A magyar új regény

A hatvanas évek végén két túlkoros elsőregényes író robbant be a magyar irodalomba. Mindketten életük főművét írták meg elsőre. Kardos G. György után most a másik túlkorosról, Konrád Györgyről kerítünk szót. A látogató tipikusan a kultúrpolitika Tűrt kategóriájába való mű, amelynek ideológiai fogyatékosságára a marxista kritikának kellett rámutatnia. A rámutatás megtörtént, de a rámutatók kisebbségben szorultak. Mi több, nevetségessé váltak. A kritikák többsége üdvözölte a művet, amely arról szólt, hogy az állami ember, a hivatal tehetetlen az élet nyomorúságával szemben. A regény itt olvasható: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KONRAD/konrad00037_kv.html

Konrád György (Békés Megyei Hírlap, 1993. november 13.)

Konrád György jómódú zsidó családba született bele 1933-ban. Apja vaskereskedő volt. Bihar vármegye székhelyén, Berettyóújfaluban éltek. Itt járt György zsidó elemi iskolába.

Már a polgári iskola első osztályát járta, amikor az országot megszállták a németek. A szülőket letartóztatták, deportálták. György és három évvel idősebb nővére magára maradt. Nagy nehezen megszerzett utazási engedéllyel felmehettek Budapestre rokonokhoz két unokatestvérükkel. Az elutazásukat követő napon minden zsidót elvittek Berettyóújfaluból a nagyváradi gettóba, onnan pedig nem sokkal később Auschwitzba. Így pusztultak el szinte kivétel nélkül Konrád György osztálytársai. Ő rokoni segítséggel egy svájci védett házban vészelte át a gyilkos időket.

A szülők túlélték a munkaszolgálatot. A Konrád család volt az egyetlen zsidó família Berettyóújfaluban, amelynek tagjai valamennyien életben maradtak. Konrád megírta menekülésének és túlélésének történetét az Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regényében. (Itt olvasható: https://reader.dia.hu/document/Konrad_Gyorgy-Elutazas_es_hazateres-952)

1946-ban magántanulóként végezte el a berettyóújfalusi Állami Polgári Fiúiskola második osztályát jeles eredménnyel. (Állami Polgári Fiúiskola, Berettyóújfalu értesítője, 1945-1946.)

Kollégista lett Debrecenben. Az ottani református főgimnáziumban tanult. A gimnázium negyedik osztályában mindenből a legjobb (1-es) osztályzatot kapta, csak készségtárgyakból, énekből és rajzból volt kettese. (Református Főgimnázium értesítője, 1946/1947.)

1947-ben fölkerült Pestre, és a Madách Gimnáziumban érettségizett.

Miután a család üzletét és lakóházát államosították, a szülők is a fővárosba költöztek.

Osztályidegen származása miatt csak az ELTE Orosz Intézetébe vették föl, de onnan is kirúgták, amikor az intézetet káderképzővé alakították át Lenin Intézet néven. 1953 őszén, a Nagy Imre nevével fémjelzett új szakasz idején már beiratkozhatott az ELTE magyar szakára. Innen is kirúgták kétszer ellenzéki magatartás vádjával, de tanárai mindkétszer kiharcolták, hogy folytathassa tanulmányait. 1956-ban lediplomázott.

1954-55-ben jelennek meg első írásai, kritikák, cikkek az Új Hangban és a Könyvben.

Az Új Hangban (1955/1.) hosszú írásban elemezte Örkény István pályáját, mely a „polgári valóságidegenségtől” a sematizmus buktatóin keresztül halad a „szocialista realizmus egyetlen lehetséges” útja felé. „Örkény István még nem írta meg nagy műveit. De ha mostani útján törhetetlenül továbbhalad, ha tehát realizmusát egy mélyebben átgondolt kommunista világnézet, humanizmusát egy szenvedélyesebb nemzeti felelősségtudat alapzatára építi, akkor rendkívüli ábrázolóereje maradandó értékű művekkel fog tükröt tartani küzdelmes, de reményfakasztó korunk elé.” A Könyv 1955/10. számában lelkes írásban méltatta Illyés Gyula életművét.

1956-ban az egyetemi nemzetőrség tagjaként géppisztollyal járta a várost, de a fegyverét soha nem használta.

A forradalom után megszűnt szerkesztői állása az Életképeknél. Testvére és unokatestvérei, akikkel 1944-ben elmenekültel Berettyóújfaluból, emigráltak baráti társaságának jelentős részével együtt. Ő maradt.

Alkalmi munkákból élt. Lektori jelentéseket írt, fordított, korrepetált, segédmunkát vállalt.

Ez a bizonytalan egzisztenciális helyzet 1959 nyaráig tartott. Akkor lett az erzsébetvárosi gyámhatóságon gyermekvédelmi felügyelő. 1965-ig végezte ezt a munkát. Látta mindazt, érezte mindazt, megszenvedte mindazt, amit A látogató egyes szám első személyben beszélő névtelen főhőse.

Az ő életét azonban nem töltötte ki ez a munka. Kávéházakban, szerkesztőségekben éli a pálya peremén egyensúlyozó fiatal írók, irodalmárok társasági életét. Másodállású lektorként könyveket szerkeszt a Helikon Könyvkiadónál. Esszéi jelennek meg a Jelenkorban, a Kortársban, a Nagyvilágban, a Valóságban.

A Nagyvilág 1960/3. számában megsemmisítő ítéletet mond a „lemondás irodalmáról”, az „absztrakt irodalomról”, a francia új regényről, kivált Samuel Becketről és Alain Robbe-Grillet-ről. „A mai avantgarde-művész terve kimerül mindazoknak a céloknak a felsorolásában, amelyekre nem törekszik. Elérkezett az anti-irodalom kora. Kifejezőnek tetszik a töredék, a papagájbeszéd, a csend. Az őszinte dekadencia regénye egy Sterne tréfáját kiterjesztő, üres fehér lapokból álló könyv lenne. Mindez természetes annak, aki lemondott a jövőről, s nem élni, csak lakni akar a világban. /…/ Az ember előbb egyszerűségét vesztette el, aztán jóságát, végül önmagát. Annál, hogy semmi, rosszabbat mondani már nem lehet. Mihez kezdjen végre az irodalom? Elmondta a múltat, elmondta a semmit, marad a kísérlet.” Konrád azt az irányzatot bélyegzi meg, amelyhez A látogató elítélői őt is hozzá csapják majd.

1967-ben már nyilván másképp vélekedik. Akkor jelenik meg az ő szerkesztésében és előszavával A francia „új regény” című két kötetes antológia

A Konrád György szerkesztette antológia. (antikvarium.hu)

1965-ben elhagyja a gyámhatóságot. A VÁTI (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) munkatársa lesz. Megkezdődik szociológiai munkássága és Szelényi Ivánnal való együttműködése. Városszociológiai kutatásaik eredményeit összefoglaló könyvük, Az új lakótelepek szociológiai problémái ugyanabban az évben jelenik meg, mint A látogató.

antikvarium.hu

Már gyámhatósági-kiadói kettős életében is készülődik benne a regényíró. Megkezdett, regénytöredékek születnek, halnak el, vázlatfüzetek telnek meg regénykezdeményekkel, ötletekkel.

A gyámhivatalból való kilépéssel megteremtődik a végigírható regénytéma. 1965 és 1967 között Konrád megírja A látogatót. Benyújtja a Szépirodalmi Kiadóhoz. A kiadót vezető Illés Endre ellenségesen viszonyult a műhöz. Az MSZMP KB Kultúrpolitikai Munkaközösségének írt 1970-es feljegyzésében így ír róla: „Konrád György még be sem nyújtotta a kiadóhoz első regényét, A látogatót, máris jelentkeztek az ajánlói, erőszakos, hangos baráti kör: filozófusok, kritikusok, folyóiratszerkesztők, szociográfusok, félelmetes bőséggel, intő figyelmeztetésekkel, szinte naponta. A regényt végigolvasva csalódás ért: erős Kafka-hatás, kísérlet a nouveau roman honosítására, Dosztojevszkij-misztikum, a hazai világ feláldozása különböző utánérzésekben. Bár a regényt megjelentethetőnek tartottuk, mégis lemondtunk a kiadásáról, mert attól tartottunk, hogy befolyásos ajánlói - a különböző kritikai rovatokban és fórumokon - erősen túlbecsülik majd Konrád munkáját, megtévesztve az olvasókat és a fiatal írókat. A regény egy másik kiadónál jelent meg, s amitől tartottunk, bekövetkezett. A látogató folyamatos ünneplése a mai napig tart. A Népszabadság kivételével mindegyik napilapunk és folyóiratunk úgy írt róla, mint az elmúlt huszonöt év nagyon jelentős, talán legizgalmasabb prózai alkotásáról, az elsatnyult, bezárult realista munkák után az epikai megújhodásról, a továbbvezető útról - Konrádot rögtön az első sorba állították, s a tetszetős utánzatot a csillagok közé lökték fel. /…/ Ez az ujjongó, üdvözlő kritikusi pergőtűz nem tévesztette meg az olvasókat, de eléggé megmérgezte fiatal prózaíróinkat. S ez nem is történhetett másként. A kritikák hatására egyre-másra jelentkeztek a Kiadónál a tájékozódni kívánó, a kritikusok okos szavára figyelő, a hasonló sikert áhító fiatal novellisták, regényírók, olyan regénytervekkel, amelyekben az új gazdaságirányításban élő mai Magyarország egyetlen hatalmas slum-Magyarországként jelenik meg, a Kiadó visszautasította ugyan ezeket a terveket, az utánzat utánzatait, de folyóirataink legújabb novellatermése eléggé híven tanúskodik erről a terjedő olajfoltról." (Idézi Veress András, 2000, 1989. augusztus)

Illés Endre. (Új Írás, 1982/6.)

Többek között Fehér Ferenc filozófus, a Lukács-tanítványok Budapesti Iskolájának kijáró embere agitálta az illetékeseket – nyilván elsősorban Aczél Györgyöt –, hogy engedélyezzék A látogató kiadását. (Könczöl Csaba említi ezt Fehér Ferencről írt nekrológjában. Beszélő, 1994. június 23.)

A regényt már kéziratban is elég sokan olvasták. Természetesen mindazok, de nyilván nem csak ők, akik Illés Endrét és a döntéshozókat kapacitálták. Olvasta például a Firkász néven jelentő, tragikus sorsú irodalomtörténész, Elbert János, aki a tartótisztjének méltatja a művet. (Idézi Palasik Mária, Történelmi Szemle, 2009/4.) Szabolcsi Miklós, az Irodalomtudományi Intézet operatív irányítója, akkoriban Aczél György befolyásos tanácsadója az Új Írásban (1969/2.) említi még megjelenése előtt a regényt: „Olyan új törekvésekről is hírt adhatok, amelyeket még csak kéziratból ismerek; egészen újszerű megoldást láttam Konrád György regényében, amely igaz, hogy a francia nouveau roman bizonyos kezdeményezéseit felhasználva, de azokat teljesen magyarra hasonítva láttató erejű képet ad a budapesti élet mélyeiből, vallomás az emberi nyomorúság és nagyság bonyolult dialektikájáról.”

Terjedt tehát a kézirat híre, és végül is engedélyezték a regény megjelenését. Az 1969-es könyvhétre adták ki, akkor szerénynek számító 6 ezer példányban. Egy nap alatt elfogyott. A „meg nem tévesztett olvasóknak” már nem is állt módjukban megvenni. A regény második kiadása csak a rendszer szétesésekor, 1988-ban kerülhetett az olvasók kezébe.

Orlow Seunke, holland filmrendező készített filmet A látogatóból. (Filmvilág, 1987/1.)

Az egyes szám első személyben megszólaló, névtelen narrátor egy napját fogja át a kisregény. A gyógyíthatatlanul elcseszett vagy elcsesződött életekkel foglalkozó állami ember és egy tipikus ügyfél találkozásával kezdődik A látogató: „Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem az őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha sír, rendszerint köntörfalaz… meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét kibirhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem a fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg neki, mennyire téved.”

Ez az alaphelyzet, amely a regényt meghatározza. Lényegében minden ügyfél ilyen: „Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson.” A mű hatalmas, kegyetlen érzékletességgel megjelenített példatára azoknak az életmélyi helyzeteknek, mely az állami ember szerint szokványos, huzamosan elviselhető, s melynek megváltoztatására az állami embernek, vagyis magának az államnak nincs lehetősége. Az állami ember tevékenysége alibi, mely ezt a tehetetlenséget leplezi.

Minden személytelenné válik. „Az ügyfél eltörpül ügye mögött. A hivatalnok is felszívódik hatásköre mögött.” Ez a személytelenség oldódik fel a regény folyamatában.

Az állami nehézkesség szimbóluma a hivatal új rugóval felszerelt ajtaja, amelyet a teljesen ellátás nélkül maradt öregasszony nem tud kinyitni: hazamegy és felakasztja magát.

A hivatalnok iratszekrényéből borzalmas kínzásokra, kínlódásokra, halálokra, gyilkosságokra, gyerekek és kamaszok megerőszakolására emlékeztető tárgyak kerülnek elő. A hivatalnok emlékezete is egy lomkamra. Egymás mellé sodródnak benne az embertársaikat, hozzátartozóikat megkínzó kisemberek és az öklüket rázó hadügyminiszterek, „a barátaikat felköttető, újdonsült népvezérek”.

Hogyan is bányászhatna elő magából a rosszul fizetett, egyhangú, szegényes életet élő hivatalnok annyi részvétet, amennyi nyomorúság a szeme lé kerül?

Az elszemélytelenedés, a tehetetlenség általában vonatkoztatható államra, rendszerre. Nem speciálisan arra, amelyben az író él, de azért olykor az író saját állama előbukkan az általánosságból: „Minden nép közül enyém adja a legtöbb öngyilkost.”

A Tereptan című fejezetből vehetjük a legszemléletesebb példákat arra, ahogy Konrád egymásra halmozza a társadalom alján összesűrűsödő nyomorelemeket: „Aládúcolt, rogyadozó csigalépcsőn szendergő öregember fölött lábalok át. A lakásokban a cipők megszakállasodnak a nyirkosságtól, a padlórésben csótányok ügetnek; a lepedő, ha van, alvók vérétől pettyes. Évszámra nem lehet kinyújtózni, szétvetett lábbal aludni, zavartalanul párosodni, a lakókra rároskad a vakolat, nyakukba zuhog a szennyvíz, a kisbaba lábát megrágja a patkány, az egészséges alá odavizel a beteg. A fegyelem próbái: összezárva elmebeteg apával, végbélrákos anyóssal, párna alatt hentesbárdot dugdosó férjjel; villanyáram fut az öregasszony feszületébe, egy rokkant kiesik az ablakon, kék-fehér rendőrautók szirénája…” És így tovább, hosszan, hosszan.

A regény középpontjába egy öngyilkos házaspár fogyatékos gyermeke áll. Az apa, Dr. Bandula jogász. Egykori miniszteri tanácsos és bérháztulajdonos. Kislányukat a háború alatt elvesztették, Dr. Bandulát kirúgták az állásából, házukat államosították, lakásukba társbérlők költöztek. A téglahordó segédmunkássá deklasszálódott Dr. Bandulát internálták, a táborban verték, folyamatosan zaklatták. Dr Bandula a fogságban meghibbant, minden állásból kikopott. A család javait eladogatták. Dr. Bandula a verseit lobogtatva, fehér bottal koldult. Alkoholista lett. Felesége bulémiás és egy kis szekta tagja. Ő is kikopott a munkából. Született egy nem kívánt, idióta fiuk, Ferike. A szülők könyöradományokból éltek, folyvást feljelentették őket. A fiukat szobatisztaságra szoktatni nem lehetett. A gyereket jobb lehetőséget nem találvn vademberi életmódra fogták. Pucéron, nyers ételekkel tartották. A szülők végül megmérgezték magukat, és az árva, idióta fiú ott maradt a rácsos ágyában meztelenül, ürüléktől síkos nylonlepedőn toporogva, intézetben pedig nem volt számára hely.

Az árva idióta látogatója tisztában van vele, hogy „voltaképpen nem csinálok semmit, a szenvedés forgalmát irányítom”. Nincs más dolga, mint „reménytelen ügyeket látszatintézkedésekkel félretolni”. A fejében lejátssza, hogy kilép ebből. Belép a szülők helyére, Ferike világába. Őt is ráneveli a gyakorlat, hogy nem tehet mást a gyerekkel, mint amit a szülők tettek. És ott ragad. Beleragad. Csak úgy tud a reménytelenség menedzseléséből kilépni, ha belép ebbe a reménytelenségbe. Felveszi a keresztet, amelyet látogatói bírhatatlannak mondanak, ő pedig azt gondolja, hogy huzamosabb ideig elbírható: „itt gubbaszthatnék régóta már, itt rejtőzhetnék évek múlva is”.

A gyereket elvállalja a Banduláék egykori háromszobás lakásának egyik szobáját bérlő prostituált, aki cserébe megkapja az öngyilkos szülők szobáját, prostiból anya lesz, akinek férj is kerül.

A látogató, aki nem Ferike szobájába ragad benne, benneragad a hivatalába, és várja ügyfeleit. Nincs más feloldás, mint a közös létbe való meghívása mindazoknak, akikkel egyek vagyunk ebben a létben. „… jöjjenek a mindig alulmaradók…, akiknek sosem jutott még annyi tér sem, mint egy civilizált börtön fegyencének… jööjjenek el az élhetetlenek, szerepük tuskókezű műszerészei, akik alkatrészeik limlomából sosem tudják összeállítani magukat… jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”

Ezzel fejeződik be a regény.

A regény első kiadása. (moly.hu)

Barabás Tamás így adja elő „igaz történetként” azt, ami a könyv publikálásakor történt: „Aczél György telefonált (vagy személyesen szólt, mindegy) E. Fehér Pálnak, hogy itt van ez a renitens Konrád György, tűrtük ugyan (több évi fektetés után) A látogató című regényének megjelenését, de kritikailag, szigorúan marxista-leninista alapon, ezt a könyvet alaposan helyre kell tenni! Igenis, mond(hat)ta E.F.P., s már fűzte is be a papírt a gépbe, már rótta is a megbélyegző sorokat. (Hitel, 1991/1.)

Igazából fogalmunk sincs és Barabás Tamásnak sem lehetett, hogy történt-e valami ilyesmi, de mindenesetre nem volt ebben semmi olyasféle titok, amelyet Barabás leleplezni vél.

Amikor a forradalom után bevezették a Tűrés kategóriáját a Támogatás és a Tiltás mellé, nyíltan hirdették, hangsúlyozták minden vonatkozó dokumentumban, hogy a nem a szocialista realizmus stílusában fogant, nem marxista szellemiségű, nem pártos, de nem is ellenséges, nem is antihumánus művek kiadhatók ugyan, de azok ideológiai hiányosságaira, eltévelyedéseire a marxista kritikának rá kell mutatnia. Nem az az érdekes, hogy ezt A látogató kapcsán is megkövetelték, hanem egyrészt az, hogy ezt az állampárti rendszerrel szemben (is) kifejezetten ellenséges művet tűrhetőnek ítélték, másrészt pedig az, hogy E. Fehér Pál és a Népszabadság a mű elmarasztalásában magára maradt, és a kisregényt a kritikusok többsége valóban úgy ünnepelte, ahogy Illés Endre előre megjósolta és utólag konstatálta.

E. Fehér Pál, ekkor a Népszabadság kulturális rovatának helyettes vezetője, elvégezte a feladatát. Nincs okunk azt hinni, hogy más lett volna a meggyőződése, mint a feladata: „A látogató című regény éppen, hogy elkészült, de már híre kelt az irodalmi élet ’belső’ hírcsatornáin: jelentős alkotás, korunk lényeges tartalmát reprezentáló mű született. Magát a művet kevesen ismerték, sőt a regény ismerői között voltak másféle vélemények is, az alkotás rangja mégis egyre növekedett. Lassan nemcsak a ’bennfentesek’ keltették hírét, hanem az olvasóközönség egy sznob rétege is, ahol nem annyira valóságos szellemi szenzációk, mint inkább az exkluzív botrányok az érdekesek. Aztán — végre — megjelent a könyv, és kapós áru lett. A regényről a mai napig is csupán jót illik mondani, ha ugyan nem akar valaki ’szektásnak’, ’műveletlennek’ látszani. /…/ Azt is mutatja ez a mű nélküli siker, hogy néha olyan közönség véleményét vagy, ha tetszik, rajongását fogadjuk el a siker mértékeként, amely a sznobizmus legrosszabb tulajdonságait testesíti meg.” A főhős „Ott lakik Banduláék elvadult lakásában, süketnéma cigánylányt választ szeretőjének, maga is átveszi a hülye gyermek állati szokásait, s persze közben elhagyja családját, munkahelyét, az értelmes lét világát. /…/ … mit mond a látogató? Ha szociográfia, akkor szükségszerűen csődöt kell mondania, mert nagyon messze van a hitelességtől. Ha a humanizmus egyik lehetséges magatartásváltozatát akarta megfogalmazni ’a látogató’ figurájában, akkor régen idejétmúlt eszményeket melegít fel. Ha ez a regény azt kívánja bizonyítani, hogy ahol a közösségi segítség, az egyetemes szolidaritás képtelen már a cselekvésre, ott az egyéni tettnek kell érvényesülnie, akkor valami különös krisztiánus eszményt hirdet, amelyről ugyancsak könnyűszerrel be lehetne bizonyítani, mennyire korszerűtlen s mennyire hatástalan. /…/ Ha a külváros valóságát a gyámügyi előadó lehetőségei szerinti teljességgel kívánja ábrázolni a szerző, akkor nem teheti meg, hogy kizárja az egészséges világrendet. Ha a kafkai parabola igényei szerint közelítem meg a regény valóságát, akkor az információtömeget kell fölöslegesnek tartanom, amely egy másik divat, a dokumentum divatja miatt került A látogató anyagába. Rossz regény A látogató. Nem csak világnézeti okokból ’hibás’ — és nem is azért, mert ’túlságosan komornak’ tartom azt a képet, melyet a regény nyújt. A látogató azért rossz, mert szerzője egy divat uszályába kerülve, nem a valóság újat megláttató, művészi újrateremtésére, hanem a divat szabályainak megtartására törekedett. A látogató nem korunk valamely fontos tartalmát, hanem egy divat ellenállhatatlanságát reprezentálja.” (Népszabadság, 1969. május 21.)

E. Fehér abban a szellemben ítéli el Konrád művét, amilyenben Konrád ítélte el a Nagyvilágból idézett dolgozatában Becket, Robbe-Grillet és társaik műveit.

E. Fehér Pál. (Népszabadság, 2013. február 28.)

E. Fehér azonban elkövetett egy hibát. Úgy bírálta a regényt, mintha a főhős valóban ott ragadt volna Bandula Ferike otthonában. Nem vette észre, hogy ez csak a látogató fejében történt meg.

Egy levélíró rámutatott az E. Fehér által elkövetett hibára. Lehet, hogy ez a levélíró Elbert János („Firkász”) volt, aki fent idézett jelentésében tájékoztatta a tartótisztjét arról is, hogy ő írni akart a Népszabadságba az általa nagyra tartott regényről, de Pándi Pál, a kulturális rovat vezetője ezt elhárította. Ekkor Elbert olvasói levélben fejtette ki a véleményét, amely azonban nem jelent meg.

E. Fehér mindenesetre egy meg nem jelentetett olvasói levélre válaszolva igyekezett pontosítani a cikkét: „Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, ahogyan erre egy levél figyelmeztetett —, hogy bírálatom egy helyén a fogalmazás félreérthető. A látogató címadó hőse, a gyámhivatali előadó —írtam —otthagyja az értelmes lét világát és átveszi a regény valóságos főszereplője, egy hülyegyerek állati tempóját. A regényben azonban ez a többíves betét — álombéli vízió, s nem valóságos esemény: egy lehetőség, mellyel gondolatban eljátszik ’a látogató’. De ennek is azt kell bizonyítania a regény szövetében, hogy mint a műbeli hivatalnok mondja: ’az emberi csődök tartóssága felmorzsol és elmeszesít’. Tehát a dolog lényege szerint e betét álomvalósága csak még jobban kiemeli a valóság rezervátum jellegét, aláhúzza és nem módosítja a mű lényegi mondanivalóját. Véletlenül, bírálatom után jelent meg az Esti Hírlapban a szóban forgó regény szerzőjével egy interjú. Lehetne részletesen is vitatkozni e beszélgetés tartalmával, de aligha autentikus e szöveg gondolatisága; az ilyen beszélgetésekben —tudjuk a bulvárlapok szükségszerű gyakorlatából —, nagyon leegyszerűsítve fogalmaznak. Az azonban világos, hogy ’személytelenítési’ és ’általánosítási’ törekvés, amelyről Konrád itt is szól, csak megerősíti azt az állításomat, hogy a kafkai módszerek divatossága bizony nagyon hatott az íróra.” (Népszabadság, 1969. május 23.)

A Fencsik Flóra által készített interjúban, amelyet E. Fehér elmarasztal, Konrád igen diplomatikusan fogalmaz. Az a mondat, amelyre E. Fehér utal így hangzik: „A társadalmi norma, amelynek nevében /a hivatalnok / ítél, elvont. Az ügyfél, aki egyéni gondgubancával előtte áll, konkrét. Általánosítania, személytelenítenie kell őt.” Szó sincs róla, hogy az író törekvése lenne az általánosítás és személytelenítés. (Esti Hírlap, 1969. május 22.)

Az Esti Hírlap visszavágott: „A kritikából ugyanis — amelynek indulatos hangja sokakat meglepett —, az is kiderült, hogy a cikkíró elmulasztotta a megbírált könyv figyelmes végigolvasását, s a regénynek a képzelet síkján játszódó részét is a valóságos cselekményhez tartózónak vélte. S ez a rész nem lényegtelen motívuma a regénynek; ellenkezőleg: a képzeletben végigvitt út járhatatlannak bizonyul, s ezáltal a regényíró éppenséggel ellenkező következtetésre jut, mint amit a kritikus neki tulajdonít. A glossza — miután a könyv figyelmetlen elolvasásáért is a könyvre haragszik, ahelyett, hogy a kritikus belátná felületességét — lapunkat is fölényesen kioktatja. Tegnapi számunkban interjút közöltünk a könyv írójával, Konrád Györggyel. Ezt az interjút éppenséggel nem ,véletlenül’ jelentettük meg. Konrád György regényét figyelemre méltó műnek tartjuk, amely nem csupán sznobok, de minden irodalomszerető, felelősségtudattal teli, gondolkodni képes olvasó érdeklődésére méltán számíthat. (f.f.)” A szignó az interjút készítő Fencsik Flóra nevét rejti.

Ilia Mihálynak számos kifogása volt a regénnyel szemben, de az ő bírálata sem E. Fehér vágányán halad: „Az írói szándékban, a megírás formájában kétkedve, mégis a könyv megrázó dokumentaritása, a vállalkozás írói érdekessége marad meg bennem a mű érdemeként, és ezt olyan jelentősnek érzem, mint az ellenvethető érveket. Jó könyv, olyan terhekkel, amelyeket úgy rak hősére, történetére, elbeszélő stílusára az író, hogy sokszor csinált tehernek érzem. /…/ …amit a regényt befejező, már-már himnikussá fokozott vallomásömlésben kapunk, s amelyben a hős minden baj-nyomor sújtotta embert magához hív és önmaga összeroppanása tudatában is kész vállára venni terhüket? Úgy tűnik, hogy ez csak szép messianisztikus vágy, semmint reális lehetőség, követendő példa. /…/ …gyakran tetten érem az írót ebben a borzalommodorosságban; egy vallási szekta vezetője nála természetesen a rákkórház hullakamrájának alkalmazottja; egy köznapi lakásfölmondásba biztosan bekerül egy csípőficamos nyomorék.” Az író „azt sugallja, hogy ez van, s egy gesztust sem tesz annak érzékeltetésére, hogy más is van, erősebb, hatalmasabb, az élet egészét inkább ezzel a világgal ellenkező irányba vivő, szóval az egészséges élet, ha úgy tetszik a szocializmus, amely nemcsak meditál e fölött a mélybe zuhant élet fölött, hanem sokat tett és tesz az újratermelő lehetőségek megszüntetésért; ennek írói mellőzése a könyv rajzolta valóságot, amely részleteiben igazán hű, mégiscsak csonkává teszi.” (Tiszatáj, 1969/8.)

Faragó Vilmos ezzel kezdi a kritikáját: „A hírek megelőzték jöttét, a beavatottak várakozása oly nagy, hogy talán meg se tud felelni neki. De beavatott is, beavatatlan is azzal teszi majd le (ebben máris bizonyos vagyok), hogy döbbenetes világú, láttató erejű, sodró személyességű könyvet olvasott. És magában íróvá avatja Konrád Györgyöt.” Miután hosszan sorolja a mű erényeit, azért Faragó is eljut az ideológiai helyreigazításig: „ha én a reménytelenségre berendezkedő, mert ’az emberi csődök tartósságát’ valló szeretetfilozófia erőtlenségét emlegetem, könnyen jutok egy gyékényre azokkal, akik elolvasván a könyvet, optimizmust kérnek számon rajta. Lesznek majd ilyenek, s abban az értelemben semmi közöm hozzájuk, hogy egy könyvön, amely az emberi csődök példázataiból állt össze, derűt vagy mondvacsinált kivezető utat reklamáljak. Én a társadalmi optimizmust reklamálom. Azt a kivezető utat, amely a dolgokban rejlik. A történelmi folyamatban. Abban, hogy az életkeret — a slum — és a társadalmi réteg — a lumpenproletariátus —, amely e példázatokat adja, történelmi képződmény, nem volt és nem is lesz mindig. /…/ …nehéz ugyan az intézményes boldogítás, de véghez kell egyszer vinni; a történelem éppen erre ’találta ki’ a szocializmust.” (Élet és Irodalom, 1969. május 10.)

Faragó Vilmossal a katolikus hetilap vitatkozik: „A regény gyenge pontjának tartja a kritikus azt is, hogy megoldása pesszimista, mert ’minden idealista szabad akarat — és szeretet-filozófia történelmileg pesszimista’. Egyszerűen érthetetlen számunkra, miképp lehet a keresztény szeretet-eszményt történelmileg pesszimistának nevezni.” (Új Ember, 1969. május 25.)

Bajai Ferenc szerint Konrád „prózáját az emeli fel, hogy mesterien ütközteti az emberré magasodó hivatalnokot a folyvást bürokratává visszasüllyedő énnel; a magas hőfokon tartott feszültség nyersanyagát a magyar prózai stílus ún. ’urbánus’ hagyományai (Márai, Kosztolányi) szolgáltatják, helyenként, Juhász Ferenc-i terjengősséggel, ismétlésekkel, felsorolásszerű részletezéssel. Konrád szépen és jól ír, leírásainak atmoszférája van, jeleneteinek belső logikája, hangulata magával ragadó.” Viszont a szerző szemére hányja a kritikus, hogy a rendszer jellege nem ismerhető fel. /…/ ’A’ társadalom vall kudarcot elesettjeivel szemben. És ez nem igaz.” (Népszava 1969. máj. 29.)

N. Sándor László, a Magyar Hírlap recenzense sem mulasztja el, hogy odabökjön E. Fehérnek: „A realitást hordozó látomások és az álomképekből kibontakozó, de a rémképeknél is súlyosabb valóság egybejátszása becsapta még a Népszabadság tapasztalt kritikusát is, kibillentve egyensúlyából egyébként megbízható mércéjét.” N. Sándor szerint „Konrád hivatalnok hőse egyenes ellentéte a vele egyes kritikákban rokonított kafkai hősnek; nem embertelenedik el, nem veszti el valóságos létformáját. Konrád azért játszatja el vele emberi mivoltának a tagadását, azért teszi egy idióta gyerek lassan hülyülő képzeletbeli gondozójává, egy néma cigánylány képzeletbeli szeretőjévé, mert a tagadást akarja tagadni. Konrád műve nemcsak a hivatalnoki ketrec-világ, hanem a szamaritánizmus kritikája is. A hivatalnokhős nem oda tér vissza vizionárius gondolatsora végén, ahonnan elindult. Tépelődései után, ügyfeleire várakozva, nem merevül a krisztusi jótékonykodás pózába. Egy humanista helyzet felismerése az övé: tenni, cselekedni akar. Olyan ember láthatja csak így a világot — illúziók nélkül, de nem kilátástalanul —, aki tudja, mert alaposan felmérte, hogy helye és feladata van benne.” (Magyar Hírlap, 1969. május 29.) Mi tagadás, N. Sándor a könyv javára olvassa félre a művet, hogy ideológiai szempontból is jóvá hagyhassa.

Papp Antal meséli el N. Sándor László cikkével kapcsolatban: „A Magyar Hírlap könyvkritikai rovatában nemrégiben N. Sándor László kollégám a helyére tette Konrád Györgynek azt a kötetét, amely miatt E. Fehér Pál tüzet kiáltott, s amelynek ’tüzét’ más oldalról, ha nem is teli tüdőből, de azért fújták, élesztgették. Szóval, mondom, helyére tette ezt a könyvet, legjobb tudása szerint, valós értékét és valós hibáival mérlegelve. Másnap valaki mélyen átérzett aggodalommal fogta meg kollégám kabátgombját: — Hogyan? Te más álláspontot foglalsz el a Konrád-könyv ügyében, mint a Népszabadság? — Na és? Mi van abban? Szerintem ez az igazság. Egyáltalán: olvastad te a könyvet? — Nem — azt mondja —, nem olvastam. De az elvtársak bizonyára jól megfontolták ott, mit miért írnak! Szóval, a kritikus nem olvasta el elég jól azt a könyvet, aki pedig a kritika kritikáját kritizálja — egyáltalán nem, így képződnek a legendák és az ellenlegendák, így élünk Pannóniában.” (Magyar Hírlap 1969. jún. 15.)

Kristóf Attila nagyon határozottan kiáll a regény mellett: „Konrád György — úgy érzem — túljutott azon, hogy közhelyeket sulykoljon belénk, meggyőz erről a szkepszise mögött feszülő emberség, józanság, egyszóval meggyőz erről korunkhoz nagyon is illő tehetsége. Lázadása nem afféle kóbor lázadás, inkább csöndes figyelmeztetés, hogy az ember észrevegye, valójában mit is akar kezdeni önmagával, képességeivel: nem békülhet sem fájdalmában, sem közönyében. Ehhez a mi korunknak áttételesen van köze, semmiképpen sem úgy, hogy számonkérhetnénk eredményeinket. Nincs itt eszmei zűrzavarról szó, mert az, ami a haladást szolgálja, nem lehet zűrzavaros. Köntörfalazás nélkül ki kell mondanom, hogy — hozzá bármifajta szempontból közeledve, A látogató a mai magyar irodalom kiemelkedő teljesítménye.” (Magyar Nemzet, 1969. június 1.)

Lázár István a Kossuth Rádióban méltatta A látogatót, amelyből részletek hangzottak el a rádióban.

Rónay György a Vigiliában lelkesedik: „…a mű mindenestül autentikus. Újabb termésünkben alighanem a legjelentősebb munkák egyike.” (Vigilia, 1969/7.)

A Hajdu-Bihari Naplóban (1969. július 6.) Kiséry Pál marasztalja el E. Fehért, aki „majdhogynem a normatív esztétika felkentjeként tör pálcát a mű fölött”, amelyet Kiséry lelkesen méltat.

Az emigrációban kiadott Irodalmi Újságban (1969. július 15.)  Albert Pál örömmel hozza az olvasó tudomására a jó hírt, hogy „kitűnő új regényíró született a honban”. Részletesen ecseteli a mű erényeit, és egyetlen szóval sem használja ki a regényt a hazai rendszer bírálatára, holott erre A látogató éppenséggel bőven nyújtana lehetőséget.

Kenyeres Zoltán az Új Írásban (1969/8.)

hosszan sorolja a regény fogyatékosságait. Esztétikai kifogásait bőven méri, de a regény ideológiáját, mondandóját egyáltalán nem támadja. Esze ágában sincs a művet „helyre tenni”. Ítéletének lényege ez: „És ez a könyv mégis megrendítő olvasmány. Az az emberi tartalom avatja azzá, amely átsugároz a lapjain és néhány művészileg is magasfeszültségű, nagyon szép részletben testet öltve legyűri a szerkesztés hibáit és feledteti az eszközök még csak kísérleti állapotát.”

Földes Anna meg is állapítja: „jól vizsgázott a kritika Konrád György A látogatójával. Egyetlen disszonáns kivételtől eltekintve — a szakma azonnal ráérzett a sajátos hangvételű mű igényességére.” (Kortárs, 1970/1.)

Márpedig a kritika a párttal szemben vizsgázott jól. Nem titkolták, hogy E. Fehér kritikája mögött a párt állt. Tóth Dezső szavai is ezt erősítik meg: „Lehetetlen nem látni, hogy a Népszabadság több határozott kritikai fellépése (pl.: Hernádi Gyula: Sirokkó, Moldova György: Az elbocsátott légió, Konrád György: A látogató c. regényei esetében)… legalább annyira képviselték a kulturális párt- és állami vezetés intencióit, mint amennyire kifejezésre juttatták a közvélemény — ezen belül elsősorban a pártközvélemény álláspontját.” (Pártélet, 1969/9.)

Király István feljegyezte a Naplójában (569.o.), hogy miként vélekedett Tóth Dezső A látogató ügyéről nem egészen egy évtizeddel később,1978-ban: „Tóth Dezső síkra száll az ontológiai tendencia ellen, de ugyanakkor azt gondolja: Konrád könyve jó, és hiba volt megbírálni. Konrádnak most egészen más lenne a véleménye társadalmunkról, ha annak idején nem érte volna kritika a könyvét.” Tóth Dezső – ekkor már az irodalomért is felelős miniszterhelyettes – naiv volt. Konrád Györgytől már A látogató írása idején is idegen volt a pártállami rendszer, miként a többi rendszer is.

A látogató megjelenése után három évvel már el is vesztette az állását a politikai rendőrség nyomására. Akkor lett egy elmegyógyintézetben segédápoló. Abban az évben próbálta kijuttatni külföldre Haraszti Miklós: Darabbér című szociográfiáját, amelyből per kerekedett. Konrádot ügyészségi figyelmeztetésben részesítették.1974-ben Szelényi Ivánnal közösen megírják Az értelmiség útja az osztályuralomhoz című könyvüket, amely a pártállammal leszámoló ellenzéki irodalom klasszikusa.

- hacsa -