A javíthatatlan középparaszt

Nemzedéke legtehetségesebb tagjának kiáltották ki, amikor 25 éves korában jelentkezett trilógiájának első kötetével. A második kötet megjelenése után kiátkozták. Ádáz és életfogytiglani ellenségei támadtak az erdélyi magyar írók körében. Sütő András is köztük volt. Jelentős és méltatlanul elfeledett életművet hagyott hátra. A világháború után fölbolyduló székely falu világát nem sokan értették és jelenítették meg nála hitelesebben. A mű szövege digitálisan nem olvasható, antikváriumokban ritkán bukkan fel, könyvtárba kell menni érte.

Szabó Gyula a Gondos atyafiság első kötetének megjelenése után. (Dolgozó nő, 1956/4.)

Székelyföldön, Homoródalmáson született. Szülei középparasztok voltak. Apja kőfaragóként is dolgozott. A regény képzeletbeli faluja, Székelylok a szülőfaluját mintázza. Regényének igazi főhőse, Gondos Dénes pedig apja jellemvonásait őrzi.

A család. Édesanyja jobbján az író, édesapja balján a bátyja. (Igaz szó, 1980/1.)

Nem éltek szegénységben, de ahhoz, hogy a gyerek tanult ember legyen, kellett némi történelmi segítség. Szabó Gyula tíz éves volt, amikor a Székelyföld visszatért Magyarországhoz, és a Magyar Tehetségmentés Alapítvány megkezdte ott a működését. 1942-ben harminc kitűnő tanulónak teljes ellátást biztosítottak a székelykeresztúri nagy hírű Orbán Balázs Gimnáziumban.

Már dedós korában is iskolába vágyott. Nem lehetett levakarni iskolás bátyjáról, így került rá a négy-öt évvel idősebbek osztályfényképére. (Igaz szó, 1980/1.)

A keresztúri elit osztályból is kiemelkedett. Kitűnő eredménnyel érettségizett, immár ismét Romániában, 1950-ben. Eztán szintén kitűnő eredménnyel végezte el a magyar szakot a kolozsvári Bólyai Egyetemen 1954-ben. Földes István már egyetemista korában bevonta őt az Utunk szerkesztésébe.

A korán kopaszodó egyetemista. Szabó így kommentálta ezt a képét: „Zsúfolt ifjú mozgalmi élet, reggelig tartó gyűlések, forradalmi dalokkal — ’éberen’ — elűzött éjféli, hajnali álmok, az ’Olt’ füstként folyt a torkunkon alá a tüdőnkre végeérhetetlenül, s ha eleget akartunk tenni annak a jelszónak is, hogy ’élen a tanulásban, élen a sportban’, akkor azon a próbán is helytálltunk, hogy egy kővel megrakott hátizsákkal a hátunkon elgyalogoltunk szép vasárnapi időben Apahidáig és vissza. A fej forróbb volt annál, mint amennyi bölcsességet a koraérett salamoni koponya mutat.” (Igaz szó, 1980/1.)

Egyetem után az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó magyar fiókjához került. Itt jelent meg a Gondos atyafiság első kötete 1955-ben.

A regény 1949 nyarán kezdődik. A romániai pártállam kiépítésének idejében. A Román Munkáspárt 1949 márciusában határozatot hozott a mezőgazdaság „szocialista átalakításáról”, azaz a szovjet típusú szövetkezetek, a kolhozok szervezésének megkezdéséról. Arról is határoztak, hogy menesztik a községek régi vezetőit, és ideiglenes bizottságokat jelölnek ki a települések irányítására. Ezek egyik legfontosabb feladataként határozták meg a szövetkezetek megszervezését.

A Gondosék voltak régóta a legmódosabb, legtekintélyesebb parasztcsalád Székelylokon. Ők vezették a falut. Mindig közülük került ki a bíró. Egy szerelmi kalandjai miatt leértékelődött Gondos lánynak, a Lidinek 25 éves vénlány korában meg kellett elégednie férjként a náluk szolgáló cseléddel. Így a gazdává föltört cseléd, Szabó Mátyás szép vagyonhoz jutott. Magukhoz vették Mátyás testvérének elárvult leányát, Szabó Julist. Julist elválasztották szívszerelmétől, az ágrólszakadt tehénpásztor fiától, Akácos Sanyitól, és hozzákényszerítették Lidi unokaöccséhez, testvére, Gondos Pál fiához, Palihoz. 

A gimnáziumi osztályban az első sor közepén székely viseletben. (Igaz szó, 1980/1.)

Juli megígérte, hogy az első szemrevaló legénnyel meg fogja csalni az urát.

Gondos Pál, a család esze, így okítja Gondos Mihályt, a falu korábbi – az ideiglenes tanáccsal felváltott – elnökét: „Haladnak, Mihály, Haladnak, de azért nem kapitulálunk. Csak úgy kell tépni a tollat, hogy a libuska ne gágogjon. /…/ Te mondád a múltkor, hogy ez a menet nem áll meg addig, amíg mindenkiből éhenkórász proletárt nem csinálnak, mert a szocializmust csak éhes embereknek lehet béadni. De akik a tűz mellett lesznek, Mihály, azok ezentúl sem fáznak. Oda kell húzódni a tűz mellé, s akkor az se baj, ha az inget lehúzzák az emberről.” Így beszéli rá Gondos Pál Gondos Mihályt, hogy elsőként írja alá a kolhozba való belépést.

Gondos Dénest, akinek a Gondos-vagyonból csupán középparasztinak számító rész jutott, a középparasztsággal való kiegyezés nevében beválasztották az ideiglenes tanácsba, mely nagyrészt kommunistákból állott.

Az ideiglenes tanács elnöke a négy elemit végzett marhapásztor, Akácos Mihály lett, Sanyi és az apolitikus szoknyavadász Miska apja. Ő is, Sanyi fia is kommunista.

Sanyi testvére, Miska lett az a szemrevaló legény, akivel Juli, ígérete szerint megcsalta az urát. Miska megszöktette Julit, s Juli vitte magával nevelő szülei házához ifjú gazdának. Gondos Pálék jó képet vágnak a dologhoz, befogadják a menyüket a fiuktól megszöktető elnökfit a családba, gondolván, hogy így közelebb juthatnak a falu új uraihoz.

Gondos Pál rábeszéli a mindenben szükséget látó Akácosék háziasszonyát, Miska és Sanyi anyját: bátran kérjen kölcsön lisztet a most már rokon Gondos Lidiéktől, hogy aztán híresztelhesse a faluban, lám, a kulákfaló kommunisták máris hordják az értéket a kuláktól. Sanyi viszi vissza a lisztet. Azzal igyekeznek hitelteleníteni az Akácosokat, hogy míg a kollektív mellett szájalnak, és igyekeznek belerántani a Gondosokat, a Gondosokhoz is beférkőznek, hogy elvegyék a magukét onnan is. A legszegényebb és legfanatikusabb kommunisták, a Mezeiek is azzal vádolják Akácosékat, hogy a kollektív vizét prédikálják és a kulákok borát isszák. Nekik van már leginkább elegük a szegénységből, abból, hogy a módosok és szegények világa csak nem akar változni, csak nem akar a világ nekik jobb lenni, és még mindig mennyivel jobban élnek náluk a reakciós „Hasburgok”.

András András, azok egyike, akik „reakciós Hasburgnak” látszanak a falu külterületére szorult szegények szemében, fölszólal az ideiglenes tanácsot és annak új elnökét, a volt marhapásztort beiktató gyűlésen: „Nem adja jól ki magát, hogy ezután az vezessen ennyi embert, aki eddig csak a marhák mellé volt jó. Csak azért, mert szegény? Az, szegény, de kulák apatársa van, s míg őt itt iktatgatjuk, a fiát Gondos Pál iktatgatja.” Akácos Mihály rögvest le is akar mondani, de elállítják a szándékától.

A kollektív remény a hagyományos paraszti sorsból való szabadulásra, mert az rabságban tartja az egész életet. Akácos Sanyi így beszél: „Hát élet ez? Szabadság ez, amikor az ember ennyire rabja a robotnak, a megélhetésnek? Hát olyan nehéz felfogni…, hogy az ember társtalanul, magányosan, önző magánakvalósággal csak rabja lehet az életnek?” A magángazdálkodással összeférő gépesítés, a magántulajdonnal összeférő szövetkezeti formák nincsenek benne Akácos Sanyi horizontjában.

Gondos Dénes arról beszél Miskának, hogy a dologkerülők, potyalesők futnak először a belépési nyilatkozattal, s nem azok, akik olyan jól csinálják a magukéban, mint ő: „ami rosszul ment addig kicsibe, az rosszul megy majd azután nagyba. Holott inkább fordítva kellene…”

A kulákok kerítésére, házfalára rápingálják a pártközpontból kiadott kulákellenes jelszavakat: „Traktorok zúgása kulákok sírása.” Az elnöki iroda falára pedig éjjel odapingálja az ellenség keze: „Minél inkább meszelik a házunk oldalát, annál előbb kiseperjük Akácos Mihályt!”

A kolhozellenes gazdák az ideiglenes tanács irodájánál gyülekeznek, és letámadják az ideiglenes elnökséget. Íratnak velük erőszakkal egy nyilatkozatot, miszerint „Alulírottak eltökélten kijelentjük, hogy ebbe a községbe sem most, se később kollektívet nem akarunk.” Aláíratnák velük azt is, hogy méltatlanok a nép bizalmára és lemondanak. Akácos Mihály nem ír alá. Éppen megtépnék, amikor befutnak a riadóztatott kommunisták, a párttitkár, az állami gazdaság vezetője. Ők ott Gondos Pállal elmondatják, hogy ő bíztatta Akácosnét, hogy lisztet kérjen a menyétől, amit már vissza is adtak. Szétoszlatják a békétlen csoportosulást. A ribilliónak vége.

Miska közben beleszeret Gondos Esztibe, Dénes lányába, s két hónap után elhagyja az általa megszöktetett Julist, akinek Miska csak pótlék volt. Régi szeretője, Akácos Sanyi pótléka.

Itt ér véget a trilógia első része.

Az író a felnőttkor küszöbén, édesanyja festette posztózakóban. Ekkoriban Petőfi modorában írta és szavalta a környékbeli falvakban verseit. (Igaz szó, 1980/1.)

„Uraim, le a kalapokkal. Egy művet van szerencsém bemutatnom, mely körében elsőrendű, legjobb, mióta a nyelv zeng: illő, hogy tisztelettel fogadjuk." Ezt idézi Szontagh Gusztáv Jósika Miklós Abafijáról írott kritikájából K. S., azaz Kányádi Sándor azzal, hogy éppen ez igaz Szabó Gyula művére (Dolgozó nő, 1956/4.)

„A legfiatalabb írónemzedék egyik legfiatalabb és egyben legtehetségesebb” tagjaként üdvözlik Szabó Gyulát a Vörös Zászló 1955. március 18-i számában

„Ritka jó író jelentkezett. Máris kiérdemelte az olvasó háláját.” Ezt írja Széll Zsuzsa az Utunk 1955. október 28-i számában

Az Igaz szóban (1955/11.) Marosi Péter (Molter Károly fia) méltatja a regényt: „A könyv folyóiratokban közölt részleteit az írók, kritikusok és olvasók egyre növekvő bizalmas várakozása fogadta. A Gondos-atyafiságnak már a megjelenése előtt sikere volt. /…/ A kísérlet kétségtelenül sikerült, a lelkesedés jogosult volt” A mű „rendkívüli távlatokat nyitó, rendkívüli igényeket ébresztő pályakezdés!” „Azért olyan drámai hatású ez a könyv, azért lepi meg az olvasókat ez a regényirodalmunkban szokatlan szenvedélyesség, mert Szabó Gyula minden alakjának tényleges vagy vélt igazáért megharcol, megszenved, mert pillanatig sem közömbös írás közben, mert alakjainak szubjektív állásfoglalásait vállalva tud objektív érvényű, pártos írói állásfoglalásra jutni.”

Az Előrében (1955. november 12.) Szász János lelkesedett: „ez a könyv fordulatot jelent falutábrázoló irodalmunkban. Anélkül, hogy lebecsülnénk azt, amit eddig elértünk, éreznünk kell, hogy e könyv oldalairól olyan megtermékenyítően friss levegő árad, amelynek oka-foka felett nem lehet csak úgy átsiklani.”

Gálfalvi Zsolt írásának a címe: „Új nagy írót küldött a falu”. A cím idézet: egykoron Móricz Zsigmond üdvözölte így Szabó Pál pályakezdését. „Szabó Gyula nyelve rendkívül gazdag és kifejező…. Nem csak elbeszél, fest a szavaival. /…/ Szabó Gyula nagyon is tudatos író, aki éppen a jellemábrázolás mélységével és hitelével tudja magasrendű eszmei mondanivalóját meggyőzővé és mozgósító erejűvé tenni. /…/ Nagyon közel jutott hősei szívéhez és lelkéhez és éppen ezért regénye is nagyon közel jut az olvasók szívéhez és lelkéhez.” (Utunk, 1955. december 9.)

Méhes György felidézi egy barátja beszámolóját a könyv hatásáról az ő falujában (Művelődés 1956/1.): Hát nálatok már mások is olvasták? — Minálunk? Mások? — ágaskodott fel benne a büszkeség — Mindenki! Az egész falu! Vagy, hogy igazat beszéljek, legalább a fele. Mert tudod, az úgy volt, hogy nekem annyira tetszett ez a könyv, hogy aki csak belépett az ajtómon, annak máris olvasni kezdtem, mint most teneked. Rekedtre olvastam magamat, de negyednapra úgy megtelt a házam, hogy még a konyhában is ültek és azt mondták: — Kezdd elölről. Háromszor kellett végigolvasnom, de nem sajnáltam, pedig jó sok petróleumom bánta. /…/ Azt hallottad volna, barátom, amikor egy-egy fejezet végén abbahagytam az olvasást, micsoda összeröffenés támadt. Mert az emberek úgy vették valahogy, mintha a „Gondos-atyafiság” históriája nem abban a bizonyos Székelylok nevű községben esett volna meg, hanem éppen itt, minálunk.”

Ekkor még kisebbségben vannak a negatív vélemények. Csehi Gyula az Igaz szó-ban (1956/2.) vitatkozik a lelkesedőkkel. Ő is elismeri, hogy a regény „az egész romániai irodalom kiemelkedő teljesítményei közé számít az 1955-ös termésben”. Arról is megemlékezik, hogy a könyvet pillanatok alatt elkapkodták. Ezzel együtt úgy véli, hogy a műnek súlyos hibái vannak. Leginkább azt kifogásolja, hogy az író nem ágyazza bele hőseit a konkrét társadalmi-történelmi környezetbe. A kor forradalmi folyamataiba. Vannak pozitív hősei, de hiányzik belőle „a” pozitív hős, a pozitív főhős. A falu elszigetelt, mintha nem lenne kapcsolata a külvilággal, az országgal, a munkássággal. A regény „nem tudja még kellőképpen kiemelni azokat az erőket, amelyek az egész ország lüktető vérkeringésébe kapcsolják be a legelszigeteltebb isten háta mögötti zugocskákat is.”

Kovács János csatlakozik Csehihez (Igaz szó, 1956/3.): „Nyilvánvaló, hogy az egyéni sorsok ábrázolása csak abban az esetben nyújthat hű képet a társadalmi viszonyokról, ha az egyéni sorsot nem az írói önkény szabja meg, hanem a társadalom fejlődésének törvényszerűségei.” Miska például csak azért szakít a Gondos-atyafisággal, mert beleszeret Esztibe. A viaskodásában nem jelennek meg közösségi tényezők. Kovács hiányolja, hogy nem tudjuk meg: mitől Akácos Sanyi a főkommunista, miért benne látják a reakciós elemek legfőbb ellenségüket, hiszen alig találkozunk vele kommunista aktivitás közben. Azt azért Kovács is elismeri, hogy Gondos Eszti „irodalmunk egyik legszebb leányalakja”.

Gálfalvi dogmatikusnak minősíti Csehi és Kovács álláspontját (Igaz szó, 1956/5.)

Robotos Imre is megvédi Szabót: „…lehetetlen lemondani arról, hogy szívünk szerint becézzük ezt az igen szép, megragadó költői művet. /…/ Miért kellene fékeznünk tartózkodó kritikai meggondolásokkal az írói szárnyalást? Ami lesz, az ezután lesz. Most ez van — és ez gyönyörű. Nem azért, mert hibátlan, hiszen nem az. De a szépséget nem a hibátlansággal mérjük, az eszmei mélységet pedig nem föltétlenül a tévedhetetlenséggel. Szabó Gyula regénye gyengeségeivel is, botladozásaival is szép és igaz írás. Éppen ez mutat a nagyság irányába. (Előre, 1956. május 10.)

Bálint (Izsák) László, munkásmozgalmi író, az Írószövetség temesvári fiókjának ülésén már valamelyest hivatalosnak tekinthető véleményként szögezte le, hogy érdemtelenül dicsérték fel Szabó Gyula éretlen és elhibázott művét. (Szabad szó 1956. június 9.)

Folyamatosan érkeznek a panaszok a könyvkereskedőkhöz, könyvtárosokhoz, hogy a regényhez nem lehet hozzájutni. A könyvtári példányokat rongyosra olvassák, sorban állnak értük az olvasók.

A trilógia második részének kezdő sorait idézzük, hogy az olvasó képet kapjon a regénysorozat nyelvi minőségéről: „Mintha a napot is hóharmat találta volna az éjszaka – szegényesen, hervatagon süt le a kaszavillanásos völgyre. Ott ragyog most is Őzbükke fölött, de a lángja le van húzva, nehogy az égboltüveg elpattanjon, s csak módjával élemedik mind fönnebb, mint a lámpáé a frissen szellőzött házban…”

A második részben a kollektívvel, valamint a szervezésével kapcsolatos nézetek és gyakorlatok ütköznek. Szabó György, Juli nagybátyja például párttag létére úgy vélekedik, hogy a kollektívben senki nem tenné bele a sok munkát például az ő pityókaföldjébe, hogy kihozzon belőle valamit. A kollektívben az ilyen földek elvesznek. Inkább úgy kellene történelmi igazságot tenni, hogy egyenlő nagyságú és minőségű földje legyen mindenkinek, a szegénynek több, mint amennyije van, a módosabbnak pedig kevesebb.

Összetűznek a türelmes, lassabb építkezés és a gyors, erőteljes, az erőszaktól nem ódzkodó szervezés hívei és érvei. Ágoston Gyula, a megyei kiküldött az utóbbiak mellé áll és elmarasztalja a lagymatag, bizonytalan helyi pártszervezetet. Akácos Sanyi mond ellent néki.

Kisajátítják a kollektív központjának Gondos Lidiék házát. Őket onnan kipaterolják. Gondos Pál meg ráolvassa a konfiskálókra fölmenői régre visszamenő, veretes inventáriumait a család javairól.

Gondos Dénest berendelik az irodára aláírni a belépőnyilatkozatot. Nyilatkozik: nem ellensége ő a kollektívnek, de: „amíg én garanciát nem látok arra, hogy hozzáértő, jógazda, munkaszerető emberek veszik kezükbe a kollektívet, akik az egész határból ki tudják hozni azt a legtöbbet, amit idáig csak a legjobb gazdák tudtak, akik rea tudják szorítani a tekergőket, munkakerülőket, hitvány gazdákat is arra, hogy megfogják a munka bogosabbik felét, amíg én erre nem látok garanciát, addig én a pennát az asztalba ütöm, akárhányszor nyomják a kezembe, mert én abból nem kérek, hogy csak a birtokomért béhúzzanak, s aztán a nyakammra üljenek azok, akik sohasem féltek a munkától, mert le mertek ülni melléje…nekünk meg csak sírjon a lelkünk, hogy… ami jó volt, föld, állat, felszerelés, azt is tönkre tették.” Amikor politikai vádak zúdulnak Gondos Dénesre, emlékeztetett rá, hogyan állt ki Horthyék ellen, a nyilasok ellen, a szovjetellenes propaganda ellen.

Gondos Dénest kuláknak minősítik, ő pedig kitiltja a házából az Akácosokat, velük Miskát, aki ezután titokban találkozgathat Gondos Esztivel. Ha már a kulákok közé csapták Dénest, miközben a minden hatalomhoz dörgölőző, munkakerülő volt bírót, Gondos Mihályt bevették maguk közé a kollektívet szervező bizottságba, Dénes is levonja a konzekvenciát: adná Eszti lányát Gondos Pál fiához, akit a Julis elhagyott, de Eszti nem áll kötélnek. Akácos Sanyi meg hiába próbál Dénes és a párt között közvetíteni.

Aki nem ír alá, azt az irodán bezárják a kollektívről szóló brosúrával egy szobába, tanulmányozzák csak, s ki nem engedik őket, amíg alá nem írnak, hiába sürgeti őket a teendő a földjükön. Az is így jár, aki azt mondja, ne hozzák hátrányba a kint maradókat, ne kedvezzenek egyoldalúan a kollektívnak, legyenek egyenlő feltételek, ne akarják, hogy a módosabbak mindenüket vigyék be, illetve, aki többet visz be, kapjon valami kárpótlást. Akácos Sanyi próbál árnyaltan érvelni, de a megyei kiküldött beléfojtja a szót.

Az egyik eltökélt alá-nem-íróval folyvást követ hordatnak. Mindenki számára elrendelik kampányszerűen a vetést alkalmatlan időben, száraz földbe.

Gondos Mihály, aki az irodán kizsarolta a bezárt emberekből az aláírást, a kocsmában kijelenti, hogy nem erőszak a disznótor, aki akarja, kihúzhatja a nevét, ki is húzza mindenki, aki ott van.

Julis és Sanyi szerelme föltámad. Sanyit, aki elvett egy jóravaló leányt, amikor Julist máshoz adták, furdalja a lelkiismeret.

A kollektivizálás Romániában a regény által átfogott időben sokkal drámaibb körülmények között zajlott, mint amit a regény tükrözhetett. A legfelső szinten is szemben álltak egymással a türelmes és az erőszakos szervezés hívei (Pauker Anna és Mogyorós Sándor). Parasztlázadások törtek ki, melyek leverése néhol halálos áldozatokkal járt. Több embert halálra ítéltek. Több ezer gazdát deportáltak a Duna-deltába.

1953-ban leállt a kolhozok szervezése. A földterület több mint 70 százaléka magántulajdonban maradt. Ez volt a helyzet, amikor az első kötet megjelent. 1958-ban azonban újra kezdődött a szövetkezetek szervezése fölöttébb erőszakos módszerekkel. Az 1956-os magyarországi forradalmat a rezsim szigorodása, büntetőperek tömege kísérte Romániában, kiváltképp Erdélyben. Ez volt a helyzet, amikor a második kötet megjelent.

Ez a kötet 1956 farsangjától 1957 tavaszáig íródott, de csak 1958 őszén jelent meg. Szabó Gyula a rendszerváltás után megírta élete ezen szakaszának történetét, belefoglalta a korszak dokumentumait. A szerzőtől magától tudjuk, hogy Gondos Dénes alakjában édesapját írta meg. Édesapja pedig az egyéni gazdák nehéz életét élte. 1957. január 13-án, tehát a második kötet írásának idején egyik levelében arról ír a fiának, hogy mennyi csalódás érte az elmúlt 12 évben, hogy most is teljesíthetetlen húskvótát szabtak ki rájuk, s „további nyomást akarnak gyakorolni az egyénileg dolgozó parasztságra függetlenségének önkéntes feladására”. (Szabó Gyula: Képek a kutyaszorítóból I. 25.o.)

Az író édesanyjával a homoródalmási szülői ház udvarán. (Igaz szó, 1980/1.)

Az apa nyilván ismerte a Gondos atyafiság első kötetét. Tudta, hogy a regény a kollektív pártján áll, máshol az adott korban és a megjelenés reményében nem is állhatott. Mégis természetes lehetett számára, hogy ők a fiával az egyéniek szemléletmódjával azonosulnak. Ellentétben a reprezentatív magyarországi szövetkezeti regény, a Húsz óra szerzőjével. Szabó Gyula és Sánta Ferenc kortársak voltak. Mindketten székely parasztcsaládból származnak, de Szabó középparasztiból, Sánta szegényparasztiból. Nagy különbség.

A második kötetet lemészárolták. „Olyan ’időzített bombának’ bizonyult, amelynek utóhatását élete végéig szenvedte” az író – írja Cseke Péter (Kortárs 2005/2.)

Kovács János ismét ráfente Szabó Gyulára a tollát: „Vajon azok a pártaktivisták, akikkel Szabó Gyula az életben találkozott és találkozik, ilyen ágostonszerű alakok? A mi pártaktivistáink, a pártharcban edzett legjobb fiai, a dolgozó nép hozzáértő nevelői és vezetői. Ha ez nem úgy volna, hogyan tudná sikerre vezetni a párt dolgozó népünk harcát? Lehet, hogy valahol ilyennnel is találkozott — s maga is meggyőződött arról, hogy ezek nem sokáig maradnak aktivisták —, de vajon ha a búzát akarná megmutatni, akkor is a konkolyszemet választaná mintául? Hamis és súlyosan sértő ez az eljárás és egyben művészietlen is.” (Előre, 1958. november 16.)

A második kötetet már az elsőt még magasztaló Marosi Péter is levágja: „Azzal nem tudunk megbékélni, hogy Székelylokot maga az író szigetelte el a regény anyagában, hőseinek gondolkozásában - a nagyobb tájtól s az országtól. /…/ …az író nem tudta elégségesen, életszerűen megmutatni a munkás-dolgozó paraszt szövetségnek, a munkásosztály vezető szerepének és a szervezett élcsapatként harcoló párt küzdelmének a megnyilvánulásait…” „Szabó Gyula kétségtelenül az ingadozó középparasztok valóban elhangzó mai érveit szólaltatja meg a Gondos atyafiságban. Viszont a mi valóságunkban van, ki igazat adjon Gondos Déneséknek, mindabban, amiben igazuk van… s van, ki megcáfolja tévedéseiket, tévelygéseiket. /…/ Székelylokon pedig, a Gondos atyafiság második kötetében, nem akad ilyen ember, nincsen ilyen kommunista.” (Utunk, 1958. november 20. Utunk 1958. november 20.)

Marosi bizony átlátott Szabó Gyulán. Nála valóban a középparaszté a legerősebb igazság.

Kacsó Sándor sem kerülhette el a véleménynyilvánítást. „Egy félresikerült könyv” címmel ír: „A Gondos atyafiság a második kötetben lecsúszott arról az eszmei, ideológiai talapzatról, amelyen épülni látszott, s most az ügy, amelyért íródik, s alakjai, akiket az ügy szolgálatába kívánt állítani, szándéka mellett bukdácsolnak valahol.” (Korunk, 1958/12.)

Az Írószövetség kolozsvári tagjai megvitatták a második kötetet, és utat mutattak az írónak, miként világítsa meg majd a harmadik kötetben egyértelműbben, félreérthetetlenebbül a falu szocializmus felé vezető útját. (Utunk, 1958. december 11.)

Az Ifjúmunkás (1959. január 8.) arról számol be, hogy Boldogfalván a fiatalok, akik egymás kezéből kapkodták ki az első kötetet és nagyon várták a másodikat, annak elolvasása után „ megnyúlt arccal, csalódottan mondták: ’Nem tetszett. A falu élete nem ilyen’.”

A Szabad szó (1959. január 21.) kritikusa, Szabó Mária megállapítja, hogy a második kötetben „az erotika többször már valósággal az öncélúság benyomását kelti. Mondanunk sem kell: az öncélúvá emelt erotika tipikusan a dekadens polgári irodalom jellegzetessége. Betegség, amelynek semmi köze a mi irodalmunkhoz”.

Mihai Beniuc, a román írószövetség párttitkára a jelentésében megállapította, hogy Földes István, az Utunk leváltott főszerkesztője felelős azért, hogy ez a második kötet így megjelenhetett. Nagy István erre erősített rá, amikor úgy vélte, hogy az írót a rossz tanácsok vezették félre. (Utunk 1959. február 12.)

Nyilván Földes lehetett ez a rossz tanácsadó, aki az 1957 óta már főállásban az Utunk szerkesztőségében dolgozó Szabó főnöke volt.

A Gondos atyafiság második kötete a Földes ellen indított hadjárat része volt. Nem sokkal a második kötet megjelenése után, 1959. január 7-én zajlott le Földes fegyelmi tárgyalása, amelyen Hajdu Győző és Sütő András fogalmazta meg a legkeményebb vádakat ellene. Az ő beadványuk indította el az eljárást. Többek között azt állították, hogy Földes előttük a Központi Vezetőség kádereit szidalmazta. Földest mint liberális nacionalistát és revizionistát kizárták a pártból és szilenciummal sújtottak. (Demény Péter, Élet és Irodalom, 2002. június 7.) 

Bő évtizeddel későbbi karikatúra a „romániai magyar irodalmi élet ütközeteiről”. Buzogánnyal a kezében Földes László. Alatta az Utunk triójában Létay Lajos (a Földest követő főszerkesztő) és Marosi Péter között Szabó Gyula. (Új élet, 1970. december 25.)

Sütő András már a második kötet megjelenése előtt, az előzetesen megjelent részletek alapján is megtámadta a regényt: „Ha valaki olyan csillogó tehetséggel indul, mint ő, annak már érdemes megmondani, hogy utóbbi közölt regényrészleteiben bosszantó a szűnni nem akaró alsószoknya-kultusz, hogy az a már-már öncélúan erotikus világkép, melybe a mai falut belegyömöszöli, szűk és fullasztó. Egy kis túlzással azt mondhatnám: a paraszt több, mint a szombat esti vizita közben támadt ingereinek összege. /…/ Mert amily szegény az, ki nem szerelmes, éppoly szegény az, ki csak szerelmes.” (Igaz szó, 1958/1.)

A megjelent fejezetek alapján Sütő még nem nagyon tudhatta, hogy valóban „csak szerelmesek” lesznek a regény szerelmesei, de egyébként Szabó Juli, Gondos Eszti, valóban „csak szerelmes”, politikai nézeteket nem nyilvánítanak.

Sütő akkor jelentette meg ezeket a sorokat, amikor a második kötet már éppen kiszabadult a cenzorok „vizsgálati fogságából”, de a megjelenése még egyáltalán nem volt eldöntött dolog. (Képek a kutyaszorítóból II., 12.o.)

Sütő véleményéből indult ki Hajdu Győző is, aki a legterjedelmesebb és legkegyetlenebb kritikát írta a második kötetről (Igaz szó, 1959/7.)

Hajdu éles kritikája nemcsak az író ellen irányul, hanem a kritikusok ellen is, akik az első kötetet „érdemén felül” dicsérték, a hiányosságait elhallgatták vagy bagatellizálták, s még a második kötetet sem bírálták elég mélyen és átfogóan. Az ő célkeresztjében egy egész irodalmi közösség áll. Kritikája része az ő és Sütő nevével fémjelzett marosvásárhelyi és a Szabó Gyulát magában foglaló kolozsvári írócsoport csatájának.

Hajdu szerint Szabó „A sematizmus elől ellensematizmusba menekült; irtózott a társadalmi kérdések nyílt felvetésétől és a történelmi folyamat regénybe illő, átfogó ábrázolásától, inkább vállalta a hősök tudatának, a falu képének teljes leszűkítését. Az unalmat akarta elkerülni és az érdektelenségnél kötött ki, a színességet kergette, és nem vette észre, hogy az úgynevezett paraszti színek végül is egyhangú szürkeségbe fulladnak. Hogy a kalap alatt is egyre inkább csak a vizita esti ingereket mutogatja, és az általa teremtett világban valószerűtlenül, a falu erkölcsével s a dolgozó ember érzelmi életével mit sem számolva, túlságosan az alsórokolyában játszódik a politika.”

Hajdu Hruscsov szavait idézi, miszerint az íróknak „meg kell hallgatniuk a közvélemény bírálatát, számolniuk kell vele, elvtársi vitákat és eszmecseréket kell rendezniük, a közvélemény ítélőszéke elé kell állítaniuk műveiket.“ Elmarasztalja Szabót, aki nem áll az ítélőszék elé, nem viszonyul a közvéleményt képviselő bírálói intéseihez. Ez így már följelentés jelleget adott a bírálatnak.

Hajdu szemében az író „az elmaradottság, a kispolgári szűklátókörűség és egoizmus védelmezőjévé” válik, műve pedig irodalmi selejt. Megállapítja: „a Gondos Dénesben ágaskodó kisbirtokos, a kispolgár éppen attól idegenkedik, hogy a munkások diktatúrát gyakoroljanak a gazdasági viszonyok terén. Ez a fajta kispolgári idegenkedés a szerző világnézetén is rést talált a maga számára”. Ebben Hajdunak alighanem igaza is volt. Éppen ezért marad érvényes alkotás a Gondos atyafiság a szocializmus és a kolhozrendszer csődje után is.

Az Utunk szerkesztőségében. (Igaz szó, 1980/1.)

A harmadik részben szép szöveggel, remek dialógusokban és jelenetekben, illő kacskaringókkal, de végül is minden a hatalom számára elfogadható helyére kerül, éppen azokkal a kompromisszumokkal, amelyeket elemi önvédelemből is meg kellett kötni. Vélhetőleg Déry Tibor Feleletének a harmadik kötete is ilyesféle lett volna, ha elkészül.

Deus ex machina módjára lejönnek a faluba a magasabb elvtársak. Gidó János és Ambrus István a megyei titkár. Hozzá ment fel Udvarhelyre Akácos Sanyi segítséget kérni a helyi pártszervezet szektás elfajulása ellen. Gidó és Ambrus okosan el is magyaráznak mindenkinek mindent.

Gondos Dénest leveszik a kuláklistáról. Gondos Eszti kétszer is megszökik Akácos Miskával, másodjára sikeresen.

A többi „alsószoknya-ügy” is elrendeződik. Lesz rendes kulák esküvője Gondos Mihály lányának, Ilusnak és a kollektívvel szemben legellenállóbb gazda fiának.

Sanyit elrántja Julistól a kommunista tisztesség, és megmarad a rendes feleségénél, gyereke anyjánál, akibe sohasem volt szerelmes. Julis pedig elmegy a városba dolgozni, hogy majd ápoló legyen belőle.

A szektás veterán Mezei is eltávozik más vidékre mérlegkezelőnek.

Gondos Pali, miután Julis elszökött tőle, Eszti pedig kikosarazta, elveszi legénykori szeretőjét, balkézről való gyerekének anyját.

Gondos Dénes és az Akácos család nagy nehezen, szívós szócsatákon keresztül összebékül. A gazdák sorsdöntő összejövetelén Gondos Mihály lelepleződik: a kollektív híveként fellépve elősorolja az összes feltételt és aggályt, amit a „Hasburg-kulák” reakció a kollektívvel szemben föl szokott vetni. Gondos Dénes pedig vele szemben, döntő szóval a kollektív mellé áll.

A regény azzal végződik, hogy a faluban nagy a nyüzsgés, agitátorok járják a házakat. Úgy értheti ezt, aki úgy akarja, hogy immár szektás hibák nélkül, erőszak nélkül, az önkéntességet tiszteletben tartva gyorsul fel a kollektív szervezése, de ez nincs kimondva. Az sincs, hogy az a kollektív össze fog jönni. Van optimista kicsengés, de nincs biztos és explicit politikai happy end.

Egy évig tartott a harmadik kötet „egyeztetése” és jóváhagyása. 1961-ben jelent meg.

Szabó Gyula Markos András rajzán a harmadik kötet megjelenésének idején. (Utunk, 1961. szeptember 15.)

Hajdu Győző álláspontján a kompromisszum, a történetet lesimító végkifejlett nem változtatott: „A Gondos atyafiság harmadik kötetének művészi formanyelve… lényegében ugyanazokra a kritikai észrevételekre késztet, mint amelyeket már két évvel ezelőtt megfogalmaztam… /…/ A több mint ezer oldalas regény — rendkívül figyelemre méltó erényeivel és súlyos eszmei eltorzulásaival együtt — nemcsak egy fiatal prózaíró nagy vállalkozása, hanem az új hazai magyar regényírás egyik jelentős műve is. De jelenlegi formájában — a közismert eszmei-művészi hibák következtében — nem válhat a tömegek neveléséért, új tudatviláguk kialakításáért végzett művelődési munka maradéktalanul hatékony fegyverévé.” (Igaz szó, 1961/11.)

Ez a vélemény meg is látszott a példányszámon, a terjesztésen.

Szőcs István író (Szőcs Géza apja, a későbbiekben a Securitate szorgalmas besúgója) védte meg a trilógiát, amennyire lehetett: „A kritikák mennyisége és élessége alapján azonban azt lehetne hinni, hogy Szabó Gyula regénye volt az eltelt öt év irodalmának egyik gyenge pontja. Azonban aki a regényt is olvasta és nemcsak a kritikákat, az meggyőződik, hogy koránt sincs így. Az, hogy oly heves csatározások és oly terjedelmes polémia viharzott föl a regény körül, éppen abból a tényből fakadt, hogy Szabó Gyula könyve, minden kisebb vagy nagyobb gyengéje ellenére, lényegét tekintve igazi regény, nagyszabású alkotás, igényes mű, amely igényességet ébreszt. /…/ Mert ennek az ifjúkori koncepciónak minden fogyatékossága mellett is van már művészi mélysége, s fellelhető benne a nagy művek sokrétűsége, amely biztosítékot jelent arra, hogy Szabó Gyula alakjainak világát viszontlátjuk még eszmeileg teljesebb, művészileg egyenletesebb alkotásokban is.” (Utunk, 1961. december 1.)

Erről a cikkről írta Szabó az emlékező könyvében, hogy „az akkori viszonyok között lehetséges legeredetibb s leggazdagabb szemlélettel, már-már politika- és ’porblematika’-mentesen elemezte az agyonvitatott munka jó néhány alapkérdését.” Szabó ehhez hozzáteszi, hogy Szőcs a legkevésbé sem számított az „irányító” és „útmutató” kritikusok közé. (Képek a kutyaszorítóból. III.k. 234.o.)

Marosi Péter és Kovács János ekkor már csak azon szólalkozott össze, hogy a hat évre elhúzódó kritikai folyamatban melyikük volt hű és melyikük nem az elveihez.

A diktatúra átmeneti puhulását kihasználva Szabó Gyula átdolgozta, lerövidítette, egy kötetbe sűrítette a trilógiát. Ez a változat 1964-ben jelent meg. Miközben az írót a változó helyzet felbátorította, kritikusait az új változat megnyugtatta, mintha az író az ő bírálataik szerint alakította volna át a művét, amiről szó sem volt.

Kovács János is örvendett a megnyugtató megoldásnak: „A Gondos atyafiság elnyerte végleges formáját és alkotó módon, a dialektika törvényei szerint, megtagadta régi önmagát, minden értékét átmentette az újba, mindazt, ami esetleges és tiszavirág életű volt, mással, maradandóval helyettesítette. A vita ezzel lezárult, a végső szót a szerző mondta ki.” (Előre 1964. június 19.)

Tudomásunk szerint Magyarországon csak ezt az átdolgozott változatot forgalmazták. Nem tudjuk, hogy az akkor hétezer példányban megjelent könyvből mennyi jutott el Magyarországra, de azt tudjuk, hogy a magyarországi irodalmi köztudatba sem Szabó Gyula személye, sem a trilógiája nem épült be.

Hiába üdvözölte a kritika 1964-ben az új változatot, a diktatúra ismét megkeményedett, és a Gondos atyafiságnak csak negyven évvel később, 2004-ben, az író halálának évében lett új kiadása. A mű Magyarországon ma beszerezhetetlen. A nagy könyvtárakban juthat hozzá az érdeklődő.

Magyarországon csak a fiatal Czine Mihály figyelt fel a Gondos atyafiságra. Az Új hangban (1956/2.) írt róla lelkes, de kritikai elemeket is tartalmazó dolgozatot. Ennek azonban nem volt hatása. Nem is lehetett, miután a magyarországi olvasók nem találkozhattak a művel.

Útban a szőlőskertbe unokával 1974-ben, az első szívinfarktus évében. (Igaz szó, 1980/1.)

Az „utóbbi tizenöt év irodalmi életének legnagyobb botrányára” emlékeztetett Cseke Péter a Szabó Gyulára emlékező írásában. (Kortárs, 2005/2.) Erről szól Szabó egyik legutolsó írása, amely hét hónappal a halála előtt jelent meg a Krónika 2004. május 21-i számában: „…március legelején lóhalálában felkértek a Román Írószövetség részéről többek közt egy curriculum vitae beküldésére, miután közölték, hogy a román kormánynak egy ’érdemjavadalmazási’ határozata alapján magam is részesülhetek - minden egyéb jövedelmen felül - havi 8 millió lejes juttatásban életfogytiglan ama 10 magyar író közt, akik 65 éven felüli kort elérve, kimagasló irodalmi érdemük révén hozzájutnak az állami megbecsülés ilyen anyagi formájához.” Az író nyugdíja ennek az összegnek a felét sem érte el. Az eredeti szándékokkal ellentétben Szabó Gyula nem került be a tíz közé. A Gondos atyafiság legharsányabb és legdogmatikusabb kritikusa, a romániai diktatúra, nemzetiségi politika, a conducator magánszorgalmú magasztalója, Hajdu Győző szorította ki őt a tízből.

A „búcsúzó” író. (Krónika, 2004. május 21.)

- hacsa -