Az 1948-ban alakult Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) a dolgozói szakszervezeteket tömörítő - az egypártrendszer mintájára az egyetlen - munkás érdekvédelmi szövetség volt hazánkban. A szocialista ideológia alapja: "a hatalom a dolgozók kezében" mintegy szervezeti megtestesüléseként állt ki elvben a munkások jogaiért. Létezésének valódi célja azonban az aktuális ötéves tervek végrehajtásának támogatása, munkaversenyek szervezése és általában a kommunista párt által kitűzött célok és termelési eredmények elérésének elősegítése volt. De volt egy pozitív hozadéka is a szakszervezeti tagságnak az átlag magyar dolgozó életére nézve és ez nem volt más mint a szakszervezeti beutaló, vagyis a filléres családi nyaralás.
Mai bejegyzésünk ismét az MTI Fotóarchívumának eszméletlenül hangulatos fotóinak felhasználásával készült. A képek kattinthatóak és a forrásukhoz vezet a link, amin az esetleges kiegészítéseket, javításokat örömmel fogadják az archívum dolgozói.
A gyűjteményben megtalálható sok százezer fotó bármelyikéből kérhető akár nagyméretű vászon falikép is!
A fent említett szakszervezeti beutalóhoz - amint a neve is elárulja - szakszervezeti tagok és családtagjaik juthattak. Hogy mennyi szakszervezeti tag volt Magyarországon? Ha hihetünk a statisztikáknak akkor 1945 elején 10.140 fő, ami az év végére 850 ezerre ugrott fel. Ez persze nem jelenti hogy mindenki önként lépett be a szakszervezetbe, mindinkább a vállalatokon belüli kötelezővé tett tagság játszott ebben szerepet. A gyakorlatot a hatalomra jutott kommunista párt is átvette és a vállalatok dolgozóit kötelezően terelte a szakszervezet kebelébe, ezzel két legyet ütve egy csapásra, hiszen a szakszervezeti tagok majd' mindegyike párttag is lett. A tagok száma folyamatosan emelkedett a nyolcvanas évek elejéig, amikor is a puhává váló diktatúra a magánszektort immár megtűrve vesztette el a szakszervezeti tagokat, akik egyre többen lettek jól menő butikosok vagy kisiparosok. A szervezetnek a csúcsán, 1980-ban 4,4 millió tagja volt. De térjünk vissza a beutalókhoz! Elvileg három évente igényelhették a dolgozók a kedvezményes nyaralásra jogosító beutalókat, de a gyakorlat azt mutatta hogy amíg a felső- és középvezetők szinte automatikusan évente megkapták a lehetőséget, sokaknak nem jutott és olyanok is voltak akik egyáltalán nem tartottak rá igényt, hiszen ezt a csekély összeget sem tudták kigazdálkodni, vagy a mellékes háztáji nem engedte hogy családostul hetekre elszabaduljanak otthonról. Ja, és voltak akik a Balaton mellett laktak, mint például mi és nem éreztük hiányát a szervezett pihenésnek miután kölyökként minden délután és hétvégén a strandon és környékén lebzseltünk. Addig persze mindkét szülőm SZOT-üdülőkben dolgozott.
A szakszervezeti beutalók száma az ötvenes évektől folyamatosan emelkedett. Míg 1949-ben 85 ezer beutalót adtak ki, 1978-ra ez a szám 388 ezerre emelkedett. Kezdetben minden réteg képviseltette magát az üdülők közt, később azonban inkább a középszintű és alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők vették igénybe. Az 1980-as évekre a térítési díjak védelme miatt már teljesen finanszírozhatatlanná vált az államilag támogatott üdültetés, az egyre növekvő igényeket sem tudták kielégíteni, amit igen, azt rendkívül veszteségesen. A vállalati üdülők férőhelyeinek növekedése és színvonaluk emelkedése is a SZOT-üdülők ellen dolgozott.
1967. március 19. Ebéd a debreceni Kohász üdülő (SZOT-üdülő) éttermében. MTI Fotó: Járai Rudolf
Pedig az 1980-as évekhez közeledve a SZOT-üdülők üzemeltetői igyekeztek minél több igénynek megfelelni: szanatóriumi, gyógyüdültetést, felnőtt üdültetést, nászutas, családos és kisbabás üdültetést kínáltak. A gyermeküdültetésre, táboroztatásra, a kisdobos- és úttörő mozgalommal együttműködve szintén nagy hangsúlyt fektettek.
SZOT üdülők voltak szerte az országban, így például Budapesten, a nagyobb városokban, a Duna-kanyarban, a Mátrában, a Bükkben és természetesen legtöbbjük a Balaton partján. 1957-ben 240 épületben fogadtak SZOT szakszervezeti vendégeket, ez a szám a hetvenes évek végére csaknem 380-ra emelkedett. Az ötvenes évek elején az államosításkor a szakszervezeti tanácshoz került rengeteg kastélyt és nagyobb, tömeges elhelyezésre lehetőséget nyújtó épületeket a hetvenes évekre már jócskán korszerűsíteni kellett, hiszen pl. 1960-ban a szobák csak kevesebb mint háromnegyedében volt hideg folyóvíz, negyedében melegvízellátás és alig 2 százalékában saját fürdőszoba. Így aztán szükségszerűen a modernizálások, felújítások mellett rengeteg nagyberuházást hajtottak végre a szállodaépítési- és bővítései programokban, amelyek jelentősen terhelték a költségvetést, de a kádári gulyáskommunizmus eme alappilléréből nem engedtek. A dolgozó csak gyönyörködjön a balatoni naplementében és amíg szájában érzi az olcsó sör és a filléres menza ízét addig sem jut eszébe olyan csacskaság, mint az utcára vonulás és "ruszkik haza" feliratok mázolgatása holmi állami áruházak kirakatára.
Két nagy SZOT beruházás:
A belülről korszerűsített épületben ma a Hotel Szieszta működik.
A beutaltaknak egy napi teljes ellátásért - azaz szállás és háromszori étkezés - 1970-ben kb. 15 forintot kellett fizetni, addig önköltségi áron egy szállodai éjszaka 50-75 forintba került és abban még nem volt benne az étkezés, ami egy étteremben 3 forint 50 fillértől (üres főzelék) indult, de például egy halászlé 15 forintba is kerülhetett, ahogyan egy üdítő is lehetett 4, de akár 13 forint is. Fejenként tehát a napi 90-100 forintos üdülés (szállás és étkezés) kijött 15 forintból, azaz alig 15-20%-ából!
Hogy mitől volt olcsó a szakszervezeti üdülés az könnyen kitalálható. Állami dotációval csökkentették az árakat, az alapanyagok önköltségi áron kerültek elszámolásra, emellett a dolgozók által havonta befizetett szakszervezeti tagdíjak is csökkentették az üdülők árait. Az alábbi 1983-as statisztika beszédesen jelzi a számokat. Az 1,3 milliárdos költségbe az állam 870 millióval szállt be:
Az üdülők pihenő vendégeiről gondoskodó dolgozókról is lehetne beszélni, de a képek szerintem nektek is többet mondanak. Nekem személyesen, gyerekkori élményeimből mélyen bevésődtek ezek a képek. A formaruhás felszolgálók, a szép és kevésbé szép fiatal lányok, akik mindegyike dohányzott, lábukat rendszeresen feltörte a cipő. Alkoholista idősebb férfi felszolgálók, akik mindig rájuk vadásztak, családos férfiak akik falkákban rúgtak be este és szintén a női személyzetet inzultálták.
Millió bevillanó kép, szag, érzés... Tévével és fürdőszobával felszerelt, erkélyes lakosztályokba érkező vállalati felsővezetők és pártfunkcionáriusok, akiknek az üdülővezetők látványosan nyalták a seggüket és - a "kommersz" vendégeket elzavarva a teniszpályáról - soron kívül játszhattak. A raktárkészlet rendszeres dézsmálása, a nagyüzemileg, hatalmas tálcákban készülő krémes, piskótás sütemények illata, az ismerkedési estek, ahol mindenki csak "arra" hajtott, összegyűjtött márkakupakok nejlonzacskóban ("nedobdelazzalnyernilehet"), üdülői házirend, kölcsönözhető másfél mázsás fém vízibiciklik (amiknek ha kirohadt a hegesztésük és belefolyt a víz a vázba akkor elsüllyedtek), szocreál hússzor-húszas cementlap és tört mozaikpadló, pasztellszínű dekor-faliburkolat az étteremben, fényüket vesztett alumínium-hamutartók, piros műbőr foteles társalgók...
A siófoki Petőfi sétányon található gyönyörű épületben ma a Kodolányi Főiskola, Gábor Dénes oktatási központja található
A magánszektor maszekjai és a jattból élők busásan kerestek, de csak a szakmunkásbér fele, harmada után adóztak. A Balatonon nyári idénymunka volt a maszekoké már akkor is.
A helyszín manapság ÍGY fest.
Az ötvenes évek elején az úttörőszervezet üdülőiben katonás fegyelem volt kicsik és nagyobbak számára egyaránt.
