1917. október 24-én már a tizenkettedik csata kezdődött az osztrák-magyar és az olasz csapatok között az Isonzó folyónál. De míg az előző 11 csatában a Monarchia hadereje védekezett (és egyre nagyobb nehézséget jelentett számára az olasz támadások elhárítása), addig erre, a 12. csatára már megváltozott erőviszonyok között került sor.

Egyrészt a keleti fronton történt kedvező fejlemények lehetővé tették a Monarchia vezérkara számára is, hogy csapatokat irányítson ebbe a térségbe, másrészt 7 német hadosztály is érkezett a szövetségesek támogatására. Olyan elit, a hegyi harcokra képzett és korábban már sikeresen bizonyított egységek is, mint pl. Erwin Rommel hadnagy zászlóalja. Csak 150 embere és 6 géppuskája volt, de ez a kis, jól képzett csapat is hihetetlen sikereket ért el, mint látni fogjuk. Persze kellett hozzá a jó stratégia is (von Below német gyalogsági tábornok irányította a hadműveleteket), amelynek fontos eleme volt a Hutier-taktika (hasonló a 2. vh-s német villámháborús taktikához – harckocsik nélkül persze).

Egy videó Rommelről (angol nyelvű, de a képek és filmek érthetőek nyelvtudás nélkül is)

A meglepetésnek is nagy szerepe volt az átütő sikerben, a caporettói áttörésben: a német csapatok kerülő utakon, és általában éjszaka érkeztek abba a körzetbe, amelyet a vezérkar az áttörésre legalkalmasabbnak tartott. Mielőtt a fő támadás megindult volna még megtévesztő hadmozdulatokat is végeztek a Caporettótól távoli körzetekben (pl. Dél-Tirolban), ahol már korábban is volt osztrák-magyar támadás és térnyerés.

A Hutier-taktika szerint induló október 24-i támadást viszonylag rövid de energikus tüzérségi előkészítés vezette be. Az első lépcsőben még nem volt cél az ellenséges állások (lövészárkok, bunkerek) szétrombolása, csak sokkolása. (Nem jelentéktelen meglepetést okozott a sokszáz gázgránát: ezen a fronton először alkalmaztak ilyet, és az olaszok nem voltak rá kellően felkészülve.)

Gázgrántok Caporettónál kilövésre várva

A fenti taktika második eleme az volt, hogy az elitcsapatok a lehető leggyorsabban nyomuljanak előre minimális harcérintkezés mellett, hogy minél előbb elérhessék és megsemmisíthessék az ellenséges parancsnoki vezetési pontokat és az ellenséges tüzérséget.

Miután ez megtörtént, csak akkor támadták meg az immár információs és egyéb támogatás nélkül maradt erődítményeket, és végül a hadseregzöm teljesen megszállta és megtisztította a területet.

Rommelnek és csapatának az elszigetelt hegyi erődök elleni harcban jutott feladat. A Kolovrat nevű hegygerincnél még komoly harcot kellett vívniuk a védőkkel, de a Monte Matajur hegyi erődöt gyakorlatilag harc nélkül vették be: amikor 6 géppuskájuk egyszerre, különböző irányból lőni kezdte az olaszokat, azok egyetlen lövés nélkül megadták magukat.

Géppuska

(Nyilván nem volt már összeköttetésük a parancsnoksággal és sokkal nagyobb ellenséges erőket feltételeztek.) Csak ebben az erődben 9000(!) foglyot ejtettek, köztük 150 tisztet, miközben az 52 órás harctevékenység alatt összesen 6 embert vesztettek, és 30 sebesültjük volt.

Olasz hadifoglyok

Longarone bevételekor Rommel megismételte ezt a bravúrt: ha nem is 150 emberrel, de az 1. Olasz Gyaloghadosztály tízezer katonájához képest sokkal kisebb erőkkel körbevette az ellenséget, akik szintén ellenállás nélkül adták meg magukat. (Nem csoda, hogy a csata után kitüntették – a legmagasabb német katonai elismerést, a „Pour le Merite”-et kapta -, és előléptették.)

A 300 ezer(!) olasz hadifogoly:

a rengeteg harceszköz (köztük 5000 löveg, 3000 géppuska és 2000 géppisztoly(!))

Villar-Pero ikercsöves géppisztoly

– bizony, az olaszok találták föl és alkalmazták először) óriási győzelmet mutat. Ha hozzászámítjuk a 400 ezer dezertálást, és a sereg maradványainak morálját, gyakorlatilag az olasz hadsereg széteséséről beszélhetünk.

Caporetto - olasz szemmel

Hogy miért nem lett ebből olasz fegyverszüneti kérelem és a háborúból való kilépés?

A szövetségesek 11 francia és angol hadosztályt dobtak át nagysietve, a támadást vezető von Below meg nem volt felkészülve Olaszország megszállására, egyáltalán a Monarchia vezérkarát és a németekét is meglepte a gyors és nagyarányú győzelem. Amikor végül a támadás folytatása mellett döntöttek az antant hadosztályok mellett már a megáradt Piave is megnehezítette a dolgukat, lassan újra szerveződött az olasz hadsereg is. Még mindig volt keleten annyi német katona, akikkel ki lehetett volna erőszakolni a teljes győzelmet, de a német parancsnokság nem tartotta ehhez elég fontosnak az itáliai frontot. Sőt a tél beálltakor az összes német csapatot kivonták  innen: Franciaországba vezényelték.