Amilyen hevesen átkozták ki 1952-ben a munkáshatalom fikciójának igazolására törekvő Feleletet, olyan lelkesen fogadták be – ha kritikával is - 1962-ben a munkáshatalom fikcióját – a rendszer legitimációs alapját - tagadó Rozsdatemetőt. 1952-ben egy ünnepelt író egzisztenciája rendült meg. 1962-ben egy alig ismert novellistából lett ünnepelt, kitüntetett sztár. Semmi nem mutatja jobban az irdatlan távolságot 1952 és 1962 (kultúr)politikája között, mint a Felelet 2. és a Rozsdatemető fogadtatásának a különbsége. A regény itt olvasható: https://reader.dia.hu/document/Fejes_Endre-Rozsdatemeto-991

Fejes Endre 1973-ban. (Fotóművészet, 2021/2.)

Akárcsak kortársa, Kardos G. György, Fejes Endre is aluliskolázott, hányatott sorsú, fizikai munkából élő világcsavargó volt, mielőtt a tollforgatók körébe lépett volna. 1923-ban született az általa „ezerszer áldott” Józsefvárosban, nagyjából akkor és nagyjából ott, ahol hőse, ifj. Hábetler János. Négy polgárit végzett, aztán szabóinasnak, majd esztergályos inasnak állt. 1944-ben besorozták, megszökött, bujkált.

1945-49 között a nyugat-európai proletárok életét élte Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban. Belgiumban Európa legmélyebb szénbányáinak aknáiban kúszott a megélhetésért.

Sehol nem volt sokáig maradása. Itthon sem lett volna. 1949-51 között a Bosch angyalföldi gyárában esztergált. 1951-ben megpróbált kiszökni az országból. Elkapták, nyolc hónapra internálták.  Szabadulása után segédmunkásként, majd esztergályosként kereste a kenyerét.

1955-től publikálta novelláit. 1958-ban, 35 éves korában jelent meg az első kötete. Józsefvárosi, párizsi, világháború előtti, utáni munkástörténetekkel, törékeny lelkű, törékeny egzisztenciájú, áldozatnak való kisemberekkel. Ebben a kötetben már benne voltak emlékezetes figurái, a Hazudós, a Mocorgó, a Vigyori, Vonó Ignác. Ezekből többnyire akkor lettek szélesebb körben ismert alakok, filmek, színművek hősei, amikor írójuk már befutott a Rozsdatemetővel.

A regény mottója és kulcsa Blaise Pascal gondolata: „Az ember csak egy nádszál, a természet legtörékenyebbje, hanem egy gondolkodó nádszál. /…/ Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”

A gondolkodó ember Pascalnál az önmagára reflektált ember, akit a természet hatalmasabb erői, vadai megölhetnek, de az ember mégis nagyobb, nemesebb náluk, mert ő tudja, hogy meghal, hogy mi történik vele és miért. A Rozsdatemető családtörténetében, a Hábetler családban nincs önmagára reflektált ember, nincs gondolkodó ember. Ők Pascal -és Fejes – mértékével mérve nem emberek. Ettől persze még szerethetők is lehetnek közöttük, mint az állatok között. A Hábetlerek a vegetáció részei. Az első világháborútól a Kádár-korszakig vltozatlanul. A politikai rendszerek változása rajtuk nem változtat.

A szerző szaktársa, ifj. Hábetler János esztergályos a munkahelyéhez kapcsolódó rozsdatemetőben ököllel megüti a sógorát, aki a géproncsok közé zuhan, eltöri a koponyáját, meghal. Az író - felderítendő a halálos csapás előzményeit – feltárja a halált okozó testi sértés tettesének családtörténetét az első világháborútól a regény megírásának jelenéig. 

A Hábetler-család a Rozsdatemető 1963-as előadásán. Balról jobbra: Hajnalka – Hacser Józsa, Ifj. Hábetler – Madaras József, Eszter – Lengyel Erzsi, Híres István – Besztercei Pál, Gizike – Böröndy Kati, Pék Mária – Horváth Teri, id. Hábetler József – Szabó Gyula (Film, Színház, Muzsika, 1963. november 22.) 

A Thália Színház 1963-as előadásának színlapja. (Pesti Műsor, 1963. november 8.)

A Felelet második része elleni legfőbb vádpont az volt, hogy nem mutatja be megfelelően a kommunista pártnak, a kommunistáknak a „valóságos” súlyát, szerepét, hatását a munkások életében a Horthy-korszakban, és a bemutatott legfőbb kommunista sem felel meg a kommunista ideálnak és erkölcsnek.

A Rozsdatemetőben az első és egyetlen kommunista a világháború után tűnik fel, az is csak 1945-ben lett kommunista, feltűnően buta, nem ért semmit a világból, nem hat senkire, nevetség tárgya. Pék Mária is megmondja neki, hogy „nagy marhaság”, amit beszél. A regényben rajta kívül egyetlen szereplő sincs, akinek bármi köze lenne a „munkáshatalom” ideológiájához. Az egyetlen ember, aki fölhozza ifj. Hábetlernek, az esztergályosnak, hogy „te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa”, a rendszer által elnyomott, alkoholizmusba kergetett, osztályidegen értelmiségi, egy kitelepített detektívfelügyelő fia, aki egyáltalán nem barátja a rendszernek. És aki, amint megszűnik a származás szerint diszkrimináció, nyomban a munkás fölé nő, illetve nőne, ha a munkás ökle nem szakítaná meg az életét.

A regény olyan nyomorúságosnak mutatja be a munkássorsot, a munkáscsalád életét, a megélhetésért való küzdelmét, a munkahelyek közötti hányódást, a megaláztatások végtelen sorozatát, pici gyerekek elvesztését a Horthy-korszakban, ahogy „kell”.  A második világháború után pedig az egzisztenciális gondok eltűnnek. A valóságból ugyan a legkevésbé sem tűntek el, de ezzel a regény nem foglalkozik. A tegnap nyomorgó proletárjai kispolgári életet élnek, a lányok érettségiznek, „fehér köpenyes” munkát végeznek, nem panaszkodhatnak, szórakozni járnak. Nem kötik már őket szüleik világának erkölcsi követelményei. Válnak és szeretőt tatrtanak, ahogy az élet hozza. A nem gondolkodási képességükből nem vesztettek semmit. Életük vegetációs, állati lét maradt. A szocializmus, az anyagi biztonság nem ér, nem számít semmit az emberi lényeg szempontjából.

A folyamatosságot az ünnepi menü is kifejezi. Akár esküvő, akár keresztelő, akár karácsony, akár más, Pék Mária halat ránt, túróscsuszát csinál, demizsonból isszák a brügecsi bort. Ennyi ünnepnapokra már régen is jutott. A jelenben jutna bármi más. De más nincs, csak több. Hajnalka esküvőjén már kibővült a menü, de csak rárakódott a rántott halra, túróscsuszára néhány fogás, amikor már több fogást igényelt a megnövekedett jólét társadalmi normája.

A regényben még a „totális diktatúra” szókapcsolat is bekerül. Egy művelt régiségkereskedő figyelmezteti Hábetler Hajnalkát kezében egy kis Buddha szoborral: „e szobortól tanulni kell a totális diktatúrában, az ő erénye a bölcs hallgatás”. És Hajnalka gondosan őrzi ezt a Buddha szobrot, minden kapcsolatán át.

A szülők, idősebb Hábetler János és felesége, Pék Mária a maguk tanult és tudatosság nélkül követett erkölcsi maximái szerint becsületes életet éltek, lányaik életéből pedig ezek az elvek már kioldódtak. Ennyi a változás. ifj. Hábetler Jánosnak a szülei elveiből is, a „ringyó” testvéreiből is, az ügyeskedő sógoraiból is elege van, de pozitív válasza nincs. Csak a legnegatívabb: az ökle. A lányok és a vők erkölcsei nem kevésbé lazák, mint a Felelet romlott polgáraié, Farkas Zénóé, Eszteré. Emlékszünk még sorozatunk első részéből: mekkora botrány csináltak 1951-ben a Felelet vita előjátékában egy röpke „fehér pillangóból”? Pedig hát mi volt az a kis pillangó a Hábetler-lányok szexuális röpködéseihez képest? 

Udvar a Nagyfuvaros utcában. Egy Nagyfuvaros utcai szoba-konyhás lakásban lakott a Hábetler házaspár. Ott nevelték föl a Lenke úti barakk-lakótelep felszámolása után négy megmaradt gyermeküket. (hungaricana.hu Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest gyűjtemény.)

A Hábetler családban az indulatokat nem verbálisan, hanem tettlegesen fejezték ki. Az idősebb Hábetler is verte a feleségét, a felesége is verte a gyerekeit. Ha az egyik megérdemelte, megverte a többit is, ne nevessenek a bűnösön. Ez volt az ő elve. Így érezte igazságosnak. Ifj. Hábetler János pedig: „nem volt szép, nem különösebben értelmes. Konok fajta, indulatában fékezhetetlen. Öklével belecsapott akár a szoba falába is, ha megvadították, ilyenkor ordított, ahogy a torkán kifért.”

Nem tud másképp, csak ilyen ökölcsapással válaszolni Zentay Dezsőnek, az osztályidegennek, azután pedig nem mond semmit a rendőröknek, nem védi magát, nem magyarázza meg, mert nem is tudja, miért ütött. Csak annak, a regénybeli írónak beszélt az életéről, aki az életén kívül állt. Aki csak rezonált. Akitől nem kellett ellenérvekre, ellenindulatokra számítania.

Ezek voltak Zentay Dezső utolsó szavai: „Egy világ tapos rajtam, olcsó kapcabetyárok köpnek szemközt, vacak funkcionáriusok törik ki a nyakam, ha nem tetszik az ábrázatom, és ti mertek prédikálni nekem? Ti, akiket magam mögött hagyok ebben a rendszerben is, százszor különb életet élek nálatok, legalább munkaügyi főeladó lettem, és még előbbre is jutok, tanulok akkor is, ha minden funkcionáriussal egyenként kell verekednem, ti mertek prédikálni? Miféle jogon? Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi. Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs! /…/ Te hogyan élsz? Keresel több mint kétezer forintot, lakásfestést vállalsz, mosol, főzöl, takarítasz, csókolgatod a fiadat. Láttál már színházat belülről? Elolvastál egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos főnemes, háborús mártír, hiszen a szerelmedet és a kislányodat egy kis feledékenység miatt égették el Auschwitzban.”

Ez volt az, amire Ifj. Hábetler csak az öklével tudott válaszolni. Ez az, amire az írónak sincs válasza.

A végpont. Zentay Dezső – Inke László, ifj. Hábetler – Madaras József. (Film, Színház, Muzsika, 1963. november 22.)

A regény 1962 decemberében jelent meg. 1963 tavaszán már a második kiadást nyomták belőle. Kirobbanó siker lett. Fél év alatt elkelt belőle 35 ezer példány. Azért csak annyi, mert a nyomda nem tudta követni az igényeket. A könyv hiánycikk lett, egymás kezéből kapkodták ki az emberek. Már a következő évben megjelent több idegen nyelven. Összesen több mint harminc nyelvre fordították le.Magyarországon tíz éven belül nyolc kiadást ért meg.

Az első kritikák az Élet és Irodalomban és a Népszabadságban jelentek meg.

Jovánovics Miklós (Élet és Irodalom, 1962. december 22.) szerint a regény arról szól, hogy a tudat elmarad a léttől. Úgy véli, a regény sommáját ez a Gorkij idézet fejezi ki: „A burzsoá társadalom embere mindig csak az unokákig érezte magát embernek. Az új ember századok alkotójának kezdi érezni magát.” Ez illene a kritikus szerint a Pascal idézet alá. Csakhogy a regényben semmi nem utal arra az új emberre. A kritikus mégis megtalálja az új embert ifj. Hábetler személyében: ő „az egyetlen, aki utálja ezt a proletárnyomorral kombinált kispolgári életvitelt. Két indulatos kitörésében fogalmazódik meg legközvetlenebbül a regény lényege: „Éltek mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá fradi’ és ’Mibe hisznek? Mibe? . . . Anyuka kérem, ezt tessék megmondani!’” Csakhogy a kritikus félreolvasta a regényt. Az „éltek, mint a hörcsögök…” Zentay szövege, és éppen ifj. Hábetler képébe vágja. Ami pedig a második idézetet illeti, ifj. Hábetler sem tudta megmondani soha, miben hisz. Anyja legalább megszokásból az Istenben.

A Népszabadság (1962. december 22.) kritikusának, Kis Tamásnak azért feltűnt, hogy ifj. Hábetler, ha érzi is ”létformájuk tarthatatlanságát”, „csak ütni tud, amikor értelmesen cselekedni kellene.” A kritikus így védi meg az írót: „Bizonnyal akadhatnak olvasók, akik felháborodnak majd a Fejes által festett képen, és ellene vetik, hogy másfajta munkások is vannak, méghozzá igen sokan. És ennyiben igazuk is lenne. A bökkenő csupán az, hogy vannak ilyen munkások is, amilyeneket ezúttal Fejes ábrázolt, méghozzá nem is kevesen. És a feladat nem megnyugodni az előbbiben, hanem változtatni az utóbbin.” Vessük ezt össze a Révai-féle követelménnyel, miszerint az írónak a pillanatnyi valósággal szemben is a szükségszerű történelmi tendenciának megfelelő pozitívumokat kell kiemelni, és ennek megfelelően kell beállítani a pozitív és negatív jelenségek arányait. A buta kommunistát, Seres Sándort a pártlap kritikusa úgy állítja be, mint aki jobban érti a világot, mint a többiek, s hitének magva mégiscsak pozitív, maga a tudományos igazság. Következőleg: „Fejes tehát hisz abban, hogy az emberek a szocializmusban fel tudják küzdeni magukat a tudatos élet szintjére”, noha elismeri, hogy az író a regényében ennek reális lehetőségét nem ábrázolja. A regény ily módon mégiscsak elmarad a valósággal szemben. Ez azért még elválasztja az írót a kommunista szemlélettől, de azért nem lehet kérdéses, hogy Fejes „elkötelezett a munkásosztály, a szocializmus mellett”. 

Kutyával a kertben. (Film, Színház, Muzsika, 1972. szeptember 2.)

Nem csoda, hogy ez az enyhe kritika nem volt elég a sokat próbált kommunista harcosnak, Tömpe Andrásnak vezérőrnagynak, aki a politikai vezetéssel való konfliktusai miatt ekkor hagyja ott a pártközpontot, és kerül az agit-prop osztály éléről a Corvina Kiadó igazgatói székébe.

Tömpe (Népszabadság, 1963. február 19.) nem megy bele abba a taktikai játékba, hogy a kultúrpolitikai enyhülés kedvéért elkenjék a mű valóságos tendenciáját. Úgy véli, hogy a kritikusok nem adták meg a közönségnek és az írónak azt a „segítséget”, amire szüksége van. Fejes alaptétele, hogy a kor érintetlenül hagyja a szereplők tudatát. Az emberek nem alakítják a történelmet, a történelem nem alakítja őket Fejes világában. Ezért aztán a figurái valószerűtlenek. „Ha már annyi évtizeden vezetett át dolgozók és lebzselők között anélkül, hogy a munkásmozgalomnak akár csak a szele is érződnék, legalább azt írta volna le, hogy mi volt e kispolgárok és lumpenproletárok szerepe a nyilas uralom napjaiban. És azt, ahogy az ostrom után is folytatták a rablást, bármilyen zászló alatt. Kit véd Fejes, mikor nem beszél erről? Minket, kommunistákat nem! Mi vertük ki e banditák kezéből a fegyvert, éhező rendőrökkel, akik akkor még tudták, hol az ellenség.” (Ez finom utalás arra, hogy az ötvenes években, a koncepciós perek éveiben már nem tudták.) Tömpe szerint súlyos torzítás, hogy az egy szem buta Seres képviseli a kommunistákat. Mintha a szerző nem tudna az újat, jobbat akaró szervezett munkások, haladó értelmiségiek, fiatalok százezreiről, akik lelkesen, tettre készen álltak a jövő rendelkezésére a felszabadulás után, „akik közül jutottak a Nagyfuvaros utcába is. És ha nincs Rákosi és ami még hozzá tartozott, akkor a Hábetler család sem marad a posványban”.

Tömpe azzal zárja az írását, hogy ha Fejes leszámol a hiányosságaival, akkor „azzal a tehetséggel, amit a Rozsdatemető tanúsít - irodalmunk legelső soraiban lesz a helye”.

Azt ugyanis még a mű legszigorúbb kritikusai sem vitatták, hogy kiválóan szerkesztett és megírt regényről van szó, amely a maga balladai tömörségével, dísztelen, szigorú nyelvezetével bekapcsolja a magyar irodalmat a világirodalom jelenébe.

Mesterházi Lajos (Népszabadság, 1963. március 1.) Érti Tömpe indulatait, de megvédi Fejest. Ő utal először arra, hogy „a regény sikerét hordozó közvélemény egy része” éppen azt üdvözli a regényben, ami a rendszer ellen szól, és ez a közvélemény „további értesülésekre szorul”, Tömpe nyilván ezt kívánta megadni, de a regénnyel szemben támasztott követelményei Mesterházi szerint nem helytállóak. „Föltételezem, hogy jártak Hábetleréknél népnevelők, hogy el-elkaptak egy mondatfoszlányt legalább a rádió agitációs műsoraiból, és hogy például a lányok az iskolában is hallhattak egyet és mást a világról. De szükségtelennek tartom, hogy az író ezzel foglalkozzék. Hiszen itt éppen arról van szó, hogy a világ köztudomású változásai egyes típusoknál milyen áthatolhatatlan rétegeket találnak, hogy a nyárspolgáriság milyen groteszk módon szűri meg a közélet jelenségeit Úgy érzem, hogy a teljes történelmi krónikának és a teljes társadalmi körképnek az a követelése, amit Tömpe cikkéből hallani vélek, nem jogos. Ez a teljesség nem válnék hasznára…”  Mesterházi azzal igazolja politikailag Fejest, hogy a kommunista Serest, ha butának is, de szerethetőnek ábrázolja: „Seres figurájával Fejes éppen azt bizonyítja, hogy a kommunista — a legkisebb is, a leggyengébb is! — különb ember, mint a nyárspolgár, különb, mert kommunista. Nagyon igazságtalannak tartanám, ha éppen ott marasztalnánk el pártatlanságban (vagy éppen ellenpártosságban) az írót, ahol a legpártosabb!”

Tóth Dezsőnek ekkor még nem töltött be politikai funkciót, viszont ő volt a Magvető irodalmi vezetője 1960-62 között, tehát akkor, amikor a kiadó megjelentette a Rozsdatemetőt. Ő tehát nem recenzálhatta a felügyelete alatt kiadott művet, de valami azért tehetett az érdekében. Tóth már ekkor is olyan helyzetben volt, hogy kvázi hivatalos szemmel értékelhette egy időszak irodalmi kritikáit. Egy ilyen áttekintő tanulmány keretében marasztalja el Tömpe Andrást: „Tömpe András kritikája is avult vagy formális esztétikai kategória rácsába próbálta illeszteni a Rozsdatemetőt, s aszerint is ítélt.” (Kortárs, 1963/7.)

Seres Sándor (Egri István) agitálja a Nagyfuvaros utcai ház lakóit. (Film, Színház, Muzsika, 1963. november 15.)

Az Írószövetségben is megvitatták a Rozsdatemetőt. Bor Ambrus és Gyurkó László lelkesen védte a regényt Koczkás Sándorral szemben, aki szerint komoly baj van a mű tömeghatása körül. Az olvasók zöme nem azt olvassa ki belőle, amit az író kifejezni akart. Nem az a baj, hogy a regény nem ábrázolja extenzívebben a kort és a társadalmat, hanem az, hogy az író nem érzékelteti félreérthetetlenül, hogy a Seresnél súlyosabb egyéniségű öntudatos figurák is jelen vannak a Rozsdatemető lumpenproletár világában. (Élet és Irodalom, 1963. március 2.)

Révész Gy. István (Népszabadság, 1963. március 8.) azt állítja, hogy ha vannak is olyan családok, mint Hábetlerék, kevesen vannak, szélsőséges jelenségnek tekinthetők: „Márpedig a Hábetler család ötlábú borjúja, ha nem is páratlan, kurióz jelenség”, azonban  „— éppen a történelmi környezet teljes hiánya miatt — általános érvényűnek tűnhet az olvasó szemében”.

Komlós János, a Népszabadság kulturális rovatvezetője zárta le a vitát az állampárt központi lapjában (Népszabadság,1963. március 24.). Ő mondja meg a tutit. Rá hivatkoztak a legautentikusabb vélemény kifejtőjeként a továbbiakban. Hallgatólagosan az ő cikke számított hivatalos véleménynek.

Megállapítja, hogy „a Rozsdatemető kitűnő könyv. Csakugyan modern, szokatlan, újszerű jelenség a magyar irodalomban.” „Erő van ezekben a képekben és határozott állásfoglalás, gyűlölet az elnyomók ellen és a bírálaton is átsütő szeretet az egyszerű emberek iránt.” Viszont: „A Rozsdatemető alakjai inkább vegetálnak, mint élnek egy familiáris belterjességben, alig tudnak valamit a világból, még kevesebbet értenek belőle, és fél évszázadon át, szinte ugyanazt teszik, csaknem ugyanazt mondják, monoton ismétlődéssel, ami mozgásában is már-már a változatlanság érzetét kelti. Ez az ábrázolásmód pedig problémákat okoz, nemcsak ábrázolási, de filozófiai, ideológiai problémákat is. A Horthy-korszakban sem teljesen elfogadható, mégis könnyebben érthető ez az egyoldalúság, mert vele az író objektív törvényt is kifejez. Azt, hogy az osztálytársadalomban a magánélet és a társadalom két ellentétes, sőt ellenséges világra szakad szét, és a kisembernek a puszta létért folytatott küzdelme erejét és érdeklődését felemészti. A felszabadulás után azonban ennek az öntudatlan vegetálásnak a folytatása egészen napjainkig nem indokolt.”

A szerzőt elveszíteni sem szabad, ezért kell őt a rendszer elkötelezett, „érte haragvó” hívének beállítani, viszont elengedni sem lehet a művet súlyosabb bírálat nélkül, nemcsak a hazai olvasók miatt, akik a rendszer elleni haraggal üdvözlik a művet, hanem az emigrációra tekintettel sem. Komlós erről is szót ejt: „Az emigráns sajtó viszont ellenkező módon próbált általánosítani, az Ember képét és sorsát vélte felfedezni a Hábetler családban.”

Az emigráns Irodalmi Újság (1963. febr. 15.) Radics István jegyezte kritikájában valóban megfordul a dicséret és a bírálat iránya: „…a kommunista pártnak nincs ’szerepe’ a regényben, senki sem lép be, (se ki, mint mostanában divatos), a munkásosztályt a család képviseli, s a regény egyetlen kommunistájáról, jóakaratú szomszédai megállapítják, hogy tisztességes, de buta ember. Ez az üdítő pártnélküliség nemcsak az olvasó, az író javát is szolgálja. /…/ Fejes regényének természetessége kitűnő ellenillusztrációja a szocialista realizmus természetellenességének: az objektív hang, a jelentésszerű ábrázolás (sőt: az ábrázolásszerű jelentés) mélyebben és hitelesebben adja vissza a kort mindenféle pártos hetvenkedésnél.” Ellenben: „az az igyekezet, hogy az egyének magánéletén keresztül adjuk vissza a kor világát, nem csak botlásokra, hanem — néha — hamisításokra vezet. Ez történik, egyebek közt, az 1949- 53-as évek ábrázolásakor is; különös, hogy éppen ma, amikor ennek a kornak már lehetséges szabadabb és markánsabb felrajzolása, Fejes könyvéből hiányzik e periódus megelevenítése.” A világháború utáni részben „a feltűnő ’elprivatizálódás’ megakadályozza, hogy még csak megközelítően is helyes képet alkossunk a korról, melyen belül mindez létrejött.”

Ehhez tegyük hozzá: senki, semelyik oldalon nem foglalkozott azzal, milyen viszonyban áll a valósággal Zentay alaptétele, miszerint a rendszer minden lehetőséget megad a munkásnak a tanulásra, a felemelkedésre, a jólétre, a ranglétrán való felkapaszkodásra. Ez a fölöttébb sérülékeny, de a politikai propagandának megfelelő kép nem kerül elő a kritikákban. Nem dicsérik, nem ezzel érvelnek amellett, hogy Fejes „értünk” haragszik, és az emigráció kritikusa sem kifogásolja.

Horváth Sándor id. Hábetler János, Szemes Mari Pék Mária szerepében a Rozsdatemető 1980-as előadásában a József Attila Színházban. (Színház, 1980/6.)

A kritikusok szegedi konferenciáján Király István élesen támadta a Rozsdatemetőt: Az író helyesen kérdez, „a világnézet azonban tévesen válaszolt”: „emberi sorssá mitizálódott mindaz, ami pedig desiffrírozható s desiffrírozandó társadalmi jelenség. Akarva akaratlan ott kísértett a műben a gondolat: a társadalom megváltoztatásán át az emberi természet megváltoztatásához nem vezethet út. Az emberben s az emberi jövőbe vetett hitet tette kérdésessé a művészi mondandó. Mintha a szerző nem élte volna maradéktalanul sajátjává a marxizmus lényegét. Hiányoztak a védő eszmei gátak az emberi tehetetlenség művészete, a dekadencia felé.” (Élet és Irodalom, 1963. június 22.)

Diószeg András másképp gondolja: „nem érthetek egyet Király Istvánnal. Szó sincs itt ’biológiai determinizmusról’. Fejes ábrázolásában nagyon is világosan kiderül: meghatározott társadalmi determinánsok okozzák, hogy a Hábetler család élete úgy alakul, amint alakul. Azon esetleg lehet vitatkozni, hogy Fejes arányaiban helyesen szerepelteti-e ezeket a társadalmi determinánsokat. A probléma felvetése és a fő vonalvezetés azonban vitathatatlanul realista.” (Élet és Irodalom, 1963. június 29.)

 Faragó Vilmos felidézi egy bölcsésznek jelentkező leány szavait a felvételi bizottság előtt: „Nekem nagyon tetszik Hábetler Jani, de én is egyetértek azzal, hogy bizony túlságosan indulatos. Igaz, hogy a környezete nevelte ilyenné, de nem volt szép tőle, hogy a felszabadulás után, amikor mindenkinek lehetősége támadt az átváltásra, nem ragadta meg ezt a lehetőséget. Nekem azonban így is tetszett, bár elismerem, hogy jogos az a hivatalos álláspont, amely szerint Janinak igenis meg kellett volna javulnia.” (Élet és Irodalom, 1963. július 13.)

Hát ezért volt érdemes Komlós Jánosnak egy kolumnás írásban árnyalnia, kicentiznie a hivatalos álláspontot, hogy így csapódjon le egy nem is átlagos, hanem irodalom szakra törekvő diáklány fejében!

A vita sokáig, sok fórumon folyt. Valamennyi szálát nem követhetjük végig, de mindenképp említésre érdemes Simon Zoltán recenziója az Alföldben (1963/5.), mert ő volt az első, aki komolyan foglalkozott Zentay Dezső alakjával, aki a kritikák nagy többségében említésre sem kerül. Ő idézi először Zentaynak a rozsdatemetőben elhangzott halálos kimenetelű szavait, a regény kulcsmondatait.

Mátrai László filozófus, akadémikus megszólalását sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ő nem kritikát írt, csupán kifejezte azonosulását Komlós János bírálatával és a regény mottójával foglalkozott. Az ő rövid szövege volt az igazi ideológiai följelentés (Kortárs, 1963/6.) Az ő olvasata nem hagyott volna teret a mű kultúrpolitikai befogadására.

Mátrai, a francia filozófia, azon belül Blaise Pascal szakértője arról ír, hogy a Rozsdatemető hősét ellenséges vagy közömbös világ veszi körül, amelyben idegenként, a vak véletlennek kiszolgáltatva bukdácsol, úgy válik véletlenül gyilkossá, mintha ő lenne – ezt már e sorok írója teszi hozzá – Meursault Camus Közönyéből. „Az egzisztencializmus és az action gratuite világa ez, mely nagyon is logikusan vallhatja ideológiai ősének Blaise Pascalt, az ellenséges világ elől istenhez menekülő, de igazi megnyugvást ott sem lelő irracionalistát.” „…a dolgok logikája szükségszerűen juttatja el Pascalt arra a relativista, nihilista álláspontra, hogy az emberek között, a társadalomban minden dolog relatív, esetleges és egyetlen szilárd, valós pont az istenben való egyéni megkapaszkodás. /…/ Pascal ’platformjáról’ nézni Hábetler Jánost egyben azt is jelenti, hogy nem is olyan éles az a határvonal, mely az író és a hőse világnézete között fut. Annyira nem éles, hogy talán nincs is.”

Mátrai az összes többi hazai bírálóval ellentétben ideológiai ellenségként azonosította Fejest. Kiugrott abból a keretből, hogy a szerzőt úgy bíráljuk, hogy azért a magunkénak tarthassuk.

Nem véletlen, hogy Fejes ezt a rövid írást tekintette igazi kihívásnak. Egészen irracionális módon, majd másfél évtizeddel később hatalmas terjedelmű, sok részes írásban válaszolt rá demonstrálva a maga jártasságát filozófiában, történelemben, az autodidakta rejtett kisebbségi érzésével. Hatalmas munkát fektetett bele ebbe a teljesen funkciótlan és időszerűtlen reagálásba, Mátrai összevagdalásába, amely több mint száz oldalt foglal el a Gondolta a fene című 1977-es esszékötetében. (itt olvasható: https://reader.dia.hu/document/Fejes_Endre-_Gondolta_a_fene_-843.)

Fejes Endre példátlan gyorsasággal, a Rozsdatemető megjelenése után alig három hónappal, 1963. április 4-én József Attila-díjat kapott.

Avar István gratulál Fejesnek a József Attila-díj átadó ünnepségén. (Film, Színház, Muzsika, 1963. október 11.)

A Magyar Rádióban „Gondolatok a Rozsdatemetőről” címmel futott egy műsor, amely megelőzte a regény folytatásos közlését. Az első részt 1963. szeptember 18-án sugározták. Ekkor Fejes már dolgozott a Rozsdatemető színpadi változatán. Három író is jelentkezett, hogy színpadra alkalmazza a regényt, de az író magánál tartotta ezt a feladatot.

A regény megjelenése után 11 hónappal, 1963. november 14-én Hábetlerék megjelentek a Thália Színház színpadán. A siker akkora volt, hogy a következő bemutatót elhalasztották, hogy többször játszhassák a Rozsdatemetőt. A következő két évben vidéki színházak sora mutatta be a színdarabot, amely a további évtizedekben is fel-felbukkant a színházaak repertoárjában. 

A Rozsdatemető 1995-ös előadásán a Thália Színházban Gáspár Sándor ifj. Hábetler Jani, Nagy-Kálózy Eszter Csele Juli (mindenki babája) szerepében. (Színház, 1996/1.)

Fejes Endrének több mint fél évszázad adatott még a Rozsdatemető megjelenése után. 2015-ben halt meg 92 éves korában. Első regényének és korai novelláinak a szintjét többé nem érte el, legfeljebb a Jó estét nyár, jó estét szerelem című kisregényével közelítette meg.

A rendszerváltás számára is meghozta a szólás szabadságát. Módjában állt még megcáfolni egykori kritikusait, akik a bírálatuk mellett is azt bizonygatták, hogy Fejes nem a rendszer ellen, hanem a rendszerért haragszik: „Soha az elmúlt ezer év alatt ennek az országnak ilyen pillanata nem volt. Már nincsenek megszálló csapatok, kivonultak végre a szovjetek, nagy örömömre lebontották az egypártállamot, és mi maradt? A ziccer! /…/ Soha nem hittem a munkásosztályban, mint olyanban, soha nem voltam hajlandó a glóriát a fejük fölé rakni.” (Taps, 1992. július 1.)

Azért ne legyünk biztosak benne, hogy ezt a Rozsdatemető írásakor is pontosan így gondolta.

A rendszerváltás után. (Taps, 1992. július 1.)

- hacsa -