Senki sem volt ennyire alkalmatlan testalkattal ilyen jó focista. A Fradi és a válogatott duci, alacsony csatárából a magyar labdarúgást forradalmasító edző lett. A Fradi, az Újpest bajnokságainak kovácsa, a Triestina, az Internazionale és a válogatott edzője, ellenálló, embermentő mártír, akit Budapest felszabadítása előtt egy héttel végeztek ki. Volt még mindezen kívül mérnök, mozigépész és tejesember. Beszélt németül, angolul, olaszul, zongorázott és szájharmonikázott.
Tóth Potya István. (Képes Sport, 1955. február 8.)
Az Arcanum szerzőjének tollából a "Régi idők sportolói" című, érdekes és ritkán látott, hallott - többnyire tragikus történeteket felvonultató - sorozat friss, kilencedik részét olvashatjátok "Tóth Potya" Istvánról, aki a Ferencváros legjobb futballistája volt és akiről még nem hallottál.
A mai bejegyzés is az Arcanum adatbázisa segítségével készült!
Az Arcanum számunkra kimeríthetetlen tudástár.
1891. július 28-án született Budapesten, vasutascsaládban. Apja, Tóth Dezső a vasútnál lépegetett fel a ranglétrán a főtanácsosi szintig. A MÁV tisztviselők hatalmas lakóházában, a „nyolcházban” nőtt föl a Keleti Pályaudvar mellett. Keresztszülei is ott éltek. Nekik is volt egy István nevű gyerekük. Valamelyik István mindig rossz fát tett a tűzre, és hogy megkülönböztessék őket, amikor le kellett valamelyiket kapni, a kövérebbik megkapta a Potyka becenevet, amelyből aztán a sűrű használatban kihullott a K. Így lett Tóth Istvánból Potya. (Nemzeti Sport, 2016. július 28.)
A „nyolcház” grundcsapatában kezdődött a pályafutása. 13 éves korában a BTC (Budapesti Torna Club) igazolt játékosa lett. Amikor a BTC bojkottálni kezdte a bajnokságot, focistái egy része kilépett és megalakította a Nemzeti Sport Clubot, az NSC-t. Tóth Potya is velük tartott. 1909-ben elsők lettek a másodosztályban, 1910-ben pedig már harmadikok a két nagy csapat, az FTC és az MTK mögött az első osztályban.
Potya a VIII. kerületi Állami Főgimnáziumba járt, annak sportegyesületében vezette a 'football' szakosztályt. (Nemzeti Sport, 1909. február 13.) Ott Kacsóh Pongrác fizikatanár, szabadidejében zeneszerző volt a mentora.
Még le sem érettségizett, még a másodosztályban focizott, amikor már bekerült a válogatottba. 1909. május 29-én játszottak az akkori világ legerősebb csapata, az angol válogatott ellen, és csupán 4:2-re kaptak ki, ami szép eredménynek számított. Akkor három nap alatt három mérkőzést kellett játszania a válogatottnak, ezért az angolok elleni első meccsre igazából egy fiatalokból álló „B” csapatot állítottak ki, hogy másnap a „nagycsapat” friss legyen az osztrákok ellen. Így lehetett válogatott Potya a tizennyolcadik születésnapja előtt. Két nappal később a Schlosser Imrével felálló „A” csapatot 8:2-re verték az angolok.
1911-től nevezik Tóth Istvánt a sajtóban is Potyának. (Nemzeti Sport, 1911. július 16.)
Egy „klubközi” vegyescsapatban brillírozott Tóth Potya 1912 tavaszán a Tottenham ellen. Ezután írta róla a Nemzeti Sport (1912. június 2.): „Külön ki kell emelnünk a Tottenhami csapat ellen beállított klubközi csapatban Tóth (Potya) szereplését, akiről lapunk folyvást írja, hogy be kell már egyszer válogatni a reprezentatívba. Mostani szereplése után talán belátják ezt az illetékesek is.”
E cikk megjelenése után három nappal igazolta le Potyát a bajnokcsapat, az FTC.
Nemzeti Sport, 2017. november 18.
Végre beválogatták őt a „reprezentatívba”, vagyis a stockholmi olimpiára induló válogatottba is. Játszott az olimpia előtt a Norvégia elleni 6:0-ás felkészülési mérkőzésen és gólt lőtt. Játszott az olimpia utáni oroszországi túrán, ahol a magyar válogatott 12:0-ra megverte Oroszországot, és azon a meccsen is gólt lőtt. Csak éppen az olimpián nem játszott egy percet sem.
Megkezdődött a bajnokság: „FTC-NSC 13:1 (3:1). Közel hatezer ember nézte végig a bajnokcsapat és a legjobb játékosaitól megfosztott (Bodnár, Tóth) NSC csapatainak mérkőzését. Különös érdekességet adott a mérkőzésnek azon körülmény, hogy az FTC csapatában ez alkalommal játszott először volt egyesülete ellen Tóth (Potya), az FTC legújabb szerzeménye. Az FTC csapata lelkes, erős tempójú játékával az NSC csapatánál erősebb csapaton is győzedelmeskedett volna. A gólokat Schlosser (5), Tóth (3), Weinber (2), Payer (1), Weisz (1), Kórody (1) küldték a gyengén, később pedig egyáltalán védtelenül hagyott NSC kapujába.” (Népszava, 1912. szeptember 3.)
A Pesti Hírlap (1912. szeptember 20.) nem jósolt nagy jövőt Potyának az FTC-ben. Az MTK ellen 4:2-re elvesztett meccs után ezt írták: „sajnálattal láttuk azt is, hogy — nem tudjuk mi okból — a FTC vezetősége még azzal is gyengítette a csapat kevesebb esélyét, hogy a múlt vasárnap jól debütált csatársort felforgatta. Az eddig mindig kitűnő Patakit, akinek fejlődése úgyszólván szemünk láttára történt, — kitették és pedig Tóth (Potya) kedvéért, akinek — bár tudása nem kicsinylendő — de testalkata olyan, hogy azzal még nagyobb tudás mellett sem lehet olyan játékot produkálni, amely beleillene a bajnokcsapat munkájába.”
Potya valóban korpulens alkat volt. A 164 centiméter magas játékos 78 kilót nyomott, viszont a 78 kilóját szélsebesen mozgatta, és lévén tökéletesen kétlábas, a csatársor minden pontján bevethető volt. Mindkét oldalról be tudta rúgni a kornert a kapuba. A cikkben említett Pataki Mihály pedig nagyon sok gólt lőtt a későbbiekben Potya hajszálpontosan beívelt beadásaiból, szögleteiből.
De Potya beilleszkedése a Fradiba valóban nem lehetett zökkenőmentes, mert nem sokkal az érkezése után már be is adta átigazolása kérelmét a MAFC-hoz, amit az utolsó pillanatban vont vissza. (Pesti Hírlap, 1912. december 18.)
Az FTC Potyával nyerte meg az 1912-13-as bajnokságot és a Magyar Kupát.
Potya (balszélen) a kapáslövések nagymestere itt éppen kapura lő. (Hegyi Tamás: A Ferencváros legjobb 50 futballistája, Budapest, 2009.)
1914-ben megnősült. Már a tanulmányai vége felé járt a Műegyetemen, amikor kitört a világháború.
A legrosszabbkor Potya játékos karrierje szempontjából (is). Már éppen kezdett beépülni a válogatottba. 19 válogatott meccséből 11-et 1913-1916 között játszott, amikor éppen nem a fronton harcolt, és amikor éppen lehetett nemzetközi mérkőzéseket játszani. A háború alatt csak Ausztriával lehetett. (Egyszer a semleges Svájccal is, de Potyát akkor éppen Isonzónál foglalkoztatták.)
1915 tavaszán vonult be először. Könnyebben meg is sebesült. 1918-ban szerelt le végleg.
1915. november 7-én játszotta a legemlékezetesebb válogatott meccsét. Azon a mérkőzésen mutatkozott be Spéci, Schaffer Alfréd a válogatottban. Spéci és Potya szétzilálták az osztrák védelmet. Spéci három, Potya két gólt lőtt, 6:2-re győzött a válogatott, és még sokáig emlékeztek a szurkolók arra a mérkőzésre.
Fia, Dr. Tóth István visszaemlékezése szerint: „Amikor a frontszolgálat után Brüll Alfréd /az MTK elnöke és mecénása – szerk./ segítségével leszerelt, az MTK-ban mindent megkapott volna. Bár megélhetési problémákkal küszködött, nem hagyta cserben a csapatot. Akkor Blummal, Patakival, Takács I.-gyel ők, az öregek mentették meg a klubot attól, hogy az a középszerűségbe süllyedjen" (Nemzeti Sport, 2016. július 28.)
Ettől azonban az ifjú családapa egzisztenciális gondjai nem oldódtak meg. A háború és a forradalmak utáni nehéz időkben tejesemberként, egy rokoni vállalkozás tejbegyűjtőjeként igyekezett megélni.
Mozigépész igazolvány. Lehet, hogy ezt a lehetőséget is megfontolta valamikor? (Nemzeti Sport, 2017. november 18.)
Amikor nem ment jól a Fradinak, a Sporthírlap (1921. február 17.) nekiment Tóth Potyának: „Vannak játékosok a mai FTC csapatban, akik azt hiszik, hogy ők már eleget tudnak és ezért nem treníroznak. Ilyen például a Potya.A gömbölyded balszélsőről mindenki tudja, hogy hetenkint egyszer sem tart tréninget és mindössze akkor gyakorolja magát a futásban, amikor Szanyból minden pénteken Budapestre utazik. Ekkor a vidéki tejcsarnoktól elfut egészen a pályaudvarig. Többet semmit. Ez pedig édeskevés a jó formához.”
Potya a konkurens sportlapban védekezett az idézetthez hasonló cikkek ellen: „A Potyát a 'tejkúrázásáról' írt maliciózus cikk arra indította, hogy ellene élénken tiltakozzék és bennünket annak közlésére kért fel, hogy ő már közel két éve bevásárlója egy tejközpontnak és reggeltől estig nehéz munkát végez, több falu tejtermékénél összegyűjtésével. A legnagyobb önfeláldozással tud csak a FTC meccseire felutazni. Potya közölte velünk, hogy Sopron vidékén, ahol csak megfordul, mindenütt, minden szabad órájában a futball megkedveltetésére törekszik és most is labdát vitt magával a falu népének.” (Nemzeti Sport, 1921. január 31.)
A „tejkúrázásnak” köszönheti a magyar labdarúgás Turay Józsefet, a Suttyót. Potya Rákospalotára tartott a tejeskocsival, amikor a Tarnay-réteken meglátott egy focizó csapatot. Megállította a lovaskocsit, nézte a meccset, felfigyelt egy különösen ügyes fiúra. Utána nyomozott, megtudta, hogy a Röppentyű utcai SC-ben focizik. Nem volt éppen biztonságos akkortájt a Röppentyű utca és környéke. Potya stukkerrel a zsebében ment Turay után, akit szerinte „megszerezni nehezebb volt, mint bárki mást a magyar professzionalizmus eddigi történetében”. (Sporthírlap, 1944. január 12.)
Turay József, a Suttyó. (Képes Sport, 1990. február 6.)
A professzionizmus története Magyarországon 1926-ban kezdődött. Az 1925-26-os idényben az FTC hosszú idő után újra bajnok lett. Az amatőrizmussal együtt Potya focista pályája is véget ért. 1926. május 24-én lépett utoljára pályára egy Vác elleni vesztes mérkőzésen. Ugyanebben a hónapban még egyszer betették a válogatottba is négy év után. Ott is vesztes meccsel búcsúzott Ausztria ellen.
A Ferencvárosban 372 mérkőzésen 128 gólt szerzett, a válogatottban 19 mérkőzésen 8-at. A gólpasszokat akkor még nem jegyezték, de Potya ebben pontos beadásaival, szögleteivel, pontrúgásaival a legjobbak között volt.
Az FTC rögvest leszerződtette a csapat edzőjének. Ő vitte át az FTC-t a profi labdarúgásba. Edzősége első két szezonjában a bajnokságot is, a Magyar Kupát is megnyerte a csapatával.
1929 júliusában Potya Fradija Montevideóban megverte Uruguay válogatottját, amely egy évvel később világbajnok lett.
Az Uruguay elleni meccs egyik jelenete. Potya bácsi még a tengerjáró hajó fedélzetén is edzést tartott. (Nemzeti Sport, 2021. július 17.)
A következő két évben az FTC csak második lett a bajnokságban. 1930-ban, amikor a csapat két ponttal lemaradt az Újpest mögött, lényegében kirúgták az edzőt.
Az FTC a bajnokságokat nyerő edzőnek sem fizetett annyit, amennyiből meg lehetett élni. Ezért a Rákospalotai AC edzői tisztjét is elvállalta, és a tejvállalkozásban is tovább dolgozott.
Az FTC kispadján (Nemzeti Sport, 2016. július 28.).
Edzői munkássága a labdarúgó pályafutásánál is jelentősebb. Ő volt az első igazán tudatosan és szisztematikusan dolgozó edző Magyarországon, aki számos újdonságot vezetett be, amelyek aztán az edzői munka magától értetődő elemei lettek.
Ő vezette be a bemelegítést, a téli alapozást, ő ismerte fel a pszichikai felkészítés fontosságát és ő írt először edzésnaplót Magyarországon. Addig nem ismert alapossággal foglalkozott egyénileg is a játékosaival..
2020-ban az FTC a Fővárosi Levéltárral közösen kiadta 300 számozott példányban Potya edzésnaplóit. Ebből kiderül, mennyire szigorúan ítélte meg a játékosait. Szinte mindenkivel, szinte mindig elégedetlen volt.
„Amsel idegei túlfeszítettek, II. félidőben két nagy hibát csinált. Takács I. első félidőben gyengébben, másodikban jobban mozgott, feltűnő a bal láb gyengesége. Hungler II. jó. Furmann a játék közepe felé kondícióban visszaesik, majd ismét feljavul, soká cipeli a labdát, keresztbe nem játszik, Müller középen játszik a belsőkre, szélsőket nem foglalkoztatja, tüdővel gyenge, Blum fáradt, Héger az első félidőben szépen játszik, kellő időben játssza meg a belsőket és önálló támadásokat is visz, a másodikban azonban már visszaesik régi hibájába. Steczovits nem az, akit vártam ma. Passzai rövidek vagy gyengék, állva vesz át labdát, avval forgolódik, stoppolásnál a labda legtöbbször elugrik tőle, gyáva és puha, lövései még mindig céltévesztenek (sic!) és puhák. Startolni nem tud. Kelemen ma jobb, mozgékonyabb, a játékot nem tudja elosztani, azonkívül a szélsőknek nem tud megfelelő szögben labdát adni. Niklosburger még mindig nincs kondícióban, bár mozgása már javuló. Egyéni játékával sokat ront, szélsőjét nem tudja kihasználni, keresztbe ritkán játszik. Kohut ma a leggyengébb, fél, nem tudja, mikor kell centerezni, sokat bent játszik, lemegy a vonalról. Jobb lábra gyenge. Kornerei nem pontosak." Ezt írta a csapatáról, többek között a legendás Kohut Vilmosról egy Szombathely ellen 1:0-ra megnyert mérkőzés után. Képzelhetjük, miket írt vesztes meccs után. Például ilyeneket: „Huber a meggondolatlanság és együgyűség non plus ultrája, rettenetesen gyengén védett". (Nemzeti Sport, 2020. február 17.)
Rajzok az edzésnaplóban. (Nemzeti Sport, 2020. február 17.)
Miután a Fradiból kirúgták, mert kétszer egymás után csak második lett a csapat a bajnokságban, Olaszországba ment, ahol végre egy edzői állás is elég volt a megélhetéshez. Pedig Olaszországban hivatalosan nem is volt profizmus.
Triesztben egy interjúban ki is fejtette, mennyivel jobb az olasz rendszer: „Első kérdésem: amatőrök-e az olasz csapatok? — Erre a kérdésre ugyan nem szabadna válaszolnom, de annyit mégis mondhatok, hogy nyíltan nem igen fogadnak el pénzt, de dugva annál többet. Azt hiszem, itt Olaszországban van a legnagyobb professzionalizmus, talán még különb, mint Angliában. Egy-egy játékosért hihetetlen összegeket fizetnek a nagy egyesületek. Itt jobban meg van alapozva a profisport, mint a közép-európai államokban, mert itt megvan hozzá a kellő tőke, míg nálunk az egész csak amolyan álprofesszionizmus. Magyarországon például 1926-ban sokkal tisztességesebb professzionizmus volt mint ma, mert a játékos többet keresett és nem használták úgy ki, mint most. /.../ A közép-európai futball ma kétségtelen hanyatlást mutat, és én ezt a hivatásos futball bevezetésének tulajdonítom. A profiklub nem nevel játékost, igyekszik azt készen kapni, de az amatőrök nevelő munkája is mind lanyhább lesz, mert fáradozásuknak nincs látszatja, így persze a nívó egyre süllyed, vele együtt a közönség száma és a bevételek összege is. Helyesnek tartanám, ha Közép-Európában visszaállítanák az 1926. évi állapotokat. — Miért nem térnek át az olaszok a hivatásos futballra? — kérdem. — Mert van eszük — mondja komolyan Potya. — Ez a mostani az igazi profisport./.../ Nekünk itt Triestben 8-9000 főnyi átlagközönségünk van, ami ugyan nem óriási szám, de a város nagyságához képest elég szép. — Mindenesetre jobbnak tartom az erős álamatőrizmust, mint a gyenge professzionizmust!” (Temesvári Hírlap, 1931. február 4.)
Egy szezonban edzette a Triestinát, a következőben az akkor Ambrosiana néven szereplő Internazionalét, majd hazajött, és az Újpesttel két év alatt nyert egy bajnokságot és egy ezüstérmet.
Ezután visszament a Triestinához. Ott az edzői pályafutása egy betegség és egy bonyolult jogvita miatt szakadt meg. Rövid időre hazatért és az Elektromost edzette, majd visszatért a Triestinához. A Triestinának egyébként hosszú ideig kizárólag magyar trénerei voltak.
1939-ben Potya bácsi hazajött. És következtek a háborús évek.
Tóth Potya az Elektromos edzője és pályaigazgatója lett. Utóbbi minőségében helyet biztosított a Vasasnak, az ágrólszakadt munkáscsapatnak, de szigorúan meghatározta, hogy milyen cipőben mehetnek a pályára.
Az MLSZ 1939-ben kinyilvánította, hogy az Angliában kidolgozott, emberfogásra épülő ún. WM-rendszer az üdvözítő, és erre kell áttérniük a csapatoknak. A Nagyváradon kívül csak Potya Elektromosa maradt meg az olasz rendszernél, amelyről Potya tanulmányt is írt.
Ebből 1941-ben lett probléma, amikor az MLSZ egy Németországtól elszenvedett 7:0-ás vereség után kirúgta a szövetségi kapitányt, és ideiglenesen az akkor már csak pályaigazgatóként tevékenykedő Tóth Potyára bízta a válogatottat.
A sportlapok hevesen tiltakoztak: „... ezt a döntést helytelennek, a magyar labdarúgás ügyére károsnak tartjuk! Nekünk Tóth István személye ellen semmi kifogásunk./.../ Tudomásul vettük, hogy neki a rendszer kérdésében más a véleménye és hogy volt csapatát, az Elektromost nem abban a rendszerben játszatja, amelyet immár legtöbb csapatunk játszik. Tiszteltük is Tóth István meggyőződését, hogy erősen és következetesen ragaszkodik ahhoz, amit ő jobbnak tart. Nem is kívántuk és most sem kívánjuk, hogy változtasson meggyőződésén. Amíg Tóth István csak az Elektromos edzője volt, tisztán magánügy volt, hogy milyen rendszert tart jónak. Ez kizárólag Tóth István és az Elektromos ügye volt, amikor azonban őrá bízták a válogatottat, akkor már nem közömbös magánügy, hogy mi a meggyőződése, nem közömbös, hogy a válogatott körüli teendőket olyan ember látja el, aki más rendszer híve, mint amit a válogatott csapat játszik. Nem fogadhatjuk el az MLSz-nek azt az indokolását, hogy a megbízatás csak ideiglenes és átmeneti./.../ Átmenetileg is lehet rosszat csinálni s nem mindegy, hogy az éppen soron következő 1-2 mérkőzésünk sikeres lesz-e, vagy sem. De még Tóth Istvánnal már évek óta ilyen 'átmeneti', 'ideiglenes' félmegoldásokat csinál az MLSz, önkéntelenül is felmerül a gyanú: az ideiglenes megoldás egyszercsak állandó megoldássá válik, amikor a közvéleményt már hozzászoktatták a dologhoz.” (Nemzeti Sport, 1941. szeptember 25.)
A válogatott játékosaival. (Nemzeti Sport, 2021. szeptember 20.)
A szövetségi kapitányt rákényszerítették, hogy a meggyőződésével ellentétesen angol rendszerben játszassa a válogatottat. Ki is kaptak 8:2-re Bécsben. Potyának meg volt kötve a keze. Zürichbe olyan csapatot küldtek ki, melynek összeállításával a szövetségi kapitány nem értett egyet. A magyar válogatott így is győzött Svájc ellen. Tóth Potya már a mérkőzés előtt elküldte lemondásnak minősíthető levelét az MLSZ-nek, de az ideiglenes megbízatása egyébként is lejárt. Mindazonáltal nem volt szükségszerű, hogy Tóth Potya működése a válogatott élén ilyen rövid legyen és így érjen véget.
1942 tavaszán visszatért a Ferencvároshoz. Bronzérmet és két Magyar Kupát nyert a csapattal.
Az 1942-43-as bajnoksággal lezárul az edzői pályafutása. Már csak az Elektromos pályaigazgatói posztját tartja meg, de azt sem sokáig, mert tartalékos tisztként behívják a hadseregbe.
A HM Légügyi Hivatalába osztották be, és emellett ő volt az Elektromos Művek légoltalmi raktárának a vezetője is. Mindenféle igazolványhoz irathoz, katonai és légós dokumentumokhoz hozzájutott, és ezekkel támogatta az ellenállást. Valószínű, hogy a honvédségnél működő ellenálló barátai eleve ebből a célból intézték el a behívását. A segítségével készült iratok sok embert mentettek meg. Ruhával, élelemmel segítette a bujdosókat. Az ő Telepes utcai lakásában megbúvók között volt Gobbi Hilda és a Latabár család több tagja is.
Az edzőkollégája, Jánosi Béla által szervezett ellenállási mozgalomban vett részt jó néhány híres focistával, edzővel együtt. A Dallam nevű ellenálló szervezet feladata lett volna a dunai hidak megvédése, de erre már nem volt alkalmuk.
Provokátorok buktatták le őket. 1944. december 6-án a csoport 47 tagját letartóztatták. A Hadik-laktanyában folytak a kegyetlen vallatások egy hétig. Akkor átadták őket a Gestapónak. Potya a Fő utcai börtönbe került. A bombatalálatot kapott fegyházból először a parlament pincéjébe, onnan Budára, az Országház utca 28-ba, a Belügyminisztérium épületébe kerültek. „Szinte lehetetlen visszaadni azt a mérhetetlen szenvedést és gyötrelmet, amelyet ez idő alatt átéltek, összezsúfolva, napokig élelem és víz nélkül, emberi méltóságukban porig alázva.” (Képes Sport, 1985. február 5.)
Február 6-án, a kitörés előtt öt, a főváros felszabadulása előtt hét nappal a foglyok jelentős részét agyonlőtték. Közöttük volt Tóth Potya István és társa Kertész Géza, egykor szintén a Fradi focistája majd számos olasz csapat edzője.
Tóth Potya István és Kertész Géza sírja a Fiumei úti Sírkertben. (Képes Sport, 1985. február 5.)
2018-ban, amikor az FTC a Maccabi Tel Avivval játszott Európa Liga selejtező mérkőzést Budapesten, az Üllői úti stadionban emlékkiállítást rendeztek Tóth Potya emlékére, és a focistákkal kifutó gyerekek Potya bácsi képét hordták a mezükön:
- hacsa -
