A könnyű álom álma

„Ez a könyv tudatosította először a magyarországi olvasókban, hogy Erdélyben újra értékes irodalom születik, s azt is… hogy az erdélyi magyarság…tele van gondokkal, problémákkal… amelyekről a magyarországi magyarság… szinte semmit nem tud. /…/ Ennek a kötetnek a sikere csinált szállást a magyarországi olvasók tudatában a többi kiváló írónak is a hetvenes évek elején.” (Görömbei András) „A romániai magyar és az egész hazai irodalmunk kivételes jelentőségű alkotása”. (Gálfalvi Zsolt) „A mai romániai magyar irodalom egyik legjelentősebb regénye”. (Ilia Mihály) „Az erdélyi-romániai magyar irodalomban ez a könyv az első híradás az ötvenes évek törvénytelenségeiről”. (Lázok János) „A XX. századi magyar irodalom egyik legszebb anyaábrázolása.” (E. Fehér Pál) 1970 revelációja volt ez a naplóregény Romániában is, Magyarországon is. Ezzel a művel emelkedett Sütő a nagy írók közé - két évtizeddel a pályakezdése után. A megjelenésekor egyhangúlag ünnepelt mű megítélése később már korántsem volt egyöntetű, és ma sem az.

Sütő András. (Fotó, 1974/2.)

Sorozatunk korábbi részeiben a Székelyföldről származó írók közül szó került a szegényparaszti családból jött Sánta Ferencre, és a lekulákozott középparaszti családból jött Szabó Gyulára. Sütő András pedig olyan szegényparaszti családból jött, amelyet lekulákoztak. A szegénység és a kulákság terhét egyszerre viselték.

Id. Sütő András apja keresztnevét örökölt fia 1927. június 17-én született Pusztakamaráson. Ebben a mezőségi faluban régóta nagy többségben voltak a románok. A magyarok ma már a község lakosságának tizedét sem teszik ki. Ez a település a második bécsi döntés után Romániánál maradt. A határ elvágta a közelebbi magyar nyelvű, kultúrájú városoktól, Kolozsvártól, Marosvásárhelytől, de nem vágta el Nagyenyedtől. Ide, a nagyenyedi református Bethlen Kollégiumba íratták be 13 éves korában ifj Sütő Andrást, miután a helybéli nagytiszteletű úr meggyőzte a szülőket, hogy ez így lesz jó, és még segélyt is intézett. 1945 januárjában ment át a fiú a kolozsvári református kollégiumba, amikor már az is újra Romániához tartozott.

A nagyenyedi Bethlen Kollégium. (Művelődés, 1992/6.)

Még éppen csak betette a lábát a kolozsvári iskolába, már nyomban bejelentkezett a közéletbe is. A Világosság 1945. január 19-i számában megjelent diáktársaihoz írott levele: „Nem okozhatunk csalódást azok számára, akik elég éretteknek ítéltek minket az új diákmozgalomban való részvételre. /…/ Ez a bizalom nem azt jelenti, hogy arra a felhívásra, hogy román diáktársainkkal fogjunk kezet, alattomban igy feleljünk: ’No, csak várjátok!’, vagy: ’Én bizony nem fogok!’ Magatartásotokból azt vettem észre, hogy ilyen gondolatok még mindig bennetek lappanganak. De más biztató jelek máris arra mutatnak, hogy a nemzeti gyűlölködésnek még az emlékét is ki akarjátok törölni lelketekből. Az új diákszövetség egyik alapgondolata a román és magyar diákság egymáshoz való közelítése, a második pedig: népünk szolgálata. A történelem igazolta már, hogy társadalmunk dolgozó rétege a nemzet legbiztosabb fundamentuma, épp ezért nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Lássuk be végre, fiúk, hogy új korba kerültünk s új szellemben növekedünk. Lássuk meg azt is, hogy ez az új szellem a népnek fogja partját, annak a népnek, amelytől eddig elvették a földjét, elrabolták a pénzét s még a levegőt is igen, ha tudták volna!”

Ezt a levelet még több, hasonló tartalmú követte. Az egyik egy régi román baráthoz szól, aki a szomszédjukban lakott, akivel együtt játszottak gyerekkorukban, s akitől eltávolodtak, aki őt most jövevénynek nevezi: „… nem gondolsz-e arra, hogy otthon most a te édesanyádnak is olyan súlyos gondok őrlik az életét, mint az én édesanyámnak? S arra gondolsz-e, hogy ők most is segítenek egymásnak hagymát ültetni? Csak mi ne tudnánk együtt dolgozni? Nem gondolsz erre úgy-e? Pedig, ha ezeken elgondolkoznál egy kicsit, és feltörné a lelked keménységét a felviruló gyermekkori emlék, a közös sors és a közös bánat ismét összekapcsolna bennünket. S képzeld csak el magadban, ha ez megtörténne, milyen csodálatos élet várna reánk Erdélyben.” (Világosság, 1945. május 6.)

1945 őszén, még középiskolásként újságíró gyakornok a Világosságnál. Érdekes felhívásban bukkan elő a neve: „Az újságírók szakszervezete tisztogató bizottságának felhívása. A kolozsvári hivatásos újságírók szakszervezetének tisztogató bizottsága október 25-én, csütörtök délután 13 órakor Jókai utca 16 sz. alatti helyiségében Salamon László és Jenei József újságírók, valamint Jánosházy György, Fazekas Zoltán és Sütő András újságíró-gyakornokok múltban tanúsított politikai magatartását vizsgálja felül. Kérjük mindazokat, akik fentnevezettekről hitelt érdemlő, terhelő adatokat tudnak, adataikat aláírott és pontos lakcímmel megjelölt levélben vagy személyesen jelentsék be a jelzett helyen, lehetőleg a tárgyalás időpontjáig.” (Erdély, 1945. október 24.) Még majdnem gyerek, de már a múltját vizslatják.

Miközben vizslatják, az akkor élvonalbelinek számító erdélyi írókkal, Asztalos Istvánnal és Nagy Istvánnal járja a bánság városait, és elkeseredve írja, hogy Dél-Erdély ifjúsága mennyire nem érti az idők szavát, a magyar és a román sovinizmus elleni harc életbevágó fontosságát. (Szabad szó, 1945. október 31.)

Apja ekkor már árulja a cséplőgépét, amely oly nagy nyomorúságot hoz majd rá: „ÜZEMKÉPES cséplőgarnitura (Ford traktor, 800-as cséplő, elevátor) eladó. Sütő András, Pusztakamarás, Kolozs megye Gr” (Világosság, 1945. november 14.)

1947-től közli ifj. Sütő novelláit Gaál Gábor az Utunkban. Gaál Gábor, Balogh Edgár, Kurkó Gyárfás patronálja a kezdő írót, akiben hatalmas lehetőséget látnak. A Magyarországon maradt Tamási Áron irályának erdélyi örökösét remélik benne. 1949-ben, a Hajnali küzdelem című novellájának megjelenése után kikiáltják az erdélyi irodalom egyik legnagyobb ígéretének.

1948-tól a Szentgyörgyi István Művészeti Főiskola rendező szakán tanul, de tanulmányait megszakítja: „… mikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat, amely azóta ugyancsak múlttá öregedett…” – ezt mondja erről az Anyám könnyű álmot ígér.

1950-ben ő lesz a Magyar Népi Szövetség földműveseknek szánt lapja, a Falvak Népe főszerkesztője. A szerkesztőséggel együtt Bukarestbe költözik 1951-ben. 1954-ben tér vissza Székelyföldre. Az Igaz Szó főszerkesztő-helyettese lesz Marosvásárhelyen. 1958-tól 1990-ig az először Művészet, legtovább Új élet, a rendszerváltás évétől Erdélyi Figyelő néven megjelent lapot szerkeszti.

1953-tól jelennek meg kötetekben nyelvükben megragadó, tartalmukban középszerű, jellemzően anekdotikus, nem ritkán sematikus novellái. 1955-ben, a Sztálin halála utáni, lazább, a bürokratizmus helyi visszásságainak bírálatát már megengedő időszakban publikálta a Félrejáró Salamon című kisregényét, melyben már megjelent apja kálváriájának néhány stációja.

Sütő irodalmi-közéleti pályájának első évtizede sokáig nem lehetett feltáró, nyílt beszéd tárgya. A nyolcvanas években azért nem, mert a Romániában kiadhatatlan, a Ceaușescu-diktatúrának kiszolgáltatott író feljelentésével ért volna fel, azután pedig az 1990 márciusában a magyarellenes marosvásárhelyi pogrom brutálisan összevert, fél szemét elvesztő áldozatát illette meg a hallgatás kímélete.

A rendszerváltás után már szó került az író életének erről a szakaszáról is, de azt mélyebben csak az író 2006-ban bekövetkezett halála után jó néhány évvel az életművével foglalkozó műhelykonferencia tárta fel mélyebben. ((M)ilyen gazdagok vagyunk(?),Sütő András-műhelykonferencia. szerkesztette: Lázok János, Polis - Uart Press, Kolozsvár - Marosvásárhely, 2015, 320 o.) Itt esett szó azokról a sérelmekről, amelyeket pártfunkcionáriusként, kritikusként, szerkesztőként abban az időben írótársainak okozott. A Szabó Gyula elleni támadásáról, az Utunk főszerkesztője, Földes István elleni hadjáratban játszott szerepéről már írtunk a Szabó Gyula Gondos atyafiságáról szóló bejegyzésben. Székely Jánost a világtól elforduló, gőgös individualistaként marasztalta el. 1956-1957-ben aláírta a magyarországi forradalmat a legsúlyosabb szavakkal elítélő, nyilasok rémtetteiről regélő szövegeket. (Minderről l. Révész Sándornak a műhelykonferencia anyagát közlő kötetről szóló, Sütő – a kriptoliberális c. írását, Mozgó Világ, 2015/12.)

Romániában a sztálinista és a desztalinizáló pártvezető ugyanaz volt, Gheorghe Gheorghiu-Dej. Ő 1965. márciusában meghalt. Halálakor Sütő András így emlékezett meg róla az Előre (1965. március 20.)hasábjain: „Gheorghiu-Dej elvtárs drága arcának vonásait immár a nép emlékezete őrzi a végtelen időben. /…/ E gyászlobogós napok számunkra a fogadalom napjai, drága pártunk zászlaja alatt az ország összes, bármilyen nemzetiségű dolgozói acélos egységben küzdenek továbbra is a haza jólétéért, a dolgozók boldog életének megteremtéséért, a párt politikájának valóraváltásáért, a szocializmus nagyszerű ügyéért.” Egy időben írja ezt és azt a könyvet, azt a krónikát, amiért anyja könnyű álmot ígért.

Nicolae Ceaușescu vette át a párt és az ország vezetését. Ő uralkodásának első fél évtizedében nemcsak nacionalista-szuverenista politikát folytatott, hanem a desztalinizációt is tovább vitte. A szólás és a kritika lehetőségei kibővültek, kivált a sztálinista korszakra, de nem csak arra vonatkozóan. Ezek voltak az „olvadás” legígéretesebb romániai évei, amikor megszaporodtak a kritikai élű, reformista művek román nyelven is.

Sütő András 1965-ben. (Utunk, 1965. augusztus 13.)

Ennek a korszaknak a reprezentatív alkotása az Anyám könnyű álmot ígér.

Amikor Sütő ebbe az ön- és családéletrajzi, faluéletrajzi naplóregénybe belefogott Gheorghiu-Dejt már a sír felé sodorta a tüdőrák. Az Igaz Szó 1964. decemberi számában jelenik meg belőle az első részlet, éppen az eleje, és aztán különböző részletek ugyanott, de nem a regénybeli sorrendben. Az utolsó részt majd öt évvel később, az Igaz Szó 1969/6. száma közli Az Anyám könnyű álmot ígér revelációja 1970-ben még éppen belefért a romániai „olvadás” éveibe. Éppen megelőzte a román diktátor neosztálinista fordulatát, az 1971-es „júliusi téziseket”.

Sütő András ebben az időszakban nemzetgyűlési képviselő. Éppen Gheorghiu-Dej halála előtt két héttel választják meg. 1969-től a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja. Közéleti karrierje csúcsára ér.

Sütő „naplójegyzeteknek” nevezi a művét, és az első kiadás fülszövegében is az áll, hogy nem regénynek, hanem krónikának tekinti ezt a könyvét. De az azért, amint a kritikusok is megállapították, mégiscsak regény. Fikciós játék az ideje is. Egyetlen év nyarától a végéig tart a fikció szerint, miközben hosszú éveken át íródott. Erre a három fiktív évszakra fűződik föl emlékek, dokumentumok, „jelen idejű” történések, beszélgetések láncszemeivel minden, ami elmondandó.

Az elmondandó: tartozás. Írói, emberi tartozás, amelyre az anya figyelmeztet ellenállhatatlan szelídséggel, „félelmetes erejű gyöngédségével”: „- Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen, mondta. /…/ - Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz.” Ezekben a mondatokban vallomás van: másfél évtizedes írói pályájának termésében nincs olyan, amit az övéi úgy olvashatnának, mint ami róluk íródott. 

Id. Sütő Andrásné, Székely Berta, az anya. (Fotó, 1974/2.)

Az Anyám könnyű álmot ígér elégiába oldott vádirat. A régmúlt, a „miénk-múlt” és a jelen bajai, bűnei, szenvedései rakódnak benne egymásra. Az erősen kötődő, a hellyel mélyen ismerős és ugyanolyan mélyen távoli, ritkán jövő, gyorsan távozó ember feszített helyzete, azzal terhelt viszonyulásai határozzák meg a regényt.

Az apa életének fonalára fűződik föl a küszködések és bántalmak java. „Falat emelt közéjük az idő”, de azért a fiúban az apa élete érződik át a legerősebben. Ő a véghetetlen türelemmel nyughatatlan ember. Aki soha nem szűnik jártatni eszét és kezét az élet jobbításán, és ő a mindig, minden próbálkozásából visszalökött slemil, a minden géphez értő, mindig segíteni kész aranykezű és mindenki által kihasznált ember. Aki bámulatos leleménnyel összehoz magának roncsokból, semmi pénzből cséplőgépet, ami miatt kulákká nyilvánítják, a házából kiköltöztetik a semmibe. Mellékletek, igazolások tömegével megtámasztott, drámai levelekben könyörög, hogy fogadják el ingyen a cséplőgépét. A búzaforgató találmányáról hosszú ideig tudomást sem vesznek, aztán amikor végre hajlandók megállapítani, milyen jó és hasznos, valamit fizetnek érte, és pusztulni hagyják. Amikor szőlőtelepítésre jön a bíztatás, ő telepít iszonyú munkával a legnehezebb körülmények között, a legnagyobb gonddal, legaprólékosabb figyelemmel szőlőt, amit elpusztítanak, mikor termést hozna, mert változtak a preferenciák. Még a méhei is elröppennek a vakvilágba.

Pedig nem voltak id. Sütő Andrásnak soha lázadó, ellenzéki késztetései. Élen járt a lojalitásban. „Minden szavazás alkalmával megborotválkozott, és tiszta inget öltött. Az utcában elsőnek írta alá a békefelhívásokat és tiltakozott mindenfajta háborús mozgolódás ellen. Önkéntes munkálatokra jelentkezett. Gyűléseken vett részt, és megtanult egy olyan mozdulatot, amit egyébként sohasem gyakorolt: a tapsot.” Beválasztották a Magyar Népi Szövetség helyi vezetésébe, aztán a gyűlésről kidobták mint kulákot.

Az erről szóló rész elé került az olykor bölcs intésként idézett, máskor a gerinctelenek önmentésének minősített hasonlat, amely egyébiránt Isten szájába van adva: „A fű lehajlik a szélben és megmarad, fiam.”

Szabó Gyula Gondos atyafiságában evidencia, hogy a közös, nagyüzemi gazdálkodás, a szövetkezet felé visz az értelem. Sánta Ferenc Húsz órájában is arról tanúskodik a szövetkezet vezetőségi ülésének jegyzőkönyve, hogy az értelemnek, a bölcs megfontolásnak tere és valósága van a szövetkezetben. Ebben is, abban is jelen vannak a rosszak mellett a gyarló, de azért jó vezetők.

Sütő regényében ilyen pozitív példák egyáltalán nincsenek. A felbukkanó főnökökről egyetlen jó szót nem olvasunk. Egyikben sincs ott a hajdani uradalmi cseléd, mint Sánta Elnök Jóskájában. A szövetkezeti elnökök jönnek-mennek, a jelenlegi sokadik egy részeges fráter, aki veri a feleségét. A tanácselnökről, aki nem ad fát a didergőknek, egy hajdani, sorozatban pofozó királyi őrmester jut az író eszébe. A tanácselnöknek rögtön módjában lesz szekerecske fát adni, amint a messziről jött, Bukarestben is számon tartott író látogatja meg. (A regényben nem esik szó róla, hogy a beszélő a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, ami alighanem az íróságtól függetlenül is elég lett volna a szekerecske fához.)

Magától értetődik, hogy a fűtés a jelenben is elemi gond. Fűtenivalót, akár csak annak pótlékát, csutakot vagy fűrészport szerezni hét határba vivő, nagy vállalkozás.

A szövetkezeti gazdálkodás, a tervgazdaság csak érték- és lélekpusztító irracionalitásként van jelen. „A gazdaságban eddig juhokat tartottunk. Ezeréves tapasztalatunk van ebben, ha nem több. Kijött Kolozsvárról egy felelős, utasításba adta az elnöknek, hogy az egész állományt cserélje ki disznókra. Miért? Merthogy ezután ez lesz a profilunk. Nyolcszáz disznó a nyakunkon, se tisztességes ól, se kukorica hozzá, megeszi az életünket. /…/ Volt már gabonatermelő meg tehenészeti, tyúkászati profilunk. Belékezdtünk a szőlészetbe is. Akkor azt mondták: nem nekünk való. Hogy T. Ferinek hatvan veder bora maradt: visszavették.” A háztáji gyümölcsösökből levágták azt a részt, amiről kitalálták, hogy az már nem jár. Az elvett gyümölcsfákkal nem foglalkozik senki, a termésük után nem nyúl senki, aztán úgyis tönkremennek. A szőlőhöz legeslegjobban értő embert a szőlő közelébe sem engedik. Elvesznek a falu népétől ivóvizet, legelőt. Az építkező cigányra rákényszerítik a fürdőszobát, amire nincsen pénze, holott ő szegény csak a putrihoz képest szeretne jobban lakni, amíg a pénze engedi.

A szemináriumok szövegei pedig arról szólnak, hogy a parasztok gondolkodása mennyire beteg a munkásokéhoz és pláne azokéhoz képest, akik a tervgazdaságot a fentiek szerint működtetik.

Arany János Családi körét az elavult gazdaszemlélet őrzőjeként javasolja kombattívabb alkotásokra cserélni egy tanfelügyelő. A falu egykori földbirtokosának, Kemény Zsigmondnak az „itthoni kiadását még mindig akadályozza” az értetlenség.

Ami haladás, az is keserű. Bevezetik a villanyt: „Kijött a vállalat embere, összeíratta velünk, mit kell vásárolni. Sármáson van drót, nincs kapcsoló. Kolozsváron van kapcsoló, nincs biztosíték. Marosvásárhelyt a szükséges holmikból nem lehet semmit sem kapni, ezzel szemben kifogyott a fehér gömb is. Így mondta egy szellemes kereskedő. Nagy nyüsletésbe vagyunk, hogy száz kilométeres körzetben összeszedegessük, amit a szerelők a pénzünkért maguk kellene hozzanak.”

Fölksorakoznak a regényben az ártatlan börtönviseltek is.

Ezt a gazdag vádiratot az élet ezerszínű áradása hordozza, a magánélet és közösségi élet puha képei veszik körül. Emberi sorsok, születések, halálok, ünnepek, gyerekkori emlékek, játékok, karácsonyi kántálás, halottak napi gyertyás „világítás”, világító szavak, lélekmélyi beszélgetések, gazdagon rajzolt életképek, csendéletek – ezek oldják elégiába a vádiratot.

A falutól, az olvasótól, az anyától búcsúzó epilógus középpontja a szűken határolt világ és az abban adatott két arasznyi kilátás képe, a regény legemlékezetesebb metafórája: „Olyannyira visszaszoktam e parányi világba, mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte. S a mozgás benne néhány szép lendület, szinte óceáni, egészen az üvegfalig, amelyek, miközben azt mímelik, hogy nincsenek, az akadálytalanság látszatával csábítanak örökös újrakezdésre. Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.”

Ez a kép összekapcsolja a falu és az ország világát. A parányit, amelybe az író visszaszokott, és az országnyit, amelybe visszatér. A rabság és a szabadság határának azonossága a regény legmélyebb gondolata.

Lázok János ezt írja erről: „A zárókép egésze… egy szelíden kritikus külső reflektáltságot is kifejez: a tradicionális paraszti létforma teljességhiányának s az ebből eredő illúzióknak a józan tudomásulvételét. A naplóregényt lezáró akvárium-metaforában e külső, kritikus nézőpont létezését játékos iróniájú megfeleltetések sora jelzi a kicsinyített látszatvalóság, illetve a való világ elemei között.” (Beszélő, 1998/1.)

Az Anyám könnyű álmot ígér fölszabadító erővel hatott. Egyrészt a művészileg is magas szinten megfogalmazott, mégsem lázító tónusú, ellenzékinek a szerző politikai státusza miatt sem minősíthető vádirat megszületése, legalitása. Másrészt és specifikusan a Tamási-örökös státuszába tett Sütő beérése, a tőle várt „nagy mű” megszületése.

1970 tavaszán jelent meg a könyv. Kora nyáron már az utánnyomást kapkodták el, a következő években pedig számos kiadást ért meg. Magyarországra is gyorsan átért. Nyomban lefordították románra. A Magyar Rádió már megjelenése évében bemutatta folytatásos rádiójátékként. Színházi adaptációját Szegeden már az 1971/72-es évadban bemutatták. Az 1975-ös nagyváradi előadása Szabó József dramatizálásával és rendezésében színháztörténeti esemény lett. A vajdasági Magyar Szó folytatásokban közölte – már a megjelenése után.

Jelenet a nagyváradi előadásból. (Film, Színház, Muzsika, 1975. május 10.)

Gálfalvi Zsolt megállapítja, hogy Sütő műve „joggal hat irodalmi revelációként”. Beleillik a „paraszti élet ábrázolásának nagy móriczzsigmondi hagyományába”, „a romániai magyar és az egész hazai irodalmunk kivételes jelentőségű” alkotása. Gálfalvi „a szocialista humanizmus pártos eszményei iránti” elkötelezettséget is felfedezi benne, amellyel politikailag levédi a művet a Román Kommunista Párt elsőszámú magyar nyelvű orgánumában. (Előre, 1970. június 28.)

Rónay Lászlót a mű iránya „leginkább az erdélyi emlékírók stílusára” emlékezteti „ízes, szép, erdélyi magyarságával, tájszavaival.” (Új Ember, 1970. október 18.)

Faragó Vilmos a romániai magyar irodalmi élet fölpezsdülésének példájaként említi a művet Páskándi Vendégsége mellett: „Az ottani magyar irodalmi élet csupa szélfúvás. Van nagyhatású új regényük, olvassák, beszélnek róla, elkapkodják utánnyomásait. Sütő András írta: Anyám könnyű álmot ígért. /sic!/ Van nagy ígéretű új drámájuk, mindenki a bemutatóját reméli: Páskándi Géza írta. És van eleven vitájuk is, alapkérdésről méghozzá, Kolozsvártól Marosvásárhelyen át Bukarestig csattognak érvei: mi legyen a magyarnyelvű szellemiség dolga a szocialista Romániában, a megnőtt lehetőségek között.” (Élet és Irodalom, 1970. október 24.)

„Bátran mondhatjuk, hogy az erdélyi magyar falu - legalábbis az utolsó húsz év során — alig kapott hozzá hasonló realista ábrázolást” – véli Pomogáts Béla (Jelenkor, 1970/12.)

Pomogáts egyetértőleg idézi a Könyvtájékoztató című eldugott kiadványból Bozóky Éva kritikáját, aki Sánta Ferenc Húsz órájával hasonlítja össze Sütő regényét, s felfigyel arra, hogy „a pusztakamarási történet mennyire más világ: Sánta hősei dühös lázadással fogadják sorsuk fordulatait, Sütő parasztjai szelídek, elfogadják a csapásokat, ’meghajlanak a fennmaradásért, mint a szélben a fű’. Nem nehéz belátni, hogy a kisebbségi helyzet és az adott időszak nemzetiségi politikája kondicionálta magatartásukat. ’Mikor szól a puska, ne avatkozzék az ember a saját dolgába se’ - mondja egyikük…”

Egyenesen az erdélyi Húsz órának nevezi Sütő művét Ruffy Péter (Magyar Nemzet, 1970. szeptember 20.) A szerzőjét pedig „az újkori romániai magyar próza legjelesebb művelőjeként” méltatja. Minden eddigi munka, amely a szocialista erdélyi faluról szól, „dadogásnak, botladozásnak, manipuláló akrobatamutatványnak” tűnik Sütő könyve mellett.

Dér Zoltán az újvidéki Hídban (1970/12. https://adt.arcanum.com/hu/view/Hid_1970/?pg=1618&layout=s) egyértelműen leszögezi, hogy Sütő csak most – életének ötödik évtizedében írta meg első jelentős művét: „…több mint tizenhárom kötet van már mögötte, de azokban, noha tehetségének eredeti színei föl-fölvillantak, igazán jelentőset és teljeset nemigen alkotott. Pedig már első kötete után is Tamási utódjaként emlegették, s nem is oktalanul. /…/ … most ez az új regény nemcsak beváltja a szerzőjéhez fűzött reményeket, de újjáteremti, s egy modernebb változatban juttatja méltó szerephez Tamási örökségét.”

Dér is, mások Illyés Gyula művével a Puszták népével rokonítja Sütő regényét. Czine Mihály is azt írja: „A Puszták népe hathatott így a kortársakra.” (Népszava, 1970. október 17.)

Sütő András és felesége Genfben Kálvin János emléktáblájánál. (Reformátusok Lapja, 1997. június 22.)

Kántor Lajos (Korunk, 1970/6.) még egyértelműbben jelzi a cezúrát Sütő munkásságában: ”…a történelmi mélységeket most tárja fel, most végzi el a nagy szembesítéseket… /…/ …álmai népszínmű-korszakának lezárásával visszanyerte bizalmunkat.”

Ilia Mihály (Kortárs, 1970/9.) ezt a cezúrát úgy értelmezi, ahogy Kántor Romániában talán nem is tehette volna: „E szép költői cím a mai romániai magyar irodalom egyik legjelentősebb regényét jelzi. /…/ Sütő esetében különös élességgel von cezúrát az új mű a régiek közé. Sütő e regény megjelenésekor már egy tucatnyi önálló kötettel, sokszálú írói, irodalompolitikusi tevékenységgel volt jelen a romániai magyar irodalomban; minden kötete a nagy ígéretet jelezte, valójában egyik műve sem volt befejezett munka. Minden előző írásán érezhető, hogy a fölkészülés, az élmény, az írói szándék nagyobbra készült. A kritika s az irodalmi közvélemény várt valamit Sütőtől, s egyik művében sem talált e várakozás beteljesedésére. /…/ Sütő ötvenes évekbeli műveiben — melyeket sokszor megérintett a sematizmus is — nem az örökségbe való beilleszkedés a legföltűnőbb, hanem a befejezetlenség, a művek torzó volta. Szinte minden írása részekben adja a szerző szülőföldjének világát, de egyikben sem tűnik föl az az írói rendező elv, amely az új mű szintjén ezeket a részeket értelmezte, elhelyezte volna.” Most ez megtörtént. „Már nincs hajnali győzelem s világos út a kollektívába, mint némely régebbi novellájában olvastuk.”

Bálint Tibor, akinek nagy önéletrajzi regénye, a Zokogó majom Sütő művével párhuzamosan íródott, és szintén az önmagával, a múlttal való vívódás lenyomatát őrzi, belevillant annak a folyamatnak a hátterébe, amelyben írótársa az Anyám könnyű álmot ígér-hez eljutott: „Sütő András nagy tehetsége egy nap aztán mintha hirtelen kevesellni kezdte volna e kedélyes témák előadását a félelmek falának tövében, és mintha humoros írásai ingerültséget, sőt bűntudatot ébresztettek volna benne, úgyszólván visszavonult az elbeszélő műfajtól. S hogy az eltelt évek során mit érlelt meg az ő nirvánája, annak bizonyítására most itt fekszik előttünk ez a könyv.” (Utunk, 1970. július 3.)

Végel László – Gálfalvi Zsolttal ellentétben - a mélységes, tehetetlen pesszimizmust érzékeli a regényben. Az ő olvasatában ez a krónika a csendes pusztulásról szóló híradás: „Előttünk a falu, lelke minden rezdülésével, hányódásával. Az élet látszólag prózai, de a hamu alatt csendes agónia lappang. Csapások, megalázkodások, megrázkódtatások. A közösségi szellem látszólag mindent visszaver, ugyanakkor azonban a belső feszültség növekszik. Célja nincs, útja ismeretlen. Eredménye: önemésztés. Ezzel a belső láthatatlan tragédiával kell szembenéznie az írónak. Az igazi drámát nem a történelem színpadán, hanem a színpad mögött kell megtalálnia. S a színpad mögött csendes monotónia a szenvedés, a kitartás hősies, mert néma. /…/ A vergődés jajkiáltásai hangosak, de nem tolakodóak, nem ragadják meg a mikrofont, hogy még jobban hallatszanak. A tónus erősen tompított. /…/ Ebben a regényben sokkal fontosabbak a tépelődés, az eszmélődés jajkiáltásai.” (Új Symposion, 1970/65.)

„Olyan mű az Anyám könnyű álmot ígér, amilyenhez foghatóval jó, ha tíz esztendőnkint dicsekedhetik egy nép, nemzetiség vagy nemzet irodalma.” Ez Fodor Sándor véleménye (Utunk, 1970. március 20.)

„Az Anyám könnyű álmot ígér— mondjuk ki végre — eddig a leghitelesebb tudósítás a romániai magyarság legutóbbi huszonöt esztendejéről” – mondta ki „végre” E. Fehér Pál a Népszabadságban (1970. június 27.). És hozzátette: az író édesanyjának megjelenése a műben: „a XX. századi magyar irodalom egyik legszebb anyaábrázolása”.

Törőcsik Mari az anya szerepében az Anyám könnyű álmot ígér TV-filmváltozatában. (Film, Színház, Muzsika, 1978. december 23.)

Ahogy Gálfalvi a romániai „népszabadságban”, úgy E. Fehér a magyarországi „előrében” húzta rá Sütő művére a szocializmus eszményéhez való ragaszkodást, megfejelve az író példás internacionalistaságával.

Ahogy E. Fehér az anyaábrázolást emelte ki, Czine fentebb már idézett recenziójában az apáról olvassuk, hogy „népi eposzba kívánkozó alakja szinte balladaivá tömörül”.

Martinkó András (Kritika, 1970/10.) is az apa alakját emeli ki: „Idősb Sütő András is efféle falusi Kempelen Farkas, minden géphez, szerkentyűhöz értő, velük rengeteget bajmolódó feltaláló-újító elme. Szétszóródó igyekezetében persze van sok humoros elem is, de a végső tanulság, hogy talán ormótlan, de hasznos, működő találmányait csak a rozsda veszi igénybe — inkább szomorú.”

Réz Pál (Élet és Irodalom, 1970. április 25.) az egyetlen a korabeli kritikusok közül, akinek bíráló megjegyzései is vannak amellett, hogy „a háború utáni erdélyi magyar próza kiemelkedő alkotásának” nevezi a regényt. Hiányolja a felmérés teljességét, némely vonatkozás elhanyagolását, „az elemzés olykori elnagyoltságát”, de ezért kárpótolja őt „a lírai indulat és a nyelvi erő”. A címmel sincs kibékülve, mert az „érzelmesebb szöveget ígér”, mint amilyet ezzel a „fölzaklató híradással” az olvasó kap.

Réz nyilván szerette volna olvasni azt is, amit Sütő nem írhatott meg, ha nyomtatásban kívánta látni a művét.

Szabó József 1984-ben Veszprémben is megrendezte az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatát. Spányik Éva, Bakody József, Balogh Tamás és Joós László szerepel ebben a jelenetben. (Színház, 1985/6.)

Az 1970-es években Sütő elérte pályája csúcsát. Megírta a magyar drámairodalom élvonalába illő színműveit, az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Csillag a máglyán-t, a Káin és Ábel-t, amelyekben a legtisztább világmegváltó gondolatok elmocskolódásával, vezérképviselőinek eldiktátorosodásával, a velük tartani nem tudók és nem akarók tragédiájával nézett szembe. Ifjúkori és jelenkori önmagával.

Sütő túlélésre hivatott művei egy évtizeden belül íródtak meg. Miután megíródtak, Sütő kiszorult Románia irodalmi nyilvánosságából. 1980-tóól Ceausescu bukásáig a műveit csak Magyarországon adják ki.

Az Anyám könnyű álmot ígér utóélete nem olyan volt, mint amilyet az egyöntetűen lelkes fogadtatás ígért 1970-ben.

Már a falu, Pusztakamarás sem fogadta el felmentő ígéretteljesítésnek a könyvet, Sütő jogosultságát a „könnyű álomra”, mely Kozma Zsolt református lelkész, teológus professzor szerint maga is mezőségi romanizmus, a „somn usor” szó szerinte fordítása. (Hitel, 2007/2.)

Vetési László - szintén református lelkész, Sütő jó ismerőse - írja a Hitel Sütő-emlékszámában (2007/2.), hogy „Sütő, annyi féltő jótett ellenére is a falu hálátlan jobbágygyermeke maradt. Az otthon apraja-nagyja ma is pontosan sorolja és nem felejti a Sütő bűneit: a kommunista karrier indító hitét, a pártos, a vonalas elkötelezettséget. A pártfeladatok és tisztségek, a hálátlanságnak tűnő el-elmaradozás otthonról a szülői háztól felejthetetlen és megbocsáthatatlan maradt a falusfeleknek. ’Többet is tehetett volna a faluért’ - mondják a szelídebbek. – ’Nem törődött velünk, semmit sem tett értünk, pedig nagyon fenn volt a polcon’ - mondják a szigorúbbak, és sorolják a falu sorsát, az utak, a megélhetés romló minőségét. ’Szüleit is elhanyagolta, inkább ment a székelyekhez (Sikaszóba), és a két öreg hiába várta legalább ünnepekre.’”

Kányádi Sándorral a pusztakamarási szülőház tornácán. (Reformátusok Lapja, 2002. június 30.)

Gyaníthatjuk, hogy a falu magyar kisebbségének ítéletében, amiről persze nem tudhatjuk, mennyire volt egyöntetű, nyilván szerepet játszott Sütő istentagadása is. Hiszen a református hit és annak gyakorlása a magyar kisebbség identitásának alapeleme volt ott, összetartó erő. A hittől való elidegenedést nem volt nehéz a falu magyar töredékétől való elidegenedésként értelmezni.

Az Anyám könnyű álmot ígér lapjain többször is szó kerül az író ateizmusának és szülei hitének ütközéséről. Édesanyja azzal reagál fia istentagadására, hogy „majd, ha szükséges lesz rá, te is visszatérsz a te istenedhez, akit elhagytál, és aki nem hagyott el téged.” Ez így is lett. A rendszerváltás után, az antiliberális keresztény-nemzetti kurzus feltámadása idején Sütő írásai ennek a kurzusnak a hullámán megtelnek az Istenre való hivatkozással.

„Isten áldását kéri Sütő Andrásra gyermekkori játszótársa a templom bejáratánál.” (Reformátusok Lapja, 2002. június 30.)

Bretter György adta a regény első érdemi, ha nem is autentikus, bírálatát. Ezt írta 1976-ban: „Az Anyám könnyű álmot ígér óriási sikerét az biztosította, hogy viszonylag olcsó búcsút ígért a bűnbánóknak. Sütő azért lett majdnem szent, mert mindenkit feloldozott, aki csak hajlandó volt néhány ördögöt elmarasztalni. Sütő, míg kiosztotta bűnbánó céduláit, a nyelvi szépségekben fogant bűnbánat alá monokritikus talajt varázsolt. Azt az illúziót sugallta, hogy a bűnbánatra azért van szükség, mert megérkeztünk a mennyek országába. Bűneink így inkább ifjonti botlásokra emlékeztettek, mintsem jóvátehetetlen cselekedetekre.” (Korunk, 1976/3.)

Ez teljességgel szövegellenes olvasata a regénynek. Az állítólag feloldozott bűnösök egyetlen jó szót nem kapnak Sütőtől, akinek a jelenképe sokkal közelebb áll a pokolhoz, mint a mennyek országához. A kompromisszumképtelenség létjogosultságát valló Bretter, aki azt vallja, hogy „ki kell szakadni a korlátok közül – a korlátok dicsőítése korlátolt dicsőítés marad”, (A felőrlődés logikája, 54.o.) a műre vetíti ki azt, amit a párt központi bizottságának póttagságában és a nagy nemzetgyűlésben megmaradó, a Román Írószövetségben alelnöki tisztséget vállaló, a conducatort istenítő, obligát dícshimnuszokkal terhelt Új Életet szerkesztő szerző életstratégiájáról gondol.

Sütő „úgy épít egy életművet a hatalommal való konfrontáció témájára, hogy a konkrét hatalommal, tudatosan, jól átgondolt stratégiának köszönhetően kerüli a konfrontációt” – írja Parászka Boróka (Holmi, 2007/6.). Ez valóban így is volt. Ez a Bretter erkölcsfilozófiájával összeférhetetlen stratégia a hetvenes években még működött, s mire megbukott, Bretter rövid élete már véget ért.

Az egy emberöltővel fiatalabb nemzedék Sütővel kapcsolatos ellenérzései is hangot kaptak a 2015-ös műhelykonferencián. Markó Béla: „a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején induló nemzedékem szabadulni próbált a szolgálatnak - jó értelemben véve: népszolgálatnak - tekintett irodalom árnyékából, és nem szívesen üldögéltünk még olyan terebélyes diófák alatt sem, mint amilyennek Sütő András addigi életműve számított... Sütő András prózáját éppúgy didaktikusnak éreztem, mint Székely János költészetét.” Dávid Gyula, Sütő kortársa mondja: „A nyolcvanas évekre... felnő egy olyan nemzedék, amelynek gondolkodásában már nyoma sincs a... kompromisszumra való készségnek... Az Ellenpontok, a Limes-kör nemzedéke ez, a rendszerrel való nyílt konfrontációé. És ők elégtelennek, idejétmúltnak érzik Sütőnek (és nemzedékének) már a drámái sorában megformált újfajta tiltakozását is.” A Markóékénél is fiatalabb nemzedéket képviselő Vida Gábor, aki még diák volt a rendszerváltás idején Kolozsvárott, arról számol be, hogy 1988-ban „az a társaság, amelyben akkor forogtam, vehemensen utálta Sütő András műveit”.

Molnár Gusztáv már a Hitel 1988. novemberi számában is meg kívánta jelentetni azt az írását, amelyben feltárja az erdélyi magyar írók, köztük Sütő dicstelen szerepét az 1956-os magyarországi forradalom gyalázásában. Ez az írás egy ideig azért nem jelenhetett meg, mert Romániában még diktatúra volt. 1990 márciusa után pedig Sütő megveretése indokolta teljes joggal az írás jegelését, amely végül a 2015-ös műhelykonferencia anyagában kapott helyet.

A rendszerváltás éveiben a meghajló és megmaradó fű hasonlatával jelölt kisebbségi stratégiát ítélték el élesen a radikális nacionalizmus magyarországi szószólói Csoóri Sándorral és Csurka Istvánnal az élükön. Sütő el is határolja magát ettől a hasonlattól azzal, hogy az nem az övé attól, hogy valakinek (mint említettük,a megalkuvást megbocsájtó Istennek) a szájából egy szépirodalmi műben kicsúszik. (Film, Színház, Muzsika, 1989. május 6.)

A legsúlyosabb vita 2005-ben tört ki, amikor A Hét hasábjain Kuszálik Péter és Sipos Géza fejtette ki lesújtó véleményét Sütő munkásságáról, gyarló tézisdrámáknak minősítve a nagy trilógia darabjait is. Sütő védelmében legerőteljesebben és legelfogultabban az író monográfusa, Görömbei András szólalt föl. (A Hét, 2005. május 19.)

Sütő ekkor már közel járt élete végéhez, de már több mint egy évtizeddel azelőtt is elutasította, hogy lelkiismerete tisztaságát bármilyen erkölcsi revízió érinthetné, pályája bármely szakaszát illetően: „Most viszont az erkölcsi revízió vagy önvizsgálat bármennyire is kötelező, a magam esetében csak az én tisztességem viszonylatában tudom elvégezni, vagyis azzal a tiszta lelkiismerettel, hogyha át is rázott engem nem egy népmentő program; ha nem is ismertem föl a látszat mögött a valót a népjóléti mozgalmak jelszavai mögött; hogyha nem is vettem észre, hogy az illyési indíttatású nép-nemzeti kötöttség mögött adott esetben a kommunista, fasisztoid pártnak micsoda ravasz taktikai azonosulásai lehettek; mindezek ellenére én csak a saját szubjektívségem megítéléséből kiindulva végezhetem el a magam revízióját, és tőlem nem várhat senki olyan önostorozást, amelyre én nem adtam okot. Amennyiben a humánum parancsát a legsötétebb korszakban sem tagadtam meg, nem árultam el az emberség és a szolidaritás parancsát, ezzel a paranccsal nem kerültem szembe. Amennyiben vétettem, akkor nyilvánvaló, hogy a történelmi vétség sodrában, a legnagyobb jóhiszeműség és tájékozatlanság jegyében járulhattam hozzá nyilván egy olyan folyamathoz, amelynek a végét ismerjük. (Művelődés, 1992/6.)

És az író ebben maradt élete végéig. Ettől azonban nagy művei nem lesznek kisebbek, kisebb értékű szövegei nem lesznek értékesebbek.

Sütő András síremléke Marosvásárhelyen. (Háromszék, 2011. április 23.)

 - hacsa -