Ez volt a kádári konszolidáció reprezentatív regénye. A Húsz óra főigazsága annál van, aki elvezeti a falut a drámákon át konstruktív békességig. De az ő igazsága sem, a megnyugvás sem teljes, a főigazság hordozója sem ártatlan. A közelmúlt összecsapásai, tragédiái elevenek és kifeszítik a regényt. A súlyos részigazságok egymást korlátozzák és egészítik ki. A gyilkos kommunista, az áldozata bűntelen. A regény itt olvasható: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SANTA/santa00027a_kv.html.

Sánta Ferenc a Húsz óra megjelenése idején. (A Szabó család, 1964/39.)

Immár kilenc éve kezdődött az Arcanummal történő együttműködésünk!

Az új évben híres magyar regények, készítéséről és fogadtatásairól olvashatunk az Arcanum jónevű szerzőjének tollából! Nagyon nagy tóból merítünk 12 részen át..

A következő bejegyzés is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!

Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár. 

 

Székelyföldön, Sepsibükszádon született 1927-ben sokgyerekes katolikus parasztcsaládba. A kolozsvári piaristáknál kezdte a gimnáziumot. Utálta annak autoriter szellemét. Nem tanult jól, de sokat olvasott, szépen szavalt. Sok konfliktusa volt a tanáraival. Amikor egy iskolai ünnepségen a tanára dilettáns verse helyett Jókai szatirikus, antiklerikális költeményét szavalta el, kirúgták. Átkerült az unitáriusok szabad szellemű gimnáziumába, ahol otthon érezte magát. 1956-ban át is igazolt az unitárius felekezetbe: „valójában nem vallást cseréltem, hiszen nem voltam hivő, de egy humanizmusában méltóságos, magyarságában nemesen kulturált közösséghez való tartozásomat kívántam kifejezni”. (Köznevelés, 1978. március 3.)

Irodalomórákon szárnyalt, matematikából, fizikából, kémiából bukdácsolt.

1945-ben az újra román fennhatóság alá került Erdélyből átköltözött a család egy szatmári községbe, Gacsályra, Ferenc fiuk pedig immár a debreceni református gimnáziumból rúgatta ki magát. Diáksztrájkot szervezett. Három kommunista párttag volt az osztályban. Ő volt az egyik. (Köznevelés, 1978. március 3.)

Átkerült az állami gimnáziumba, de ott sem melegedett meg. Iskolai pályafutása még az érettségi előtt véget ért: „Az állami gimnáziumba csak egy-két napig jártam. Abbahagytam. Tizenhét éves voltam akkor és boldog a gondolattól, hogy ezután nemcsak délután, hanem már reggel beülhetek az Egyetemi Könyvtárba. Tehát lesz időm tanulni.” (Köznevelés, 1978. március 3.)

Fiatalon megnősül. Még nincs húsz éves, amikor megszületik első gyermeke, aki nagyapja, Sántha Mózsi Ferenc után Mózsi Ferenc néven publikálja irodalmi műveit.

Feleségével, Harmati Ilonával négy gyermeke anyjával. (Képes Újság, 1964. április 18.)

1947-től 1950-ig a Pilisszentiváni Bányaüzemben dolgozott, 1953-1956 között pedig Kispesten a Vörös Csillag traktorgyárban. Volt segédmunkás, esztergályos, könyvtáros.

1954-től publikálta novelláit. Az első novellájával, a Sokan voltunkkal egycsapásra számon tartott író lett, és a magyar novellisták élvonalába emelkedett. Ez a novella egy éhező székely családról szól, amelyben a nagyapa fölmegy a „Büdösbe”, hogy kevesebb száj nyíljon a nincsre.

Amikor a Sokan voltunk megjelent az Irodalmi Újság 1954. március 13-i számában, a család Pestlőrincen lakott, Sánta a kispesti traktorgyárban havonta 800 forintot keresett, a felesége pedig otthon volt a négy három és hét év közötti gyerekkel.

1956-ban Sántát beválasztották a Petőfi Kör vezetőségébe, de még ekkor is fizikai munkásként kereste a kenyerét. 1958 szeptemberében azután bekerült az MTA Irodalomtudományi Intézetébe. Később az ELTE BTK Irodalomtudományi intézetének Ménesi úti könyvtárában dolgozott.

Első novelláskötetei után többen féltették az írót, hogy beleragad majd a szegényparaszti világ gyerekkorából hozott élményvilágába, s ha azt kimeríti, akkor az írói vénája elapad.

Az 1956-os forradalom után Sánta több évig hallgatott. 1961-ben egy elbeszéléskötettel jelentkezett. Ez a kötet, a Farkasok a küszöbön jelezte Sánta írói világának kiszélesedését. A fasizmus – a diktatúra – erkölcsi, lélektani határhelyzetei jelennek meg a kötet több novellájában. Egy ilyen határhelyzetre épül első regénye is, Az ötödik pecsét, amelyet 1963-ban adtak ki. Ebben a legkevésbé sem hősnek született, gyarló kisemberek mennek a halálba, mert képtelenek lojalitásuk bizonyítása végett pofon vágni egy agonizáló, megkínzott kommunista ellenállót 1944 telén. Csak egyikük teszi ezt meg. Az, aki üldözött gyerekeket bújtat, ezért életben kell maradnia, hogy az ő életüket megmenthesse.

Az ötödik pecsét nem kapott jó kritikát. Fenyő István a párt központi lapjában kárhoztatta Sánta „kispolgári humanizmusának leverő, heroikusan céltalan jellegét”. (Népszabadság, 1963. december 28.)

Őze Lajos Az ötödik pecsét főszerepében. (Filmvilág, 1976/3.)

Amikor Fenyő elmarasztaló recenziója megjelent, a Kortárs már lehozta a Húsz órás riport harmadik, befejező részét is. Ez kapta könyv alakban a Húsz óra címet, és ezt fogadta olyan egyértelmű és egyöntetű kritikai lelkesedés, amely szinte páratlan a magyar irodalom történetében. Sánta közvetlenül azután látott hozzá ennek a regénynek a megírásához, hogy lezárult a szövetkezetesítés folyamata Magyarországon, megtörtént „a mezőgazdaság szocialista átszervezése”. Lezárult az utolsó nagy társadalomátalakító hadművelet. Felakasztották a forradalom utáni megtorlás utolsó áldozatait. Jöhetett a béke.

A regény műfaji megjelölése Krónika, de ez a megjelölés már a regény eleme. A narrátor külső, megfigyelő helyzetrére utal. Arra, hogy nem ítélkezik, hanem közvetít. Közvetíti egy történet szereplőinek szavait. Visszaemlékezéseit és állásfoglalásait. Húsz egy-egy órás beszélgetés, találkozás, monológ teszi a regényt. Egyik nap reggel héttől éjfélig, másnap délelőtt tíz órától délig telik ki a húsz óra.

Négy „egy vályúból való”, „egy birtokon, egy uraságnál, egy nyomorúságban, egyforma sorsban” volt cselédet fordult egymással szembe a történelem sodrásában. Az egyik az állami gazdaság igazgatója, Elnök Jóska, aki csak a funkciójáról van nevezve, saját családneve nincs. Ő vezette a falut 1945-től, a földosztástól a dolgok 1956 utáni elrendezéséig. A békés jelenig.

Elnök Jóska – Páger Antal rendezi történelmi elszámolását Balogh Antival. (Film, Színház, Muzsika, 1965. március 12.)

Balogh Anti, aki vele volt a harcban és a pártban 1952-ig, míg el nem vették azt a kis lisztet is, amit ajándékba kapott, hogy ne éhezzen a családja, pláne az unokája. Elege volt neki a pártból, amikor a csalánt vágták az árokpartról, és azt főzték az asszonyok. Akkor ő letette a párttagkönyvét, a házára meg kiírták, hogy abban a házban az imperializmus ügynöke lakik. 1956-ban a falu lakóinak jó részével a háta mögött belőtt Elnök Jóska ablakán, rálőtt az Elnökre, csak épp nem talált.

Balogh Anti – Görbe János: Ide lőjj, rendőr! Rendőr – Horváth József. (Film, Színház, Muzsika, 1965. március 12.)

A harmadik „egy vályúból való” Varga Sándor, a sztálinista terror megszállottja, aki 1952-ben párttitkárként feljelentette Balogh Antit izgatásért. A forradalom leverése után a rejtekhelyéről előbújva terrorizálja a falut, házról házra járva keresi a bűnösöket. Kocsis Béni, a negyedik egykori cselédtárs nem nyit neki ajtót, elzavarja: „Ide figyelj, Varga Sándor! Cselédnek sem voltál te jó, embernek se voltál te jó, bolond ember vagy te, ez az igazság. Eredj haza szépen, és aludd ki magad”. Varga belelő az ajtóba, és megöli Kocsis Bénit. Varga, mielőtt elment ellenségkeresőbe, Elnök Jóskát faggatta, hogy kit kell a faluból elvinni. Elnök Jóska meg elzavarta őt azzal, hogy „Ha Anti lőtt is, bizony ti adtátok, a te fajtád az ő kezébe a puskát”.

A földosztáskor még együtt vannak az egy vályúból valók. Kocsis Béni – Szirtes Ádám aláír, jobb keze felől Elnök Jóska, balkeze felől leendő gyilkosa, Varga Sándor – György László. (Film, Színház, Muzsika, 1965. március 12.)

Az egykori nincstelen cselédek között ott volt még Csókos Cuha András is, aki kiállt a földosztáskor Elnök Jóska mellé azokkal szemben, akik nem merték elfogadni a földet. Ő akkor megmondta, hogy ő azt a földet az úristennek oda nem adja. Örültek akkor ennek a kommunisták, hiszen az volt a jelszó, hogy „földet vissza nem adunk!” Csakhogy ezt Cuha András komolyan is gondolta. Hét napig váltották egymást az agitátorok a házánál, de nem engedett. Akik maradtak a járásban egyéniek, cselédek voltak mind.

Kocsis Béni rácsapja a rendőrökre az ajtót. (Filmvilág, 1965. március 15.)

A krónikás-riporter megérteni indul, ki mit miért tett, honnan indult, hová ért. A házigazdája Elnök Jóska, bázisa az ő háza.

A négy excselédből csak kettő szólalhat meg. A megölt Kocsis és az Elnök Jóska által a faluból elűzött gyilkosa már nem lehet jelen. Balogh Antival Elnök Jóska elvégezte a számadását. Rendőrkézre nem engedte. Ő ment vele ölre. Beletört Anti karja.

Mire a krónikás megérkezik, ők ketten már megbékéltek. De Balogh Anti fia nem. Ő az apjával is szakított, mert nem hagyta ott a falut. Él Elnök Jóskával „egy kötésben”. „Milyen ember az, aki a falat kenyérért magán hagyja a szégyent, s akképpen sompolyog vissza a vályúhoz, mint a kutya, ha hagyja a disznó.” Balogh Anti felesége sem, Varga Sándor nénje sem áll szóba Elnök Jóskával.

Felbukkan a gyilkos rendőr, Varga Sándor apja, a 19-es vörös veterán, akit a kommün után félig agyonvertek, azóta húzza a lábát, és átkozza a kádári békét, akárcsak a járásból jött elvtársak, akik szerint nem lehet élni ebben a „Kádár-féle proletárliberalizmusban”, s üzenik Balogh Antinak: hálásan köszönik, „hogy ha velünk nem is, de nincs ellenünk…”. Van még más káder is, aki nem jól beszélt, amikor Sztálint kitették a mauzóleumból, s amikor a pártkongresszus enyhébb kurzust, megbékélést hirdetett. Máté elvtárs éjjel-nappal a pártért dolgozott, akármit hirdetett a párt, nem kímélte magát, nem volt ideje tanulni, most meg félre rakják, s az 56-ban „hőzöngő” tanult szakember alá rendelik, aki leereszkedően veregeti a vállát.

Elnök Jóska kocsisa kifejti, hogy ki kellett volna végezni valamennyit, aki októberben ugrált, mert most már szakemberek, és görbén se lehet nézni rájuk.

Varga Sándor apja – Bánhidy László, vele szemben a Riporter – Keres Emil, mögöttük a Kocsmáros – Farkas Antal. (Filmvilág, 1965. március 15.)

A krónikás felkeresi a falusi orvost, aki kihívtak a megölt Kocsis Bénihez, de nem mond ő erről semmit. Mutogatja városiasan berendezett, zenegépes pincéjét, és leszögezi: a legfontosabb, amit megtanult, hogy semmihez semmi köze.

Kocsis Béni özvegye nem beszél. Csak annyit mond, hogy az ajtónak úgy kell maradni, ahogy van. A golyó ütötte lyukakkal. Azt ő nem engedi megcsináltatni. Nem adja át a golyónyomot a feledésnek. Az anyja beszél helyette. Aki szerint az élet rendje mindig úgy marad, amilyen mindig is volt: a gazdagnak könnyű, a szegénynek nehéz, s „ha ember nincs a háznál, akkor bizony az asszonynak tán jobb is lenne, ha meg sem született volna.” Ha nincs ura, nincs, aki „megmondhassa, hogy mit mikor és mit hogyan.” Az anya nem feledő eltökéltségét viszi tovább az apa nélkül maradt fiú.

Elnök Jóska elmeséli, hogy mielőtt Balogh Antival és a mögötte állókkal úgy állt volna szemben, hogy puska kint és puska bánt, másképp állt az övéivel szemben. Úgy, hogy fogadják el a földet, az állami oktatást, a téeszt, vajákos helyett az orvost, adják a fiaikat iskolába tovább tanulni stb.

Az övéi löttek rá puskával, akiket a kutyája is ismert, s nem ugatott meg. Gróf, báró nem jött.

Van a faluban egy tanító, aki már hét évet ült. Rákosi alatt és 56 után összesen, és a felesége kétségbeesésére újra bele akar állni a közéletbe. Nem volt neki elég, csak a párjának, de annak nagyon. Ez a tanító van párban a Kiskovács Gézával. Az előbbi MADISZ titkár volt, az utóbbi a kisgazda ifjúsági titkár. A koalíciós időkben szemben álltak, aztán meg együtt ültek. A 31 éves Kiskovács előrébb tart, mert ő már kilenc évet töltött börtönben, az ’56 utánival együtt. Ő is eltökélt a maga vonalán.

Kiskovács apja szorgos, kemény kulákgazda volt. Az apja a napszámosaival együtt evett, de a húsból csak ő vehetett. Ha a napszámos vett, másnap valamilyen ürüggyel kirúgta, s aztán más gazda sem vette föl. Elnök Jóska is így járt, amikor a gyereke nagyon megkívánta a húst. Aztán Elnök Jóska rúgatta ki az egyetemről a Kiskovácsot. Amikor elcipelte az apja Elnök Jóskához , hogy előhozz a fia dolgát. Elnök Jóska hívta őket ebédre. Ő kivette a húst a levesből, a Kiskovácsék üres levest kaptak. Aztán meg üres mártást. Az öreg Kiskovács ezen ebéd után agyvérzést kapott, hamarosan meghalt. „Úgy látszik, az életnek van valamilyen rendje! /…/ E szerint a rend szerint: fizess vissza mindent! Apámnak fizettek! Én nem tartoztam – és velem is fizettettek! /…/ Akkor fizessünk mind! Körbe, körbe, amíg a végére nem érünk. /…/ Még futja az időből, egészen a kötélig! Így indítottak el engem – most már menjen ekképpen tovább!”

Fölbukkan még a történetben a deklasszálódott gróf, aki mellett kitart a cseléd szeretője, és kényezteti, ahogy a semmiből tudja. Segélyért jár, hogy legyen miből kényeztetni a grófját, aki azzal szórakozik, hogy a fekete hangyákat összeönti a vörösekkel, hadd öljék egymást az egyívásúak…

Terus – Mészáros Ági, a gróf hűséges cseléd szeretője, kényeztetője. (Filmvilág, 1964. november 15.)

Sajátos módon beleszerkesztődött a könyvbe a termelőszövetkezet vezetőségi ülésének a jegyzőkönyve is, hogy lássa az olvasó, milyen felelősséggel, milyen nehéz dilemmákkal küszködve és milyen demokratikusan intézik a szövetkezet dolgát immár a jelenben.

A Húsz óra könyvalakban az 1964-es könyvhétre jelent meg. de akkorra már nemcsak elkészítették, de végig le is adták a belőle készült sokrészes rádiójátékot tizenhat Kossuth-díjas és érdemes művész közreműködésével. Már a könyvhét előtt megjelentek az első lelkes kritikák. Áprilisban a rádióban két részes vitában magasztalták a kritikusok (Béládi Miklós, Diószegi András, Fenyő István és Koczkás Sándor) a regényt. A rádió akkor még, a televíziózás kezdeti éveiben nagyhatalom volt. A nagyközönség a Húsz órára kiéhezve várta a könyvhetet. A Húsz óra volt a könyvhét kimagaslóan legnépszerűbb újdonsága. Az első kiadás egy-két nap alatt elfogyott. 1967-ben már a harmadik kiadás jelent meg 32 ezer példányban. Bíró Yvett és Köllő Miklós rohamtempóban megírta a megfilmesítéséhez a forgatókönyvet, és augusztusban Fábri Zoltán már el is kezdte forgatni a filmet, amelyet 1965 tavaszától a mozikban 700 ezren, a televízióban milliók láttak.

A rádióban ezek az állítások hangzottak el: „Húsz óra! Bizonnyal jelképes ez a cím is; Sánta belesűrítve húsz év társadalomtörténetének lényegi keresztmetszetét tudja adni.” (Fenyő István) „Érv ez a regény a mellett a gondolat mellett, amit a modern regényfejlődés állítólagosan megcáfolt volna —, hogy a regény ma is képes az emberi teljességet birtokba venni.” (Béládi Miklós) „Az igazgató Jóska családjának és a másik pólusnak, a Kiskovács nevezetű volt nagygazda családjának tagjait olyan ellentétek állítják szembe egymással, amilyen ellentétek szinte csak a shakespeare-i drámákban fordulnak elő hasonló élességgel, szenvedéllyel, végletességgel.” (Diószegi András) „A regény lényege korszerű, nagyon mai, a szocialista valóság feltette kérdés: mit kezd a nép a hatalommal?” (Fenyő István) „Sánta e regényben, annyi kétely és kiábrándulás után, a politika művészi rehabilitációját adja.” (Diószegi András) „a Húszórás riport a magyar irodalom egyik legszebb humanista hitvallása.” (Béládi Miklós) (Kritika, 1964/7.)

A Párizsban megjelenő Irodalmi Újságban (1964/5) is megjelent már a folyóiratközlés után Nagy Pál fölöttébb elismerő, terjedelmes recenziója. Az emigrációból nézve a regény arról szól, hogy „embertelen, rosszul szervezett és vezetett társadalom az, ahol a szegényemberek, a letűnt korszak legelesettebbjei esnek egymásnak s kerülnek a teljes bizalmatlanság, elvadultság állapotába. Az író egyértelmű feleletet ad arra is, kit mit terhel a felelősség azért, hogy idáig fajultak a dolgok. A hatalomnak azt a rendszerét, mely önmagával eltelten, véleménykülönbséget nem tűrve, tévedhetetlen ’direktívák’-kal kormányozta nemcsak a falut, hanem az országot is. A gyáva, meggyőződés nélküli, néptől idegen, vagy nép ellen fordított vezetőket, a gyilaszi ’új osztály’-t.”

Így nézett ki a mű az emigrációból nézve. Itthon persze csak azok írhattak róla, akik egészen más üzenetet hallottak ki belőle.

„Minden kétséget kizáróan szocialista irodalmunk egyik legkitűnőbb alkotása” -így méltatja a regényt – szintén még a könyv forgalmazása előtt – Szombathelyi Ervin a Népszavában (1964. április 19.)

Dersi Tamás (Esti Hírlap, 1964. május 23.): „Látszatokra adó osztályozás parasztregénynek minősítheti, a valóság azonban az, hogy igényeiben és a megvalósításban egyaránt átfogó, az egész nemzet megtett útjára emlékeztető. Minden nehézség nélkül behelyettesíthetők lennének az író képletébe munkások, városi emberek.” Dersi szerint az író személyes vallomásának lényege: „a mai életünkre, terveinkre, történelmi választásunkra kimondott, messzehangzó igen”.

„A ’falusi Magyarország’ új történelméről szebb, igazabb könyvet ennél még nem írtak” – véli Béládi Miklós (Élet és Irodalom, 1964. május 30.), és megállapítja, hogy „a regényt átvilágítja a föloldódás reménysugara”.

Lukácsy András szerint „Igazságereje, közlésmódjának szuggesztivitása, formájának korszerű elemei a modern magyar regény élvonalába emelik SántaFerenc új írását.” (Népművelés 1964/6.)

„Arcok és gondolatok, sorsok és indulatok töményképe a Húsz óra, amely a szerkesztés és a stílus-ökonómia remeke is.” Ez a vajdasági Bori Imre véleménye.” (Magyar Szó, 1964. június 14.) A vajdasági író a folyóirat tágasabb keretei között részletesebben is kifejti a véleményét a regényről: „A Húsz óra a megtervezettség remeke: egy ’regényfolyam’ kötetei sűrűsödtek kisregénye fejezeteibe, nem hiába a nehéz fajsúlyúság benyomását őrzi legtovább az ember emlékezete belőle. /…/ Új korszerűség születését ígéri ez a mű? Ha igen, a magyar irodalom nagy korszakának küszöbén állunk e regényt olvasva.” (Híd, 1964/7-8.)

„E kisregényt végül is eposznak, forradalmi korunk epikus költeményének érezhetjük” – állítja Héra Zoltán a Népszabadságban (1964. június 14.)

Ilyen egyöntetű, negatív elemeket teljességgel nélkülöző, lelkes fogadtatásban aligha részesülhetett regény 1964-ben, ha azt a hatalom nem tartotta volna a maga szempontjából nagyon értékesnek és nagyon pozitívnak.

Egy olyan regényt tartott ilyennek, amely nagyon keményen szól az ötvenes évek tragédiájáról. Lezáratlannak mutat alapvető konfliktusokat, nyitottnak sebeket és igen kritikus képet ad – a jelenbe áthatóan is - arról a szegényparasztságról, amely a hatalom ideológiája szerint a munkásság mellett a proletárdiktatúra legfőbb bázisa. Hiszen ezt mondja róluk – bizony, általánosítva – Elnök Jóska: „Hát néktek nem kell az olyan ember, aki a maga házán kívül is tenni akar, a többiért is? Hát mi kellene tinéktek? Még a barom is magától mén a vízre, ha megérzi, hogy olthatja a szomját, de ti a kutyának vetnétek, aki jobbat akar! Tiközöttetek csak málét adjon az ember, de aztán bőviben, s akkor rendben van már minden! Hová elsőnek mehetnétek, s mert először mentetek, gazda lennétek, oda hajtani kell titeket, hogy keserű legyen annak is, aki csinálja, s annak is, aki akarná? Hát honnan szedett benneteket az Isten? Milyen nyomorúságban teremtett, hogy kullogtok csak minden után, ami szépet s jót mind az emberiség akarna? Hát nem kezdhetnétek már egyszer magatok is? Micsoda nép vagytok?”

Úgy tűnik mindezt ellensúlyozza az a tény, hogy Sánta egyértelműen pozitívnak ítéli meg a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek, a szövetkezetek és összességében az elmúlt két évtized hatását az emberek életére. Ezzel a kádári hatalom legitimálva tudja magát. Mert ami teljességgel – és magától értetődően – hiányzik a regényből, az a pártállamon kívüli alternatívák távlata.

Sánta Ferencnek, aki 1956 után évekig hallgatott, visszavonult, szellemi magányban élt, viszonyulnia kellett ahhoz a tényhez, hogy ennyire magasra emelte őt a hatalom sajtója. Miként lehet ezt elfogadni az önazonosság megőrzésével? Sánta így próbálkozott ezzel egy interjúban, amelyet (az 1956 után börtönt viselt) Tóbiás Áron készített vele: „Valaki, egy funkcionárius, megkérdezte tőlem: Tudom-e, hogy pártos könyvet írtam ugyanakkor, amikor egyik nyilatkozatomban ’elkötelezetlen humanistának’ minősítettem magam? Az volt a szándékom, hogy tárgyilagosan és felelősséggel írjak. Ha ebből olyan könyv született, amit pártos írásnak tekintenek, akkor nyugodjunk meg ebben... Ha egy író az igazságra törekvő szellemmel olyasmit ír, ami találkozik a párt véleményével, akkor ez jó a párt politikájára nézve is. Az író számára viszont, ha az igazságra törekedvén olyan dolgot ír, ami találkozik a párt véleményével, megnyugtató. Olyan értelemben, hogy akkor nyilván sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint annak előtte bármikor.” (Tükör 1964. okt. 13.)

Sánta a Húsz óra után már csak egy jelentősebb, nagyobb lélegzetű művet alkotott. Az áruló címmel írt a huszitizmus korába illesztett filozófiai allegóriát, amelyben a hitet cseréltek lesznek új hitük vérengző fanatikusai, akikkel a pragmatikus cinizmus képviselője áll szemben meg egy kiszolgáltatott paraszt, aki vall és tagad bármit a maga és családja megvédése érdekében. Valamennyi áruló és egyik sem az.

A „föloldódás reménysugara”, amely valóban átvilágította még a Húsz órát, Az árulóval kihunyt. És lényegében Sánta írói pályája is véget ért még negyvenedik születésnapja előtt, és több mint négy évtizeddel a halála előtt.

Az író húsz évvel utolsó számottevő művének megjelenése után. (Új Tükör, 1986. november 23.)

A Húsz óráról szóló vita negyedszázados spéttel, a rendszerváltás után kezdődött. Gyertyán Ervin a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ezt írta róla: „…napjainkra nemcsak azért vált avulttá, mert konformista a történelemszemlélete, mert pozitív főhőse, Elnök Jóska ’antedatál’ a forradalom leverését megelőző időszakra egy olyan politikai irányzatot, felfogást, magatartást – a kádárista centrizmust –, amely csak november negyedike után jelenik meg, hanem azért is, mert helyenként valóban bravúros atmoszférateremtése ellenére ‘pártossága’ illusztratívvá teszi...” (Idézi Bori Erzsébet, Beszélő, 1997/7.) Bori Erzsébet ehhez a véleményhez így viszonyul: „De én most, 1997-ben nem ezt a Húsz órát láttam. Negyven évvel az elbeszélt események és harminc évvel a bemutató után látva ezeket a képeket, nevetségesen érdektelennek tűnik fel minden politikai nagy igazság, nem számít sem az, amit a maga idejében újnak és merésznek gondoltak benne, sem az, amit ’89 után merészen leírtak róla. Hiába tudom pontról pontra megnevezni a filmben elhangzó hazugságokat, maszatolásokat, célzatos üzeneteket, az egyes szavak, gesztusok hamisságait, a Húsz óra elemi módon sodor el drámai erejével. Már csak az egymásnak feszülő jellemeket látom, az elfojtott indulatok vulkáni kitörését, a betelő sorstragédiákat. A nagy színészi alakításokat, Illés György képeit, a premier plánban fotografált arcokat, az egész falut befogó nagytotálokat.”

Bori Erzsébet a filmről ír, de mindez nyilvánvalóan a regényre is igaz. Aki ma olvassa el a Húsz órát, az is érzi benne a sodró drámai erőt.

Elgondolkodtató, hogy a Kádár-rendszer két prominens ellenzéki irodalmára homlokegyenest ellentétes véleményt alkot a regényről.

Kőszeg Ferenc a Rubin Szilárdról szóló esszéjében említi: „A Csirkejáték első kiadásának megjelenésekor, 1963-ban - eltekintve olyan propagandaregényektől, mint SántaFerenc Húsz órája - komolyan vehető írók műveiben kommunisták a hivatalos irodalomirányítás erőfeszítései ellenére pozitív hősként nemigen szerepeltek.” (Holmi, 2014/2.)

Radnóti Sándor szerint viszont „.Sánta Ferenc a történelem iránti radikális szkepszis szellemében írt annak idején aktuálisan szükségszerűen félreértett, ma pedig méltatlanul elfelejtett jelentős regényt, a Húsz órá-t. (Szókimondó, 2006/4.)

A Holmiban (2008/7) Sánta Ferenc halála alkalmából ki is fejtette, miért tartja jelentősnek ezt a regényt: „Az 1956-os forradalmat leverő hatalomnak és még inkább a konszolidációnak égető szüksége volt olyan értékes művészeti alkotásra, nem propagandaműre, amely mintegy megszenvedve igazolja a történteket, s számos kísérlet után Sánta Húsz órá-jában találta meg ezt. /…/ A regény mélyebb rétegében azonban… a gazdagon karakterizált mellékszereplők galériájából egyforma erővel és eldönthetetlenül emelkedik ki a két főhős igazsága. És igazságtalansága, hiszen ki ne látná mai szemmel Elnök Jóska jót akarásában, mindent elrendező gesztusaiban a hatalmaskodás, az erőszakosság, a manipuláció olykor öntetszelgő árnyalatait is, s Balogh Anti dacában a tompa makacsságot, amellyel belebonyolódik kibogozhatatlan élethelyzetébe. És Sánta igazi regényírói képzelete minden alakjának megadta a maga igazságát. Nem tudhatjuk, milyen szándékok vezették. Tudatos apológiát bizonyosan nem akart írni, legföljebb csak elfogadta ezt az interpretációt; ahhoz túlságosan mélyre ment figurái indítékainak feltárásában.”

- hacsa -

A Ritkán Látható Történelem szerzőjének előadása mostantól megrendelhető!

Fantasztikus, ritkán látott fotók, hihetetlen sztorik, döbbenetes összefüggések.

Változatos témák 45-120 perces időtartamban választhatóak, akár több egymást követő rövidebb is.

Művelődési központok, könyvtárak, iskolák, klubok figyelem!

Részletek, kontakt: ritkanlathatotortenelem@yahoo.com