A mai bejegyzést ismét Mészáros F. Sándornak köszönhetjük, akinek két írását a közelmúltban olvashattátok (1,2). Ő nem csak a már korábban aposztrofált passzív dohányos Brezsnyevvel, hanem az akkori csecsen elnökkel is találkozott... nem mindennapi körülmények között.

Az első csecsen háború (1995-97) nagy veszteségeket okozott mind a csecsen felkelők és polgári lakosság között, mind az orosz hadsereg soraiban. Dzsohár Dudajev, akit 1992-ben megválasztottak az észak-kaukázusi Csecsen Köztársaság elnökévé kikiáltotta a terület függetlenségét, s egyre éleződő konfrontációk után szembekerült az Orosz Föderáció hadseregével. Pavel Gracsov, orosz védelmi miniszter parancsára a hadsereg egységei 1994 szilveszter éjszakáján indították a támadást Groznij, a kis köztársaság fővárosa ellen. A rosszul felkészített orosz egységek hatalmas veszteségeket szenvedtek a kemény és szervezett ellenállást tanúsító csecsen alakulatokkal szemben. Miután nagy nehézségek árán az oroszoknak sikerült bevenni Groznijt, onnan folytatták előrenyomulásukat a hátráló csecsen erők ellen, egyre magasabbra szorítva azokat fel a hegyekbe. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), amelynek soros elnökségét 1995-ben Magyarország töltötte be, áprilisban fogadott el határozatot nemzetközi segítő csoport kiküldéséről, azzal a feladattal, hogy mozdítsák elő a béke helyreállítását a térségben. A csoport vezetésére Mészáros Sándor magyar diplomata kapott megbízást. Elsődleges feladat volt a harcoló felek tárgyalóasztalhoz ültetése az EBESZ jelenlétében és közreműködésével. Mészáros Sándor találkozója Dudajev elnökkel megteremtette az orosz-csecsen tárgyalások alapjait. A tárgyalásokon sok nehézséget kellett leküzdeni, a június 14-17 között lezajlott bugyonovszki csecsen terrortámadás-túszdráma után az orosz fél rákényszerült az ország közvéleménye előtt mind népszerűtlenebb háború visszafogására, tárgyalásos megoldás keresésére. A tárgyalások, a külföldi diplomaták vezetésével, 1995. július 31-én tűzszüneti megállapodást eredményeztek, amelyet aztán mindkét fél sorozatosan megszegett, és a háború kiújult.  Groznijt a csecsen lázadó erők visszafoglalták, majd az azt követő újabb megállapodás zárta le a harci cselekményeket 1996-ban. De a béke nem tartott sokáig, hamarosan megkezdődött a második csecsen háború (1997-98).

Hogy is volt?

"A testőr dugta be a fejét az ajtón és bólintott. – Induljunk! – mondta a főügyész. – Ha nem veszik rossz néven egy kocsival, az enyémmel megyünk, a magukét itt hagyjuk. Ide jövünk majd vissza.

Ő maga ült a volánhoz, mint az őrült száguldott. Azon a hegyi szerpentinen haladtunk visszafelé, amelyiken Satojba érkeztünk. Nem kapcsolta fel az autó lámpáit, csak egy-egy élesebb kanyarban villantotta fel a reflektort. Mi a hátsó ülésen préselődtünk össze – úgy éreztem, egy kisebb fegyverraktárba kerültem. A lábunk alatt géppisztolyok, lőszeres dobozok hevertek, a csomagtartóból egy nehézgéppuska csöve bökdöste az oldalamat.

Tiszta volt az éjszaka, a csillagok hidegen ragyogtak a kihalt táj felett. Már nem járhattunk messze a duba-jurti hídtól, amikor a főügyész az útpadkára kormányozta az autót, lelassított, majd megállt. Csendben várakoztunk, míg valahonnan, az úttól nem messze reflektor villant meg kétszer. Válaszul szintén két villantás ment tőlünk is, majd elindultunk. Csak most vettük észre, hogy az országútról egy kis földútra lehetett ezen a helyen lekanyarodni, vagy ötszáz méter után egy elhagyatott épülethez fordultunk, a parkolóban egy Niva állt.

Imajev üdvözölte a várakozó két férfit, minket nem mutatott be. A társaság csendben álldogált, az ismeretlenek kezében walkie-talkie sercegett, szinte mindenki cigarettázott. Az ösvényen egy újabb autó tűnt fel, nagy sebességgel közeledett a parkolóhoz. Három, fekete farmer-szerelésbe öltözött férfi szállt ki, arcukat fekete símaszk fedte, csak a szemük villant ki a kivágott résből. Kezet fogtunk, intettek nekünk, szálljunk be a főügyész kocsijába. Az egyik fekete ruhás beült hozzánk, ő vezetett, Imajev mellette helyezkedett el. A másik Nivában foglalt helyet a két másik álarcos. Visszarobogtunk a főútra, és újra Satoj felé haladtunk. Nem tehettünk meg többet egy kilométernél, amikor a vezető élesen lekanyarodott a hegyoldal felé és a bokrok között behajtott egy meredek ösvényre. Gyorsan száguldott fel a domboldalon, a tetején a fák között kanyarogtunk tovább.

Áthaladtunk egy kapun, amit ugyancsak feketeruhások nyitottak ki előttünk, a fák mögött mindenütt őrök alakja sejlett. A fehér kőlapocskákkal szegélyezett ösvényen kanyarogtunk, több sötétbe borult épület mellett hajtottunk el. Az volt a benyomásom, hogy valamilyen üdülőben, vagy a szovjet időkben népszerű szanatóriumban lehetünk.

Egy villa-épület előtt álltunk meg, az autót rögtön feketeruhások vették körül. – Ugye, nincs maguknál fegyver? – kérdezte Imajev. – Ne vegyék rossz néven, de az elnök testőrei mindenkit megmotoznak. – Az egyik feketeruhás hozzánk lépett és gyors, szakavatott mozdulatokkal végigtapogatott minket, majd intett, mehetünk.

A kis előszobából egy nagyobb szobába léptünk, ahol égett a villany. Az ablakokon sötétítő táblákat helyeztek el, fény nem szűrődhetett ki. A berendezés egyszerű volt, a szoba barátságos hangulatot árasztott. Egy kis dohányzóasztal körül elhelyezett fotelekbe telepedtünk. A szoba távolabbi végében íróasztal állt, mögötte a falon Dudajev bekeretezett portréja, mellette a piros, fehér, zöld Icskeria-zászló, közepén a stilizált farkast ábrázoló címerrel. Icskeria a csecsen terület török elnevezése volt, eredetileg csak a déli részeket hívták így, később azonban az egész országot. Üdítő ital került a poharakba.

Dudajev nem azon az ajtón lépett be, mint mi. Határozottan körülnézett, majd mindenkivel kezet fogott. Gyors kézmozdulattal, hellyel kínált minket, ő is leült. Repülő egyenruhát viselt, fején a nemzetközi sajtóban sokszor felemlegetett „ködvágó” sapka, a hajózó dzsekin nem volt rangjelzés. Mintha kisminkelték volna, arcán talán pirosító lehetett, ajkai is túlzottan vörösnek tűntek. Egyenes derékkal, mozdulatlanul ült, szeme rezzenéstelenül, tág pupillákkal szegeződött ránk. Mosolya mintha ráfagyott volna az arcára. Gyógyszer, talán kábítószer hatása alatt áll? Vagy csak a stressz teszi? Imajev az elnök mellett foglalt helyet.

– Elnök úr! Mindenekelőtt szeretnénk bemutatkozni. – Röviden beszéltem magunkról, a mandátumunkról. – Megköszönöm a találkozási lehetőséget, nagy várakozással néztünk az alkalom elé. Elnézést kérek az öltözékünkért, de ma reggel, azaz már tegnap, amikor elindultunk Vegyenóba, reméltük, de valójában nem számítottunk az önnel való találkozásra. – Imajev szorgalmasan jegyzetelt, az elnök rezzenéstelen mosollyal meredt ránk: a farmeremre, a francia pulóverére.

– Nem tesz semmit, háborús időket élünk, ez érthető – szólalt meg némi szünet után.

– Talán volt alkalma megismerkedni a mandátumunkkal, Udugov miniszter úrnak lefordítottuk és részletesen elmagyaráztuk. Remélem, erről jelentett önnek.

– Amikor elolvastam, először nem akartam találkozni önökkel. Nem tetszett. Úgy gondoltam, nincs miről beszélnünk. Imajev sokáig győzködött, és végül meggyőzött az ellenkezőjéről. – Gyors mosolyt vetett a főügyész felé, de az nem emelte fel a fejét a jegyzettömbről, szorgalmasan rótta a sorokat. Vajon mit ír olyan buzgón, hiszen eddig semmi fontos nem hangzott el. Később, amikor jobban megismertük a szokásait, rájöttünk, hogy mindig, minden körülmények között, mindent lejegyez magának.

– A mi mandátumunk a realitásokat tükrözi. Ez az önök szempontjából kevésnek tűnhet, de higgye el, ezt sem volt könnyű kiharcolni. Az EBESZ-ben konszenzussal születnek a döntések, így Oroszország beleegyezése nélkül nem lehetnénk itt. Történelmi lehetőséget adott a döntés, első alkalommal tevékenykedhet egy nemzetközi szervezet Oroszország területén, az orosz kormány egyetértésével.

– Ebben látom én a legnagyobb problémát. A maguk szervezete lényegében csak azt teheti, amivel az oroszok egyetértenek. Márpedig az oroszok nyilvánvalóan csak olyasmit fogadnak el, ami nem sérti az érdekeiket. A mandátumuk szerint a háborút az orosz alkotmány alapján, Oroszország területi szuverenitásának tiszteletben tartásával kell megoldani. Ezt halljuk az oroszoktól is. – Az elnök változatlanul mosolygott, de a hangjában ingerültség csengett.

– Ha ez így van is, az EBESZ sokat tehet azért, hogy Oroszország is betartsa azokat a normákat, amelyeket elfogadott. Ebben látok én nagyon komoly lehetőséget. Az orosz vezetés elfogadta a mi szerepvállalásunkat, ezzel beismerte, nem tudja egyedül megoldani a konfliktust.

– Oroszország kíméletlen irtóháborút folytat ellenünk. Amit Moszkva itt tesz, az népirtás. A világ pedig tudomásul veszi ezt, nem hajlandó és nem mer Moszkva ellen fellépni. Számomra teljesen érthetetlen, hogy tűrheti ezt a világ! Hogy lehet az, hogy Oroszország még ma is tagja lehet az ENSZ-nek, a maguk szervezetének? Oroszországot minden nemzetközi szervezetből ki kellene zárni, el kellene szigetelni. A Nyugat nagyon rövidlátó politikát folytat. Ma az orosz agresszió Csecsenföldet sújtja, holnap viszont elérheti Párizst, Budapestet, de Amerikát is. Nem egyszer megtörtént már ez, megtörténhet újra. Magyarország megtapasztalta a szovjet imperializmust. Ami Oroszországban történik, az az orosz imperializmus újjáéledését jelenti. Hogyan is hiheti Európa, hogy megmenekülhet, elkerülheti az agressziót, ha most nem lép fel Moszkva ellen! Minden eszközt mozgósítani kellene, ha kell a nukleáris fegyvereket is. – A monoton szóáradat eddig megállíthatatlanul ömlött belőle, ezért mindenkit váratlanul ért a hirtelen beállott csend. Én egy kissé kábának éreztem magam a géppuskaszerűen pergő izmusoktól.

– Elnök úr! A világ, Európa ma másként gondolkodik. Mindenki abban bízik és arra törekszik, hogy a háborúkat, a szembenállást magunk mögött hagyjuk. Európa jó viszonyt szeretne Oroszországgal, együttműködést és nem háborút. Nem kíván és nem is fog ma senki Oroszországgal harcolni.

– Ez a megalkuvás egyszer majd nagyon sokba fog kerülni. Mi sem akartuk a háborút. Amikor a Szovjetunió felbomlott, elkezdtük építeni a magunk független életét. Számtalanszor megmondtuk, jó viszonyt akarunk Oroszországgal. De Jelcin, Gracsov és mások nem így képzelték. Ők konfliktust akartak. Tudtuk, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik. Tudtuk, micsoda hatalmas erő zúdul ránk. Tudtuk, s mégsem tehettünk mást. A csecsenek nem hajlandók elfogadni az orosz uralmat. Nézzék, mi történik! Bombázzák városainkat, gyilkolják az embereket, de minket nem tudnak megtörni. Nehéz helyzetben vagyunk, vissza kellett vonulnunk, de kitartunk. Talpon maradtunk – merev mosolyában diadal csillant. – Állva maradtunk. Jelszavunk: Szabadság vagy halál!

– De meddig, elnök úr. Meddig tarthat még ez a háború?

– Addig tart, amíg az oroszok ki nem vonulnak innen. Mi nem hagyunk nekik egy nyugodt pillanatot, addig harcolunk, amíg felőröljük az erejüket. Ez a háború egy újabb Afganisztán lesz nekik.

– Mi ahhoz szeretnénk segítséget nyújtani, hogy a konfliktust tárgyalások útján oldjuk meg. Mi ezt a háborút egy olyan tragédiának látjuk, amely mindkét népet sújtja, csecseneket és oroszokat egyaránt. A szervezetünk szerint van lehetőség a tárgyalásokra, az orosz fél is egyetért ezzel.

– A tárgyalásokat én sem ellenzem. Hányszor próbáltunk tárgyalni velük a háború előtt. De hiába, minden ígéretüket megszegték, minden megállapodást felrúgtak. – Egyetértést váróan tekintett Imajevre, aki jegyzetelés közben bólogatott.

– Most talán másképp lehetne. Ha létrejönnének a tárgyalások és megállapodások, azok a nemzetközi közvélemény égisze alatt születnének. Ezeket már nehezebb lenne felrúgni. Mi azt szeretnénk, ha sikerülne egy kerekasztal körül összegyűjteni mindenkit, aki érintett a konfliktusban. – Dudajev rezzenéstelen arccal hallgatta, amint kifejtettem elképzeléseimet, majd felcsattant.

– Kerekasztalról szó sem lehet! Nekünk elegünk van a kerekasztalokból, a konzultációkból és az egyéb terméketlen szócséplésből. A kerekasztal olyan fórum, ahol nem írnak alá megállapodásokat, nem is ilyen szándékkal ülnek le az asztalhoz. Én kész vagyok tárgyalásokra, de igazi tárgyalásokra, ahol teljes jogú meghatalmazással felruházott képviselők ülnek, akiknek joguk van megállapodni.

Úgy éreztem, a kerekasztal gondolatát pillanatnyilag nem célszerű erőltetni, örültem, hogy nem utasította el a tárgyalások gondolatát. Tulajdonképpen ez sokkal jelentősebb lépés lenne. Valahogy majd csak elfogadtatom az oroszokkal a tárgyalást. A kerekasztal tényleg csak meddő fórum, eredményei nem köteleznék egyik felet sem igazán. Ezért akarják persze az oroszok.

– Különben is, kik ülnének a kerekasztal körül? – kérdezte Dudajev kissé csendesebben.

– Az oroszok, minden csecsen politikai erő, és az EBESZ.

– Nem akarok többé hallani a kerekasztalról. Csecsenföldön csak egy törvényes kormány van, amely demokratikus választások útján került hatalomra. A választásokat nemzetközi megfigyelők jelenlétében tartottuk, és ők elismerték, hogy minden tisztán és szabadon zajlott le. A nép által választott kormányt én vezetem, Groznijban pedig most árulók vannak, akik összejátszanak az orosz hatalommal a saját népük ellen. Ezekkel mi nem ülünk semmiféle asztalhoz. Ebben a háborúban csak két fél van, mi és az orosz hadsereg, tárgyalni csak mi tárgyalhatunk egymással, senki más, az EBESZ segítségét örömmel fogadom.

– Nos, természetesen, a magunk részéről tiszteletben tartjuk ezt az álláspontot, meglátjuk, mire jutunk az oroszokkal. Mindenesetre arra kérem, jelölje ki a megbízottját, akivel a kapcsolatot tarthatjuk.

– Imajev lesz a képviselőm, vele tartsák a kapcsolatot. – A főügyész abbahagyta a jegyzetelést, és közbeszólt. – A részleteket majd külön megbeszéljük.

A beszélgetés elakadt, lopva az órámra néztem, negyed négy volt. A találkozás izgalma eddig feldobott, de most újra rám tört a fáradtság. Az elnök is elérkezettnek látta az időt a búcsúzásra, felállt a fotelból.

– Munkájukhoz sikereket kívánok, ha bármilyen segítségre van szükségük, tudassák velem. Mondják, vacsorával ellátták magukat?

-Ó, igen. Nagyszerű vendéglátásban volt részünk.

Barátságosan kezet nyújtott búcsúzóul, Imajev jelezte, kint várjuk meg. Nyilván még pár szót akart váltani az elnökkel.

A ház előtt végre rágyújthattunk, már igen hiányzott a cigaretta mindkettőnknek. A házban nem láttunk hamutartót, kénytelenek voltunk megtartóztatni magunkat. Csendesen beszélgetve várakoztunk, a fekete ruhások szótlanul álldogáltak a bejárat körül. Hát ez nem lesz könnyű. Dudajev nem úgy beszél, mint aki katonailag vereséget szenvedett.

A visszaúton minden ugyanazon eljárás szerint történt, mint érkezésünkkor, de a hangulat kevésbé volt feszes. A főügyész magabiztos és élénk volt.

– Figyeltem, ahogy tárgyalt, s meg kell mondanom, nagy taktikai fegyelemmel hatástalanította azokat a témákat, amelyek feszültséget okozhattak volna. Nos, mint hallották, mi készen állunk a tárgyalásokra, én megkaptam a felhatalmazást. A mostani időszakban tíz napot tudok az előkészítésre szánni. Kérem, ezt mindenképpen tartsák szem előtt. Tudják, hol találnak meg, én pedig hívom majd magukat telefonon. Az én számomat sajnos biztonsági okokból nem adhatom meg. Ha mégis telefonálniuk kell, hívják az „Orvosok határok nélkül” satoji képviselőit, ők majd átadják az üzenetet.

Imajevék házában már sötét volt, az asszonyok a belső szobában aludtak, mi hárman a külső szobában helyezkedtünk el, a gondosan előkészített fekhelyeken. Álmosságom, most, hogy ágyba kerültem, hirtelen eltűnt, még sokáig peregtek agyamban az elmúlt nap képei. Végül sikerült elaludnom, de mintha csak egy pillanat lett volna, Imajev öltözködésének neszeire felébredtem. Nyolc óra volt.

Kiléptem a beüvegezett verandára, ahol a szekrények tetején, a falak mellett a családi holmikat zsúfolták össze. A Groznijból történt menekülésükkor nyilván sebtében összecsomagoltak mindent, amit tudtak.

Az udvaron, bár sütött a nap, a reggeli levegő hűvös volt, a kialvatlanságtól is fáztam, borzongva gomboltam be a dzsekit. Hátraballagtam a ház mögötti kertbe, elsétáltam a kerítésig. A ház egy kis domb szélén bújt meg, alul néhány épület állt, azokban is most indult az élet, valahol egy kakas kukorékolt kitartóan. A barátságos, békés tájban a házak körül feltűnő emberek kiszolgáltatottaknak, védteleneknek látszottak felülről. Az egész hely mintha időn és téren kívül került volna, a világ végére. Innen már nincs hová hátrálni." 

Mészáros Sándor: Csecsenföldön Élve vagy halva című könyvéből

 ***

Az első demokratikusan megválasztott csecsen elnököt, Dzsohár Dudajevet egy mobiltelefonja jelének bemérésével azonosított pozícióban, célzott rakétatámadással ölték meg 1996 tavaszán.

Ugyanígy végezte a második csecsen háború után Samil Bászájev csecsen hadvezető. Orosz katonák ölték meg a második elnököt, Aszlan Maszhadovot is. 2004-ben pedig a katari Dohában orosz titkos ügynökök felrobbantották az országot Dudajev halála utáni rövid ideig vezető Zelimhan Jandarbijevet.  Persze a másik oldal sem tétlenkedett. Az oroszbarát bábként aposztrofált elnököt Ajmat Kadirovot a 2004-es győzelem napi ünnepségen a grozniji stadionban robbantották át a másvilágra. Azóta fia Ramzan az ország Putyin-párti hadura.

A Kadirov-merénylet. Az elnök már halott:

A merénylet eredeti felvételen:

Merénylet Dohában Jandarbijev ellen:

Korábbi, kapcsolódó cikkünk:

10 éve történt a Beszláni túszdráma (18+!)