Az új irodalom, a szocialista realizmus erejét bizonyító regényfolyamot várt Déry Tibortól a hatalom, és ezt várta önmagától is az író. A realizmus diadala a kísérlet bukását jelentette. A kommunista diktatúra legélesebb irodalmi vitája a regény második kötete körül robbant ki, de igazából az irodalom feletti totális politikai uralomról igényéről szólt. A vita megóvta Déryt attól, hogy végigírja a regényfolyamot, amely óhatatlanul a sematizmusba torkollott volna. A mű itt olvasható: https://reader.dia.hu/document/Dery_Tibor-Felelet-16306

Déry Tibor a Felelet írása idején. (Budapest, 1976/4.)

A jómódú zsidó polgári családba beleszületett író hamar kiesett a polgári jólétből és biztonságból. Már az első megjelent regénye miatt kapott pénzbüntetést is a Nyugat fizette ki, mert ő sohasem tudta volna. A Kommunisták Magyarországi Pártjába pár héttel a megalakulása után belépett. 1919-ben az Íródirektórium tagja volt. A kommün után letartóztatták. Szabadulása után nem sokkal emigrált. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban élt. Hazatérése után is többször elítélték többek között Gide oroszországi útinaplójának lefordításéért.
A harmincas évek második felében megírta két vaskos kötetben az osztályától elidegenedett, a kommunistákkal kapcsolatba került gazdag polgárfiú és a Horthy-korszak úri- és munkásvilágának történetét. Reménye sem lehetett rá, hogy A befejezetlen mondatot kiadják. A kézirat kis híján elveszett a világháború zűrzavarában. Egy példánya azonban mégiscsak előkerült.

Az osztályától elidegenedett polgárfiú, Parcen Nagy Lőrinc (Bálint András) és kommunista szerelme, Évi (Csomós Mari) Fábri Zoltánnak A befejezetlen mondat alapján készített filmjéből. (Film, Színház, Muzsika, 1975. február 8.)

A zsidótörvények kiszorították a nyilvánosságból. Fordításokból és álnéven írt ponyvaregényekből élt. A vészkorszak alatt Budapesten bujkált. Megjárta a téglagyárat, vitték a Duna-partra, de nagy szerencsével megmenekült.
1945-ben eljött az ő ideje. Majd három évtizedes marginális létezés, üldöztetés után, ötvenes évei elején végre befutott. Egy csapásra az ország legismertebb és legelismertebb írói közé emelkedett. Belépett a kommunista pártba. Megjelenhettek a művei, mindenekelőtt A befejezetlen mondat. 1948-ban az akkor alapított Kossuth-díj első kitüntetettjei közé tartozott.

Déry Tibor méltatása egy rádiójáték pályázat kapcsán. (Magyar Rádió, 1948. április 2.)

Elérkezettnek vélte az időt, hogy megírja reprezentatív nagy művét, A befejezetlen mondat immár szocialista realista párját, amelyben a Horthy-korszakban felnőtt munkásfiú életét végig követheti a szocializmusban való beteljesülésig, és még a rendezetlen életű, anarchizmusra, cinizmusra hajló kiábrándult értelmiségit is eljuttathatja a szocialista rend elfogadásáig. Ez lett volna Köpe Bálint és Farkas Zénó párhuzamos élettörténete három kötetben. A gyermekkor felelete, Az ifjúkor felelete és A felnőttkor felelete.
1947 második felétől rendszeresen jár a Ganzba, anyagot gyűjt, ismerkedik a munkásokkal, elmesélteti velük életük történetét, tapasztalataikat a Horthy-korszak munkáséletéről. Akkori feleségének, Oravecz Paulának írott leveleiben többször feltűnik a gyár. Az egyik levélben említi, hogy a Ganz egyik munkásánál vacsorázott. Egy másikban 1948. augusztus 2-án azt írja: „Időm s estéim nagyobb részét a Ganzban, ill. az ottani munkásokkal töltöm, tegnap este a Vasasoknál voltam, ma és szombaton a gyárban…” (Három asszony. Déry Tibor levelezése feleségeivel. Sajtó alá rendezte Botka Ferenc, Budapest, 1995, Petőfi Irodalmi Múzeum, XXV. o.)
1949 és 1950 tavasza között írja meg a Felelet első kötetét, amely az 1950-es könyvnapra jelenik meg.
A Felelet igazi, sokszereplős nagyregény. Tökéletesen beleillik Lukács György „nagy realizmus” koncepciójába. A nyomor mélyétől, a folyamatos éhezés világától a kormányzó fogadásán összegyűlő elitig, a különc, öntörvényű, ateista, a Corvin-keresztjét a vécékulcs mellé akasztó professzorig, a Nyugatot támogató, ravasz zsidó nagyvállalkozóig, a Mussolinit csodáló miniszterig, az öntudatos és önpusztító, a szociáldemokrata, az anarchista, a sunyi, a tiszta tekintetű, a kommunistabarát, a kommunistaellenes munkásig, a szerelmi, szexuális kapcsolatok mindenféle változatáig hatalmas, erőteljesen megírt életanyagot fog össze, amelyben aktuális politikai szempont talán csak Peyer Károly munkásárulóként való emlegetésében fedezhető fel.
Az első kötettel még nem is volt különösebb baj. Annak a végén Köpe Bálint még csak 15 éves kamasz. Politikai érése még éppen csak megkezdődött az 1930. szeptember elseji nagy tüntetéssel, amelynek A befejezetlen mondatban is kitüntetett szerep jutott. Farkas Zénó professzor még nem kerül összeköttetésbe kommunistával, hanem rendesen bolondot csinál a miniszterből, és a zaklatása elől külföldre távozik.

A Feleletből készült, Zsurzs Éva rendezte négy részes tévéfilmben Farkas Zénó (Bessenyei Ferenc), Köpe Bálint özvegy édesanyja (Törőcsik Mari), Köpe Bálint nagybátyja, édesanyja szeretője (Garas Dezső). Oldalt a fal mellett Bálint húgai. (Film, Színház, Muzsika, 1975. február 8.)

Az irodalmi és politikai élet úgy várta izgatottan 1952 tavaszán a második kötetet mint, az év legfontosabb irodalmi eseményét.
Az irodalmi műveket akkoriban nemcsak a politikusok, de az írók jelentős része sem tekintette szuverén, individuális, öntörvényű alkotásoknak, hanem a társadalomépítés kollektív munkáján belül az írók feladatának, megbízatásának. A kollektív munka részének.
Ezt jelzi a Felelet első (majd a második) kötete végére illesztett „levél elvtársaimhoz”, amelyben az író kéri olvasói véleményét, eligazító megjegyzéseit műve folytatásához: „Mi az, ami tetszik? … mi az, ami nem tetszik a regényben? … eleven, hiteles, igaz-e Bálint alakja? … a környezetében szereplő emberek? … Farkas tanár és környezete? /…/ … milyen további sorsot szánna az olvasó Bálintnak? … milyet Farkasnak?”
Déry íróként is, párttagként is azonosult azzal a felfogással, hogy regényének meg kell felelnie a párt elvárásainak.
A két kötet megjelenése között volt már egy kisebb léptékű Déry-vita. 1950. december 24-én, a Szabad Nép karácsonyi számában megjelent A fehér pillangó című novella. Ebben egy laza, életvidám, játékból kacérkodó, amúgy minden erkölcsi norma szerint tisztességes lány, aki munkájának, társadalmi kötelezettségeinek is példásan megfelel, maradi felfogású, rideg anyja előtt letagadja, hogy komoly kapcsolata támadt a DISZ-titkárral, akihez aztán szépen férjhez is megy.

Szabad Nép, 1950. december 24.

Az író nem sejthette, hogy ebből a kis novellából baj lesz, de lett. A Szabad Nép a novellát elítélő olvasói levelekre hivatkozva vitát rendezett a novelláról, többségében munkásként jelölt résztvevőkkel. Vasesztergályos tanulóként szerepelt például az akkor húsz éves, a Zeneművészeti Főiskolára abban az évben felvett Dévényi Róbert rendező, dramaturg.
Az a könnyű lelkű ártatlan kacérkodás megbocsájthatatlannak bizonyult. Továbbá az is, hogy a leány hazudik az anyjának ahelyett, hogy kinevelné őt a maradiságából. A vitában a novella védelmében is fel lehetett szólalni, ami az arányokon és a vitazáró szerkesztőségi ítéleten persze nem változtatott. Az elítélők között ott volt a Madách Gimnázium tanulójaként a későbbi jeles és – a maga módján - rebellis filozófus, Fehér Ferenc is: „A novella nem állít követhető ideálokat a munkás ifjúság elé, nem nevel öntudatos magánéletre, burkolt formában a munkásifjúság lebecsülését jelenti.”
Déry egyáltalán nem fogadta el a bírálatot. Ezt ebben az esetben még megtehette. A szerkesztőség kommentárja megvilágítja a vita tétjét: „Déry elvtárs a maga véleményének és bírálói véleményének ellentétét így foglalta össze: ’Ha minden felszólalás mérlegét elkészítem, az derül ki, hogy az elvtársak azt követelik az írótól, azt írja meg, ami legyen és nem azt, ami van.’ A hozzászólók többsége — igen helyesen — nem így szétválasztva, hanem egységben látta a ’kettős’ feladatot: az író azt írja meg, ami van és ami legyen.” (Szabad Nép, 1951. január 21.)
Ez a követelmény határozza meg az 1952-es nagy Felelet-vitát is.
Déry már az első kötet megjelenésekor elárulja nyilatkozataiban, hogy mi lesz a három kötetes történet vége: „A regényciklus Köpe Bálint vasmunkás életét mutatja be 12 esztendős korától, 1927-től 1948-ig, addig a napig, amikor a nagyüzemek az állam tulajdonába kerülnek és Bálint vállalatvezető lesz. /…/ …a felszabaduláskor Farkas elfogadja a népi demokráciát. Egy már élete alkonyán járó, polgári származású intellektuel módjára fogadja el, sok zsörtölődéssel, belső ellenállással, de elfogadja és együtt dolgozik a szocializmust építő társadalommal.” (Magyar Nemzet, 1950. május 27.)
Mindenki megnyugodhatott tehát, hogy a ciklus végén ott lesz a történelmi happy end, a megvalósult „legyen”.
De ez nem volt elég.
A második kötetben Köpe Bálintot sokféle munkásmozgalmi hatás éri. Van része letartóztatásban, verésben, kirúgásban. Elveszti a lehetőséget arra, hogy szakképzett munkás legyen, amiért pedig annyi mindent feláldozott. De még mindig nem kerül igazán közel ahhoz, hogy kommunista legyen, és egy nem igazán példamutató szerelmi kapcsolatba is belebonyolódik. Farkas Zénó pedig Hitler hatalomra jutása után Németországból hazatérve már nem kerül olyan rebellis helyzetekbe, mint az első kötetben, viszont szerelembe bonyolódik egy kommunista lánnyal, aki elvtársai figyelmeztetése ellenére sem szakít vele, és kudarcba fulladt kísérletet tesz arra, hogy a professzort kommunista hitre térítse.
Mondhatjuk, hogy a második kötet a realizmus győzelme volt a retrospektív történelmi optimizmus felett. Nem véletlen, hogy a szocialista realizmust a nagy realizmus keretében néző Lukács Györgynek tetszett ez a második kötet, és csak kelletlenül vett részt és kíméletesen szólalt fel a Felelet-vitában.

Köpe Bálint (Kuna Károly) az édesanyjával (Törőcsik Mari). (Film, Színház, Muzsika, 1975. április 5.)

A Felelet második kötetéről Keszi Imre írta az első recenziót az Irodalmi Újságba. Ebben a hosszú és alapos kritikában bőven vannak elismerő mondatok, és olyan esztétikai kifogások is, amelyek nem politikai jellegűek és nem is alaptalanok. Mint például az, hogy a második kötetben Köpe Bálint és Farkas Zénó története nem kapcsolódik szervesen össze. Mintha két párhuzamos regény lenne egy kötetbe zárva.
Keszi megállapítja, hogy Déry „Széles társadalomképében sok ember él, változatos, eleven és hiteles típusok férnek el. De nem látjuk — vagy legalább is nem látjuk kellő súlyában az igazi vezető kommunistát és nem látjuk az igazi ellenséget sem.” Farkas „szerelmi ügye Nagy Júliával reménytelenül indul és a reménytelenségbe visz”. „A kommunista erőknek a visszafogásában nyilvánvalóan a kelleténél több engedményt tesz Déry a harmincas évek látszatának. Csakhogy a szocialista realizmus aktív, támadó hősöket követel.”
Lényegében együtt van már itt is minden, amiért a hatalom, személyesen Révai majd lebunkózza Déryt, csak még nem a lebunkózás erejével. Másrészt vegyítve Déry kiemelkedő képességeinek elismerésével. A kritikus leszögezi: „Déry emberábrázoló művészete e kötetben az eddigihez képest is gyarapodott.” Továbbá: „Hősiesebb és emberibb jelenetet, mint amilyennel a könyv indul, aligha találhatunk napjaink magyar irodalmában.” Arról a jelenetről van szó, amikor Bálint egy tömör és drámai beszélgetés keretében közli, hogy a továbbiakban nem tudja özvegy édesanyját és húgait támogatni, mert szakmát kell tanulnia. (Irodalmi Újság, 1952. május 8.)

Nagy Júlia szerepében Esztergályos Cecilia. (Film, Színház, Muzsika, 1975. április 5.)

Az Írószövetségben Veres Péter expozéjával és Nagy Péter vezetésével megvitatták a regényt, de Veres és Nagy bánatára a kritikai észrevételekkel együtt is többnyire kedvezően vélekedtek róla. A következő hónapokban heves vita folyt a regényről sok-sok résztvevővel az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang hasábjain. Az Új Hang vitájában a regény kedvelői domináltak.
Érdemes kiemelni Veres Péter cikkét az Irodalmi Újságból. Ő „A ’szerelem’ a mai magyar irodalomban” címmel általában ír arról, hogy milyen ferdén ábrázolják a szerelmet a kortárs irodalomban. Juhász Ferenctől Szabó Pálig sok mindenkit elmarasztal a Lityeraturnaja Gazeta útmutató cikkére hivatkozva, de elsősorban Déry regényével foglalkozik.
Azt írja, hogy a regény „illegális szerelemmel” van tele. Ezek nem is igazi szerelmek, csak amolyan viszonyok. „Ha ez csak a rothadó úri társadalom anarchiáját jelképezi, mint még az Eszter — e furcsa — mert absztrakt ringyó /Farkas korábbi szeretője – szerk./ esetében, akkor nem szólok semmit, legfeljebb az arányokat kifogásolnám, de ha a kommunista forradalmárnak és egészséges fiatal lánynak indított Nagy szerelméről van szó egy öregedő drabális és a kezdődő szenilitás tüneteivel is terhelt professzor iránt, akkor már elkedvetlenedek: ez nem lehet igaz. Ez nem igaz, még akkor sem, ha megtörtént. Mert megtörtént és megtörténik — sajnos nagyon sok esetben — hogy fiatal lányok szerelmesek lesznek, vagy úgy látszik, hogy szerelmesek lettek — öregedő férfiakba, vezérigazgatókba, professzorokba, hivatalfőnökökbe, politikusokba — a nagyvilági ’siker’ embereibe, de ezek nem tiszta dolgok. Ügyes kis ringyók szerelmi színlelése és társadalmi kapaszkodása nem élettani valóság, hanem társadalmi nyomorúság. Betegség.” (Irodalmi Újság, 1952. július 31.)
Ez teljesen abszurd, szövegellenes értelmezése a műnek, hiszen Nagy Júliától semmi nem áll távolabb, mint hogy anyagi, egzisztenciális érdekből színleljen szerelmet a professzor iránt, aki egyébként a legkevésbé sem mutatja a szenilitás jegyeit.
Déry válaszában ki is fejezi a megdöbbenését, hogy egy olyan jelentős pályatárs, akit ő egyébként magánál jobb írónak tart, képes ennyire félreérteni a regényét. (Irodalmi Újság, 1952. augusztus 14.)
Az Irodalmi Újság mindenesetre Déry válaszcikkének szövege elé illesztett szerkesztőségi kommentárban leszögezi, hogy Veres Péterrel ért egyet, és a Feleletről írott nagy tanulmányában Révai is teljes mértékben helyesnek ítéli Veres álláspontját.

Eszter – az „absztrakt ringyó” – szerepében Ruttkai Éva. (Film, Színház, Muzsika, 1975. április 5.)

Révai és a pártvezetés három hónapon át tartózkodott a vitában való közvetlen részvételtől. Révai a nyár végéig csak burkoltan, bizalmasai, Gimes Miklós és Fekete Sándor közvetítésével befolyásolta a vitát, amely belefolyt a sematizmus elleni harc és a sematizmus elleni harc „túlhajtása” elleni harc – harcába. A „túlhajtás” elleni „klikk” képviselte azt a Moszkvából is támogatott álláspontot, hogy a pártosság ellen folyik a hadjárat a sematizmus elleni harc címén. A sematizmus elleni harc jegyében alapított Új Hang gárdája pedig a sematizmust védő klikk ellen harcolt. Ennek a csatának a frontvonalába került a Felelet.
Rényi Péter feljegyzést készített a Felelet-vitáról Révai József számára: „Lényegében négy álláspont uralkodik: az egyik a Csillag, Irodalmi Újság által képviselt se hideg, se meleg csoport (Nagy Péter, Molnár Miklós), amely bírál is, dicsér is, azonban elvileg sem tud megbirkózni a regény ellentmondásos jellegével, főleg pedig nem mer eléggé bírálni, mert fél a sematizmus vádjától, a klikk rágalmaktól stb. Amennyiben mégis van bátorsága a bírálatra, azt a második csoporttól kapja, amely nem lép fel nyilvánosan, de annál nagyobb súllyal bír (Gimes, Fekete) – akik a szerkesztőségbe bejáró írókkal beszélgetve (pl. Karinthyval), majdhogynem kizárólag a könyv hibáit hangsúlyozzák. A harmadik az ’orthodox dérysták’ csoportja, Lukács elvtárs tanítványainak egy része (Mészáros István, Abody Béla, Ambrus Tibor) és Déry elvtárs főleg fiatal polgári értelmiségiekből álló rajongóinak köre… A negyedik álláspont Keszi elvtársé, aki kezd teljesen elszigetelődni. Ő elindult az első csoportból, de az orthodoxoknál is szélsőségesebb álláspontra került.” (Idézi Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története, 151.o.)
A vita addigi menete világosan mutatta az irodalmi élet dezorientáltságát és jelezte azt a veszélyt, hogy a sematizmus elleni harc a gyakorlatban az irodalom pártirányításának tagadásához vezethez. Ez pedig nagyon is reális veszély volt, mivel a sematizmus elleni harc valóban nem férhet össze az irodalom pártirányításával, mivel a párt irányításával kizárólag sematikus művek születhetnek, hiszen a párt elvárásai maguk a sémák.
Ebben a helyzetben Révai szükségét érezte egy erőteljes, rendteremtő fellépésnek. Terjedelmes tanulmányban végezte ki a Felelet második kötetét. Sem azelőtt, sem azután nem fordult elő, hogy a kultúrpolitika vezető személyisége ilyen terjedelemben és részletességgel foglalkozzék egy művel. Ezt Déry Tiboron kívül soha senki nem érte el.

Révai József. (Szabadság, 2016. augusztus 6.)

A tanulmány súlyát jelezte, hogy rövidített formában két részben megjelent a párt központi napilapjában (Szabad Nép, 1952. augusztus 30., 31.), mielőtt a teljes tanulmányt publikálták volna a Társadalmi Szemle 1952/8-9. számában.
A publikálást követő napokban dömpingben méltatták tollforgatók Révai írását. Háy Gyula például határkőnek nevezte irodalmunk útján. (Művelt Nép, 1952/10.)
Révai szerint „Az első döntő hibája a Felelet második kötetének a harmincas évek magyar munkásmozgalmának teljes eltorzítása. /…/ Társadalomrajz a 30-as évek elejének Magyarországáról nem lehet igaz, ha nem szerepel benne kellő súllyal, a történeti igazságnak megfelelően, tehát nemcsak akkori pillanatnyi helyzetét, hanem jövőt formáló kifejlődő erejét is számbavéve a magyar munkásosztály forradalmi pártja, az akkor föld alatt küzdő kommunista párt /…/ … jogos azt az igényt támasztani, hogy ne a háttérben, hanem az előtérben ábrázolja, hűen és az igazságnak megfelelően, a társadalmi fejlődés döntő mozgatóerejeként a magyar munkásosztály forradalmi mozgalmának, kommunista pártjának harcait és fejlődését”. Hiszen: „…tipizálni csak sűrítéssel, lényeges mozzanatok kiemelésével, az előremutató erők hangsúlyozásával lehet, még ha ezek az erők egy adott pillanatban még csak csírájukban vannak is meg.”
Ezzel szemben Déry „úgy ábrázolja a munkáséletet, hogy a kommunista párt annak csak perifériáján jelenik meg…” „Véletlen-e, hogy a főhős, Köpe Bálint fejlődésére a kommunista pártnak, a kommunista munkásoknak úgyszólván semmi befolyásuk nincs?” „Köpe Bálintot az író egyenesen visszatartja a forradalmi munkásokkal, a földalatti kommunista párttal való találkozástól, szinte nem engedi beleszólni a pártot a munkásgyermek nevelésébe.”
„Déry saját morális álproblémáival tömi tele Bálint agyát és szívét, ő neveli Bálintot, mert nem akarja engedni, hogy az élet, a harc, a párt nevelje.” „Nagy Júlia szellemi ábrázatát nem a pártért élő ember gondolatai határozzák meg, hanem a szerelmi szenvedély egy polgár iránt, amely annyira eltölti, hogy vállalja a párttal való szakítás felelősségét is. Mindez magában véve is hamis és ferde fényt vet a kommunista emberre, akit Déry nem normális élete munkája, harci tevékenysége közben ábrázol, hanem érzelmi elferdüléseiben.” (Társadalmi Szemle, 1952/8-9.)
Révai írása a korábbi kritikákkal szemben kiátkozás jellegű volt. Világossá tette, hogy a kommunista párt súlyának a valósághoz közelítő ábrázolása a kommunista párt elleni támadással egyenlő. A pártnak megvolt a valóságtól távol álló ideologikus múltképe, amelynek csak a valóság megtagadásával lehetett megfelelni. Révai „párton belüli társutasnak” minősítette Déryt.
Az Írószövetség elnöksége Révai tanulmányának megjelenése után azonnali reagálásra szólította fel az írót, aki megköszönte a művének szentelt kivételes figyelmet, és kitért a tanulmány állításainak elfogadása vagy visszautasítása elől.
Formálisan a Központi Előadói Iroda rendezvényeként került sor a szeptember 16-án kezdődött Felelet vitára, azt azonban a pártközpont Horváth Márton vezette Agitációs Propaganda Osztálya, azon belül is a Rényi Péter irányította kulturális bizottság szervezte meg.
A tanulmány megjelenése és a vita között Révai egy színházban kezet fogott Déryvel, aki levélben köszönte meg a kézfogást, és felhívta Révai figyelmét az útinaplójára, hogy legalább azt mentse meg a nyilvánosság számára.
A tanulmány publikálása és a vita közötti bő két hétben lázas szervezőmunka folyt. Az egyik feladat Lukács meggyőzése volt, hogy szólaljon fel a vitában. Lukács Horváth Mártonnak kifejtette, hogy Révai értékelésének lényegi pontjaival nem ért egyet. Ennek ellenére sem engedhette, vagy legalábbis nem engedte meg magának, hogy ne szólaljon fel a vitában, s ne vállalja fel a mű legalább mérsékelt bírálatát.
A monstre vita kezdete és vége között négy hét telt el. A bevezető előadás és a hozzászólások szeptember 16-án és 23-án hangzottak el, Révai maratoni zárszava október 6-án és 9-én.
A bevezető előadást Gimes Miklós tartotta. Ő írta a recenziót a Szabad Népben a Felelet első kötetéről, amelyben a művet „felszabadulás utáni prózairodalmunknak talán legkiválóbb alkotásának” minősítette, viszont azt is leszögezte, hogy a pozitív munkáshősök ábrázolásába torz vonások kerültek, és kifogásolta, hogy az osztályellenség, Farkas Zénó szeretettel ábrázoltatik. (Szabad Nép, 1950. június 4.) Gimest tehát nem lehetett azzal vádolni, hogy elfogult lenne Déryvel szemben, de mégiscsak felismerte és szóvá tette azokat a „hibákat”, amelyek a második kötetben meghatározóvá váltak.
Széll Jenő szerint Gimes „hallatlanul fölényes, megsemmisítő, briliánsan előadott – vádbeszédben mutatta ki Déry valamennyi ideológiai hibáját..”
A vita a Felelet kapcsán az irodalmi élet egészéről szólt. Számos negatív és néhány pozitív példát emlegettek a jelenkori irodalomból, abban a keretben, hogy az irodalom messze elmaradt a társadalmi fejlődés mögött. Voltaképpen az egész írótársadalom a vádlottak padján érezhette magát.
Gimes Révait idézte: „Légy korod, néped, államod, pártod szócsöve, szószólója, segítője – ez legyen, és ne a műgond a fő gondod.” A szócső ekkor pozitív kifejezés volt.
Az előadói beszéd után Déry szólal föl. Révai vádjainak többségét elismeri, néhány esetben arra hivatkozik, hogy amiket ő hiányolt, amiket szerinte a második kötetben nem emelt ki eléggé, azok majd a további kötetekben jelennek meg súlyuknak megfelelően. (Korábban mindig három kötetről beszélt, a vita kiélesedés után már inkább négyről.) Mindenesetre leszögezte, hogy „akik ma bármilyen ponton ellentétben állnak rendszerünkkel”, azokkal semmilyen közösséget nem vállal. Azok hiába akarnak mögé állni, ő nem áll előttük. Révai állításai közül egyet utasít vissza nagyon határozottan. Azt, hogy az ő kommunistaságát, a párthoz való hűségét kétségbe vonják, s határozottan tagadja, hogy ő polgári, dekadens világnézet hatása alatt állana. Időt kér, hogy a kritikát feldolgozza, és fontolóra vegye a második kötet átdolgozását.
A vita anyagát rövidítve és részben átírva jelentették meg (Vita irodalmunk helyzetéről, Budapest, 1952, Szikra). A teljes szöveg lelőhelye: HU-MNL-OL 276. fond, 68. cs./ 94. ő.e.)

Déry az Ítélet nincs című könyvében azt írja, hogy „védekezésem nem lehetett más, mint amivel támadtak: képmutatás a képmutatás ellen”. (Déry Tibor: Ítélet nincs. Budapest, 1971, Szépirodalmi Kiadó, 301-304.o.) Úgy tett, mintha gondolkodna az átdolgozás lehetőségén, de nem gondolkodott.
Déry mellett nagyon kevesen szólaltak fel. Benjámin László és Zelk Zoltán óvatosan, Eörsi István pedig élesen és óvatlanul.
Révai, aki a vitán betegen, orvosi felügyelet mellett vett részt, és rendszeresen közbeszólogatott, záróbeszédében elégtelennek minősítette Déry önkritikáját és kifejezte elégedetlenségét a hozzászólásokkal szemben is. Leszögezte, hogy a Felelet második kötetének alapos átdolgozását elkerülhetetlennek tartja.
Az író előtt világossá vált, hogy a második kötet átdolgozása nélkül nem folytathatja a regényciklust. Nem is folytatta. A Felelet torzó maradt. Köpe Bálintból nem lett kommunista üzemvezető, Farkas Zénóból nem lett a népi demokráciát elfogadó útitárs.
Révai tanulmányának megjelenése után Déryéknél hetekig nem szólalt meg a telefon. Számos ismerőse kikerülte az utcán. A Szovjetunióból hazatért Gábor Andor a moszkvai nagy terror emlékével a háta mögött könyörgött Dérynek: „Írd át!” „Írd át” Végső érvként átnyújtotta neki a Buharin-per jegyzőkönyvét. (Ítélet nincs, uo.)
Gábor Andor nem a levegőbe beszélt. A Felelet elleni hadjárat idején Révai utasította Kiss Károlyt, a párt központi ellenőrző bizottságának az elnökét, hogy vizsgálja ki, nem volt-e Déry francia vagy angol ügynök. (Kalmár Melinda: A politika poétikája, Holmi, 1993/5.)
Rényi Péter emlékei szerint Révai záróbeszéde után fölmentek Horváth Márton szobájába a Szabad Nép szerkesztőségében, és a legközelebbi munkatársainak Horváth ezt mondta: „Bevégeztetett; a pártnak többé nincsenek írói. Egyetlen lehetőség van – fordult Gimeshez – te fogod írni a verseket, maga, Rényi a novellákat, én meg a regényeket. Ez lesz a magyar irodalom.” (Vámos György szerk.: Sorshelyzetek, Budapest, 1986, RTV – Minerva, 162.o.)
Ha a második rész átdolgozása el is maradt, azért Dérynek valamilyen formában igazolnia kellett, hogy hajlik a párt intelmeinek elfogadására. Ennek bizonyítására készítette el a Felelet első kötetéhez kapcsolódó „irodalmi forgatókönyvet”, amely Bálint elindul címmel megjelent a Csillag 1953/8. számában, majd külön füzetben is. Erről írja Reichert Gábor: „A Bálint elindul ugyanis, a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint, nem egyedül Déry keze nyomát viseli magán: publikálása előtt számos rostán esett át, így a szerzőnek többek között Révai József, illetve a Dramaturgiai Tanács tagjainak módosításait, észrevételeit is bele kellett építenie kényszer szülte művébe. Kijelenthetjük tehát, hogy a Bálint elindul közös ’műhelymunka’ eredményeként lett az, ami: a Feleleten alapuló, de attól teljesen eltérő műfajban és hangvételben megszólaló propagandatermék, amely egyszerre volt hivatott szerzője együttműködését bizonyítani a párthatalommal, illetve próbált egy füst alatt napi politikai kérdésekben is ’megfelelő módon’ állást foglalni.” (Irodalomtörténet, 2013/2.)
Déry ily módon nem szorult ki az irodalmi életből. Megjelentek kötetei, köztük az útijegyzetei, a Simon Menyhért születése.
A forradalom és annak megtorlása kellett ahhoz, hogy Déry - immár a Kádár János vezette országban - börtönbe kerüljön. A hatvanas évek közepétől azután a pártból kiszabadult Déry kellemesebb körülmények között alkothatott és publikálhatott, mint pályája első fél évszázadában.

A Felelet két kötetét 1975-ben kiadták a „felszabadulás” 30. évfordulójára megjelent sorozatban, amely e három évtized legjelentősebbnek ítélt műveit kínálta az olvasóknak.

- hacsa -