sunthatneversets • 9 nap
A rövid etap ellenére nem várt nehézségek adódtak, de mint általában minden a Caminón, ez is megoldódott.
Előző este szóltak a bárban, hogy reggel nem lesznek nyitva, így az albergue teraszán reggeliztünk. Ettünk egy kis péksütit, meg amiket találtunk előző napról, mert úgy gondoltuk, hogy majd az első faluban megállunk és keresünk valami helyet. Nagyon hideg volt a reggel, a rövid túranadrágomban kimondottan csípősnek éreztem a levegőt, de Rózsa is fázott.
8 órakor még éppen csak előbújt a nap a háztetők mögül. A hideg miatt nem időztünk sokáig a teraszon, bár ráértünk volna, mert a mai napra megint rövid etapot terveztünk. Nem azért, mert nem tudnánk többet menni, de így jött ki a szakaszolás. Vagy 11,5 km-t megyünk vagy 30-at. Utóbbit hosszúnak ítéltük, főleg amiatt, mert eléggé vacakolt a lábam. Tegnap délután már éreztem a fájdalmat a jobb lábam külső talpélén meg a lábboltozatnál és a bokám forgójánál, de azt gondoltam, hogy majd elmúlik. Nem múlt el, pedig bekentem a spanyol csodakrémmel, a Radio Salil nevű kencével is, de nem használt. Így hát a mai napon először fájdalomcsilllapítóval indultam neki az útnak, azt gondolván, hogy az majd használ és könnyebben tudok tőle menni. Nem így történt.
Fél 8-kor indultunk el és másfél óra alatt értünk el a 3,5 km-re lévő első faluba, ahol persze semmit sem találtunk nyitva. Nagyon lassan tudtam haladni, minden lépésnél belém hasított a fájdalom. Vártam, hogy bemelegedjenek az ízületeim, hasson a gyógyszer, de csak minimális mértékben lett jobb. A zarándokok sorra hagytak le bennünket, ám szerencsére nem kellett rohannunk a rövid etap miatt. Szép tájakon jártunk, de sajnos megint országúton, amit nagyon nem szeretett a lábam. Az utóbbi napokban elég sokat mentünk aszfaltúton, lehet, hogy az ellen tiltakozott a bokám? Ráadásul az út szép egyenletesen kúszott felfelé, szóval minden összejött ahhoz, hogy csigatempóban haladjak.
Szerencsére egy szakaszon letértünk az aszfaltútról és immár földúton folytathattuk a gyaloglást, de később megint a kemény burkolaton kellett haladnunk. A Gronzén előző nap kinéztük magunknak Fuenterroble de Salvatierra alberguéjét, ahol nem lehetett foglalni, de azért én felhívtam őket telefonon és próbálkoztam. Nagyon kedves volt a hospitalero és azt mondta, hogy ne aggódjak, biztosan lesz helyünk, mert ez egy nagy 70 ágyas albergue. Azért felírta a nevemet és hogy melyik országból jöttünk, szóval biztosan lesz ágyunk, emiatt nem aggódtunk. 13 órakor érkeztünk meg az alberguéhez, szóval a Valdelacasa és Fuenterroble közötti 8 km-es szakaszt 3 óra alatt tettük meg a csigatempóm miatt. :-( Manolo hospitalero - akivel előzőleg telefonon beszéltem - nagyon kedvesen fogadott. Elmondta, hogy bár az albergue 70 ágyasnak van meghirdetve, de a covid óta nem adják ki az emeletes ágyak felső szintjét, de aki akar, az felmehet.
Bár tényleg nagyon kedvesen fogadtak, az albergue belül elég komor, kissé rozoga volt. Fürdés után elmentünk a faluban megkeresni a supermercadót. Nem volt messze, de nem esett jól a gyaloglás. Ezen a településen nagyon szembetűnt, hogy az utcákon semmilyen fát vagy növényt nem láttunk. Na jó, két tuját sikerült lefotózni, de egyébként faltól falig beton és kő volt mindenhol.
Az alberguétől alig 100 méter távolságra találtunk egy éttermet, ahol még lehetett a szieszta előtt menüt rendelni. Az étteremmel szemközt az utca túloldalán tettek ki asztalokat az árnyékba, ott ült már néhány zarándok, így mi is odaültünk az egyik szabad asztalhoz és megebédeltünk.
Visszamentünk az alberguébe és megkérdeztem Manolót, hogy mit javasol másnapra, mert ezzel a fájós lábammal nem tudok hosszú etapot gyalogolni. Nagyon cuki volt az öreg, mert amikor megszólítottam, hogy señor Manolo, akkor kijavított, hogy nem señor Manolo, hanem hívjam nyugodtan Manolitónak, azaz becézzem, mint nálunk például Ferike vagy Pityuka. :-) Tehát elmondtam Manolitónak, hogy két lehetőség állt előttünk: elmegyünk San Pedro de Rozadosig, ami 28 km, szóval az nekem túl hosszú lenne így sántítva, vagy az alternatív úton Pedrosillóig, ami "csak" 18 km, bár még ez is soknak tűnt, de nincs közelebb szállás. Nyilván mi az utóbbit választanánk, de Pedrosillóban csak egy 10 ágyas municipal albergue van, ahol nem lehet foglalni, szóval mire odaérnénk a csigatempómmal, lehet, hogy már nem lesz hely. Tehát ezekkel a kétségeimmel fordultam Manolitóhoz és titkon azzal a szándékkal, hátha majd ő beszél az ottani hospitalerával, mivel látta, hogy mennyire sántikálok. Valóban, Manolito nagyon segítőkész volt, felhívta az alberguét. Többszöri próbálkozására végül felvették a telefont Pedrosillóban és biztosítottak bennünket arról, hogy a körülményekre való tekintettel lefoglalnak nekünk 2 ágyat. Nagyon hálás voltam Manolitónak, mert ez tényleg nagy megnyugvást és biztonságot jelentett számunkra. Ezután 18 órakor az albergue egyik spanyol önkéntesével átmentünk a közeli templomba, ahol sok érdekes dolgot mesélt nekünk a templom történetéről és hálát adhattam az égieknek, hogy eddig minden problémánk megoldódott valahogy.
Egy idő után a spanyol vezetőnk kinyitotta a toronyba vezető feljárót, ahova én nem mentem fel a fájós lábam miatt, Rózsa viszont igen és onnan a magasból is készített néhány fotót.
Mialatt mi a templomban voltunk, Manolito és néhány segítője már javában készítette a vacsorát. Egy hosszú asztalhoz ültették le az összes zarándokot, elég sok német volt közöttük, mellettem viszont éppen a francia házaspár ült. Érdekes, az ő nevükre nem emlékszem, lehet hogy nem is írtam fel. Túl sokat nem tudtunk vacsorázni, mert 3 órakor ebédeltünk, de legalább megismertünk néhány új arcot, mint például a jobb oldali sorban alulról a harmadik német peregrinát, akivel később jól összebarátkoztunk. Egyébként később ránéztünk a regisztrációs naplóra és láttuk, hogy ezen a napon 27 zarándok szállt meg ebben az alberguében.
Ha tetszett, nyomj egy lájkot és/vagy a megosztás gombot is... Köszönöm! :-)
