozták a foglyok kapcsolattartását az otthoniakkal, bőven volt mit olvasniuk. 

Az információáramlás a foglyok és lakosság elkülönítésének megszűnésével felgyorsult.

Vannak utalások arra nézve is, hogy bizonyos esetekben a hírszerzés keményebb eszközöket is bevetett. De a kínzások, vallatások tényét igyekeztek a lehető legjobban eltitkolni. Ezekről nem is maradt fent sok adat, ami mégis, az titkosítva pihen az irattárak mélyén.

Fort Bend Texas, temetési menet

A közvélemény

A kezdeti időszakban erős titoktartás övezte a foglyok Amerikába érkezését, ottani fogva tartásukat. Később aztán kénytelenek voltak lazítani a titkolózáson, amikor a foglyok megjelentek a házi gazdaságokban. A New York Times és a Washington Post élen járt az oknyomozással, újságírók csapatait mozgósították a táborok környékén. Igyekezetek a lehető legtöbbet megtudni a foglyokról, a táborokról. Az újságok hatására kényszerült a kormányzat több közleményt is kiadni. Így derült ki, hogy nemcsak németek, hanem olaszok is vannak elhelyezve különféle táborokban. 

A nyilvánosság rengeteg gondot okozott, mert az újságok arról is írtak, hogy milyen a foglyok ellátása. A fogolytáborokat tulajdonképpen „hizlaldáknak" titulálták. Míg a polgári lakosság kevés ennivalóhoz jutott, addig a foglyok még alkoholt is kaptak. Ebben nem is túloztak, a rendes élelmezés következtében a német foglyok meghíztak, rendszeresen jutottak dohányhoz, és kaptak sörjegyeket is.

A legtöbb táborban az amerikai őröknek külön konyhájuk volt, de később kérvényezték, hogy a foglyokkal étkezhessenek, mert a német tábori szakácsok jobban főztek. Természetesen ez is az újságírók tudomására jutott…

Egy fogoly azt írta a naplójába, hogy Amerikában egy nap alatt több ennivalót kap, mint Hitler hadseregében egy hét alatt. A sajtó átvette a lakosság „Fritz Ritz” elnevezését és követelték az élelmiszeradagok csökkentését. (Fritz a németek gúnyneve, Ritz előkelő szállodalánc volt.)

A háború utolsó időszakában aztán ennek hatására aztán módosítottak a fejadagokon és kínálaton, de a hadifoglyok a számukra létrehozott boltokban továbbra is vásárolhattak bármit.

Amint a lakosság körében kezdet elterjedni a táborok létezésének híre, és körvonalazódott, mennyien is vannak a hadifoglyok, felerősödött az ellenszenv. Százával érkeztek a panaszlevelek, s némelyik polgár egyenesen a foglyok azonnali kivégzését követelte. De kifogásolták a jó körülményeket, és az ellátás színvonalát is.

Camp Herne, Texas: ebéd

A háború végén

1945 májusában véget ért Európában a háború. A harci cselekmények végeztével, a helyzet normalizálódását követően, a hadifoglyokat a lehető leghamarabb szabadítani kellett. Szabadításukat követően pedig biztosítani kellett volna gyors visszajutásukat hazájukba.

Amerikában látták azt, hogy a sok ezer fogoly munkás kivonása a termelésből hatalmas károkat okozna, így ameddig lehetett, késleltették a foglyok hazaengedését. A fogolytáborokból kényszermunka-táborok jöttek létre, s a németek tovább segédkeztek a betakarításban, és más munkákat is végeztek. Ez egészen addig így ment, amíg az amerikai katonák haza nem tértek. A szakszervezetek azonnal tiltakozásba kezdtek, hiszen a nagyszámú olcsó munkaerő rontotta a visszatérő munkavállalók bérpozícióit. Ennek következtében megindult a foglyok hazaszármaztatása.

Itt aztán jött egy kis csavar a történetbe, ugyanis a foglyok nem jutottak egyből haza! A közbenső állomásokon a tranzitországok jelentős számú hadifoglyot tartottak vissza. A foglyok jólétének egyszeriben vége szakadt. Angliában a romok eltakarításra vezényelték őket, sokukat pedig a mezőgazdaságban alkalmazták. Nyoma sem volt a tengeren túli kényelemnek: kényszermunkások lettek, mostoha körülmények között. A brit parlamentben is szóba került a német rabszolgamunkások kérdése, de azt a jaltai konferencia jogilag szentesítette, és az angolok csak 1948-ban engedték el őket. Közben 24 ezer német fogoly kérvényezte, hogy Angliában telepedhessen le, annak ellenére, hogy nem bántak velük valami jól. Ebben szerepet játszott az is, hogy sokan nem akartak az orosz megszállási övezetbe kerülni.

Később kiderült, valóban azok a foglyok bizonyultak szerencsésnek, akik Angliában maradtak. A franciaországi körülmények sokkal rosszabbak voltak! Drámai volt a különbség a két országban tapasztalt bánásmódok között! A franciák sok esetben brutálisan bántak velük, fel nem robbant lőszerek gyűjtésére és aknaszedésre használták a foglyokat. Legalább kétezer német vesztette életét, és Franciaországból sokan csak 1949-ben térhettek vissza hazájukba.

A hazatért hadifoglyok egy része jó hasznot húzott angoltudásából, és abból, amit Amerikában tanultak. Egy része viszont úgy gondolta, hogy sokkal jobb volt nekik a lehetőségek hazájában. Elindult egy folyamat, amelynek köszönhetően hivatalos források szerint 5000 volt hadifogoly vándorolt ki Németországból. Sokan felvették a kapcsolatot a volt munkaadóikkal annak érdekében, hogy visszatérhessenek. Sokan pedig baráti kapcsolataikat használták ki a visszatérés érdekében; akadt, akinek a helyiek fizették a kiutazását.

Akadtak olyanok is, akik nem települtek ki, de folyamatosan tartották a kapcsolatot amerikai ismerőseikkel. Kijártak látogatóba, és az üzleti életben kamatoztatták ismeretségeiket.

Arnold Krammer német történész sokáig foglakozott a témával, s kutatásaira alapozva azt állította, hogy 8000-nél is többen lehetnek azok a volt foglyok, akik visszatértek. Legtöbben fogva tartásuk helyére mentek vissza, de nem verték nagy dobra, hogy foglyok voltak. Ha megkérdezték őket a fogságban tartott időről, azt életük legjobb időszakának írták le.

Krammer könyvet is írt a kutatási anyagból, ebben írt a korábban már említett Georg Gartnerről, mint arról a fogolyról, akit sosem sikerült megtalálni szökését követően. Gartner olvasta a könyvet, és jelentkezett az írónál, hogy őróla írt a könyvében!

Az U-118 túlélői, úton egy táborba. A tengeralattjárót 1943-ban a Kanári-szigeteknél süllyesztették el

A végére jöjjön egy táblázat, amiben az Amerikában fogva tartott németek létszáma mellett az olasz és japán hadifoglyok is szerepelnek:

"Már csak egyetlen kérdésem maradt így a partvonalon kívülről: ki volt az az egy japán, akit hat hónapig őriztek egész 1946-ban?" - Jtom