Egy negyvenhárom éves elsőkötetes hatalmas nemzeti és nemzetközi sikert aratott az első regényével. Kevesen robbantak be így és ennyire a magyar irodalom élvonalába. Az első recenziók megjósolták, hogy nagy viták lesznek a mű körül. Aztán nem látszott ezekből semmi. A nyilvánosság előtt teljesen egyöntetű volt a lelkes fogadtatás. Pedig sokan érezhették volna úgy, hogy ez a zsidó nacionalizmust (is) kegyetlenül feltáró regény a hatalom és a zsidó közvélemény közti szakadékban az 1967-es háború után nem lesz a zsidók kedvence. Csak a rendszerváltás után tudtuk meg, hogy a műről valóban éles viták folytak a színfalak mögött. Kardos G. György regényei ITT olvashatók.

Kardos G. György arcai (Jelenkor, 1977/4.)

Ha az ávós, újságíró, kiadóigazgató Kardos György megmaradt volna Kastreinernek, vagy Kardos G. apja maradt volna meg Kohnnak, akkor Ávráhám Bogatir szülőapja is megmaradhatott volna annak, aminek 1925. május 10-én megszületett. A G. a magyarosítások gyümölcse.
Kardos G. eleve csonka családba született. Apja, Kardos István, a bohém újságíró teherbe ejtett egy 19 éves gépírólányt, akit a fia születése előtt négy hónappal feleségül vett, hogy ne legyen már zabi az a gyerek, de aztán gyorsan el is vált. A fiút az anyja nevelte föl. Az apjával csak kamaszkorában próbáltak valamilyen kapcsolatot kialakítani, de nem nagyon tudtak mit kezdeni egymással. „A fagy nem engedett fel soha közöttünk” – vallotta Kardos G. (Új Írás, 1975/6.)
Kardos István nem volt igazán apának való. Derekasan harcolt a Nagy Háborúban, bele is rokkant. Színházi lapot szerkesztett, pletykarovatot tartott fenn az Érdekes Újságban. Színházi öltözőkben, kávéházakban és állandó pénzzavarban élt. Színműveit soha nem mutatták be, de előleget azért kisírt utánuk. A vészkorszakban pusztították el Buchenwaldban. Kis híján a fia is erre a sorsra jutott.

Kardos István (1883-1945) (Délibáb, 1932. szeptember 3.)

Kardos G. a wikipédia szerint 1943-ban leérettségizett. Ő maga viszont azt állítja, hogy „az iskola legrosszabb tanulói között jegyeztek, és nyolcadikban ki is csaptak, mert az első félévben hét tantárgyból buktam meg, és volt vagy háromszáz igazolatlan órám. És ha nem csaptak volna ki? Nemsokára amúgy is zárt vagonban utaztam a bori rézbányák felé...” (Új Írás, 1975/6.)
A fővárosi Berzsenyi Gimnázium 1942/43-as évkönyvéből annyit tudunk meg, hogy a 7. osztályból már kimaradt, mert évet kellett ismételnie.

A versíró kamasz (Új Írás, 1975/6.)

Munkaszolgálatosként ugyanabban a lágerhálózatban sínylődött, mint Radnóti Miklós, akihez még Pesten eljárogatott a kamaszkori verseivel. Neki nagyobb szerencséje volt, mint Radnótinak. Az ő menetoszlopát fölszabadították a jugoszláv partizánok. 1944 őszén persze nem indulhatott a német megszállás alatt álló Magyarország felé, hogy elérje a csatlakozást Auschwitzba. Elindult hát a másik irányba Palesztina felé.
Több hónapos vándorlás után Bulgárián, Törökországon, Libanonon keresztül eljutott Palesztinába. Szolgált az angol csendőrségnél, dolgozott kőművesként, szépen kitanulta a szakmát. A CIA börtönében is megfordult. Izrael megalakulása után keresztül-kasul bejárta az országot, megismerte a zsidó parasztok, a szövetkezeti falvakban dolgozó mosavnyikok életét. Regénye színhelyén Beér Tuviában végzett mezei munkát többek között annál a családnál, amelyből Bogatir figurája vétetett. Például segített kihúzni a kisborjakat az anyjukból.
Izrael megalakulása után jött volna haza, de besorozták a hadseregbe. Cvi Kardos őrmester derekasan kivette a részét a harcokból.

Rendfenntartó közegként Beer Sevában. (Új Írás, 1975/6.)

1951-ben az édesanyja táviratozott neki, hogy nagyon beteg, ha életben akarja látni, jöjjön haza. És jött. Így meséli fia, Dániel (Eső, 2020/4.). Édesanyja tizennyolc évvel később hunyt el…

Az édesanya, Pollák Jolán. (Új Írás, 1975/6.)

Itthon az Izraelben kitanult szakmáját hasznosította: beállt kőművesnek. Egyik nyilatkozata szerint: „Életem talán legboldogabb korszaka volt. Reggel az öltözőben jóízű történeteket hallgattam az öreg szakiktól, este malteroslányokkal jártam moziba. A Sorbonne-on sem tanulhattam volna többet. (Lyukasóra 1994/7.) Közben irogatott az Alföldbe. Álnéven. Nem akarta, hogy a munkatársai, régi ismerősei meglássák ezt az oldalát. De ez nyilván nem volt titok gyerekkori barátja, Földes Gábor előtt, aki a győri színháznál működött főrendezőként, amikor Kardos G. éppen a városban kőműveskedett. Hívta őt a színházhoz dramaturgnak, így változtatott pályát a kőműves.
Nem csak dramaturgként foglalkoztatták. Mindent csinált, amire éppen szükség volt. Még statisztált is. Valamikor a pártba is belépett. A színház párttitkárnőjével is testközelbe került, s mivel rajtakapták őket, a kor pártmorálja szerint össze kellett házasodniuk. Ezt a házasságot Kardos G. nem gondolta sokkal komolyabban, mint az apja az anyjával kötött házasságát, és ez a frigy is hamarosan válással végződött. A második házassága sem tartott sokáig, csupán 1958-ban született leánya kétéves koráig.

Leányával, Krisztinával. (Új Írás, 1975/6.)

Amikor Földes Gábort a forradalom utáni perek legabszurdabb ítéletével felakasztották, ő már a Magyar Rádiónál, azután pedig a Bábszínháznál és az Operettszínháznál dolgozott mint dramaturg.
Ő volt az univerzális háttéríró, aki a politikailag kurrens darabokat és használhatatlan forgatókönyveket élvezhetővé tette. A régi klasszikus operetteket élővé varázsolta és beemelte a jelenbe. Remek szövegekkel, gegekkel javított föl színpadi műveket, rádiójátékokat, bábműsorokat. Kitűnő jeleneteket, színpadi helyzeteket teremtett. Ehhez nagyon értett, és pályája nagy részében ez volt az elsődleges bevételi forrása.
Az életformája kissé hasonlított az apjáéhoz. Utált egyedül lenni, lételeme volt a társasági élet. Molnár Gál Péter szerint ő volt „az utolsó pesti linkek legaranyosabbja” (Premier, 2010. május 5.).
Minden társaság középpontja volt, az egyik legnagyobb dumás Pesten. Átanekdotázott akárhány éjszakát. Epés bemondásai tárházából élénkítette föl a szövegkönyveket. Diplomája nem volt, műveltsége annál inkább. Beszélt jó néhány nyelven. Angolul, franciául, németül, kicsit szerbül és persze ivritül. Egy ideig még hazajövetele után is ivritül álmodott.
A hatvanas évek közepén híre kelt, hogy a háttéríró és az élőszó virtuóza, aki addig a saját nevével semmi lényegeset nem publikált, negyven éves, kopaszodó fejét komolyan írásra adta. Regényt ír.
Amikor a Magvetőnél felbukkant, s közölte, hogy ő Kardos György és Kardos György igazgatót keresi, nem hitték, hogy komolyan beszél. Ekkor lett ő G. Miért pont G.? Nem tudjuk.
A regény 1968 végén jelent meg, és hatalmasat szólt. Egészen rendkívüli jelenség, hogy egy 42 éves, első könyves író így, ekkora erővel robbanjon be a magyar irodalomba. Az irodalmi élet nyomban észlelte és visszaigazolta, hogy valami nagy dolog történt.
„S a földön sötétség és zűrzavar volt…” – ez az Avraham Bogatir mottója, mely a Teremtés könyvének elejéről vétetett, de nem egyezik egyetlen közkeletű fordítással sem. Az írónak a sötétség mellett az elterjedt zsidó és kereszt(y)én(y) magyar fordításokban nem szereplő zűrzavarra is szüksége volt.
Ez Palesztina 1947-es világa, Izrael létrehozása. Ebben a színes zűrzavarban a legkülönbözőbb felfogású és élethelyzetű arabok, zsidók, angolok, keresztények élnek együtt, működnek együtt, harcolnak egymással. A fölködlő múltból beleszövődik a történetbe az elhagyott Oroszország, Párizs, a két világháború ellentétes frontjai. A Beér Túvia szövetkezeti faluban (mosavban) keserű életét tengető gazda hét napja átfogja ezt az összekavarodott, feszültségektől szikrázó világot. Az egymásnak ütköző akaratok és az általános bizonytalanság világát.
A multikulturális társadalom minden alkotóeleméből, társadalmi rétegéből megjelennek a gyilkos előítéletek, valamint a békevágy, a bölcsesség hordozói. Valamennyien éles kontúrokkal. Egy lepusztult, küszködő Palesztina keretében.
Bogatir, a békevágy, a humanizmus embere gyarló és menthetetlenül boldogtalan lény. Szépreményű fia tragikus halálával, másik fia meghülyülésével, beszűkült, kicsinyes feleséggel, elidegenedő leánnyal, a házába vetődő, menekülő terrorista fiú megmentésének és pacifikálásának feladatával árnyékba borított életében küszködik kedvetlenül és nem éppen példaszerűen a gazdaságával. Még a lovával is csak a baj van. Az Oroszországából hozott műveltsége, abban a franciás beütés egy régi gyengéd kapcsolatban pár órára föléled, majd elhal egy zárdában… Bogatir multikulturális közegben kanyargó életére jellemző, hogy orosz, német, jiddis, francia, angol, héber, arab nyelvre is szüksége van, holott nem mindegyiknek mestere.
Akárhogy is, ebben a regényben semmi pozitívum nem mutat az önálló zsidó állam felé. Sem az ezért harcolók tettei, sem az ideológiájuk, melyet egy lepusztult jeruzsálemi pincében fejt ki borzalmas demagógiával egy kinézetre is visszataszító alak.
A regényben leírt halálok legborzalmasabbika éppenséggel egy fasiszta lányt ért szadista angol katonák által.

Az első kiadás címlapja

Több náció képviselője mondja ki más náció képviselőiről, hogy mindet ki kellene irtani. Ilyen világ ez.
Kardos G. György még az 1967-es „hatnapos” háború előtt fejezte be a regényét, de az már csak a háború után másfél évvel jelent meg. Akkor, amikor nagyon kényessé, mi több, feszültté vált a hatalom és a magyarországi zsidóság viszonya. A hangulatjelentések és a besúgó hálózat jelentései egyaránt arról tanúskodtak, hogy a magyarországi zsidóság nagy része legkevésbé sem értett egyet a pártállami hatalom arabpárti, Izraelt elítélő állásfoglalásával, a diplomáciai kapcsolatok megszakításával. Kádár János pedig igény kemény szavakkal lépett föl annak érdekében, hogy a párt vonalától eltérő véleményeket ne tűrjék meg, és azok képviselőit szankcionálják. Sokan tartottak attól, hogy a hatalom Lengyelország, Csehszlovákia példájára Magyarországon is fölveri az antiszemitizmus hullámait, annak súlyos egzisztenciális következményeivel. Bár erre nem került sor, de 1968-69 fordulóján ebbe senki sem lehetett biztos, és történtek is származási szempontú elbocsájtások néhány területen. (Erről l. Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók, Corvina, 2019, 161-243.o.)
Nem lett volna csoda, ha egy ilyen élesen antinacionalista, tehát implicite anticionista műre sokan Izrael-ellenes kurzustermékként tekintenek.
Az első recenziók fel is készítették a közvéleményt egy ilyen vita lehetőségére. Falus Róbert leszögezte a párt központi napilapjában: „Semmi veszedelmet nem látunk abban, ha a könyv tartalma és tendenciája körül vita alakul ki.” (Népszabadság, 1968. december 13.)
A zsidó hetilap, az Új Élet (1969. január 1.) is ezzel zárta a könyv magasztalását: „Lehet, hogy az író e könyve vitát fog kelteni, de egyet meg kell állapítani: az Avraham Bogatir hét napja egy ellentmondásokkal, nacionalizmussal megterhelt szabadságharc, az 1947-es izraeli—angol háború nemes írói eszközökkel megalkotott regénye.”
De ilyen vitára a nyilvánosság előtt egyáltalán nem került sor, és zárt körben is csak kevesen szólaltak fel a könyv ellen.
Egyrészt a regény minősége, lebilincselő ereje, másrészt a szerző megkérdőjelezhetetlenül zsidó mivolta kiemelte a művet az aktuálpolitikai kontextusból.
A kritikai visszhang egyöntetű volt és nagyon pozitív.
Faragó Vilmos megállapította, hogy ezt a világot ilyen jól „talán senki se rajzolta meg eddig, mert mindenki belülről, elfogultan és csak részben indokolt nemzeti pátosszal fogott hozzá”. (Élet és Irodalom, 1968. december 28.)
Bor Ambrus a Magyar Nemzetben (1969. február 23.) a békességvágyat emeli ki Bogatir meghatározó jellemzőjeként. „Tudatos elnyomó és buta elnyomó. Okkal nacionalista és üldöztetésétől nekivadult nacionalista. Azzá torzult anarchista, meg kalandor, vérbosszú-dédelgető, idea-megszállott, fanatikus. És ebben a feszültségben, amelyet egyébként objektív riport pontosságával is érzékeltet az író, s amely épp ezért szabályszerűen garantálja a közeli robbanást (meg a következő robbanásokat), mindenki valahogyan össze van kötve, együtt él.”
Gáll István a Magyar Hírlapban (1969. március 27.) így lelkesedik: „A szenvedélyeken túl, a kibogozhatatlan bonyodalmakon átgázolva, az élet egyszerű igazságára, jóságára, bölcsességére talált rá az író. Kardos G. György hibátlanul ír, tökéletes érettséggel ábrázol embereket, helyzeteket; száraz és kemény a stílusa, ha kell, de lírával, költői gazdagsággal tud megeleveníteni tájakat, városokat, békés kibucokat, mocskos éjszakai sikátorokat, angol börtönt, egy száguldó rozoga autóbuszt, vagy egy szántást, narancsliget-permetezést. Ez a kisregény nagy mű. Semmi máshoz nem hasonlítható remeklés.”
Érdekes – vagy talán nem is annyira érdekes – módon Veres Péter az, aki súlyos antiszemita írásokkal a múltjában a születő Izrael hőskölteményeként üdvözli a regényt: „Mindezek fölött azonban, és ami a fő, mindezekben belül is ott van az a sajátos közösségteremtő akarat is, amelyet a születő vagy újjászülető nemzetek Mózesei, Józsuái — és tegyük hozzá: Árpádjai, Istvánjai — már nemzetteremtő, országalapító erővé tudnak sűríteni, összefogni és mozgósítani. Még az is ott van benne, legalább én ezt is kiolvasom belőle, hogy az országteremtő atyák maguk nevelte gyermekei nem sokat adnak az ő hős szüleikre. /…/ És ez most, itt, ebben az új Izraelben, mind együtt van.” Még jó, hogy hozzá teszi: „(Ezek persze csak az én gondolataim. Nem esküszöm rá, hogy az író is vállalná-e őket. De az ő könyve sugallotta, hát viselje el.)” (Valóság, 1969/8.)
Veres azt írta a szerzőnek a levelében: „Ez egy kitűnő magyar parasztregény, Te népi író vagy." (Magyar Narancs, 2005. szeptember 29.)
Veres Péter félreértőképessége éppoly fényesen érvényesült az Avraham Bogatir esetében, mint – miként sorozatunk előző darabjában mutattuk – Déry Felelete esetében. Hiszen Bogatir nem elhivatott, nem földimádó, hanem sokkal inkább kelletlen, botcsinálta, de legalábbis sors csinálta paraszt. A nemzetteremtés pátosza meg azután végképp távol áll tőle.

Kardos G. György Szigligeten üdül 1969 nyarán, és regénye második kiadását korrigálja. Mellette Létay Vera kritikus. (Tükör, 1969. augusztus 19.)

Kardos G. György egy csapásra berobbant a magyar irodalom élvonalába. Nem csak a kritikusok, az olvasók is lelkesedtek a regényért, mely pillanatok alatt több kiadásban százezres nagyságrendű olvasótábort ért el Magyarországon, és a legjobban értékesíthető magyar regények közé került az irodalom világpiacán. Húsz nyelvre fordították le.
Csak néhány évvel ezelőtt kerültek nyilvánosságra azok a dokumentumok, amelyek arról tanúskodnak, hogy voltak, akik antiszemita műként értékelték a regényt. Novák Attila ismertette ezeket a dokumentumokat az Élet és Irodalomban (2020. április 17.): „dr. Schwartz Mór budapesti főrabbi, a Dózsa György utcai zsinagóga rabbija annak a véleményének adott hangot, hogy a rabbitestületnek állást kell foglalnia a könyvkiadásban mutatkozó ’antiszemita tendenciák’ miatt. Amikor csodálkozva ránéztek, kifejtette, hogy a Bogatirra gondol, arra, hogy a mű ’a nem zsidó ember előtt antiszemita beállítottságú’. Nagy vita tört ki ezen állítása nyomán. Scheiber Sándor professzor, az Országos Rabbiképző Intézet nagy hírű igazgatója megvédte Kardos G.t, mondván: ’Még soha ilyen pozitívan nem foglalkozott a könyvkiadás az antiszemitizmus elleni harccal. A legnagyobb elismerés illeti... Végre egy könyv bemutatja, hogy a zsidó nemcsak kalmár, hanem paraszt is. Igen jónak tartja a könyvet...’ Azt is hozzátette, hogy: „A magyar kormány ténykedését, hogy ezt a könyvet kiadni engedélyezte, pozitívan kell értékelni, hiszen a magyar kormányt különben sem lehet azzal vádolni, hogy antiszemita könyv kiadását engedélyezi.’ Raj Tamás, a sokszor „renitenskedő” és az államhatalommal szemben komoly bátorságról tanúskodó szegedi rabbi először (az ügynöki jelentés szerint) másról beszélt, majd egy idő után elkezdte támadni a Kardos G.-könyvet és (Seifert Géza jelentése szerint) részletes kritikával akarta illetni azt, a szerzőt (vagy a könyvét) pedig ’gettó-zsidónak’ nevezte. Rajtól végül Benoschofsky Imre főrabbi – aki amúgy Scheiberrel egyetértett – ’ügyesen’ megvonta a szót, leszerelte Rajt. A szervek (Mélykuti Ferenc alezredes, BM III/II. Csoportfőnökség, 4-A. alosztály), amellett, hogy Raj Tamás magatartásáról tájékoztatták a szegedi társszerveket, Schwartz Mórt hálózati ellenőrzés alá vonták, különösen azért is, mert templomában ’adataink szerint – egy erős cionista csoport, illetve központ működik’.” 
Jellemző, hogy Kardos G. sok gyalázkodó levelet is kapott, meg olyanokat is, amelyek bátor cionistaként üdvözlik őt.
Kardos G. György mindössze négy regényt írt. Az első hármat trilógiaként szokták emlegetni. Annyiban joggal, hogy mindhárom Palesztinában/Izraelben játszódik azokban az években, amikor a szerző ott élt, de ezek a művek csak történelmileg, nem történetileg függenek össze. Nem az Avraham Bogatir szereplői élik tovább az életüket. A Hová tűntek a katonák? egy kórházban játszódik, ahol az angol hadseregben harcolt lengyeleknek, az Anders-hadsereg katonáinak a sorsai, személyiségei torlódnak össze. A történet vége pedig a magyar Úri őrmester elutazása előtti utolsó napján játszódik. Ezt már Veres Péter sem gondolhatta zsidó nemzetigenlésnek. A koncentrációs táborból érkezett fiatal katona annyira elviselhetetlennek érzi a születő Izraelben uralkodó nacionalizmust, hogy kimenekül a bizonytalanságba.
Az író trilógia utáni működését így foglalja össze Vámos Miklós: „Pénzkereseti munkákba temetkezett, írt zenésszínházi tinglitanglit, krokit és publicisztikát, tévéjeleneteket, s tömérdek filmforgatókönyvbe piszkált bele. Őhozzá a rendezők rendszerint akkor fordultak, amikor egy másik író a forgatókönyvet már elszúrta. Vagy odakente. Hívták a reménytelen ügyhöz Kardos csodadoktort. És ő jött, sértődés nélkül, atyaian mosolyogva. Semmi baj, drága gyerekek, ez az én sorsom, mondta megadón. Örökös pénzzavara miatt hálás volt, ha szakmunkát bíztak rá. Gyakran túlvállalta magát, vesszen az előleg jeligére. (A megrendelőnek vesszen, természetesen.) Az ilyesmit azonban a szocialista színházak és filmvállalatok tűrték.” (Élet és Irodalom, 2004. október 1.)

Egykosi harcostársával, Mordehaj Sahorral, akivel együtt törtek ki az Arab Liga csapatai által körülvett egyik településről. (Múlt és Jövő, 1997/4.)

Az író a harmadik házasságában, Kardos Anikó jelmez- és díszlettervező oldalán magánéletileg is megállapodott. A trilógia harmadik regénye után megszületett fia, Kardos Dániel fotográfus így meséli el szülei házasságának történetét: „A papát megkereste a rendező, Bácskai Lauró István, hogy csinálják épp a Keménykalap, krumpliorr filmes adaptációját, de elakadtak a forgatókönyvvel, kérte a papát, segítsen kicsit. A papa azt mondta, hogy nagyon sok melója van, egyébként tényleg mindig nagyon sok volt, viszont van a filmgyárban az a barna lány, ha Bácskai összehoz vele neki egy randevút, akkor besegít a forgatókönyvbe. Bácskai erre azt mondta édesanyámnak, hogy csak arra az egyetlen randevúra menjen el a papával. Esküvő lett a vége.” (Eső, 2020/4.)
A harmadik házassághoz már olyan otthon tartozott, amelyet lakberendezési lapban is mutogatni lehetett:

Lakáskultúra, 1980/3.

Hosszú ideig nagyon kevesen utazhattak Magyarországról Izraelbe. De Kardos Cvi, akkor sem utazott, amikor már lehetett. Csak 1994-ben lépett 43 év után újra Izrael földjére, ahol hatalmas lelkesedéssel fogadták. A Magyar Televízió dokumentumfilmet készített az író izraeli utazásáról.
Hamarosan súlyos betegségbe esett, és 1997 novemberében meghalt.

Imaköpenyben Izraelben. (Múlt és jövő, 1997/4.)

 - hacsa -