Kard a turáni balban

Először temettek magyar olimpiai bajnokot 1929-ben. A rokonáról elnevezett Terstyánszky Ödön utcában érte a végzetes baleset. Ő volt a maga korában a legnagyobb tudatossággal felkészülő „észvívó” a világon. A tőrözők között is a legjobbak közé számított. Volt még háborús hős, kiváló lovas, céllövő, fényképész, rajzoló, műfordító, tanulmányíró. Jól beleilleszkedett a korszellembe. Azt vallotta: „Úgy áll a kard a turáni kézben, mint a megnyilatkoztatás isteni igéje a bibliában.”

Képes Pesti Hírlap, 1928. június 28.

Volt rá magyarázat, miként tartozhat egy idegen hangzású név viselője a legősibb magyarok közé: „A Tersztyánszky név viselője a legrégibb magyar családok egyikéből származik. A család az ország szívéből szakadt körülbelül a XIV. század folyamán a felvidékre, ahol a környező szlávság hatása alatt magyar nevét donacionátus birtoka után idegen hangzású névvel cserélte fel. (Budapesti Hírlap, 1928. augusztus 18.)
Voltak rokonok, akik viselték a nádasi nemesi előnevet. Az olimpiai bajnok és szülei azonban nem. A nemesi származás tudata megvolt, de a nemesi életforma nem. Tersztyánszky Ödön édesanyja tanítónő, apja gyógyszertáros volt, aki számos városban működött. Sokat költözködött a család. A harmadik, legfiatalabb fiú, Ödön Csákváron született 1890. március 6-án. Az ősi névből állítólag kihullott egy betű: az olimpiai bajnok születési neve Terstyánszky volt. 31 esztendős korában kérvényezte, hogy fölvehesse az „ősi” családnevet, és Tersztyánszky lehessen. (Békés Megyei Hírlap, 2021. június 3.)
Ahogy a régi idő névírási szokásait ismerjük, nyilván különbözőképpen maradtak fönn ugyanazoknak az ősöknek a nevei. A hivatalos névmódosítás előtt is, után is írták a vívó nevét így is, úgy is. Ha valaki az összes találatot meg akarja kapni a nevére az Arcanumon, írja be mindkét változatot.
Ödönt a pécsi hadapród iskolába íratták be, ott kapta első vívóleckéit. A család 1906-ban Szarvasra költözött, ahol az apa vívómestert fogadott a három fia mellé.
Ödönt 1908-ban hadapród-tiszthelyettessé avatták. Debrecenben kezdte a szolgálatát. A bécsújhelyi Katonai Akadémián vívó- és tornatanári képzést kapott.
A Debreceni Vívó Club színeiben kezdett versenyszerűen vívni. Először 1911-ben említik a nevét a BTE országos versenyének indulói között. (Az Újság, 1911. február 5.)
Hamarosan a legtehetségesebb vidéki vívók között emlegették. A Nagy Béla emlékversenyről tudósító Pesti Hírlap ezt írja róla 1913. február 4-én: „Második Trsztyánszky /sic!/ Debreceni Torna Egylet fiatal balkezes vívója lett. Vívása feltűnő sokat javult, akciói teljesen tiszták, kidolgozottak, finomak, pengevezetése valóságban gyönyörködteti a nézőt.”
Ez a forrás azért fontos, mert szinte mindenhol, még a Wikipédián is azt írják, hogy jobb kezének háborús sérülése miatt tanult meg bal kézzel vívni a világháború után. Itt a bizonyíték arra, hogy ez nem így volt. A mestere, Tóth Ferenc vette észre, hogy a bal keze ügyesebb, és ő beszélte rá a balkezes vívásra még a világháború előtt. Egyébként mindig jobb kézzel írt. Vagy kétkezes volt, vagy eredetileg balkezes, akit átneveltek gyerekkorában jobbkezesnek, de attól még a bal maradt a jobb. Mindenesetre föltehetjük, hogy nem lett volna belőle a világ egyik legjobb vívója, ha a régi mestere nem fedezi föl a bal kezét.

Kard a balban. (A Színes Sport, 2000. december 30.)

Ki tudja, mennyi nagy világversenyen lett volna az elsők között, ha a sportolók többnyire legjobb éveit nem veszi el tőle a világháború. Huszonnégy éves volt, amikor elmasírozott a frontra, és már elmúlt harminc, mire a nagy összeomlás után az összement országban újjáéledt a vívósport.
Kevesen harcolták végig olyan lelkiismeretesen a világháborút, mint Tersztyánszky.
Először a galiciai fronton hadakozott. Részt vett a rohatyni és a lembergi ütközetben. „Visszavonulás közben egy ízben a századát üldöző orosz dandárral szembefordult, ami az ellenséget annyira megzavarta, hogy megadták magukat.” (honvédelem.hu) Amikor bravúros hadvezetéssel elhárította az orosz csapatok sorozatos támadását, és 400 orosz halálos áldozattal és 120 fogollyal szemben egy halottal és 14 eltűnttel lehozta az ütközetet, századossá léptették elő.
1916 júniusában a Bruszilov-offenzíva elején fogságba esett. A szibériai fogságban szorgalmasan gyakorolta a vívómozdulatokat és jól megtanulta a német és a francia mellé az orosz nyelvet is. Amikor fogságba esvén eltűnt, halottként vették nyilvántartásba, és itthon is halottnak hitték, amíg nem érkezett tőle üzenet.
1918 elején kalandos úton megszökött. Olykor marhavagonokba kapaszkodva utazott át a nagy orosz síkságon. Amikor hazatért, rögvest jelentkezett frontszolgálatra. Doberdo poklába küldték. Onnan rendezetten hozta vissza az egységét, és még hazafelé jövet is nyert egy csatát az üldöző olasz csapatokkal szemben. (honvedelem.hu)
1919-ben a kommün alatt is harcolt a Vörös Hadseregben. A keleti fronton a személyi ügyek vezetőjévé nevezte ki őt Stromfeld Aurél vezérkari főnök. (Pesti Napló, 1919. április 26.)
Négyszer sérült meg. A köztudomás szerint tüdőlövést is kapott, de életének legszorgosabb kutatója, Szirony Pál szerint ez tévedés. (BékésMegyei Hírlap, 2021. június 3.)
Minden kitüntetést megkapott, amit egy százados megkaphat. 1922 őszén vitézzé avatták (Rendeleti Közlöny, 1922. október 14.)

Magyarság melléklete, 1929. június 29.)

1919-ben megnősült. Tersztyánszky Jolánt vette feleségül. Nem voltak közeli rokonok.
Hat év kihagyás után, 1920 elején versenyez újra. A Magyar Országos Véderő Egyesület vívóversenyén vesz részt. A Kecskeméti Közlöny (1920. május 18.) „Magyarország ezidő szerinti legjobb balkezes kardvivójának” nevezi.
A húszas évek elején őrnaggyá léptetik elő és vezérkari beosztást kap.
Ekkortájt kezd foglalkozni vele Italo Santelli mester, és az ő keze alatt bontakozik ki igazán a tehetsége. 1924-ben már a legjobb magyar vívók között tartják számon, és az 1924-es országos bajnokságon ezüst érmet szerez. Csak Pósta Sándor, annak az évnek az olimpiai bajnoka előzi meg.
Természetesen neki is helye van az olimpiai csapatban.
Az 1924-es olimpiát azon a tájon rendezték, ahol Magyarországot négy évvel azelőtt megcsonkították. Párizsban. Az országot harmadára zsugorító békeszerződés legfőbb magyarellenes ágensének Franciaországot tartották. A magyar vívóválogatott legnagyobb riválisa Olaszország volt. Az „áruló” Olaszország, amellyel a legpokolibb ütközeteket vívták a magyar csapatok és személyesen Tersztyánszky.
Nyilvánvaló volt, hogy az olimpiai vívóversenyek a Nagy Háború szimbolikus „visszavágói” lesznek. Mindenekelőtt a kardcsapatok versenye. Magyarország vesztesként nem vehetett részt az előző olimpián, 1920-ban Atwerpenben. 1912-ben Magyarország kardozói nyerték az aranyérmet egyéniben is, csapatban is. 1920-ban nem védhették meg a címüket. Olaszország és az olasz Nedo Nadi lett a győztes Magyarország távollétében. A magyar és az olasz kardozóknak is bizonyítani kellett.
A várakozásoknak megfelelően Olaszország és Magyarország válogatottja vívta a döntőt: „Minden erőnket, erre az egy napra gyűjtöttük, minden reményünket a kardvívókba összpontosítottuk, ez volt az egyetlen fix pontja még a magyar sportnak, és itt ért bennünket a legnagyobb csalódás. A magyar kardvívók, akik az előmérkőzéseken fölényesen verték ellenfeleiket, a döntőben oly idegesen, kapkodva és gyengén vívtak... olyan idegesség vett erőt a vívóinkon, hogy az egyetlen Terstyánszky kivételével mindenki elvesztette a fejét./.../ amikor az utolsó mérkőzésre került a sor, már el is vesztettük az olimpiai bajnokságot, mert hiába győzött, a kis Tersztyánszky Ödön fölényesen — és ezzel eldöntetlenné tette a mérkőzést, — már eleve megállapíthattuk, hogy a tusarányunk oly kedvezőtlen, hogy már semmisem segíthet. 8:8 volt a mérkőzés végső kimenetelének az aránya, de 4 tussal kevesebbet adtak a mieink, mint az olaszok és ezzel az olimpiai csapatbajnokság Olaszország kezére jutott.” (Magyarország, 1924. július 17.)
Tersztyánszky azzal lépett a pástra az utolsó asszóban, hogy a tusaránytól függetlenül kivívja a döntetlent. Hogy elmondhassa, mint ahogy el is mondta, le is írta, nem kaptunk ki senkitől: „Elfogultság nélkül és büszke önérzettel jelenthetem ki, hogy a mi kardcsapatunk minden ellenfél felett diadalmaskodott és az a 'bizonyos' 8:8-as olasz eredmény, nem a mi erőviszonyaink helyes mérlege volt. E tekintetben teljesen egyet kell értenünk a mi De Jong /holland vívó szerk./ barátunk véleményével, hogy korai volt, egy nemrég ellenséges országban, az olympiai versenyeken való részvételünk.” (Magyar Katonai Közlöny, 1924.)
A honvedelem.hu ezt írja Tersztyánszky párizsi szerepléséről: „A párizsi olimpián hamar ráirányult a nemzetközi figyelem: a tőrcsapatversenyen a sokkal esélyesebb argentin válogatott ellen, majd a kardcsapatversenyen a csehek és az olaszok ellen bravúrt bravúrra halmozott, amelynek következtében tőrcsapatunk bronzérmes lett, kardcsapatunkat pedig csak tusaránnyal tudta az olasz válogatott a második helyre kényszeríteni – dacára annak, hogy a bírók olyan csalásokkal hátráltatták a magyar vívókat, amelyek már az alapvetően a magyarok iránt ellenszenvvel viseltető francia közönséget is arra késztették, hogy a magyarok mellett kezdjenek tüntetni. Az olaszok legjobbja, Puliti egyedül Tersztyánszkytól félt a kard egyéni versenyen, végül a zsűri hathatós segítségével ki is ejtették az elődöntők folyamán a magyar tisztet.”
Az egyéni verseny aranyérmét viszont nem sikerült ellopni Pósta Sándortól.
A tőrcsapatnak is Tersztyánszky volt a vezéregyénisége. A kardcsapat ezüst érmével ellentétben, a tőrcsapat bronzérme nagy sikernek számított. Mint alább látható, a kardozók jelentős része tőrvívóként is pástra (akkori szóhasználattal plansra) lépett. A kardcsapat és a tőrcsapat többségét is katonatisztek alkották.

A fiúk ülnek, a tőröző hölgy áll. (Képes Krónika, 1924. július 27.)

Az olasz-magyar szembenállás egy párizsi mulatóban tettlegességgé fajult. Puliti inzultálta Kovács György vívót. Kovács párbajban kívánt elégtételt venni, és Tersztyánszky volt az egyik segédje. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottsága Puliti kizárta – a már lezárult – olimpiáról és megfeddte a Puliti által provokált rendbontásban részt vevő egész olasz csapatot. (Az Újság, 1924. július 25.)
Az 1924-es olimpia után és kapcsán fejtette ki Tersztyánszky nézeteit a sport politikai szerepéről, a férfiasság és hazafiság mibenlétéről, különös tekintettel a párbajra: „Saját személyemet illetőleg a vívást csak egy szempontból nézem: a nemzet szempontjából, mert becsületbeli kérdésnek tartom, hogy az egyszer kivívott és a több ízben megpecsételt majoritást jövőben is megvédjük és fenntartsuk./.../ Ezen évben pedig tőrben: Berty, Schenker és én, kardban: Berty, Schenker, Uhlyárik és személyem képviseltük a tisztikart és bár fatális balszerencsével küzdöttünk, mégis a magyar kardforgatás hírnevének öregbítésében és a kivívott eredmények elérésében nekünk jelentős részünk van. És ez egész természetes is; azon kiváltságunk, hogy a kardot oldalunkon szolgálaton kívül is viselhetjük, hogy a sértett becsületet e fegyverünkkel védhetjük meg, kell hogy ezen fegyver fokozott ismeretét és rajongó szeretetét váltsa ki belőlünk. A modern kor jellemes embere semmivel sem maradhat hátra becsülete védelmében a lovagkorénál; addig tehát, amíg becsületünk fegyveres védelmét a kard szimbolizálja, a vívás a tisztikarra nézve nem a művészet kérdése, hanem kötelesség is./.../ A mai társadalom pedig a becsület férfias megvédése helyett mindig jobban és jobban keresi a vértelen formákat. Talán megutálta a háborúban kiöntött sok vért, vagy talán a becsületről alkotott magának más fogalmakat? Milyen szép is lenne, ha olyan korban élhetnénk, ahol senki soha senkit meg nem sért, vagy ahol egy bíró bölcs ítélete 24 órán belül megszüntetne minden ellentétet./.../ ...ma sem férfi az, aki a becsületén ejtett sérelemnek azonnali megtorlása helyett, csupán nyomorult énjének féltése miatt, az igen lassú és a ma még nagyon bizonytalan bírósági utat keresi. Nem kifogás az, hogy a párbaj sokszor épen a sértőnek hoz szerencsét. A természet rendje, hogy az állat, mely életét félti, védő és támadó fegyvereit tökéletesíti. Az ember is, kinek becsülete kedves, gyakorolja magát azon fegyverek használatában, mellyel azt meg is védheti. Sokszorosan vonatkozik ez a tisztikarra, mely egyenruhájában ismertetve kilétét, már külső megjelenésében is a becsület jelképezésére érezzen magában hivatottságot. De ugyanez áll minden polgári 'úrra' is, ki valóban 'gentleman' akar lenni. A mindenáron párbajellenesek sorai nagyon hasonlítanak Károlyi Mihály — mindenáron békét — című törekvőihez./.../ Ápoljuk a vívásnál ne csupán a férfias szembenállást, hanem a gavallér úri gondolkodást is, mely elsősorban a zsűri ítéletének ellenmondás nélküli elfogadásában nyilatkozik meg. Nem könnyű dolog egy döntő tust bemondani, de még szebb, még férfiasabb dolog a zsűri ítéletében megnyugodni akkor, amikor talán a mi kárunkra tévedett. És talán épen ez a pont volt az, hol elleneink bennünket becsülni legjobban megtanultak, s mely számunkra a gavallér magyar vívó nevet megszerezte. Megmutattuk, hogy nemcsak a vívásban, hanem az úri gondolkodásban is a világ első nemzete vagyunk. A kardvívás pedig az egész világ szemében a mi specialitásunk. Úgy áll a kard a turáni kézben, mint a megnyilatkoztatás isteni igéje a bibliában. Nem ma szerzett képesség, hanem igazi turáni áldás, mely az ősi bölcsőből származik: rátermettség minden férfias sportra, de különösen a kardforgatásra, a lóra, a birkózásra s mindenre, amit csak akarunk.” (Magyar Katonai Közlöny, 1924.)

 

E fotó és a fenti szöveg alapján robosztus férfiút képzelnénk magunk elé. Tersztyánszky azonban alacsony, cingár ember volt, aki nem erőteljes csapásaival, hanem finom akcióival érte el sikereit. (Szent György, 1928. augusztus 25.)

1925-től Tersztyánszky lett az első számú magyar vívó. Az 1925-1928 között megrendezett négy országos bajnokságból hármat megnyert kard egyéniben is, tőr egyéniben is. Tőr csapatban pedig a MAC színeiben mind a négyet. Ő volt az egyetlen vívó, aki egy évben kardban is tőrben is egyéni bajnokságot nyert. Ezt 1925-ben is, 1928-ban is megtette.
Ő volt a legalaposabban, legtudatosabban felkészülő magyar vívó. „Elsőként vezetett edzésnaplót, részletesen lejegyezte versenytársai erősségeit és gyengéit, valamint a versenyzők étkezési rendjét, hogy edzés vagy verseny előtt mit érdemes vagy szabad fogyasztani. Emiatt kapta a Precíz Ödön gúnynevet.” Azt is nyilván tartotta, hogy ellenfelei milyen arányban alkalmazzák a különböző típusú akciókat. (168 óra, 2020. március 19.) A másik beceneve az Észvívó volt.
Tersztyánszky is, a csapat is esélyesként várhatta az 1928-as amszterdami olimpiát. 1927-ben az Európa Bajnokság tízes döntőjébe hat magyar és három olasz került be, és az Európa Bajnokság elment világbajnokságnak is, hiszen Európán kívüliek még nem voltak a világ legjobb vívói között.

Az Est, 1927. szeptember 1.

Az 1928-as amszterdami olimpián éppen fordított volt a helyzet, mint Párizsban. Itt Tersztyánszky volt a gyenge pont a válogatottban, viszont az egyénit megnyerte. A csapatküzdelmek alatt könnyű influenzával küszködött, indiszponált volt. Petschauer Attila vitte a vállán a válogatottat, a csapatversenyben mind a húsz asszóját megnyerte, ahogy arról beszámoltunk a róla szóló cikkben. A magyar kardcsapat 9:7-re legyőzte az olaszt.
Petschauer nem esett ki korán az egyéniből, mint Tersztyánszky Párizsban, hanem folytatta kiváló szereplését. A körmérkőzéses döntőben Petschauernek és Tersztyánszkynak egyaránt nyolc győzelme és két veresége volt. Tersztyánszky volt az egyik, aki legyőzte Petschauert. A holtversenyben élen állók megvívtak a bajnoki címért, és Tersztyánszky másodszor is legyőzte, ezúttal 5:2-re Petschauert.
Eljutott a csúcsra, és akkor kijelentette miközben fegyverét a fegyverzsákjába tette: „Most elteszem a kardom… örökre."
Nem mondhatjuk, hogy korai lett volna a búcsú, hiszen 38 éves korban vissza lehet vonulni, csak hát a háború és az összeomlás miatt elveszett évek miatt Tersztyánszkynak csak fél évtized jutott az élvonalban.

A kard egyéni döntő az 1928-as olimpián. Szemben Petschauer, háttal Tersztyánszky. (Békés Megyei Hírlap, 2012. június 3.)

A bajnok továbbra is ott volt a vívóversenyeken, csak már nem versenyzőként, hanem bíróként, zsűrielnökként. Ebben a minőségében is kiválóan teljesített.
Volt rá esélye, hogy a katonai pályán is sokra vigye, hiszen 1927-ben már alezredes volt. A legfiatalabb alezredes az országban. De már a negyvenedik születésnapját sem érte meg.
„Vitéz Tersztyánszky Ödön alezredes, aki a budapesti I. honvéd-gyalogosztály helyettes parancsnoka, ma reggel hat órakor katonai motorkerékpáron a kenyérmezei táborba ment. Megérkezve a kenyérmezei táborba, elintézte a hivatalos dolgait, majd délelőtt tizenegy óra tájban hazafelé indult ugyancsak motorkerékpáron, amelynek oldalkocsijában foglalt helyet. Eredeti szándéka az volt, hogy visszafelé vonaton fog jönni, de ezt közben megváltoztatta, mert a délelőtt folyamán még a laktanyában is lett volna elintézni való dolga. Ezért ismét felült a motorkerékpárra, amelyet egy szakkaszvezető katonai soffőr vezetett. Amidőn az oldalkocsis motorkerékpár a Solymár és Pestszentiván között elterülő országút-szakaszra érkezett, egy parasztkocsi járt előtte. Abban a pillanatban, amikor a motorkerékpár meg akarta előzni a kocsit, a kocsi hirtelen átment a másik oldalra. A vezető altiszt ijedten fékezett, de a gépet egészen lefogni nem tudta és ezért megpróbálta, hogy a parasztkocsi és az út széle közötti keskeny sávon áthajtson. Ez azonban nem sikerült, mert az oldalkocsis motorkerékpár szélesebb volt, mint ez a keskeny sáv, és ennek következtében az oldalkocsi az út mellett levő egyik fához ütközött, amelyen darabokra tört. Az összeütközés pillanatában Tersztyánszky alezredes nagy ívben esett ki az oldalkocsiból és véresen terült el az országúton.A vezető szintén leesett a gépről, ám csak könnyebb természetű sérülést szenvedett és az orrát törte össze. Ez volt a szerencse, mert így még be tudott menni a közeli Solymár községbe, ahol Tarpai Miklós dr. községi orvoshoz fordult segítségért.” (Budapesti Hírlap, 1929. június 14.)
Más leírások szerint a parasztkocsin utazó asszony leejtette a kendőjét, azután ugrott le a lovaskocsiról, ezért történt a baleset. Éppen az olimpiai bajnok egyik rokonáról elnevezett solymári Terstyánszky Ödön utcában.
Tersztyánszkyt az Szent János Kórházba vitték. Megröntgenezték, megállapították, hogy mindkét lába eltörött, összesen négy helyen. Az újságok naponta hírt adtak az állapotáról. Az orvosok azt nyilatkozták, hogy a beteg nincs életveszélyben. Joggal nyilatkozták ezt, hiszen a többszörös lábtörésből ugyan csak hosszú idő alatt, nagy fájdalmak árán lehet kigyógyulni, de belehalni nem szoktak.
Öt nappal a baleset után ezt írta a Nemzeti Sport (1929. június 19.): „Kezelőorvosától nyert értesülésünk szerint Terstyánszky állapota változatlan. Kis láza van és fájdalmai mérsékeltek. Komplikációval úgy látszik számolni nem kell és a világbajnok gyógyulására minden remény megvan.” Az orvosok azzal biztatták a sérültet és családját, hogy a lába még a régi rugalmasságát is visszanyerheti.
Azután jött a végzetes komplikáció. A baleset után hat nappal észlelték, hogy belső zúzódások nyomán belső vérzés alakult ki. Emelkedett a beteg láza, köhögött, már a szájából is ömlött a vér. A bajnok rohamosan gyengült. A lapok ekkor már azt írták, hogy az állapota válságos.
Vérátömlesztést kapott. Szobatársa, egy sportoló múlttal rendelkező vaskereskedő felajánlotta a vérét, amely éppen megfelelt. A vérátömlesztés után a beteg állapota javult. Beszélt a feleségéhez, enni kért, de a javulás nem tartott sokáig. Tersztyánszky Ödön 1929. június 21-én reggel meghalt.
A halálhíre megrázta a közvéleményt. Ő volt az első halott a magyarországi olimpiai bajnokok sorában.

Az Est, 1929. június 22.

Az Est címlapon közölte a halálhírt:

A polgári lapok nagy terjedelemben tudósítottak a halál körülményeiről, a hozzátartozók gyászáról, a temetésről. A Népszava azonban, amelynek szellemiségétől Tersztyánszky, a büszke „magyar úr” távol állt, csak pár soros minuszos hírben tájékoztatott a bajnok halálról és a temetésről.
A 8 órai újság (1929. június 22.) nekrológírója szerint: „Terstyánszky kardja szimbólumunk lett. Szentséges jelképe a magyar úrnak, magyar katonának, magyar vitézségnek.” Ebben a sorrendben...
Tersztyánszkyt a főváros által adományozott díszsírhelyen temették el Farkasréten: „A gyász minden külső fényével és pompájával és a mélységes részvét és fájdalom igaz, őszinte érzésével kísérték utolsó útjára a nemzet tragikus sorsú nagy fiát, vitéz Terstyánszky Ödön alezredest, az olimpiai vivő világbajnokot. Ez az igaz, szívből jövő gyász hozta össze azt a tízezernyi tömeget, amely valóságos áramlatként vonult ki vasárnap délután a farkasréti temetőbe, hogy jelen lehessen a végtisztességen. Tíz hónapja még csak, hogy ugyanilyen hatalmas tömeg állt sorfalat a világbajnok hazaérkeztekor./.../ … a temető kapuit még négy óra előtt le kellett zárni, s a kinn rekedtek tömege oly nagyra nőtt, hogy a temető felé irányuló villamosforgalom teljesen elakadt. A szabadban felállított ravatal mellett katonai díszőrség áll feszes vigyázzban, virágok és koszorúk hatalmas tömegében nyugszik az érckoporsó, rajta az alezredes 5 éves kislányának piros rózsacsokra. A koszorúk között az özvegyé mellett ott van Horthy Miklós kormányzó koszorúja is...” (Pesti Hírlap, 1922. június 25.)
Csak az özvegy nem volt jelen. Ő olyan állapotban volt, hogy az orvosai nem engedték el a temetésre. Terhes volt Tersztyánszky Ödön második gyermekével, aki négy hónappal később jött a világra, és alkotmánybíróként szolgált 1990-1999 között.
Tersztyánszky Ödönt posztumusz ezredessé léptették elő. Az ezredesi rang és a vitézi cím elég volt ahhoz, hogy a családját 1951-ben kitelepítsék.

Az Amszterdamból hazatérő bajnokot vállra emelik a lelkes tömeg gyűrűjében a pályaudvaron. (Képes Pesti Hírlap, 1929. június 22.)

 

- hacsa -